Reformátusok Lapja, 2010 (54. évfolyam, 1-52. szám)

2010-01-03 / 1. szám

fIMMÁTIM URH Visszatekintés a 15. ENSZ Klímakonferenciára Az elmulasztott lehetőség Reménykedtünk, hogy komoly elhatározások és elköte­leződések születnek az ENSZ történelmi találkozóján Koppenhágában. Hiába... Nem hozott eredményt - várva várt történelmi fordu­latot - a világ vezető politikusainak találkozója. Sok köz­hely hangzott el: „A szavak ideje lejárt, most már a tet­teknek kell következni!” „A jövő nem jön, már itt van!” Szépen hangzó beszédek után nem született konkrét egyezmény. A záródokumentum nem kötelez senkit sem­mire, csupán tudomásul szolgál. Vegyük pozitív jelnek már azt is, hogy nem lett nagyobb a káosz, nem estek egymásnak a világ vezetői? (Az ülés elnöke lemondott, sok esetben nemcsak a civil szervezetek küldötteit, ha­nem a szakértőket sem engedték be a tárgyalásokra.) A legnagyobb feszültség a szegény és gazdag országok között jelentkezett. Az úgynevezett fejlett országok fele­lőssége elvitathatatlan abban, hogy földünk légköre az üvegházhatású gázok és más káros anyagok kibocsátásával szennyeződik és folyamatosan melegszik. Az Egyházak Vi­lágtanácsa delegációjának tagjai egyöntetűen kritizálták a konferencia meghosszabbításán, éjszaka megszületett „egyezményt”, ami ismét azt mutatja, hogy a gazdag orszá­gok nem törődnek a klímaváltozás áldozataival. Grönlan­­dot és a csendes-óceáni szigeteket már elérte, Afrika egyes országait, a Karib-tenger mentén élő népeket fenyegeti az általános felmelegedés következménye. A Koppenhágai Egyezmény öt ország között jött létre: Amerikai Egyesült Államok, Kína, India, Dél-Afrika és Brazília. Ez csupán megerősíti, hogy bolygónk éghajlatá­nak átlagos hőmérséklet-emelkedését 2 Celsius fok alatt kell tartani a század végéig, de elmulasztották hozzáten­ni, hogy ehhez elkötelezik magukat arra, hogy az üveg­házhatású gázok kibocsátásának mértékét ennek érdeké­ben mennyivel csökkentik. „Vajúdtak a hegyek és egeret szültek” - írta a koppen­hágai találkozó végeredményéről egy megfigyelő. A nem kormányzati szintű szervezetek, civil mozgalmak ennél jóval több konkrét javaslatot készítettek elő és vártak a fe­lelős kormányoktól. Az egyezmény azonban nem határo­zott meg kibocsátás-csökkentési célszámot a fejletteknek sem 2020-ra, sem 2050-re; ezeket mind 2010 februárjáig halasztotta el. Az Egyházak Világtanácsa képviselői is jelen voltak és beszéltek a konferencia résztvevőihez. December 13-án, vasárnap délután 3 órakor a koppenhágai katedrálisban ökumenikus istentiszteleten imádkoztak egyházi vezetők a világ népeiért, az éghajlati igazságosságért. Az istentisz­telet végén megszólaltak a harangok Dániában, és felhí­vásukat szerte a világon harangok, gongok, dobok vissz­hangozták. Desmond Tutu afrikai érsek átnyújtott Yvo de Boernek, az ENSZ Klímavédelemi Bizottság főtitkárának egy jel­képes órát, amely a visszaszámlálás utolsó perceit mutat­ja, és egy dokumentumot, ami az éghajlati igazságosság­ról szól. Véleménye szerint sürgős megegyezésre van szük­ség: a fejlődő országok 2020-ig csökkentsék 40%-kal a széndioxid kibocsátásukat, 2050-ig pedig 80%-kal (az 1990 évihez képest), és évi 150 milliárd dollárral segítsék a legsérülékenyebb