Reformátusok Lapja, 2008 (52. évfolyam, 1-52. szám)

2008-01-06 / 1. szám

2 Karsay Eszter Jöjjetek utánam... , Máté evangéliuma szerint így kezdte Jézus a tanítványok összegyűjtését, így hívta el azokat, akiket kiválasztott (Mt 4,19). Először a két testvérpárt: Pétert és Andrást, azután Jánost és Jakabot. Nem mondott programbeszédet, nem tömegeket akart maga mögé állítani, hanem egyszerű embe­reket tanítványul elhívni. Ennél nagy­szerűbb újévi Igét mi sem kaphatunk: „Jöj­jetek utánam!” — mondja nekünk is Jézus. Nem kell más célt kitűzni, más programot fogalmazni, csak azt, hogy követjük Jé­zust, Isten küldöttjében bízunk. Kedves az a finn eredetű ének, amelyet sokan szeretünk, s aminek minden sora így kezdődik: „Velem vándorol utamon Jézus. ” Az Ige azonban nem ezt tanítja. Kérhetjük ugyan, hogy Jézus jöjjön ve­lünk, de nem biztos, hogy jól járunk. He­lyesebb, biblikusabb, ha azt kérjük, hogy vezessen inkább Ő, és mi térünk át az Ő útjára. Az ének egyébként azt a reményt fejezi ki, hogy Jézus mindig velünk van. Ez igaz: ha eltévedünk, ha bajba jutunk, ha mélységbe esünk is, Ő velünk van és utánunk nyúl, kiszabadít. De alapvetően nekünk kell követnünk Őt. Ezeknek a halászoknak az életében nem történik látványos nagy fordulat, csak ép­pen az, hogy saját foglalatosságukat ott­hagyják és elindulnak Jézus után. Nem ol­vasunk nagy, klasszikus értelemben vett megtérésről. A cégéres bűnösöknek, a szen­vedélybetegeknek (alkohol- vagy drogfü­g­­gőknek), az eltorzult életűeknek leírhatók olyan időhöz, helyhez és nagy találkozáshoz köthető megtéréseik, mint a damaszkuszi úton járó Saulé. Később Lévi, a vámszedő elhívása is ilyen rövid és tömör: „Kövess en­gem!” Ott sincs nagy bűnvallás és feloldo­­zás, pedig az valóban életfordulat volt. • Egyszerűen így írja le az evangélium: „Az felkelt, és követte Őt” (9,9). Nem sablon­ra történik, mindnyájan másként éljük át a találkozást Vele. Aki beteg, azt kézen foga, úgy vezeti. Aki öntudatosan kutat­ja, annak kijelenti Magát. Három pontba foglalható, hogy mire tanít ez a hívás: 1.. Jézus nem küld vala­hova, nem oszt parancsokat, nem morali­zál — ezt hagyd abba, azt tedd meg, vál­tozz meg —, s nem mondja, hogy csak azu­tán jöhetsz velem, ha elég szent vagy már. Ezek egyszerű halászemberek voltak egy­szerű hibákkal, bűnökkel, nagy-nagy küszködéssel, csöndes kétségbeeséssel, ínség­gel és reménytelenséggel. Jézus megszólítja őket, ők pedig készségesen elindulnak, nem kérdezve, hová. 2 . Jézus hívása azt jelenti, hogy Ő megy elöl. Ez az Isten mindennapi ígérete, ez a mi reménysé­günk is. Ismeretlen és félelmetes az út, de nem járatlan, mert Jézus már elindult raj­ta. Ő tudja, mi vár ránk. Ő töri az utat, az ismeretlenségben van egy ismerős. Láb­nyomát ismerjük, számíthatunk arra, hogy nehéz lesz, de járható. 