Reformátusok Lapja, 2007 (51. évfolyam, 1-52. szám)

2007-12-23 / 51-52. szám

_______________ _____________________________________________________________­__________________________________________________________ 8 VISSZAPILLANTÓ 2007. december 23-30. AFOORMÁTI­SOK IMA Berkes­ Sándor Liszt-díjas kar­nagy, Debrecen díszpolgára im­már negyven éve munkálkodik a Tiszántúli Egyházkerületben. Szolgálatát 1967 óta határozza meg az az örökségőrző lelkűlet, amely az egész magyar refor­­mátusság körében ismert az ő munkássága által. — Hosszan és sokat lehetne beszélni erről a négy évtizedről, a kezdésről, az­tán a diktatúra éveiben való munkál­kodásainkról és az újabb esztendőkről, amikor nagy változás történt és egész más körülmények vettek közre ben­nünket. 1967-ben az akkori egyházke­rület vezetősége Gárdonyi Zoltán pro­fesszorhoz fordult azzal a kéréssel, hogy tanítványai közül tudna-e mon­dani valakit, aki szívesen jönne Debre­cenbe. Gárdonyi professzor engem ajánlott. Meg is határozták a feladatot, a Kántus vezetését kellett átvenni, a gimnáziumi énektanári státuszt betöl­teni és a kántorképzésben részt venni. Azt éreztem, hogy ez hatalmas kihívás és felelősség, de azonnal igent mond­tunk feleségemmel, mert úgy éreztük, ha Pesten maradunk, a sor végére ál­lunk be, és az előrelépés lassú és körül­ményes lett volna. Debrecenben rögtön egy több mint két évszázados kórus ve­zetését vehettem át a Református Kollé­giumban, és ez számomra óriási lehető­séget adott. Amit talán még fontosabbá tett az, hogy a Református Gimnázium akkoriban az egyetlen református iskola volt az országban. A lelkészcsaládok, akár a Dunántúlról is, ha egyházi isko­lába akarták járatni, csak ide adhatták a gyermeküket. Így történt meg az, hogy az országban mindenütt — a lelkészek, esperesek, teológiai tanárok, egyházunk vezetői között — rengetegen vannak, akik diákjaim voltak, vagy énekeltek a Kántusban. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy a négy püspök közül ketten voltak a Kántusnak tagjai, hárman pedig diák­jaim voltak a gimnáziumban. Ezek vol­tak a gyökerek, melyek mind a mai na­pig élnek és éltetnek. Az elmúlt negy­ven esztendő nagy ajándék, az Úristen ilyen fontos feladattal bízott meg. —Amikor 1967-ben Debrecenbe ke­rült, hány tagú volt a Kántusi — Akkor Sepsy Károllyal néhány évig közösen vezettük a Kántust. A kó­rus létszáma mindig változott. Év ele­jén megközelítette a 100 főt, aztán nem egyszer túl is haladta azt. Mind a mai napig úgy működik, hogy év ele­jétől szép lassan csökken az induló lét­szám és körülbelül hatvanan marad­nak meg. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Kántus egy kicsit mindig á­tjá­­róház volt, mert sosem volt kötelező, önkéntes alapon működik mind a mai napig. De amikor „felmegy a füg­göny”, akkor igyekszünk a minőséget tartani. Mindig van egy 20-30 tagú mag, akik hűségesek, akikre mindig le­het számítani, ha esik, ha fúj, ők azok, akik a zászlót mindig magasan tartják.