Reformátusok Lapja, 2007 (51. évfolyam, 1-52. szám)
2007-12-23 / 51-52. szám
_______________ _______________________________________________________________________________________________________________________ 8 VISSZAPILLANTÓ 2007. december 23-30. AFOORMÁTISOK IMA Berkes Sándor Liszt-díjas karnagy, Debrecen díszpolgára immár negyven éve munkálkodik a Tiszántúli Egyházkerületben. Szolgálatát 1967 óta határozza meg az az örökségőrző lelkűlet, amely az egész magyar reformátusság körében ismert az ő munkássága által. — Hosszan és sokat lehetne beszélni erről a négy évtizedről, a kezdésről, aztán a diktatúra éveiben való munkálkodásainkról és az újabb esztendőkről, amikor nagy változás történt és egész más körülmények vettek közre bennünket. 1967-ben az akkori egyházkerület vezetősége Gárdonyi Zoltán professzorhoz fordult azzal a kéréssel, hogy tanítványai közül tudna-e mondani valakit, aki szívesen jönne Debrecenbe. Gárdonyi professzor engem ajánlott. Meg is határozták a feladatot, a Kántus vezetését kellett átvenni, a gimnáziumi énektanári státuszt betölteni és a kántorképzésben részt venni. Azt éreztem, hogy ez hatalmas kihívás és felelősség, de azonnal igent mondtunk feleségemmel, mert úgy éreztük, ha Pesten maradunk, a sor végére állunk be, és az előrelépés lassú és körülményes lett volna. Debrecenben rögtön egy több mint két évszázados kórus vezetését vehettem át a Református Kollégiumban, és ez számomra óriási lehetőséget adott. Amit talán még fontosabbá tett az, hogy a Református Gimnázium akkoriban az egyetlen református iskola volt az országban. A lelkészcsaládok, akár a Dunántúlról is, ha egyházi iskolába akarták járatni, csak ide adhatták a gyermeküket. Így történt meg az, hogy az országban mindenütt — a lelkészek, esperesek, teológiai tanárok, egyházunk vezetői között — rengetegen vannak, akik diákjaim voltak, vagy énekeltek a Kántusban. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy a négy püspök közül ketten voltak a Kántusnak tagjai, hárman pedig diákjaim voltak a gimnáziumban. Ezek voltak a gyökerek, melyek mind a mai napig élnek és éltetnek. Az elmúlt negyven esztendő nagy ajándék, az Úristen ilyen fontos feladattal bízott meg. —Amikor 1967-ben Debrecenbe került, hány tagú volt a Kántusi — Akkor Sepsy Károllyal néhány évig közösen vezettük a Kántust. A kórus létszáma mindig változott. Év elején megközelítette a 100 főt, aztán nem egyszer túl is haladta azt. Mind a mai napig úgy működik, hogy év elejétől szép lassan csökken az induló létszám és körülbelül hatvanan maradnak meg. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Kántus egy kicsit mindig átjáróház volt, mert sosem volt kötelező, önkéntes alapon működik mind a mai napig. De amikor „felmegy a függöny”, akkor igyekszünk a minőséget tartani. Mindig van egy 20-30 tagú mag, akik hűségesek, akikre mindig lehet számítani, ha esik, ha fúj, ők azok, akik a zászlót mindig magasan tartják.Az egész Kárpát-medence reformátussága ismeri a nevét, hiszen nagyon sokat tett a határon túli testvéreinkért. Többek között a Partiumi Énekkart is megalapította, és folyamatosan jár hozzájuk. Legutóbb a Kántussal közösen Hollandiában jártak. Hogyan tud a két énekkar együttműködni, és milyen volt ez a turné? - Ahogy visszagondolok a saját múltamra, a kezdetektől missziós szándék volt bennem. Ha a diktatúra idején egy lelkész Erdélyből vagy Kárpátaljáról nagy ritkán át tudott jönni hozzánk, igyekeztem