3.: Jézus ígéretet ad: „... és én emberhalászokká teszlek titeket. Máté és Márk evangéliuma szerint a halá­szat folytatódik, de más területen­ embere­ket fognak halászni. (Lukács evangéliuma ebben a történetben egy másik görög szót használ, ami a „Krisztusnak rabul ejt, ele­venen elfog”jelentésű. Ez a vadász mester­ségéhez hasonlítható inkább, mint a halá­szathoz.) Hiszem, hogy ez nem textus (és nem lehet ürügy) az erőszakos misszióra, amit olyan szívesen végeznek Keresztelő Já­nos mai követői. Akkor mi? Kicsoda az em­berhalász? Szelíd szavú, lelki ember, aki Jézushoz vezeti az eltévedteket. Jézus új utakra vezet ma is, s nekünk fel kell fedeznünk Őt, mint vezetőt. Hová hív? Nem expresszel a mennybe! Nem a fel­hőtlenül sikeresek és gazdagok világába a földön. Jézus nem ígér mást, csak kereszt­hordozást Isten Szentléikének csodáival együtt. Jézus a hétköznapokba, a teherhor­­dozásra, a magunkért és másokért felelős munkára hív. De adja a boldog felismerést, tapasztalást, hogy Vele érdemes, Vele szép, Vele jó járni, sőt Tőle erőt lehet nyerni még a szárnyalásra is. Benne, velünk az Isten. ■ «• IrftRMM­­ARIA ELMÉLKEDÉS 2008. január AZ IGE /a]g­ mellett PlplSplpltälfälFilnliäliälrälralpilnlrJliiilralnli 1 JANUÁR 6. VASÁRNAP „Ételáldozat ez” (3 Mózes 2). Az áldozatok bemutatá­sának másik formája a növényekhez, terményekhez kap­csolódott. Megköszönve a termést, s egyben figyelmez­tetve a mindenkori embert arra, hogy hálájával jelképe­sen visszaad valamit abból, ami az Úré (1kor 4,7). A szertartásnál a közvetítők Áron és fiai voltak, akiknek fel­adata volt az olajról és tömjénről gondoskodni, hogy ez­által Isten jótetszését megnyerjék. Fontos követelmény volt még, hogy az áldozat anyaga kovásztalan legyen (11), és a só ne maradjon el. A Biblia több helyen emlí­ti a sót, mint a terméketlenség jelképét is, de igényben az Úrral való szövetségre lépés szimbóluma. Jézus is hasz­nálja hasonlatképpen. Követőinek jelenléte éppúgy szük­séges a világban, mint ahogy a só nélkülözhetetlen az ételben (Mt 5,13). Máté 5,17-20 72. zsoltár JANUÁR 7. HÉTFŐ „...vigye oda az Úr elé” (3 Mózes 3). Igénkben olyan áldozatfajtáról van szó, melyben az állatnak csak egyik részét égették el az oltáron, a többi részét az istentisztele­ten résztvevők együtt fogyasztották el. Az elégetett részek által az Úrral a jelenlévők között jött létre közösség. Két­ségtelen, hogy ez felidézi bennünk az úrvacsorás közösség képét, de újra tudatosítani kell magunkban: az Ószövet­ségben az ember áldoz az Úr előtt a békességért, az Új­szövetségben Jézus kereszthalála által Isten ajándéka a bé­kesség bennünk. Ezt pedig tükröznie kell szolgálatunk­nak is (2 Kor 5,18-20). A mai idők emberének békeáldo­zatát Jézus a Hegyi Beszédben szabja meg. Magatartá­sunk által mi teremtünk békességet Isten és ember, em­ber és ember között. Akik ezt cselekszik, boldogok, mert Isten fiainak neveztetnek (Mt 5,9). Törekszünk-e erre? Máté 5,21-26 213. dicséret JANUÁR 8. KEDD „Vétekáldozat ez (3 Mózes 4). Isten Igéje különbséget tesz bűn és vétek között. Ez utóbbin emberi tévedést, esendőséget ért, nem szándékosságot. A vétkezők négy­féle köréről olvashatunk: a főpapról, a népről, a vezetőkről és az átlagemberről. A jóvátétel is ennek megfelelő. Valamennyi esetben szükség volt a bocsá­natkérésnek megfelelő áldozat bemutatására, mert csak ezt követhette a „bocsánatot nyert” megnyugtató érzé­se (26,31,35). De manapság mintha a bocsánatkérések „inflációját” élnénk. (Például véletlenül agyonlő egy rendőr egy rendbontót, és amikor felelősségre vonják, bocsánatot kér. Valaki helytelen gyógyszert adagol egy súlyos betegnek, az meghal, s a vétkes bocsánatot kér.) Fakadhat ez a lélek mélyéről, őszinte