Reformátusok Lapja, 2012 (56. évfolyam, 1-53. szám)
2012-06-10 / 24. szám
„Aki nincs az első sorokban, elégedjen meg a maga szolgálatával, és ne hagyja el azt a helyet, amelyre őt az Úr helyezte. Nagy vigasztalásra szolgál az embernek gondjai, fáradozásai, bajai és egyéb terhei között, ha tudja, hogy mindezekben a dolgokban Isten az irányítója.” (Kálvin János: Keresztyén élet - IV. fejezet) Vidéken élő idős nagyapám a ház körüli teendőkkel tölti mindennapjait. Aligha segíthet az euróövezet válságán, a hitelekkel terhelt családokon, és nem tudja megakadályozni, hogy augusztustól ne kerüljön percenként két forinttal többe, ha a rokonokkal szeretne beszélni telefonon. Hetvenéves korára belenyugodott, hogy nem szólhat bele sem Európa, sem az ország keszekusza ügyeibe. Egyetlen dolog hajtja: azon fáradozni, hogy szebbé s jobbá tegye a helyet, ahol a családja él. Felülről jövő elhívásnak érzi kötelezettségeit. Ezekben teljesedik ki igazán, boldogságát pedig abban leli, ha az unokák szemében meg-megcsillan valami két kezének szívet melengető munkája láttán. Nagyapámról mesélve egyik kérdés fogalmazódik meg bennem a másik után. Vajon felismerjük-e Istentől jövő hivatásunkat, vagy sokszor csak ide-oda hánykódunk a céltalanság tutaján? Megelégszünk azzal a szolgálattal, amelyet tehetségeinkhez és erőnkhöz mérten kapunk? Netán nyugtalanságunkból fakadóan saját határainkat feszegetjük? Megpróbálunk-e mindig képességeink szerint kiteljesedni a reánk bízott feladatokban? Észrevesszük a Szentlélek munkáját a gondokkal teli, nehéz időszakokban is, és hűek maradunk elhívásunkhoz ? Érezzük, mennyire fontosak Kálvin gondolatai mindazon feladatok és kihívások közepette, amelyekkel naponta szembesülünk. Sorai arra buzdítanak, hogy folytassuk Isten által kijelölt szolgálatunkat, végezzük azt bárhol a nagyvilágban. Lehetünk politikusok, egyházi vezetők vagy épp a ház tájékán szorgoskodó nagyapák és nagymamák: ha felülről jövő elhívásunkat követjük, nincs olyan feladat, amely ne lenne fontos és célravezető az Úr szemében. Jóllehet nem mindannyian az első sorban utazunk, de hűséges helytállással mind ugyanarra az útra váltunk menetjegyet. KOJSZA PÉTER 9771419856007 A református oktatás újraindulásának húszéves évfordulóját ünnepelték Debrecenben. A 2011/12-es tanévben 206 közoktatási feladatot látott el 129 intézmény keretei között a református közoktatás... ►* Református szemmel, 3. oldal A tervek szerint 2013 szeptemberében a már a felújított, korszerűsített épületben fog működni a Pálmácska Református Óvoda. A kecskeméti gyülekezet ezzel negyven új óvodai férőhelyet teremt a megyeszékhelyen... " » Cselekvő hit, 4. oldal A Károli Gáspár Református Egyetem jótékonysági koncertet szervezett a március 10-én tűzvészben megrongálódott felvidéki Krasznahorka vára helyreállításának segítésére. Ezt követően is várják az adományokat... » Múlt és jövő, 8. oldal 12 024 ViLuslí LVI. ÉVFOLYAM, 24. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETI LAPJA 2012. június 10..Ára: 145 Ft Mitől válik egy iskola reformátussá? Óvodát építenek Kecskeméten Jótékonysági koncert Krasznahorkáért Pünkösd környékén tesznek bizonyságot hitükről a fiatalok, úgy, ahogy annak idején az apostolok. Konfirmációs körképünk a 6 7. oldalon. Heten hét országban - délvidéki gondolatok tanévzárás előtt NAGY MARGIT Az év minden napjára jut egy biztatás. Háromszázhatvanhatszor fordul elő a Bibliában: „Ne féljetek!”Jézus sokszor mondta ezt a tanítványoknak, mégis féltek. A félelem az egész élet folyamán itt ólálkodik körülöttünk. Féltek, miután mesterüket megölték, feltámadása után nem volt elég erejük, bátorságuk nyíltan beszélni róla. Ám amikor a Szentlélek kiáradt, szívük megtelt erővel, bátorsággal, és Péter szavai nyomán háromezer ember tért meg. Vajon Jézus félt-e? Tudjuk, minden tekintetben ember is volt, kivéve a bűnt. Hatalmas, veszedelmes feladat állt előtte, nem kevesebb, mint a megváltás. Küldetésének teljesítése előtt megkeresztelkedett, a Szentlélek erőt adott neki, és negyven napra elvonult a pusztába, hogy az Atyával lehessen. Nem tudhatjuk, mi történt közöttük, de Jézus bátorsággal, isteni erővel vállalta a feladatot. Volt ereje végigjárni a megváltás útját. Egész földi élete az Atyával való közösségben telt el. Milyen jó lenne nekünk is mindig közösségben élnünk Krisztussal! Ne féljetek! - mondja ma is nekünk a Szentlélek. Ne féljetek bizonyságot tenni rólam! - mondja Jézus. Ha lelkész beszél Jézusról, a megváltásról, természetesnek tartják, hiszen ez a hivatása. De ha nem lelkész említi Krisztust, sokak szemében gyanússá