Reformátusok Lapja, 2012 (56. évfolyam, 1-53. szám)
2012-10-14 / 42. szám
LVI. ÉVFOLYAM, 42. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2012. OKTÓBER 14., Ára: 145 Ft Merre tovább, kántorképzés? A Teremtőtől kapott mandátum Ami a ceglédi templomnál is nagyobb A mind közéletileg, mind tudományosan igen aktuális témákat feszegető nagykőrösi tanácskozáson szókimondó, felrázó előadások hangzottak el. A testvéri egyházak érintett munkatársai közül többen is jelen voltak... ► Református szemmel, 3. oldal A Teremtés Hete nyitó istentiszteletén adták át az ökogyülekezeti címeket és díjakat. A szóládi és a torbágyi gyülekezet a címet, a Telkibányai, a Hajdúnánási és a Budai Egyházközség az ökogyülekezeti díj kitüntetést kapta... » Cselekvő hit, 4. oldal A reformáció hónapjában évek óta egy-egy, a reformáció történetét, kultúrtörténeti nyomait bemutató írással találkozhatnak lapunknak ezen az oldalán. Most Ceglédre látogattunk el a „másik” Nagytemplomhoz... » Közösségben, 7. oldal KÁLVIN EMLÉKÉVEK „Mindössze valami elemi ismertetést akartam szerkeszteni s ezzel az igaz kegyességre vezérelni mindazokat, akiknek szívét még némileg áthatja a vallásos érzés." (Kálvin) A reneszánsz és a humanizmus elterjedésének következménye volt többek között, hogy megváltozott az addigi viszony a valláshoz, a vallási kérdésekhez, a hithez és az egyházhoz. Szellemi értelemben hatalmas átalakuláson ment át Európa, mondhatni forrongott az egész akkori világ. Az egyház megreformálására való törekvés szinte minden jelentősebb országban megjelent, így Angliában, német nyelvterületen, Franciaországban. A reformátorok ennek a szellemi küzdelemnek az élharcosai, vezérei voltak. Felkészült, művelt, tudós emberek, akik koruk szellemi elitjéhez tartoztak, akik kiemelkedően fontosnak tartották a tudást, a tudományt, a tiszta, szent életvitelt. Ennek az örökségnek meg kell felelni a megváltozott körülmények között is, hiszen az a világ, amelyben most élünk, nem azonos azzal, amelyikben hitvalló eleink éltek. Sok kihívás éri hitünket, vallásos világképünket, és az ezek következtében fellépő anomáliákra megalapozott választ kell adni. Nem spórolhatjuk meg, hogy újrafogalmazzuk hitünket, s azt a ma embere elé tárjuk. Felgyorsult az idő, és ez olyan nagy kihívás elé állítja a kor emberét, hogy annak már-már alig lehet megfelelni. Erre válaszreakció lehet a múltba menekülés vagy a jövőn ábrándozás, de mindenképpen az „él a jelenből” érzése. De most élünk, még akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla. Feladatunk, hogy olyan közérthető formában tárjuk kortársaink elé a Krisztus-hitet, hogy elfogadható legyen számukra, ezért műveltségben is, tudományosságban is képeznünk kell magunkat, hogy ismét fel tudjunk kapaszkodni arra a magas szellemi csúcsra, amelyre a reformátorok kitűzték saját zászlajukat. Méltóvá lenni hitben és tudományban. Megfogalmazni hitünket és reménységünket egyéni és közösségi szinten: „ez a mi munkánk, és nem is kevés. ” GREIF PÉTER Kálvin és a járókelők tekintete is a Kálvin téri templom kapujára, a reformáció hónapjában oda kiszögezett 95 tételre szegeződött az ünnepi hónap nyitó istentiszteletén - beszámoló az 5. oldalon. BÁN CSABA Olvasandó: Zsolt 3,4 Szüleink egyik legfontosabb biztatása mindannyiunk számára: „Emelt fővel!” Emelt fővel járjunk a világban és végezzük feladatainkat! A harmadik zsoltár egy mondatában ugyanez a biztatás szólal meg: „aki fölemeli fejemet.” Nekünk, a 21. században a Kárpát-medencében élő reformátusoknak reformáció hónapjában különösen is hangsúlyos bátorítás ez: szabad általa emelt fővel járnunk. A zsoltár feliratából tudjuk meg, hogy az egész imádság megegyezik Dávid király életének egyik mozzanatával (2Sám 15,30). Egy alkalommal menekülnie kell a városból, mert fia, Absolon évekig tartó fáradságos munkával lázadást szít ellene. Dávid helyzete annyira kritikus, hogy elég dicstelen módon kell elhagynia a várost. Sámuel könyvében azt olvassuk, hogy betakart fejjel megy felfelé az Olajfák hegyének emelkedőjén. Vannak tehát olyan élethelyzetek, amikor leszegett fejjel és lesütött szemmel járunk. Bár ebben a mai világban elég kevés példát találni erre. Sőt, mintha mindenki, akár erőltettet (kényszeres) módon is, de emelt fővel akarna mindig járni. Csak három olyan eset jut eszembe, amikor őszintén vállaljuk ezt a mozdulatot. Az egyik gyermekem lesüti a szemét, ha megszidom. Érzi szégyenét, és tudja, valamit nem jól tett. Felnőtté válásunkkal elfelejtjük őszinte gyermeki alázatunkat. A második eset a tévé képernyőjéről az az olimpiai közvetítés, amelyik a vízilabda-válogatottunk vesztes