Reformátusok Lapja, 2010 (54. évfolyam, 1-52. szám)
2010-01-03 / 1. szám
fIMMÁTIM URH Visszatekintés a 15. ENSZ Klímakonferenciára Az elmulasztott lehetőség Reménykedtünk, hogy komoly elhatározások és elköteleződések születnek az ENSZ történelmi találkozóján Koppenhágában. Hiába... Nem hozott eredményt - várva várt történelmi fordulatot - a világ vezető politikusainak találkozója. Sok közhely hangzott el: „A szavak ideje lejárt, most már a tetteknek kell következni!” „A jövő nem jön, már itt van!” Szépen hangzó beszédek után nem született konkrét egyezmény. A záródokumentum nem kötelez senkit semmire, csupán tudomásul szolgál. Vegyük pozitív jelnek már azt is, hogy nem lett nagyobb a káosz, nem estek egymásnak a világ vezetői? (Az ülés elnöke lemondott, sok esetben nemcsak a civil szervezetek küldötteit, hanem a szakértőket sem engedték be a tárgyalásokra.) A legnagyobb feszültség a szegény és gazdag országok között jelentkezett. Az úgynevezett fejlett országok felelőssége elvitathatatlan abban, hogy földünk légköre az üvegházhatású gázok és más káros anyagok kibocsátásával szennyeződik és folyamatosan melegszik. Az Egyházak Világtanácsa delegációjának tagjai egyöntetűen kritizálták a konferencia meghosszabbításán, éjszaka megszületett „egyezményt”, ami ismét azt mutatja, hogy a gazdag országok nem törődnek a klímaváltozás áldozataival. Grönlandot és a csendes-óceáni szigeteket már elérte, Afrika egyes országait, a Karib-tenger mentén élő népeket fenyegeti az általános felmelegedés következménye. A Koppenhágai Egyezmény öt ország között jött létre: Amerikai Egyesült Államok, Kína, India, Dél-Afrika és Brazília. Ez csupán megerősíti, hogy bolygónk éghajlatának átlagos hőmérséklet-emelkedését 2 Celsius fok alatt kell tartani a század végéig, de elmulasztották hozzátenni, hogy ehhez elkötelezik magukat arra, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét ennek érdekében mennyivel csökkentik. „Vajúdtak a hegyek és egeret szültek” - írta a koppenhágai találkozó végeredményéről egy megfigyelő. A nem kormányzati szintű szervezetek, civil mozgalmak ennél jóval több konkrét javaslatot készítettek elő és vártak a felelős kormányoktól. Az egyezmény azonban nem határozott meg kibocsátás-csökkentési célszámot a fejletteknek sem 2020-ra, sem 2050-re; ezeket mind 2010 februárjáig halasztotta el. Az Egyházak Világtanácsa képviselői is jelen voltak és beszéltek a konferencia résztvevőihez. December 13-án, vasárnap délután 3 órakor a koppenhágai katedrálisban ökumenikus istentiszteleten imádkoztak egyházi vezetők a világ népeiért, az éghajlati igazságosságért. Az istentisztelet végén megszólaltak a harangok Dániában, és felhívásukat szerte a világon harangok, gongok, dobok visszhangozták. Desmond Tutu afrikai érsek átnyújtott Yvo de Boernek, az ENSZ Klímavédelemi Bizottság főtitkárának egy jelképes órát, amely a visszaszámlálás utolsó perceit mutatja, és egy dokumentumot, ami az éghajlati igazságosságról szól. Véleménye szerint sürgős megegyezésre van szükség: a fejlődő országok 2020-ig csökkentsék 40%-kal a széndioxid kibocsátásukat, 2050-ig pedig 80%-kal (az 1990 évihez képest), és évi 150 milliárd dollárral segítsék a legsérülékenyebb országokat. A klímaváltozás azokat sújtja leginkább a szegény és kiszolgáltatott népeket akik nem tehetnek róla. Tutu érsek a városháza előtt beszélt a tömeghez, hangsúlyozva, hogy azok fizetik az éghajlatváltozás árát, akiknek semmi közük nem volt ahhoz. Ez a nagy igazságtalanság. Több mint 20 országból egyházi és humanitárius szervezetek félmillió aláírást gyűjtöttek össze. A pontosan 512.894 aláíró arra kötelezte el magát, hogy egyéni életvitelével csökkenti a CO2-kibocsátást újrahasznosítható anyagok és többször használatos eszközök használatával, és általában a fogyasztásunk mérséklésével („recycling, reusing and reducing consumption”), így akarnak példát adni és nyomást gyakorolni a politikai vezetőkre, mihamarabbi megegyezésre és elköteleződésre a szegény országok megsegítésére sarkalni őket. Yvo de Boer a kampányórát elfogadva azt válaszolta: annak ellenére, hogy a világ vezetői a pénzügyi, gazdasági és ipari válságról beszélnek, erkölcsi válságban vagyunk, ez okozza környezetünk válságát. Folytatjuk a küzdelmet - mondta az Egyházak Világtanácsa (EVT) éghajlatváltozással foglalkozó bizottságának vezetője, Guillermo Kerber. Az egyházak és a civil mozgalmak mozgósítására építünk a jövőben, imádkozunk, megkondítjuk a harangokat és programokat szervezünk, hogy elérjük azt, amit Koppenhágában nem értek el a fejlett, iparosodott országok vonakodása miatt a hivatalosok. Noha nem ez az első eset, hogy egy egyezmény nem éri el azt a célt, amire vártunk - mondta Elias Abramides, az EVT delegáció vezetője - ezúttal rosszabb volt a helyzet, átláthatatlanabb, mivel árnyéktárgyalások folytak néhány ország között anélkül, hogy mindenkit bevontak volna. Jó, hogy mi, keresztyének nem fölülről, hanem igazán fölülről, Istentől várjuk a megoldást a válságra. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy amint a Teremtésvédelem honlapja idézi: „Az ég az Úr ege, de a földet az emberek fiainak adta. ” (Zsolt 115,16) Azaz a mi felelősségünk, hogyan élünk Istentől kapott lehetőségeinkkel. Nem apokalipszis, hanem reménység - erről tartott előadást Barbara Rossing, a Chicago-i Lutheránus Teológia professzora az egyházi konferencián. A Biblia nem beszél éghajlatváltozásról, de a keresztyének a Bibliára alapozva válaszolhatnak a jelenségre. Hol van Isten ebben a válságban? Úgy vélte, hogy Isten nem bünteti az emberiséget a válsággal, hanem együtt szenved a világgal. Bibliaértelmezése szerint a Jelenések könyvében sokkal inkább arról van szó, hogy „Isten gyászol a föld helyett, mint hogy megátkozza azt.” A híres csapások nem jóslatok, hanem fenyegetések és figyelmeztetések, ébresztő felhívások arra, hogy mik lesznek a logikus következményei az emberiség tevékenységének a jövőben, ha nem változtat a jelenlegi folyamatokon. Ugyanakkor Rossing szerint a Jelenések könyve nem a világ végét hirdeti meg, hanem a Birodalom végét. Ebben látja a remény üzenetét: „A jelenlegi fenntarthatatlan fogyasztási szokásunk és gazdaságunk ellenére a katasztrófa nem elkerülhetetlen, van még idő a változásra.” A keresztyén teológia és hit ezzel a reménységgel járul hozzá az éghajlatváltozás elleni globális küzdelemhez. KARSAY ESZTER MEGHÍVÓ Szeretettel meghívjuk a VI. Pesti Refis Bálra február 13-án, szombaton a Bourbon Rendezvényházba (1146 Budapest, XIV. kerület, Abonyi u. 22.). A jótékonysági rendezvény bevételét a Debreceni Református Kollégium diákjainak támogatására fordítjuk. A bál világi védnöke Kovács Levente, a KDB Bank alelnöke, egyházi védnökei Bölcskei Gusztáv, Csomós József és Szabó István püspökök, iskolánk volt diákjai. Jelentkezési határidő: január 10. A belépődíj Refis Baráti Köri tagoknak és hozzátartozóiknak 7.000 Ft, a többieknek 10.000 Ft. Igény esetén csendes különtermet is tudunk biztosítani. Örömmel várunk minden érdeklődőt. Belépők és további információk elérhetők a (06-1) 237-0624-es a telefonszámon és a bál honlapján: www.refiscal.freeweb.hu. 2010.január 3. Református szemmel _L Nagyító alatt__________ FAGGYAS SÁNDOR Adjon Isten... „A világháború óta nem látott krízis éve lesz 2009. A félelem éve, a túlélésért folytatott küzdelem éve lesz a magyarok többségének az idei... ” Így kezdtem egy évvel ezelőtt e hasábokon újévi cikkemet, s idéztem a köztársasági elnököt is, aki szerint „bizonytalan és válságos év előtt állunk, de nemcsak az a kérdés, hogy vészeljük át, hanem az is, hogy mi lesz utána”. Hogy milyen volt a 2009-es esztendő, beváltak-e a borús jóslatok, ma már többé-kevésbé tudjuk, és valahogy átvészeltük a krízis évét, de hogy mi lesz utána, az még mindig nyitott kérdés. Sokan a tavaszi választástól és a kormányváltástól várnak végre kedvező változást, sőt csodát; mások, az Ady által a hőkölés népének nevezett csüggedtek és vesztesek a „reménytelen Mindegy” uralma alatt nyögnek összetörve. Az első csoportnak újévi üzenetként azt küldöm, h°gy „jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni” (Zsolt 118,8), a másodiknak pedig Jézus búcsúbeszédeinek utolsó versét: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot. ” (Jn 16,33) Részben ez utóbbi alapján tartotta Joó Sándor református lelkipásztor az újévi igehirdetését fél évszázada. Az 1956-os forradalom leverése után alig két évvel, amikor még magas fordulatszámon pörgött az újra berendezkedő kommunista diktatúra megtorló és elnyomó gépezete, a budai pasaréti