válik. Szektás? - kérdezik gyanakodva. Beteg - tételezik fel róla. Amikor jobban megismerik, csupán legyintenek - hagyjuk, ő már csak ilyen! Egy délvidéki református asszony örökbe akart fogadni egy árva kislányt. A szociális központ elutasította a kérelmet, mert a kötelező pszichológiai tesztből kiderült, hogy az asszony mélyen hívő lélek. Kiderült, mert nem félt megvallani a hitét. Ha pedig mélyen hívő lélek, akkor csakis szektás lehet, tehát nem kaphatja meg a gyermeket - vonta le a következtetést a központ szerb pszichológusa. A keresztyének „már csak ilyenek”. Tetteik gyakran érthetetlenek a világ előtt. Tudomásul veszik, megmosolyogják, nem értik őket. Ahogy egy nyugat-európai vendég nem értette azt, hogy a délvidéki magyaroknak miért kell harcolniuk a megmaradásért. Szerinte simuljunk bele a többség ölébe, egyszerűbb, feszültségmentesebb életünk lesz, legfontosabb a hitünk, a többi lényegtelen. Valóban legfontosabb a krisztusi hitünk. Ám mindazt az ajándékot, amit kaptunk Istentől, gyümölcsöztetnünk kell. Nem véletlenül születtünk annak, akik vagyunk: magyarnak. Ebben is példát vehetünk Urunkról: volt nemzettudata. Azt mondta a tanítványoknak, akik el akarták küldeni a segítségért kiáltozó asszonyt: „Én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. ” (Mt 15,24) Az asszony odaért hozzá, és a lánya gyógyulásáért könyörögött. Erős hitét látva Jézus megkönyörült rajta és meggyógyította a lányát. Aggódott népe, hazája létéért is. Az igazi hazaszeretete felismerhető abban, hogy siratta Jeruzsálemet, amikor így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.” (Lk 19,42) Szeretete határtalan volt, ma is az: nemcsak zsidókat, másokat is gyógyított. A Szentlélek által az egész világon hirdetik az Igét, ám ez nem zárja ki a nemzetünk iránti szeretetet, aggodalmat. Félünk a számadatok mutatta eredménytől: hogy fogyunk, egyre fogyunk, minden ebbe az irányba sodor bennünket. Egy kis csapat mégis remél, és hiszi, hogy van értelme a munkájának. Őrzi, ápolja ősi, Istentől kapott ajándékát, az anyanyelvet és minden szépet, jót, ami hozzá tartozik. Hiszen a világ egyik leggazdagabb nyelvét kaptuk ajándékba, hitünk után a legdrágább kincsünk ez. Drágakő, gyöngyszem az anyaország szívéhez közel. Mi, külhoni magyarok sem vagyunk egyedül: heten vagyunk testvérek, heten hét országban, mégis egységben egy gyönyörű asszony nyakán gyöngysorként. A kilencvenes évek elején alakult meg az akkori Oktatási Minisztériumban az Oktatási Tanács, a külhoni magyar pedagógusszervezetek közös testülete, amely az elmúlt húsz évben a politikai viharok ellenére állta a sarat. Közös programokkal, továbbképzésekkel, konferenciákkal, táborokkal és versenyekkel erősíti az egységre törekvést, összefogja a pedagógusok világát. Magyarország igyekszik megadni azt, amiről mostohaanyáink többé-kevésbé megfeledkeznek: a magyar felsőoktatást, támogatást az egyházi iskoláknak, a pedagógusszervezetek programjainak és még sok mást, ami nélkül még nagyobb bajban lennénk. Mi, délvidékiek ugyan kimaradtunk a magyar egyetem áldásaiból, pedig nagyon sok egyetemista szeretné, ha magyarul tanulhatna. Töretlenül reméljük, hogy egyszer ránk mosolyog a szerencse - azaz nem is a szerencse, hanem a mi teremtő Istenünk, mert tudjuk, hogy „Egyedüli reményem, ó Isten, csak te vagy.” A Magyar Református Szeretetszolgálat ránk mosolygott. Ősszel érkezett az ajánlás, hogy szegény sorsú gyerekeket szeretnének segélyezni a Délvidéken. Az anyaországnak köszönhető az is, hogy hetvennégy egyetemi hallgató kedvezményes áron lakhat a református tulajdonban lévő, ökumenikus jellegű újvidéki Apáczai Diákotthonban. A délvidéki szórványból most száz gyerek készül Zánkára, a Balatonra a Bethlen Gábor Alap jóvoltából. Ott barátkozhatnak erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, szlovéniai és horvátországi társaikkal. A gyöngyfüzér többi gyöngyszemével. Sokáig elhitették velünk, hogy félnünk kell, magányos, elgurult gyöngyszemek vagyunk, akikre bármikor bárki rátaposhat. Van azonban egy erő, amelytől ezek a gyöngyszemek ma is ragyognak. Ez az erő nem titokzatos, ezoterikus mélységekben honos, hanem ez a Szentlélek, aki nyíltan kiáradt, és ma is kiárad azokra, akik várják. Ezért van mindenre erőnk. Ezért nem fogunk elveszni, ezért fogunk megmaradni. Európa ugyan száműzte az alkotmányából a keresztyénséget, nekünk mégis ez a legdrágább kincsünk. Európa nyög a hitetlenség béklyójában - nekünk imádkoznunk kell a hitükért, a hitünkért. a (A szerző a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének az elnöke, Újvidéken az Apáczai Diákotthon vezetője)