mérkőzése utáni képet mutatja: a medence szélén leszegett fejjel ülnek fiatal emberek. A mozdulatukban benne a fájdalom, az elvégzett munka feletti kudarc. Valahol imponáló is, hogy ilyen robosztus alkatú emberek képesek még erre. Dávid király nagysága is ebben rejlik. Talán ezért is zárják az ilyen embereket annyian a szívükbe, legyen azok királyok vagy sportolók. A harmadik példa erre az istentisztelet, amikor a gyülekezet imádságra hajtja a fejét. Jelképes mozdulat, de ebben a világban nagy szükség van rá. Ebben legalább két dolog fejeződik ki: meghajtjuk egész lényünket (a fej - nemcsak a magyar nyelvben - főt is jelent, mint ahogy nemcsak azt mondjuk, emelt fejjel, hanem emelt fővel) mennyei Atyánk előtt, aki mennynek és földnek Teremtője. A másik: meghajtjuk fejünket, látva szívünk indulatait és érzéseit. Nekem úgy tűnik, hogy egy olyan világban élünk, amely inkább erőltetettem de emelt fővel akar látni mindenkit, és amelyikben emelt fővel akar járni mindenki. Nemcsak a politikusok, hanem az ország fiatal nemzedéke is, akik munkahelyükön mindig emelt fővel járnak. A menedzser típusú munkahelyek alapfeltétele, követelménye ez és az ebből adódó magatartás. Sok példát lehetne említeni, de a legjelképesebb, amikor a volt horvát katonai tábornok, akit háborús bűnökkel vádolnak, díszegyenruhában, emelt fővel kilép Hágában a repülőgépből, hogy megjelenjék a nemzetközi bíróság előtt. Emelt fővel, bár itt sokkal jobb lett volna leszegett fejjel járnia. Ma inkább mindenki felemeli a fejét, azaz túlbecsüli, dicséri és naggyá teszi magát. Ilyen értelemben ez az életmód is reformálásra szorul. Sokszor kényszeresek a cselekedeteink. Bár noha rossz leszegett fejjel járni, mégis a kényszeres, folyamatos emelt fő rosszabb annál, mint amikor képes még valaki leszegni a fejét, de ugyanakkor bizakodni, reménykedni is, hogy valaki fel fogja emelni a fejét. Rossz a leszegett fej, a kudarc, az elhagyatottság, a fájdalom, a betegség és végül a halál jele. Dávid történetének helyszíne, az Olajfák hegye összeköt bennünket egy másik történettel, amelyben szintén láthatunk egy élethelyzetet, ahol az ember lehajtja a fejét. A Jn 19,30-ban azt olvassuk: „Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: »Elvégeztetett!« És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.” Jó igaz módon, felemelt fejjel állni. Az új Jeruzsálemben emelt fővel, fehér ruhában dicsérik az Istent (Jel 7,9). Fejemet felemelni kétféleképpen lehet: vagy én, vagy valaki más emeli fel a fejemet. Ha én emelem, akkor túlbecsülöm, dicsérem, naggyá teszem magam. Ha Isten teszi velem, akkor minden a helyére kerül, így történik ez Dávid király esetében: visszatérhet a trónjára. Jézussal is ez történik, visszakerül, helyére kerül: „fölment a mennyekbe és ott ül az Atya Isten jobbján.” A fej felemelése a visszaállítást, helyreigazítást jelenti az ember életében. Életünk egy apró mozdulata ez, mégis jelzi azt a hatalmas fordulatot, átalakulást, amelyet a 26. század reformációs nemzedéke indított el. Benne van a bűnvallás, annak elismerése, hogy egyedül Krisztus az, aki életünket felemelheti. A helyreállítás visszaigazítás: a reformációban a megtisztulást követően az egyház emelhette újra fel a fejét. Ezeknek tudatában szabad nekünk, templomba járóknak erre az apró, jelképes cselekedetre istentiszteletünkön odafigyelni, hiszen nemcsak a mi testünknek, hanem a közösségnek is így szabad emelt fővel járni, ahogy erre a zsoltáríró tanít. Az imádságból nemcsak magunk, hanem mennyei Atyánk is felemeli fejünket. « (A szerző hódmezővásárhely-ótemplomi református lelkipásztor) aki fölemeled fejemet...” Új bor, új tömlő ■g Senki sem tölt új bort régi tömlő- be, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is, hanem az új bor új tömlőbe való - ez a Márk evangéliumából való bibliai idézet volt a mottója a VI. Kárpát-medencei Misszió és Diakónia Konferenciának. Csaknem kétszáz magyarországi, erdélyi, királyhágómelléki és felvidéki - református lelkipásztor és önkéntes tanácskozott szeptember 30. és október 3. között Berekfürdőn. A program Steinbach József püspök igehirdetésével kezdődött. A résztvevők elmondták, megváltozott a korábbi tendencia: már nem a missziók keresik az embereket, hanem a bajbajutottak fordulnak lelki, anyagi és fizikai segítségért a református missziókhoz. A becsült adatok szerint évente több százezer embernek nyújtanak segítséget a társadalmi missziók, amelyek számos területet felölelnek a hajléktalanellátástól kezdve a vakmisszión át a telefonos lelkigondozásig. A Berekfürdőn tartott missziós tanácskozásról lapunk 6. oldalán számolunk be.