országokat. A klímaváltozás azokat sújtja leginkább­­ a szegény és kiszolgáltatott népeket akik nem tehetnek róla. Tutu érsek a városháza előtt be­szélt a tömeghez, hangsúlyozva, hogy azok fizetik az ég­hajlatváltozás árát, akiknek semmi közük nem volt ahhoz. Ez a nagy igazságtalanság. Több mint 20 országból egyhá­zi és humanitárius szervezetek félmillió aláírást gyűjtöttek össze. A pontosan 512.894 aláíró arra kötelezte el magát, hogy egyéni életvitelével csökkenti a CO2-kibocsátást új­rahasznosítható anyagok és többször használatos eszközök használatával, és általában a fogyasztásunk mérséklésével („recycling, reusing and reducing consumption”), így akarnak példát adni és nyomást gyakorolni a politikai ve­zetőkre, mihamarabbi megegyezésre és elköteleződésre a szegény országok megsegítésére sarkalni őket. Yvo de Boer a kampányórát elfogadva azt válaszolta: annak ellenére, hogy a világ vezetői a pénzügyi, gazdasá­gi és ipari válságról beszélnek, erkölcsi válságban va­gyunk, ez okozza környezetünk válságát. Folytatjuk a küzdelmet - mondta az Egyházak Világ­tanácsa (EVT) éghajlatváltozással foglalkozó bizottságá­nak vezetője, Guillermo Kerber. Az egyházak és a civil mozgalmak mozgósítására építünk a jövőben, imádko­zunk, megkondítjuk a harangokat és programokat szer­vezünk, hogy elérjük azt, amit Koppenhágában nem ér­tek el a fejlett, iparosodott országok vonakodása miatt a hivatalosok. Noha nem ez az első eset, hogy egy egyez­mény nem éri el azt a célt, amire vártunk - mondta Elias Abrami­des, az EVT delegáció vezetője - ezúttal rosszabb volt a helyzet, átláthatatlanabb, mivel árnyéktárgyalások folytak néhány ország között anélkül, hogy mindenkit bevontak volna. Jó, hogy mi, keresztyének nem fölülről, hanem igazán fölülről, Istentől várjuk a megoldást a válságra. Ugyan­akkor tudomásul kell vennünk, hogy amint a Teremtés­védelem honlapja idézi: „Az ég az Úr ege, de a földet az emberek fiainak adta. ” (Zsolt 115,16) Azaz a mi felelős­ségünk, hogyan élünk Istentől kapott lehetőségeinkkel. Nem apokalipszis, hanem reménység - erről tartott előadást Barbara Rossing, a Chicago-i Lutheránus Teoló­gia professzora az egyházi konferencián. A Biblia nem be­szél éghajlatváltozásról, de a keresztyének a Bibliára ala­pozva válaszolhatnak a jelenségre. Hol van Isten ebben a válságban? Úgy vélte, hogy Isten nem bünteti az emberi­séget a válsággal, hanem együtt szenved a világgal. Bib­liaértelmezése szerint a Jelenések könyvében sokkal in­kább arról van szó, hogy „Isten gyászol a föld helyett, mint hogy megátkozza azt.” A híres csapások nem jósla­tok, hanem fenyegetések és figyelmeztetések, ébresztő felhívások arra, hogy mik lesznek a logikus következmé­nyei az emberiség tevékenységének a jövőben, ha nem változtat a jelenlegi folyamatokon. Ugyanakkor Rossing szerint a Jelenések könyve nem a világ végét hirdeti meg, hanem a Birodalom végét. Ebben látja a remény üzene­tét: „A jelenlegi fenntarthatatlan fogyasztási szokásunk és gazdaságunk ellenére a katasztrófa nem elkerülhetet­len, van még idő a változásra.” A keresztyén teológia és hit ezzel a reménységgel járul hozzá az éghajlatváltozás elleni globális küzdelemhez. KARSAY ESZTER MEGHÍVÓ Szeretettel meghívjuk a VI. Pesti Refis Bálra