megkérdezni, mire van szüksége: könyvre, kottára, hangzó anyagra vagy énekeskönyvekre. Bennem az az érzés munkálkodott mindig, hogy ha valamit átvihetek és az egy gyülekezetben kamatozhat, akkor azért mindent meg kell tenni, így alakult ki több lelkésszel és gyülekezettel nagyon jó kapcsolat. A határok kinyílása után a Kántus minden esztendőben, esetenként több alkalommal is meglátogatja a határon túli gyülekezeteket. Sok éve létesült a Kántus Alapítvány abból a célból, hogy azokhoz a gyülekezetekhez is el tudjunk menni, akik nem tudják az útiköltséget kifizetni. De leginkább Nagyváraddal alakult ki szorosabb kapcsolat. A Partiumi Keresztény Egyetemre hívtak már akkor is, amikor csak a kántor szak létezett. Később ez a szak megszűnt és átvette a helyét a zenepedagógia-egyházzene tanszak. A kórusba már nem önkéntesek jönnek, hiszen ez nekik indexes tantárgy. Ezekből a fiatalokból az elmúlt évek során egy ütőképes kórust sikerült létrehozni. Amikor meghívtak Hollandiába, akkor támadt az az ötletem, hogy a két kórusból szervezzünk egy összkart. A Kodály-évre mind a két kórusnak megtanítottam Kodály összes genfi zsoltár feldolgozását és Gárdonyi Zoltánnak a gályarabok emlékére írt kantátáját, a Mementót. Arra gondolva akkor, hogy a 2007-es év de Ruyter admirális esztendeje lesz. Ezt a kantátát a szerző még nekünk komponálta 1976-ban. Vlissingenben volt a főrendezvény, de Ruyter admirális szülővárosában, ahol a város Jacobs templomában nagy ünnepség volt. Magyarországról Börzsönyi József esperes prédikált holland nyelven. Az ünnepséget a koncertünk zárta, mely nagy siker volt. El kell mondanom, hogy Hollandiában szigorúan veszik a templom bérlését. A rendezőknek ahhoz, hogy ezt a központi templomot kibéreljék, komoly összeget kellett letenniük. Amikor azonban végighallgatták a koncertet, a templomi zeneigazgató úgy nyilatkozott, hogy egy ilyen koncertért nekik kellett volna fizetniük, így aztán elengedték a bérleti díjat. Egy korábbi beszélgetésünkkor elmesélte, hogy 1966-ban, amikor végzett a Zeneakadémián, Kodály Zoltán is ott ült a hallgatóság soraiban. Mit jelent Önnek a kapcsolat Kodály Zoltánnal? - Erőforrásként kíséri végig az egész pályámat. Tanított minden művével, írásaival, rádióelőadásaival. Azt mondhatom, hogy Kodály unokának érzem magam, mert a Kodály-tanítványoknak voltam a tanítványa: Gárdonyi Zoltánnak, Ádám Jenőnek és Bárdos Lajosnak. Barátságukba fogadtak, műveket kaptam tőlük és leveleztünk. Illyés Gyula szavaival élve: ezen a lelkiszellemi csatornán keresztül éreztem azt a „gyökérmélyű erőt”, amit a Kodályéletműből kaptam. Megtisztelt engem azzal, hogy eljött a diplomakoncertemre három hónappal a halála előtt. Ez olyan impulzus volt, ami egy életen keresztül elkísért. Úgy éreztem és mindig így fogom érezni, hogy mindazt, amit ebből az életműből én személy szerint kaptam, tovább kell adnom a diákjaimnak. Szabó Dezsőnek van egy gyönyörű mondata, így minősíti Kodályt és Bartókot: „Egy mennyei jóvátételi bizottság ajándékozta őket nekünk.” Ennek a sokat szenvedett és megalázott nemzetnek táplálékul szolgál az életmű, amit Kodály ránk hagyott. A nagy kérdés, hogy ezt meghalljuk-e, észrevesszük-e és képesek vagyunk-e táplálkozni belőle. — Karácsony közeledtével milyen gondolatokkal fordul a Reformátusok Lapja olvasóihoz? -Az idei adventben ünnepeltük Kodály Zoltán születésének százhuszonötödik évfordulóját. Hitvalló római katolikusként életművének