megbánásból, a jogi következmények azonban elkerülhetetlenek. Ezt vállalni kell, de tévedéseinknek is Jézus tett eleget a ke­reszten, s ez - az igaz bűnbánat mellett - felment a lelkiismeretfurdalás önmarcangoló ítélete alól. Máté 5,27-30 51. zsoltár JANUÁR 9. SZERDA „Jóvátételi áldozat ez” (3 Mózes 5). A vétekáldozat másik formája a jóvátétel volt. A szó eredetileg adóssá­got is jelentett, ezért az elkövetett vétket Istennel szem­beni adósságnak is tekintették. Melyek voltak ezek? Le­hetett az általános erkölcsiségre vagy szertartásra vonat­kozó tisztátalanság éppúgy, mint a másik megkárosítá­sa. Konkrét esetben kárpótlás is elvárható volt az elkö­vetőtől. Istennel szemben az embert azóta is az eladóso­dás veszélye fenyegeti. Vagy úgy, hogy Vele szembeni kötelességeinket nem teljesítjük, vagy embertársaink ellen vétkezünk (Mt 18,23-35). Mi a megoldás? Isten kegyelme, Isten képes elengedni az ember adósságát, ha megváltjuk bűneinket. Nem követel tőlünk állatáldoza­tot, hanem egyszülött Fiát adta értünk (Zsid 9,12). Ez a keresztyén ember ajándéka és embertársainkkal szem­beni magatartásunk alapja (Mt 6,12). Máté 5,31-37 18. zsoltár JANUÁR 10. CSÜTÖRTÖK „A tüzet állandóan tartsák égve az oltáron, ne alud­jék ki” (3 Mózes 6). A tűz az élet nélkülözhetetlen ré­sze. Hasznos, amikor a lét fenntartását segíti, de ellen­sége az embernek, amikor kárt okoz. A vallási életben is fontos szerepe van, mint Isten megjelenésének vagy büntetésének eszköze. Az ószövetségi ember az áldoza­tot az oltáron égette el, melyen folyamatosan égnie kel­lett a tűznek. Igény rendelkezése Áronhoz és fiaihoz szól, hogy erre különös gondot fordítsanak Vannak azonban másfajta tüzek is, melyeknek ébrentartása a ma nemzedékének feladata. Ilyen a határainkon túli vagy messze távolban élő magyar kisebbségeink megőrzött anyanyelve, hazaszeretete, hitének és össze­tartozástudatának lángja. Vigyázzunk, ezt a tüzet is ápoljuk, hogy fénye messziről látszódjék (Ef 5,8)! Máté 5,38-42 487. dicséret JANUÁR 11. PÉNTEK „Nem szabad megenni azt a húst, amely hozzáér bármilyen tisztátalan dologhoz...” (3 Mózes 7). Az áldozatok bemutatásánál nagy hangsúlyt helyeztek a tisztaságra. Az, amit az Úrnak szántak, nem keveredhe­tett a tisztátalannal. Csak a tiszta állatot volt szabad feláldozni. Ezt végezte a pap, akinek ez volt az egyik legfontosabb feladata. Az ószövetségi papság azonban nemcsak az áldozatokért, hanem az áldozatokból is élt, azaz részesülhetett az áldozati állat húsából, bőréből (1- 10). Később a Lévi nemzetségéhez tartozókból kiala­kult a papi rend a megfelelő jogokkal és kötelességek­kel. Az Újszövetség lényeges módosításokkal átvette ezt a gondolatot és Jézus követőit az Ő vére által megvál­tott szent népként tartja számon, mint akik az Ő pap­jai (1 Pét 2,5). A papi rend helyébe így lépett az egyete­mes papság,­ melynek mi is örökösei vagyunk. Máté 5,43-48 395. dicséret JANUÁR 12. SZOMBAT „Ár­on és fiai megtették mindazt, amit az Úr paran­csolt Mózes által” (3Mózes 8). A papok felszenteléséről korábban olvasottakat (2Móz 29) igény megerősíti. Kü­lönösen hangsúlyossá válik ebben a szertartásban Mózes, aki - noha nem volt pap - mégis a papszentelést végez­te, mint Izráel teljes jogú vezetője. Az ünnepi esemény­hez