­­Az egész Kárpát-medence refor­­mátussága ismeri a nevét, hiszen na­gyon sokat tett a határon túli testvére­inkért. Többek között a Partiumi Énekkart is megalapította, és folyamatosan jár hozzá­juk. Legutóbb a Kántussal közösen Hollandiában jár­tak. Hogyan tud a két ének­kar együttműködni, és mi­lyen volt ez a turné? - Ahogy visszagondolok a saját múltamra, a kezde­tektől missziós szándék volt bennem. Ha a diktatúra ide­jén egy lelkész Erdélyből vagy Kárpátaljáról nagy rit­kán át tudott jönni hozzánk, igyekeztem megkérdezni, mire van szüksége: könyvre, kottára, hangzó anyagra vagy énekeskönyvekre. Ben­nem az az érzés munkálko­dott mindig, hogy ha vala­mit átvihetek és az egy gyü­lekezetben kamatozhat, ak­kor azért mindent meg kell tenni, így alakult ki több lelkésszel és gyülekezettel nagyon jó kapcsolat. A ha­tárok kinyílása után a Kán­tus minden esztendőben, esetenként több alkalommal is meglá­togatja a határon túli gyülekezeteket. Sok éve létesült a Kántus Alapítvány abból a célból, hogy azokhoz a gyüleke­zetekhez is el tudjunk menni, akik nem tudják az útiköltséget kifizetni. De leg­inkább Nagyváraddal alakult ki szoro­sabb kapcsolat. A Partiumi Keresztény Egyetemre hívtak már akkor is, amikor csak a kántor szak létezett. Később ez a szak megszűnt és átvette a helyét a ze­nepedagógia-egyházzene tanszak. A kórusba már nem önkéntesek jönnek, hiszen ez nekik indexes tantárgy. Ez­ekből a fiatalokból az elmúlt évek so­rán egy ütőképes kórust sikerült létre­hozni. Amikor meghívtak Hollandiá­ba, akkor támadt az az ötletem, hogy a két kórusból szervezzünk egy össz­­kart. A Kodály-évre mind a két kórus­nak megtanítottam Kodály összes genfi zsoltár feldolgozását és Gárdo­nyi Zoltánnak a gályarabok emlékére írt kantátáját, a Mementót. Arra gon­dolva akkor, hogy a 2007-es év de Ruyter admirális esztendeje lesz. Ezt a kantátát a szerző még nekünk kom­ponálta 1976-ban. Vlissingenben volt a főrendezvény, de Ruyter admi­rális szülővárosában, ahol a város Ja­cobs templomában nagy ünnepség volt. Magyarországról Börzsönyi Jó­zsef esperes prédikált holland nyel­ven. Az ünnepséget a koncertünk zár­ta, mely nagy siker volt. El kell mon­danom, hogy Hollandiában szigorúan veszik a templom bérlését. A ren­dezőknek ahhoz, hogy ezt a központi templomot kibéreljék, komoly össze­get kellett letenniük. Amikor azonban végighallgatták a koncertet, a templo­mi zeneigazgató úgy nyilatkozott, hogy egy ilyen koncertért nekik kel­lett volna fizetniük, így aztán elenged­ték a bérleti díjat.­­ Egy korábbi beszélgetésünkkor el­mesélte, hogy 1966-ban, amikor vég­zett a Zeneakadémián, Kodály Zoltán is ott ült a hallgatóság soraiban. Mit jelent Önnek a kapcsolat Kodály Zol­­tánnal? - Erőforrásként kíséri végig az egész pályámat. Tanított minden művével, írásaival, rádióelőadásaival. Azt mond­hatom, hogy Kodály­ unokának érzem magam, mert a Kodály-tanítványok­nak voltam a tanítványa: Gárdonyi Zoltánnak, Ádám Jenőnek és Bárdos Lajosnak. Barátságukba fogadtak, mű­veket kaptam tőlük és leveleztünk. Il­­­lyés Gyula szavaival élve: ezen a lelki­szellemi csatornán keresztül éreztem azt a „gyökérmélyű erőt”, amit a Kodály­­életműből kaptam. Megtisztelt engem azzal, hogy eljött a diplomakoncertem­re három hónappal a halála előtt. Ez olyan impulzus volt, ami egy életen ke­resztül elkísért. Úgy éreztem és mindig így fogom érezni, hogy mindazt, amit ebből az életműből én személy szerint kaptam, tovább kell adnom a diákja­imnak. Szabó Dezsőnek van egy gyö­nyörű mondata, így minősíti Kodályt és Bartókot: „Egy mennyei jóvátételi bizottság ajándékozta őket nekünk.” Ennek a sokat szenvedett és megalázott nemzetnek táplálékul szolgál az élet­mű, amit Kodály ránk hagyott. A nagy kérdés, hogy ezt meghalljuk-e, észre­­vesszük-e és képesek vagyunk-e táplál­kozni belőle. — Karácsony közeledtével milyen gondolatokkal fordul a Reformátusok Lapja olvasóihoz? -Az idei adventben ünnepeltük Kodály Zoltán születésének százhu­szonötödik évfordulóját. Hitvalló ró­mai katolikusként