gyülekezetét így biztatta, lelkesítette Krisztus hű szolgája: „Kérjetek, mert kérhettek! Bízzatok, mert bízhattok! Legyen az 1959. esztendő a több imádság és a több bizalom áldott, kegyelmi ideje!” Amikor semmilyen látható és ésszel felfogható oka nem volt a bizakodásnak, akkor Isten Igéjét így hirdette: épp akkor bízzatok, épp akkor legyetek jó reménységgel, épp akkor ne csüggedjetek, amikor a világ nyomorúsághullámai magasra csapnak... Azért hozom elő ezt a rég elhangzott, könyvben olvasható igehirdetést, mert ma is ugyanerre a biztatásra, lelkesítésre van szükségünk. Ma, amikor (immár tudományos felmérések szerint is) mi, magyarok vagyunk az egész világ egyik legreménytelenebb, legelcsüggedtebb, legszomorúbb népe, amikor - húsz évvel a „demokratikus rendszerváltás” és öt évvel az európai uniós csatlakozásunk után - még rosszabb lelkiállapotban vagyunk, mint a lánctalpakkal eltiport szabadságharcunk után, a diktatúra kegyetlen prése alatt. Ez is mutatja, hogy nem elsősorban gazdasági, társadalmi viszonyaink, életkörülményeink és életszínvonalunk miatt vagyunk mélyponton, hanem mert a lelkünk beteg, egyre több felebarátunknál már-már halott. Sokan ugyanazzal a fásult, közömbös mentalitással, a hontalanság lelkületével élnek tovább, mint a diktatúrában, amikor a közösségi életet ellehetetlenítették, az összetartozás és a felebaráti szeretet érzését kiölték az atomizált, elszigetelt emberekből. Mégis, a Krisztus-követő emberek tudják, vallják, hirdetik, hogy mindig, még ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben is van remény és van megoldás. Ahogy a tékozló fiú messze idegenben, megalázva és megszomorítva, a disznóknál is mélyebbre süllyedve magába szállt, felismerte s megvallotta a bűnét, és visszatért az apai házba, a mai, elveszett magyar nép is megkerülhet, ha ráébred arra, hogy szüksége van Istenre, az egyházra és egymásra, s visszafordul a szakadék széléről. Bár a mögöttünk hagyott majdnem egy évtized visszavonhatatlanul elveszett számunkra, mert éppúgy zsákutcának bizonyult, mint a „létező szocializmus” négy évtizede, most is van remény a magunk, közösségünk, népünk újjászületésére, az újrakezdésre, s mindenekelőtt: beteg lelkünk gyógyulására. Ehhez csoda kell ? Igen, de a csoda tőlünk is függ - a hitünk gyümölcse. Az evangélium sok történetéből, példázatából ismerjük, hogy Jézus mindig öszszeköti a gyógyulást a beteg hitével. Csodás gyógyításai után gyakran elmondja, elméjébe vési annak, akit meggyógyít, hogy az illetőt valójában a hite gyógyította meg. Ha mi sem halott bálványokra, csaló csodatévőkre, hazug és tolvaj politikusokra bámulunk csodát várva, hanem feltekintünk arra, aki egyedül tudja visszaadni a tiszta látásunkat, akkor velünk is megeshet a csoda, ami például a vak jerikói koldussal. Csak kérnünk s bíznunk kell, ahogy Jézus Krisztus biztatta-biztatja tanítványait, követőit, barátait. És azt is kérhetjük, amit a református Arany János az 1848-49-es szabadságharc leverése után kért: „Gyarapodjék a magyar /Számra, mint erőben. /Adjon Isten, ami nincs, /Ez uj esztendőben... //Béke legyen a háznál /És a szívvedőben. /Adjon Isten, ami nincs, /Ez uj esztendőben.” « Kálvin Év képekben A magyar Kálvin-ábrázolások közül az egyik legkülönlegesebb az 1912-ben készített jótékonysági bélyeg tervrajza és próbanyomata. A bélyegtervet Makay István bútor-, plakát- és bélyegtervező művész készítette. Elképzelése szerint a Tiszántúli Református Egyházkerület két püspökének portréja keretezi a debreceni Nagytemplom főhomlokzatának rajzát. Méliusz Juhász Péter (1532 körül-1572) és Baltazár Dezső (1871-1936) püspökök fölött Kálvin János mellképe látható. A genfi reformátort két angyal babérkoszorúval koronázza. Ez az ábrázolási mód idegen Kálvin szellemiségétől, ami közrejátszhatott abban, hogy a bélyegterv csak terv maradt. Mind a tervrajz, mind a próbanyomat a Volones család tulajdona. A tervrajz felnagyított változatát bemutató molinóval együtt láthatóak voltak a debreceni Kálvin János 500 éve című kiállításon és a Kálvin János emlékezete című vándorkiállításon is. A műtárgyak 2010. február végéig a szentesi református Nagytemplomban tekinthetők meg, ahol a vándorkiállítás Pócsmegyer és Szentendre után a harmadik gyülekezeti helyszínen látható. MILLISITS MÁTÉ