Reformátusok Lapja, 2006 (50. évfolyam, 2-53. szám)

2006-11-12 / 46. szám

L. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2006. NOVEMBER 12. 1956 és a magyar reformátusság Csorna Zsigmond professzor gazdaságtörténeti előadását­­ az évszázad egyik híres aszújának, a széles közvélemény előtt ismeretlen „1956-os aszúról”, megszületéséről és emlékének elfelejtetéséről, történetéről­­ tesszük közzé, amely történet jellemzően az 1956-os „események" megítélésének és elhallga­tásának jellegzetes példája... ♦ Református Szemmel, 3. oldal Az egyház minden tagja köteles felelősséget vál­lalni - a kapott kegyelem mértéke szerint - az egyház nyilvános építésében, de mindig illendő módon és a jó rendnek megfelelően. Azaz úgy, hogy se az egyház e­gységét meg ne tagadjuk, se pedig - benne marad­va - békességét és jól szabályozott fegyelmét meg ne zavarjuk. EGY MONDATBAN Gérecz Attila 1956-os vértanú­költőre emlékeztek november 5- én a budapesti Kálvin-téri reformá­tus templomban. Pógyor István, a KIÉ mártírja halá­lának évfordulóján a 301-es par­cellában november 7-én megem­lékezést tartottak. A fehérgyarmati református egy­házközség november 13-18. kö­zött evangélizációs hetet tart. Az Ontarioi Független Magyar Re­formátus Egyház templomában beiktatják szolgálatába az új püs­pököt, Szabó Sándort.­­ Részletek a 7. oldalon - Ázsia imádkozik Mag „Imádkozunk Magyarország­ért!” - mondták a taiwani, ma­láj, pakisztáni, szingapúri, liba­noni, thaiföldi asszonyok és az összázsiai keresztyén nők ne­vében sokan mások... ♦ Eszmélkedés, 5. oldal yarországért wm fl fri Átadták a Károli-díjakat Reformáció napján, október 31-én adták át a Művelődési­ és Közok­tatási Minisztérium által 1996-ban alapított Károli-díjakat. Az ezévi díjazottak: Cseri Kálmán budapest-pasaréti lelkipásztor, Peres Imre komáromi teológiai tanár és Tóth-Máthé Miklós író voltak. A díját­adásra a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében került sor. Az ünnepségen részt vett Szabó István püspök, a Károli-díj kuratóriu­mának tagja is, professzorok és vendégek. A Himnusz eléneklése után a díjazottak méltatása hangzott el és Arató Ger­gely, az Oktatási és Kulturális Minisztéri­um államtitkára nyúj­totta át a díjakat. Első­ként Kása László aka­démikus, a Károli-díj kuratóriumának elnöke méltatta Cser­ Kálmán lel­kipásztort (szül. 1939-ben, Kecskeméten), kiemelve sokol­dalú és gyümölcsöző munkásságát szá­mos gyülekezetben. A Károli Gáspár díj­alapító rendelkezésére tekintettel elsőren­den mint igehirdető s a biblikus teológiai irodalom kiemelkedő művelőjeként érde­melte ki a díjat, mint aki a magyar reformá­tus igehirdetés, protestáns lelkipásztori iro­dalom kiváló művelője, mely több kötetben megjelent igehirdetéseiből és különböző té­mákat feldolgozó könyveiből is kitűnik. Emellett méltóvá teszi őt a Károli-díjra a magyar nyelv megújítása terén is kiemelkedő munkássága. „Cseri Kálmán személyében most olyan gyülekezeti lel­kész kapja a díjat - hangsúlyozta Kósa László -, aki prédikáció-kultúra és nyelvteremtő­ egyéniség. Akit a magyar n^pIvM icTptrr7PfATp^rriAui'ijiTnj,nLppt tiszte­lünk. Nyelve olyan egyszerű és közvet­len, ugyanakkor igényes nyelv, amely maximális mértékben eleget tesz annak, amit a modern korban kommunikációs minimumnak nevezünk. Igehirdetései elhangoz­va és leírva egyaránt irodalmi szintű szöve­gek. Megújította az evangélizációs igehir­detést is. Beszédei­ a korszerű tömegkommuni­káció erőterében jelennek meg. Nemcsak a vallási, egyházi kultúrát ismerők, hanem mások számára is könnyen érthetők és befogadhatók”. Tóth-Máthé Miklós (szül. 1936-ban, Tiszalúcon) színészként kezdte pályafutá­sát, de ma már inkább íróként ismert. Fe­kete Károly professzor laudációjában ki­emelte, hogy Tóth-Máthé eddigi pályáját 30 könyv fémjelzi, s ebből az életműből szirtekként emelkednek ki a reformáció korának nagyjairól és a hazai protestantiz­mus meghatározó személyiségeiről írt művek (Ráday Pál, Szenczi Molnár Albert, Méliusz Juhász Péter, Károli Gáspár). Mint fogalmazott Fekete Károly: „Ezek a művek egyértelműen mutatják, hogy Tóth- Máthé Miklós »beledolgozta« magát a re­formáció korába, aki a hitviták izzó lég­körét és a nagy