február 13-án, szombaton a Bourbon Rendezvény­házba (1146 Budapest, XIV. kerület, Abonyi u. 22.). A jótékonysági rendezvény bevételét a Deb­receni Református Kollégium diákjainak támogatására fordítjuk. A bál világi védnöke Kovács Levente, a KDB Bank alelnöke, egyházi védnökei Bölcskei Gusztáv, Csomós József és Szabó Ist­ván püspökök, iskolánk volt diákjai. Jelentkezési határidő: január 10. A belépődíj Refis Baráti Kö­ri tagoknak és hozzátartozóiknak 7.000 Ft, a többieknek 10.000 Ft. Igény esetén csendes külön­termet is tudunk biztosítani. Örömmel várunk minden érdeklődőt. Belépők és további informá­ciók elérhetők a (06-1) 237-0624-es a telefonszámon és a bál honlapján: www.refiscal.freeweb.hu. 2010.január 3. Református szemmel _L Nagyító alatt__________ FAGGYAS SÁNDOR Adjon Isten... „A világháború óta nem látott krízis éve lesz 2009. A félelem éve, a túlélésért folytatott küzdelem éve lesz a magyarok többségének az idei... ” Így kezdtem egy évvel ezelőtt e hasábokon újévi cikkemet, s idéztem a köztársasági elnö­köt is, aki szerint „bizonytalan és válságos év előtt állunk, de nemcsak az a kér­dés, hogy vészeljük át, hanem az is, hogy mi lesz utána”. Hogy milyen volt a 2009-es esztendő, beváltak-e a borús jóslatok, ma már többé-kevésbé tud­juk, és valahogy átvészeltük a krízis évét, de hogy mi lesz utána, az még min­dig nyitott kérdés. Sokan a tavaszi választástól és a kormányváltástól várnak végre kedvező változást, sőt csodát; mások, az Ady által a hőkölés népének nevezett csüggedtek és vesztesek a „reménytelen Mindegy” uralma alatt nyögnek összetörve. Az első csoportnak újévi üzenetként azt küldöm, h°gy „jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni” (Zsolt 118,8), a másodiknak pedig Jézus búcsúbeszédeinek utolsó versét: „E világon nyo­morúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot. ” (Jn 16,33) Részben ez utóbbi alapján tartotta Joó Sándor református lelkipásztor az újévi igehirdetését fél évszázada. Az 1956-os forradalom leverése után alig két évvel, amikor még magas fordulatszámon pörgött az újra berendezkedő kom­munista diktatúra megtorló és elnyomó gépezete, a budai pasaréti gyüleke­zetét így biztatta, lelkesítette Krisztus hű szolgája: „Kérjetek, mert kérhettek! Bízzatok, mert bízhattok! Legyen az 1959. esztendő a több imádság és a több bizalom áldott, kegyelmi ideje!” Amikor semmilyen látható és ésszel felfogha­tó oka nem volt a bizakodásnak, akkor Isten Igéjét így hirdette: épp akkor bíz­zatok, épp akkor legyetek jó reménységgel, épp akkor ne csüggedjetek, ami­kor a világ nyomorúsághullámai magasra csapnak... Azért hozom elő ezt a rég elhangzott, könyvben olvasható igehirdetést, mert ma is ugyanerre a biztatásra, lelkesítésre van szükségünk. Ma, amikor (immár tudományos felmérések szerint is) mi, magyarok vagyunk az egész vi­lág egyik legreménytelenebb, legelcsüggedtebb, legszomorúbb népe, amikor - húsz évvel a „demokratikus rendszerváltás” és öt évvel az európai uniós csat­lakozásunk után - még rosszabb lelkiállapotban vagyunk, mint a lánctalpak­kal eltiport szabadságharcunk után, a diktatúra kegyetlen prése alatt. Ez is mutatja, hogy nem elsősorban gazdasági, társadalmi viszonyaink, élet­­körülményeink és életszínvonalunk