Reformátusok Lapja, 2017 (61. évfolyam, 2-53. szám)

2017-01-08 / 2. szám

ISI? „No azért ti minnyájan, kis gyermekecskék, / Ne féljetek, de Istent dicsérjé­tek, / Szent Fiá­ért mert irgalmas ti néktek, / Az ke­­resztség erről bi­zonyság nék­­tek.” (Bornemi­sza Péter) B­ornemisza Péter nevéhez fűződik az első ismert, magyar nyelvű bölcsődalunk. Bájos címének magával ragadó lejtése ma is megkapó: Énekecske gyermekek rengetésére. Első pillantásra meglepő, hogy a reformációt és a humanizmust életművében összekap­csoló Bornemissza Péternek arra is volt érke­zése, hogy a magyar nyelvű gyermekiroda­lom úttörőjeként is letegye névjegyét, de na­gyon is logikus, hogy a nevelés, az iskolázta­tás fontosságát felismerő reformáció egyik ki­emelkedő alakja gyerekversben foglalja össze a teremtés, bűnbeesés és megváltás történe­tét a „kicsinkéknek”. A tanítást a lehető leg­hamarabb, a bölcsőben elkezdi, és ez még akkor is méltánylandó ebből a majdnem fél évezrednyi távolságból, ha a csecsemők pe­dagógiai és pszichológiai értelemben nem biztos, hogy fel vannak készülve erre a taní­tásra. Ha túl összetett is számukra ez a fur­mányosan sűrített, alaposan megszerkesztett vers, de a „Ne féljetek, de Istent dicsérjétek” felszólítást, amely ott van, ott lehet minden babusgatásban, szerető anyai-apai ölelésben, már egy újszülött is értheti. Az előző év végének sztárjai kétségkívül a Debrecenben született négyes ikrek vol­tak. Amikor a szülők hazavitték a kisbabá­kat, a szülészeti klinika igazgatója úgy fo­galmazott, hogy ebben a családban innen­től kezdve „minden nap karácsony lesz”. Va­lóban, a gyermekáldás, még ha „csak” egy utód születik is, nem pedig több ikertestvér, könnyedén párhuzamba állítható a kará­csonnyal. És bár az ünnepek mellé dolgos hétköznapok is kellenek, van úgy, hogy az ünnep nem ér véget. Bornemisza szövege sok száz éves példa arra, hogy a gyerekne­velés, a családi élet állandó tere lehet ennek az ünneplésnek - egyszerre tapasztalhatjuk meg azt, hogy a kisgyermek ajándék, és egy­szerre taníthatunk is neki valamit Isten sze­­retetéről a saját gondoskodásunk révén. POGRÁNYI PÉTER A Szentírás közösséget épít Interjú. A Tiszántúli Református Egyházkerület valamennyi - összesen több mint négyszáz - gyü­lekezetét végigjárja idén a reformáció ötszázadik évfordulójára készített vándorbiblia. A kezde­ményezésről Tóth­ Mihála Veronika református lelkészt, a tiszántúli Hirdesd az Igét! program ve­zetőjét kérdeztük. - Miért indították útnak a tiszán­túli vándorbibliát? - A cél, hogy a reformáció öt­századik és a magyar református egyház létrejöttének négyszázötve­nedik évfordulóján visszatekint­sünk azokra az alapvető fontosságú dolgokra, amelyek összekötik az el­múlt ötszáz és négyszázötven évet. Ilyen például a bibliaolvasás, hiszen a református egyház Bibliát rend­szeresen olvasó, azt hangosan felol­vasó közösség volt az elmúlt évszá­zadokban - ezt a csodát őrizzük, és szeretnénk megünnepelni. A Szentírást olvassuk otthon, a bib­liakörökben, az istentiszteletein­ken, és nem csodálkozunk rá, hogy ez mekkora ajándék. A másik cél, hogy a közösségek, gyülekezetek úgy olvassák a Bibliát, ahogy más­kor esetleg nem szokták: a szom­szédos gyülekezetek forgathatják együtt a Szentírást, meglátogathat­ják a másikat. Az akció jelkép is: be­mutatja a Tiszántúli Református Egyházkerület egységét, hiszen mind a négyszáztizennégy gyüle­kezetben ugyanabból a bibliából olvasnak majd.­­ A legújabb, 2014-ben elkészült revideált bibliafordítás szövegét ol­vassák majd a gyülekezetek. Miért fontos ez? - Természetes, hogy a mi nyelv­­használatunkhoz legközelebb álló Szentírás-változatot szeretnénk ol­vasni és felolvasni. Ez is a reformá­ció szellemiségéből fakad. Amikor felolvassuk a Szentírást, az közös­séget teremt egymással és Istennel is, ezt missziós lehetőségnek is tart­juk. A Biblia minden emberé, és ezt az üzenetet szeretnék minél töb­bekkel megosztani ebben az évben. A vándorútra indult biblia szim­bolizálja, hogy Isten Igéje összeköt minket, hiszen mindannyiunknak van bibliánk, de