életművének meg­határozó fejezete a protestáns hátterű remekművek összessége: a bibliai szö­vegre írt Jézus és a kufárok, a történel­mi dicséretünkre komponált Semmit ne bánkódjál, a hét genfi zsoltár fel­dolgozás. Mindezekről előadást tart­hattam a Doktorok Kollégiuma ez évi plenáris nyitó ülésén. És természete­sen a Psalmus Hungaricus, amelyet a harmadik adventi hétvégén vezényel­tem Debrecenben, a Bartók-terem­­ben, a 150 tagú összkarnak. A terem­tett világ, amelyik sóvárogva várja az Ige testté lételének, a Megváltó érke­zésének ünnepét, a Psalmus Hungari­cus vigasztaló üzenetét is ajándékul kapja Kecskeméti Vég Mihálytól és Kodály Zoltántól: „Az igazakat te mind megtartod.” ■ Csonka-Kovács Abigail A zengő Ige szolgálatában Berkesi Sándor az elmúlt negyven évről Keresztyén magyar színházat akartam Beszélgetés Udvaros Béla rendezővel Udvaros Béla, az Evangélium Színház igazgatója, rendezője és kuratóriumi el­nöke 83 évesen nyugdíjba vonul. Ez al­kalommal kértem interjút tőle, ő azon­ban baráti beszélgetést ajánlott. Felha­talmazott arra, hogy kötetlen formá­ban elmondott gondolatait tegyem köz­kinccsé és a köztünk levő barátság hangján szólítsam meg. Talán nem vé­tek az újságírói etika ellen, ha kívánsá­gának eleget teszek. — Miért nem szereted, ha igazgató vagy főren­dező úrnak szólítanak? Számodra elég a művészeti vezető megnevezés. — Teljesen elég, hisz’ a munkám nem tisztség, hanem szolgálat. Számomra mindig az volt a fon­tos, hogy a szolgálat, a munka eredményes le­gyen, és valóra váljon mindaz, amire elhivattam és ami gondolataimban megszületett. — Az utóbbi két évtizedben végzett szolgála­todról sok mindent tudunk, de szeretném ha éle­ted többi fontos eseményét is megismerhetnénk. — A 20. század gyermeke lettem és végigéltem a századot. Isten különös adománya volt számomra, hogy budapestinek és hívő magyar evangélikusnak születtem. A Horthy-világban végeztem a középis­koláimat, és a szigorú, de tisztességes rendszerben érettségiztem. A kor erkölcsi világa egy életre meg­határozta gondolkodásmódomat, és az akkor kapott értékekben tudtam hinni mind a mai napig. Már kisdiák koromban színházi rendezőnek készültem, csak az volt a baj, hogy a háború alatt nem volt kép­zés. 1947-ben indult meg a szak, a színészekkel sok közös óránk volt. Évfolyamtársam volt többek kö­zött Sinkovits Imre és Márkus László is. — Az ember életének meghatározó egyéniségei a tanárok, akiktől nemcsak a mesterség fortélyait lehet ellesni, de tőlük kapjuk a hivatástudatot és a szolgálathoz kellő szeretetet is. — Csodálatos mestereim voltak. Az operaház ak­kori igazgatója, Márkus László, később pedig Oláh Gusztáv volt a tanítómesterem. Lelki életem meg­határozó oktatója a piarista Sík Sándor volt, aki esz­tétikát adott elő. A vele való kapcsolatból barátság lett és magánéletemben is meghatározó szerepet töltött be. Pályám a Vígszínházban kezdődött 1951-ben, ahol Várkonyi Zoltán volt a főrendező. Első önálló rendezésem a Déryné Színházban volt. — Magánéletedről eddig nem szóltál, csak ta­nulmányaidról, pedig mindannyiunk életének meghatározója a családi élet. — Az én életemet is meghatározta egy adott pil­lanatban az otthonom. 