meghatározó fejezete a protestáns hátterű remekművek összessége: a bibliai szövegre írt Jézus és a kufárok, a történelmi dicséretünkre komponált Semmit ne bánkódjál, a hét genfi zsoltár feldolgozás. Mindezekről előadást tarthattam a Doktorok Kollégiuma ez évi plenáris nyitó ülésén. És természetesen a Psalmus Hungaricus, amelyet a harmadik adventi hétvégén vezényeltem Debrecenben, a Bartók-teremben, a 150 tagú összkarnak. A teremtett világ, amelyik sóvárogva várja az Ige testté lételének, a Megváltó érkezésének ünnepét, a Psalmus Hungaricus vigasztaló üzenetét is ajándékul kapja Kecskeméti Vég Mihálytól és Kodály Zoltántól: „Az igazakat te mind megtartod.” ■ Csonka-Kovács Abigail A zengő Ige szolgálatában Berkesi Sándor az elmúlt negyven évről Keresztyén magyar színházat akartam Beszélgetés Udvaros Béla rendezővel Udvaros Béla, az Evangélium Színház igazgatója, rendezője és kuratóriumi elnöke 83 évesen nyugdíjba vonul. Ez alkalommal kértem interjút tőle, ő azonban baráti beszélgetést ajánlott. Felhatalmazott arra, hogy kötetlen formában elmondott gondolatait tegyem közkinccsé és a köztünk levő barátság hangján szólítsam meg. Talán nem vétek az újságírói etika ellen, ha kívánságának eleget teszek. — Miért nem szereted, ha igazgató vagy főrendező úrnak szólítanak? Számodra elég a művészeti vezető megnevezés. — Teljesen elég, hisz’ a munkám nem tisztség, hanem szolgálat. Számomra mindig az volt a fontos, hogy a szolgálat, a munka eredményes legyen, és valóra váljon mindaz, amire elhivattam és ami gondolataimban megszületett. — Az utóbbi két évtizedben végzett szolgálatodról sok mindent tudunk, de szeretném ha életed többi fontos eseményét is megismerhetnénk. — A 20. század gyermeke lettem és végigéltem a századot. Isten különös adománya volt számomra, hogy budapestinek és hívő magyar evangélikusnak születtem. A Horthy-világban végeztem a középiskoláimat, és a szigorú, de tisztességes rendszerben érettségiztem. A kor erkölcsi világa egy életre meghatározta gondolkodásmódomat, és az akkor kapott értékekben tudtam hinni mind a mai napig. Már kisdiák koromban színházi rendezőnek készültem, csak az volt a baj, hogy a háború alatt nem volt képzés. 1947-ben indult meg a szak, a színészekkel sok közös óránk volt. Évfolyamtársam volt többek között Sinkovits Imre és Márkus László is. — Az ember életének meghatározó egyéniségei a tanárok, akiktől nemcsak a mesterség fortélyait lehet ellesni, de tőlük kapjuk a hivatástudatot és a szolgálathoz kellő szeretetet is. — Csodálatos mestereim voltak. Az operaház akkori igazgatója, Márkus László, később pedig Oláh Gusztáv volt a tanítómesterem. Lelki életem meghatározó oktatója a piarista Sík Sándor volt, aki esztétikát adott elő. A vele való kapcsolatból barátság lett és magánéletemben is meghatározó szerepet töltött be. Pályám a Vígszínházban kezdődött 1951-ben, ahol Várkonyi Zoltán volt a főrendező. Első önálló rendezésem a Déryné Színházban volt. — Magánéletedről eddig nem szóltál, csak tanulmányaidról, pedig mindannyiunk életének meghatározója a családi élet. — Az én életemet is meghatározta egy adott pillanatban az otthonom. 