személyiségek arcélét, jel­lemét átütő erővel tudta megformálni. - Folytatás a 3. oldalon - A jövő egyháza ♦ Jakab Bálint Mihály ♦ N­emrég egy nálunk élő, a fővárosban, egyik gyüle­kezeti közösségben tevékenykedő, misszóba érke­zett férfival beszélgettem, aki azt a kérdést szegezte ne­kem a terített asztalnál, hogy honnan van a magyar társa­dalomban ez a hatalmas „hívőellenesség”, ami kitapint­ható? Megdöbbentett az ő „látása”. Valóban mi már kez­dünk hozzáedződni az évek alatt, ahhoz, ami másnak feltűnő, milyen is az az ország, amelyben élünk. Milyen is az a környezet, amelyben meg kell szólalnia az evan­géliumnak. Mert meg kell szólalnia az evangéliumnak! Mert nincs más útja, nincs más menekülése ennek a nép­nek, csak a Krisztus evangéliuma. Csak a megmentő ke­gyelem temet árkot, csillapít indulatot, vezet el a bűnbá­natig és bűnbocsánatig. S bár a misszió ma sem keve­sebb, mint Krisztus parancsának teljesítése, hozzátehet valamit ahhoz a társadalmi megbékéléshez, amely segít elégetni és nem elfojtani az indulat parazsait. Az egyháznak­­ Krisztustól kapott küldetése szerint­­lételeme a misszió. Amelyik egyház nem missziónál, az vegetál, majd meghal. Az egyház - a református önértel­mezésben - gyülekezeteiben él. Ha sokáig él vegetálása ellenére, még nem jelenti azt, hogy halhatatlan. A Ma­gyarországi Református Egyház - kapaszkodom a szá­mokba - fogyatkozó közösség. Fogyatkozik arányai­ban, számában (ami természetes lehetne, mert az ország lakossága is fogy, de keleten, ahol a reformátusság ará­nya nagyobb az összlétszámon belül, többen élnek saját­­ népszámlálási­­ bevallásuk szerint egyházon kívül, mint például a nyugati országrészben­, és fogyatkozik egyházunk intenzitásában is. Nota bene: reformációs emlékünnepeinken olyannyira visszatekintünk dicső múltunkba, hogy a jövőről a múlt alkalmazása szintjén beszélünk. Ennek oka van. Az utóbbi másfél évtizedben kísérletek történtek ez okok feltárására, az egyházi struktú­rától az anyagi forrásokig, de körvonalazódó jövő látás még nem forrta ki magát. Pedig szükség lenne a látásra, mert „ha nincs látás, elvadul a nép”. Károli Gáspár felte­hetően az elidegenedik értelemben használja a szót. Csak­hogy az elvadul sokkal pontosabb és jellegzetesebb. Nem­csak eltávolodik a­­ látás nélküli­­ ember Istentől, hanem megszűnik az az erkölcsi minimum, ami a közösség, az együttélés normája. Elidegenedő társadalomban élünk, mondják a társadalomkutatók, és ezt az elidegenedést mi azonnal az egyháztól való elidegenedés helyzetére fordít­juk le. De több ez, eltávolodás attól az értékrendtől, amely­ben hagyományos módon jelen tudott lenni az egyház evangéliumi és ebből fakadó társadalmi küldetésével. Szembe kell tehát nézni a mai magyar társadalmi valóság­gal, és szembe kell nézni azzal is, hogyha nem keresünk új módozatokat az evangélium megszólatatásában, nemcsak tovább gyengül az amúgy sem erős társadalmi helyzetünk, hanem olyan sóvá leszünk, amelynek íze nincs, s ami más­ra nem jó, minthogy eltapossák és kidobják az emberek. Ez pedig nem a társadalom, hanem a Megváltó ítélete az „ízét vesztett” tanítványi lét fölött. Látásra van szükség, látó emberekre, tanítványokra, akik nemcsak a mai gondokat, hanem az aratás örömét is látják és érzik. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy van missziós munka egyházunkban. Csak ezek többnyire gyülekezet­hez kötöttek. Gyülekezet függőek. Éppen ezért elszige­teltek, helyzet- és személy­függőek, annak minden áldá­sával és nehézségével együtt. És keveset, kevésszer hal­lunk ezekről. Mondják, mondjuk, hogy a falvak kiürülnek, a váro­sokon pedig „elvesznek” híveink. Nem vesznek el, csak nem kerülnek elő. Legfeljebb temetéskor. Ami a misszi­óra túl késő alkalom. Mégis a nagyszámok törvényéből adódóan, vagy a missziós munkának köszönhetően (?), a városi gyülekezetek gyarapodnak, újak jönnek létre. A falvak pedig fogynak, erőtlenednek. A lelki háttér pedig a két településforma között lassan eltűnik. Milyen legyen hát a jövendő magyar református egyhá­za? Látó egyház legyen. Olyan, amelyik látja, az elerőtle­­nedő közösségeket, e közösségben rekedt, sokszor kiszol­gáltatott életű embereket. Látja a hűséget, amely évszáza­dokon