1953-ban kinyílt a recski és a többi koncentrációs tábor és az „osztályellen­ségeket” — szigorú feltételek mellett - kiengedték, így került szabadlábra a kor egyik legszebb és leg­tehetségesebb színésznője, Dévay Camilla. Egy­másba szerettünk és szerelmünk gyümölcse lett Dorottya lányunk. Sokan óvtak attól, hogy kap­csolatunkat szentesítsük, mert állásommal ját­szom. Nem hallgattam a figyelmeztetésre: Sík Sándor összeesketett bennünket. Az állásomból azonnal kirúgtak, ám a kor ferde gondolkodás­­módja munkához juttatott: akkoriban szervezték az üzemi kultúrcsoportokat és egyszerre háromnak lettem a vezetője. Ezt a feladatot az 56-os forrada­lomig láttam el. Utána vidéki meghívást kaptam: főrendezői állást kaptam Kecskeméten. — A vidéki városokban általában a könnyű műfajt kedvelik. Egy komoly célokat ápolgató művész hogyan tudott megbirkózni feladatával? — Tizenhat évet töltöttünk a városban. A szín­ház igazgatója Radó Vilmos volt, akivel barátság fűzött össze. Nagy segítséget jelentett a felesé­gem, hisz’ bármelyik dráma nagy szerepét ráoszt­hattam. Ötvenhárom rendezésem volt a bő más­fél évtized alatt, sok drámát vittem színre: Elekt­ra, Az ember tragédiája stb., de játszottunk Cse­­hovot és Brechtet is. Kecskeméti munkásságom­nak más áldása is volt. Itt indítottam el a drámai irodalmi esteket. Azóta szerte a világban több mint 1300 előadást tartottam. Kecskemét után következett tíz év Békéscsabán, majd 60 éves ko­romban nyugdíjba mentem. - Igen, de nem végleg. Ezután kezdődött mun­kásságodnak az a korszaka, melynek mi is tanúi lehettünk: az Evangélium Színház. — 1990-ben a Protestáns Közművelődési Egye­sületben vetettem föl a színházalapítás lehetőségét Keresztyén Magyar Színház néven. Szentágothai János professzor és ifjabb Bartók Béla örömmel fogadta a felvetést, és Hegedűs Lóránt református, valamint Harmathy Béla evangélikus püspök az ügyet felkarolta és megteremtették az anyagi lehetőséget. Elhatározásunk az volt, hogy klassziku­sokat, főleg magyar drámákat játszunk. Ezután vál­toztattuk a színház nevét Evangélium Színházra és a Duna Palota lett számunkra „a színház”. Tamási Áron Hegyi patak című művével indítottunk ősbe­mutatóként. Színre került Németh László, Illyés Gyula, Márai Sándor, Sík Sándor, Hercegh Ferenc és Kovách Aladár darabjaiból olyan is, amit a fővárosban egyedül mi játszottunk. Nyírő-darabot - tudtommal - rajtunk kívül senki sem adott elő. Határon túli turnéinkat Kárpátalján kezdtük, majd első erdélyi turnénk nagy csalódása az volt, amikor az akkori „kolozsvári bíró” nem engedte meg, hogy Erdély fővárosában játszhassunk. Isten kárpótolt az idei turnénkkal, hiszen Temesvártól Nagyváradig úgy jutottunk el, hogy közben az Ojtozi-szorosban, Berecken is játszhattunk a többi erdélyi város mel­lett, és Kolozsváron is nagy-nagy szeretettel fogad­tak. Nem tudok eléggé hálát adni Istennek ezért a sok kapott lehetőségért. — A darabokból ki-kicsendül olyan vendégszö­veg amelyekből a rendező stílusára lehet követ­keztetni. Markánsan mutatkozott meg ez Huzella Péter gitáros narrátori szerepében is a Vörösmar­­ty-darabban. — Ezek a betoldások és a kihegyezett mondani­valók mindig az én hitvallásaim voltak. — Most véglegesen nyugdíjba vonulsz. Mi tör­ténik a jövőben? — A színház Isten kegyelméből élni fog, a vonal­vezetés is marad: protestáns, keresztyén magyar színház lesz ezután is. Tisztemet három részre osztják: lesz egy kuratóriumi elnök, egy gazdasági igazgató és egy rendező. Nevekről majd csak a ja­nuári ülés után essen szó! Hogy ne maradjak ki a szolgálatból, felajánlották a tanácsadói tisztséget kötetlen feladatkörrel, amit én megtiszteltetésnek érzek, és Isten iránti hálával elfogadtam. Addig szeretnék erőmhöz képest szolgálni, amíg az én Uram erre lehetőséget ad. ■ Mezey Tibor

Next