1953-ban kinyílt a recski és a többi koncentrációs tábor és az „osztályellenségeket” — szigorú feltételek mellett - kiengedték, így került szabadlábra a kor egyik legszebb és legtehetségesebb színésznője, Dévay Camilla. Egymásba szerettünk és szerelmünk gyümölcse lett Dorottya lányunk. Sokan óvtak attól, hogy kapcsolatunkat szentesítsük, mert állásommal játszom. Nem hallgattam a figyelmeztetésre: Sík Sándor összeesketett bennünket. Az állásomból azonnal kirúgtak, ám a kor ferde gondolkodásmódja munkához juttatott: akkoriban szervezték az üzemi kultúrcsoportokat és egyszerre háromnak lettem a vezetője. Ezt a feladatot az 56-os forradalomig láttam el. Utána vidéki meghívást kaptam: főrendezői állást kaptam Kecskeméten. — A vidéki városokban általában a könnyű műfajt kedvelik. Egy komoly célokat ápolgató művész hogyan tudott megbirkózni feladatával? — Tizenhat évet töltöttünk a városban. A színház igazgatója Radó Vilmos volt, akivel barátság fűzött össze. Nagy segítséget jelentett a feleségem, hisz’ bármelyik dráma nagy szerepét ráoszthattam. Ötvenhárom rendezésem volt a bő másfél évtized alatt, sok drámát vittem színre: Elektra, Az ember tragédiája stb., de játszottunk Csehovot és Brechtet is. Kecskeméti munkásságomnak más áldása is volt. Itt indítottam el a drámai irodalmi esteket. Azóta szerte a világban több mint 1300 előadást tartottam. Kecskemét után következett tíz év Békéscsabán, majd 60 éves koromban nyugdíjba mentem. - Igen, de nem végleg. Ezután kezdődött munkásságodnak az a korszaka, melynek mi is tanúi lehettünk: az Evangélium Színház. — 1990-ben a Protestáns Közművelődési Egyesületben vetettem föl a színházalapítás lehetőségét Keresztyén Magyar Színház néven. Szentágothai János professzor és ifjabb Bartók Béla örömmel fogadta a felvetést, és Hegedűs Lóránt református, valamint Harmathy Béla evangélikus püspök az ügyet felkarolta és megteremtették az anyagi lehetőséget. Elhatározásunk az volt, hogy klasszikusokat, főleg magyar drámákat játszunk. Ezután változtattuk a színház nevét Evangélium Színházra és a Duna Palota lett számunkra „a színház”. Tamási Áron Hegyi patak című művével indítottunk ősbemutatóként. Színre került Németh László, Illyés Gyula, Márai Sándor, Sík Sándor, Hercegh Ferenc és Kovách Aladár darabjaiból olyan is, amit a fővárosban egyedül mi játszottunk. Nyírő-darabot - tudtommal - rajtunk kívül senki sem adott elő. Határon túli turnéinkat Kárpátalján kezdtük, majd első erdélyi turnénk nagy csalódása az volt, amikor az akkori „kolozsvári bíró” nem engedte meg, hogy Erdély fővárosában játszhassunk. Isten kárpótolt az idei turnénkkal, hiszen Temesvártól Nagyváradig úgy jutottunk el, hogy közben az Ojtozi-szorosban, Berecken is játszhattunk a többi erdélyi város mellett, és Kolozsváron is nagy-nagy szeretettel fogadtak. Nem tudok eléggé hálát adni Istennek ezért a sok kapott lehetőségért. — A darabokból ki-kicsendül olyan vendégszöveg amelyekből a rendező stílusára lehet következtetni. Markánsan mutatkozott meg ez Huzella Péter gitáros narrátori szerepében is a Vörösmarty-darabban. — Ezek a betoldások és a kihegyezett mondanivalók mindig az én hitvallásaim voltak. — Most véglegesen nyugdíjba vonulsz. Mi történik a jövőben? — A színház Isten kegyelméből élni fog, a vonalvezetés is marad: protestáns, keresztyén magyar színház lesz ezután is. Tisztemet három részre osztják: lesz egy kuratóriumi elnök, egy gazdasági igazgató és egy rendező. Nevekről majd csak a januári ülés után essen szó! Hogy ne maradjak ki a szolgálatból, felajánlották a tanácsadói tisztséget kötetlen feladatkörrel, amit én megtiszteltetésnek érzek, és Isten iránti hálával elfogadtam. Addig szeretnék erőmhöz képest szolgálni, amíg az én Uram erre lehetőséget ad. ■ Mezey Tibor