át hordozta és megőrizte - ne futassuk, hogy hitből vagy hagyományból - Isten evangéliumi örökségét nehéz történelmi időkben is. És szolidáris velünk, velük, az el­esettekkel, velük, tanyákon, falvakon, szórványokban re­kedt emberekkel, akik sokszor olyanok, mint a pásztor nél­küli juhok. Jézus - olvassuk Lukács evangéliumában­­, amikor ilyeneket látott, „megindult az ő szíve” rajtuk. Látó egyház legyen a jövendő magyar református egy­háza, lássa, hogy megérett a gabona az aratásra. A gabo­na akkor kezd sárgulni, mikor megszakad a gyökere. Ezt a gyökérszakadt sokaságot kell begyűjteni. A hagyomá­nyától, nemzettudatától, vallási, hitbeli örökségétől, népi kultúrájától, olykor nyelvétől, nyelvének szellemétől el­szakadt népet kell összeszedni. Örömmel kell begyűjteni, mert Isten azért „engedi” megszakadni a gyökereket, hogy alkalmasak legyenek a begyűjtésre. És csak így al­kalmasak a begyűjtésre. Emeljétek fel szemeteket, mond­ja Jézus és lássátok ezt meg. Jézus szerint ők alkalmasak, azok, akik már nem a mieink, de közénk valók. Akik belecsömöröltek az áldatlan hétköznapokba. Akik bele­utáltak a hazug szólamokba. Akiknek fáj a békétlenség. Akik csalódtak. Akik elve­szítették munkahelyeiket. Akiknek szétment a családjuk. Akik magányosak. Gyökerük szakadt, ága­ tört életű em­berek, közöttünk élők, mind-mind megértek az aratásra. A csűrök kivakolva, kimeszelve, újrafödve. Itt-ott né­ha töredező eszterhéjjal. De megtölteni élettel és öröm­mel csak az aratók tudják. De tudják? Ez a ma kérdése. És a jövendő magyar református egyházé. Mert nemcsak az Isten ellenesség, hanem az Isten utáni vágy is óriási. ♦ (A szerző református lelkipásztor) Templomszentelés Nyírteleki Az alapkő letételét követően egy év sem telt el a felszentelésig. Köszönet illeti azokat, akik bármilyen módon kivették a részüket a munkából... ♦ Egyházi Élet, 6. oldal­ on ♦ M i \ ||jj " j _ /i A Tiszáninneni Egyházkerület önállósága visszaállításának ötvenedik évfordulóján A Tiszáninneni Református Egyházkerület, önállósága visszaállításá­nak ötvenedik évfordulója alkalmából - az őszi lelkész-presbiteri kon­ferencia keretei között, november 4-én, a sárospataki templomban - ünnepi rendkívüli egyházkerületi közgyűlésen - a Magyarországi Re­formátus Egyház Zsinata tagjai jelenlétében adott hálát a történelem Urának megtartó kegyelméért. A­z ünnepi alkalmon Csomós József püspök áhítatát és Ábrám Tibor főgondnok megnyitóját követően Dienes Dénes egyháztörténész előadása hangzott el „Az egyházkerület megszüntetése és helyreállítása” címmel. Majd a nagy idők tanúi ne­vében Mészáros István, az egyházkerület nyugalmazott püspöke emlékezett vissza a korabeli eseményekre. A MAE Zsinata és a testvér-egyházkerületek elnökségei köszöntéseinek sorát Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke nyitotta meg, aki a következő Nyi­latkozatot tette közzé: Sárospataki nyilatkozat „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget!” (Jel 14,7) A Magyarországi Református Egyház ma emlékezni és ünnepelni gyüleke­zett össze. 54 esztendővel ezelőtt az el­nyomó politikai hatalom erőszakos és an­tidemokratikus eszközökkel nyúlt bele az MRE egységes szervezetébe és politikai öncélúsággal szüntette meg a Tiszáninneni Református Egyházkerület önállóságát, ezzel sebet ejtett az egységes Magyaror­szági Református Egyházon. A trianoni döntés következtében külső hatalmak egyházunk egységét már megbontották, 1952-ben ezt a magyarországi erők követ­ték el egyházunkkal. Éppen 50 esztendeje annak, hogy a Tiszáninneni Református Egyházkerület önállósága helyreállhatott. A rendkívüli ünnepi egyházkerületi köz­gyűlés testvéri összetartozásra hívott, ezért ünnepeltek együtt a magyarországi református egyházkerületek. A mai nap ugyanakkor az emlékezés ideje is. 50 esztendeje, november negyedi­kén erőszakkal, a demokratikus alapelvek megcsúfolásával verték le a magyar embe­rek szabadságvágyát, összekapaszkodását, az önrendelkezésért való küzdelmét. Ün­neplünk és emlékezünk a Magyarországi Református Egyházban és Magyarorszá­gon, ahol ma a demokrácia deficitje és ezért zavar és rendetlenség uralkodott el. - Folytatás a 4. oldalon - Barcza János felvétele

Next