miatt vagyunk mélyponton, hanem mert a lelkünk beteg, egyre több felebarátunknál már-már halott. Sokan ugyanazzal a fásult, közömbös mentalitással, a hontalanság lelkületével élnek tovább, mint a diktatúrában, amikor a közösségi életet ellehetetlenítették, az összetartozás és a felebaráti szeretet érzését kiölték az atomizált, elszigetelt emberekből. Mégis, a Krisztus-követő emberek tudják, vallják, hirdetik, hogy mindig, még ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben is van remény és van megoldás. Ahogy a té­kozló fiú messze idegenben, megalázva és megszomorítva, a disznóknál is mé­lyebbre süllyedve magába szállt, felismerte s megvallotta a bűnét, és visszatért az apai házba, a mai, elveszett magyar nép is megkerülhet, ha ráébred arra, hogy szüksége van Istenre, az egyházra és egymásra, s visszafordul a szakadék széléről. Bár a mögöttünk hagyott majdnem egy évtized visszavonhatatlanul elveszett számunkra, mert éppúgy zsákutcának bizonyult, mint a „létező szocializmus” négy évtizede, most is van remény a magunk, közösségünk, népünk újjászüle­tésére, az újrakezdésre, s mindenekelőtt: beteg lelkünk gyógyulására. Ehhez csoda kell ? Igen, de a csoda tőlünk is függ - a hitünk gyümölcse. Az evangélium sok történetéből, példázatából ismerjük, hogy Jézus mindig ösz­­szeköti a gyógyulást a beteg hitével. Csodás gyógyításai után gyakran el­mondja, elméjébe vési annak, akit meggyógyít, hogy az illetőt valójában a hi­te gyógyította meg. Ha mi sem halott bálványokra, csaló csodatévőkre, hazug és tolvaj politikusokra bámulunk csodát várva, hanem feltekintünk arra, aki egyedül tudja visszaadni a tiszta látásunkat, akkor velünk is megeshet a cso­da, ami például a vak jerikói koldussal. Csak kérnünk s bíznunk kell, ahogy Jézus Krisztus biztatta-biztatja tanítványait, követőit, barátait. És azt is kérhetjük, amit a református Arany János az 1848-49-es sza­badságharc leverése után kért: „Gyarapodjék a magyar /Számra, mint erő­ben. /Adjon Isten, ami nincs, /Ez uj esztendőben... //Béke legyen a háznál /És a szívvedőben. /Adjon Isten, ami nincs, /Ez uj esztendőben.” « Kálvin Év képekben A magyar Kálvin-ábrázolások közül az egyik legkülönlegesebb az 1912-ben készített jótékonysá­gi bélyeg tervrajza és próbanyo­mata. A bélyegtervet Makay Ist­ván bútor-, plakát- és bélyegter­vező művész készítette. Elképze­lése szerint a Tiszántúli Reformá­tus Egyházkerület két püspöké­nek portréja keretezi a debreceni Nagytemplom főhomlokzatának rajzát. Méliusz Juhász Péter (1532 körül-1572) és Baltazár Dezső (1871-1936) püspökök fölött Kálvin János mellképe lát­ható. A genfi reformátort két an­gyal babérkoszorúval koronázza. Ez az ábrázolási mód idegen Kál­vin szellemiségétől, ami közrejátszhatott abban, hogy a bélyegterv csak terv maradt. Mind a tervrajz, mind a próbanyomat a Volones család tulajdona. A tervrajz felnagyított változatát bemutató molinóval együtt láthatóak vol­tak a debreceni Kálvin János 500 éve című kiállításon és a Kálvin János em­lékezete című vándorkiállításon is. A műtárgyak 2010. február végéig a szen­tesi református Nagytemplomban tekinthetők meg, ahol a vándorkiállítás Pócsmegyer és Szentendre után a harmadik gyülekezeti helyszínen látható. MILLISITS MÁTÉ

Next