hozzátartozott a felszentelendő ruhájának olajjal és vérrel való megkenése is, de a külsőségek mellett a lényeg az Úrnak odaszánt élet volt. Az Újszövetség Jézust neve­zi Isten Szentlelke által Felkentnek, azaz Krisztusnak, mely egyszerre jelent számára királyi, prófétai és főpapi tisztséget. Követőit, rajta keresztül, ő teszi felkenetésé­­nek részeseivé, hogy a ránk bízottakkal jól sáfárkodjunk, és mások hasznára legyünk (2 Kor 1,21). Máté 6,1-4 12. zsoltár ■ Kovács Mihály A természeti csapások és a mi hitünk ■ Olvasandó: Mt 5,45 A mi drága hitünkben: Isten a szeretet. Fia, Jézus Krisztus ál­dozata által Ő a mi örökkévaló, szerető mennyei Atyánk, Akitől jó minden áldás és ajándék. Ő az, aki felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az iga­zaknak, mind a hamisaknak (Mt 5,45). Amennyiben ez így van, ho­gyan egyeztethető össze Isten jósága és a korunkban földünket érő termé­szeti csapások? Vajon mindig voltak ilyen katasztrófák, s ilyen mértékűek voltak-e, vagy csak azáltal tudatosul­tak a mi időnkben, hogy a híradás­­technika fejlődött? A másik kérdés: tud-e Isten a természeti csapásokról és mit akar elérni velük? Isten bün­tetései-e ezek? A Szentírásban erre is találunk példát: „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden pa­rancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megteljesednek raj­tad. Átkozott leszesz a városban és át­kozott a mezőn” (5Móz 28,15-16). ,Az Úr eső helyett port és hamut ád a te földedre; az égből száll reád, míg­nem elpusztulsz”(5Móz 28,24). Izráel népének történetében ez a jövendőbe mutató ígéret többször beteljesedett. Valamiképpen föld­művelő népünk is ráérzett arra, hogy a természeti csapások és az emberek hitbeli, erkölcsi élete között össze­függés van. Falusi lelkész koromban májusi estén a mezőről szomorú arccal jöttek haza a hívek: „Tisztele­­tes úr, az idén nem lesz semmi ter­més, minden elsült, de megérde­meljük: gonoszak vagyunk.” Alig tudtam őket megvigasztalni: „Isten nem érdemünk szerint bánik ve­lünk, és nem a mi ánokságaink szerint fizet nekünk, hanem az ő kegyelme szerint.” Amikor eljött az ősz, és a terményekkel megrakott szekerek kerekei nyikorogtak a ter­hek alatt, örvendeztem, hogy Isten izgalmasan cselekedett velünk: ér­dem szerint még levegőt sem kap­hattunk volna, de kegyelme szerint a legnagyobb szükségben is kipa­rancsolta mindennapi megélheté­sünket. De ha nem bűnünk büntetései a természeti csapások, Isten miért en­gedi meg, hogy megtörténjenek? Nekünk nem bűnöket büntető rette­netes Istenünk van, hanem bűnöket megbocsátó irgalmas Atyánk, aki Fi­ának érdeméért felhozza napját mind jókra, mind gonoszokra. Meg­engedi a csapásokat, de nem azért, hogy elpusztítson, hanem hogy álta­luk magához térítsen minket. Még az oktalan állatok is ezt gya­korolják. Az özönvíz idején az orosz­lán és az őz együtt ment be a bárká­ba, nem pusztították el egymást. Is­ten a természeti csapásokat megen­gedi. Azt akarja elérni általuk, hogy az emberi életek megteremjék az is­tenfélelem és az egymás iránti szere­tet áldott gyümölcseit. Így nem csak a csapások pusztítását, hanem a nyo­mában járó összefogás, segítségnyúj­tás, egymás terhe hordozásának kész­ségét is tapasztalhatjuk. ■ Kis Tóth Ferenc IMÁDKOZZUNK! Sokáig nem akartam hinni Benned, Uram. Ideológiákat gyártottam a nemlétezésedről. Azt hittem, megma­gyarázhatom a látszólag magától működő világ mindennapi csodáit. Aztán a magad szelíd, de határozott módján térdre kényszerítettél: gyer­meket adtál. Most újra kell értelmez­nem a világot. S ez jó. Tele van a szívem hálával irántad. Köszönöm alkotásaid! Én is a fűben kúszom, mint a fiam, s figyelem a katicabogár apró lábait, a hangyaboly szervezett­ségét, a kavicsok különbözőségét. Csodálom a hegyek fenségét, a tenge­rek titokzatosságát, az emberi szív megfejthetetlenségét. Fázósan nézem az éjszakai égbolt csillagait: milyen hatalmas ez a világ, s én milyen na­gyon egyedül vagyok benne nélkü­led! Kereslek Istenem, s kérlek, hogy Te találj meg engem! Jöjj egészen kö­zel, mert szükségem van Rád, hogy helyesen lássam teremtett világod, s benne önmagam! Hadd simuljak eget-földet alkotó tenyeredbe, s hadd legyek végre mindennapi harcaim­ban egy kicsit Veled és Benned csönd­ben. Amen. ■ Hajdúné Tóth Lívia A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ Győri István Egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből A hegyi beszéd bevezetőjében talál­juk a boldogmondásokat, majd a jó és világosság hasonlatát, ezt követi egy nagyobb rész, a törvény magyará­zata. Jézus először is megerősíti: ő nem azért jött, hogy érvénytelenítse, hanem hogy betöltse a törvényt (Mt 5,17), majd ezután következik a fenti idézet (Mt 5,18). Először is: mi volt ezeknek a szavak­nak a pontos értelme? Az­­óta a görög ábécé legkisebb betűje, csupán egyet­len egyenes vonalból áll. Az elnevezés a héberből származik, hiszen a héber ábécé legkisebb betűjének neve a jód, ami szintén csak egy kis vonalka. A ki­ejtése mindkét nyelvben i vagy j hang. A másik szó a keraia, ami eredetileg szarvat, átvitt értelemben meghajlított vonalat jelentett, így nevezték a héber és a görög nyelvben is a különféle írás­jeleket és hangsúlyjeleket. Tudjuk, hogy az ószövetségi törvény másolói nagy gondot fordítottak arra, hogy a másolásnál meg ne változtassák a mó­zesi törvényeket. Ezért például szaka­szonként megszámolták a betűket és az írásjeleket, majd a másolás után ellenőrizték, hogy nem maradt-e ki akárcsak egyetlen kis jel is. Ha az eset­leges eltérést nem tudták megtalálni, akkor az ilyen kéziratot nem használ­ták tovább. Mindez azt a gondosságot és szándékot tükrözte, hogy Isten aka­ratát pontosan és hiánytalanul adják tovább. Talán erre a gyakorlatra utal­hatott Jézus. A figyelmeztetés lényege mindenesetre az, hogy nem lehet Isten törvényéből semmit sem, azaz egy betűnyit sem elhagyni. Ugyanakkor Jézus megfeddezte azo­kat, akik a kisebb dolgokban látszólag betű szerint megtartották a törvényt, de a nagyobbakban elfeledkeztek er­ről. „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentá­ból, a kaporból és a köményből, de el­hagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget, pedig eze­ket kellene cselekedni és azokat sem el­hagyni” (Mt 23,23). Jézus a legnagyobb parancsolatnak a szeretet kettős nagy parancsolatát ne­vezte, mert ettől függ az egész törvény értelmezése. A szeretet parancsolatának betöltésére pedig Ő maga adott példát, amikor szenvedett és meghalt, mint „Igaz a nem igazakért"(1 Pét 3,18). ■

Next