jó kézről kézre OTTHON IS CSATLAKOZHATUNK A TISZÁNTÚLI BIBLIAOLVASÁSHOZ A tiszántúli vándorbiblia olvasási sorrendjét otthon is követjük napi csendességünk során. A szerve­zők minden napra egy ó- és egy új­­szövetségi szakaszt jelöltek ki a Magyar Bibliatársulat ajánlása sze­rint. A napi olvasandó szakaszt, a kerület honlapján, attre.hu-n lehet követni, ahogy azt is, hogy éppen melyik településen, melyik gyüle­kezetben jár a biblia, adni ezt az egyet, mert ez kifejezi, hogy a Szentírás nem az enyém, hanem a miénk, közös kincsünk. - Milyen útvonalon megy majd a tiszántúli biblia? - A debreceni nagytemplomból indult útjára ez az egyedi nyomta­tású biblia, amely ide is fog vissza­térni december 31-én. A biblia elő­ször a Debreceni Egyházmegyét járja be, aztán észak felé Hajdúvidék egy részét, Nyírség keleti részét és Szatmárt, Szabolcs-Bereget, majd dél felé indulva újra Nyírség, Haj­dúvidék következik, így jut el a Nagykunságba, Csongrádba és Bé­késbe, majd Biharba is. Október 31 -én éppen Makón lesz a biblia. - Hogyan zajlik majd a Biblia átadása a gyülekezetek között? - Mindenki saját elgondolása szerint tervezi meg a felolvasást és a biblia átadását is. Debrecenben pél­dául az egyik első átadó és fogadó gyülekezet együtt olvasta a Szent­írást. A Szentírás mellett van egy kí­sérő könyv is, amelyben minden gyülekezetnek van saját oldala, ahol megörökíthetik, mit jelentett nekik a bibliaolvasás. HEGEDŰS MÁRK „Az akció jel­kép is: bemu­tatja a Tiszán­túli Református Egyházkerület egységét, hi­szen mind a négyszáztizen­­­ négy gyüleke­zetben ugyan­abból a bibliá­ból olvasnak majd.” FOTÓ: BARCZA JÁNOS 2017. január 8. REFORMÁTUSOK LAPJA 3 REFORMÁTUS SZEMMEL A jubileumi emlékév elejére ö­ tszáz éve annak, hogy a reformációs törekvések végre jó földbe hullottak, és miután szárba szökkent ez a vetés, már nem volt olyan erő vagy hatalom, amely képes lett volna meg­állítani. Lázban égett Európa, mert végre olyan közel érezhette magához Istent, amire évszázadok óta nem volt példa. Meg­döbbentő, milyen gyorsasággal terjedtek a reformáció tanítá­sai Európa nyugati és keleti végei felé, átívelve országokat, ha­talmakat, kultúrákat, nyelveket. Mintha az egész nyugati kul­túra várta volna Luther Márton színre lépését, aki kanóc volt a száraz puskaporban. 2017-ben ezt próbáljuk megünnepelni. Hosszasan készü­lődtünk erre az évre, jól szervezett programokkal, kiadványok­kal, konferenciákkal, egyházkerületi és egyházmegyei, gyü­lekezeti rendezvényekkel. Szeretnénk méltó módon megün­nepelni ezt a jeles évfordulót, ezért sok elképzeléssel, re­ménnyel és elvárással léptünk az új évbe. Talán túl sokkal is. Mindnyájunknak van elképzelése arról, hogy az események­nek milyen sajtóvisszhangot kellene kapnia, milyen profin kellene szervezni az alkalmakat, hogyan lehetne sikeresen zárni majd ezt az évet. Ezek azonban mind elvárások. Ezt azért hangsúlyozom, mert az elvárásaink sokszor nagyon meg tud­ják mérgezni az életünket. Ennek az évnek az elején ezért ér­demes lenne átgondolnunk, hogy milyen elvárások vannak bennünk, mert nem késő még a feleslegeseket hátrahagynunk. „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt (Fi­ 2,5) A világ nem dicsekedhet olyan jó tanítómesterrel, mint mi, de már így is felismerte, hogy az ember egy dolgon tud csak igazából változ­tatni: önmagán. Persze ez sem telje­sen igaz, hiszen Isten ereje nélkül ön­magunkon sem tudunk változtatni, legfeljebb magatartásunkon. Mégis jól érzékelteti, hogy elvárásaink túl­nyomó többségének merre kellene irányulniuk. Ugye, ha mutatóujjunk­kal rámutatunk valamire vagy vala­kire, aközben három ujjunkkal ma­gunkra mutatunk. A krisztusi indulat alázatos és szeretetteljes, és nem ke­resi a világ dicsőségét vagy elismeré­sét. Örömteli és szoros kapcsolata van az Atya Istennel és va­lódi áldás a környezete számára. Ha Krisztus „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Is­tennel” (Fi­ 2,6), akkor mi sem tekinthetjük többnek ma­gunkat másoknál. Pedig amikor elvárásokat fogalmazunk meg magunkban, legtöbbször pont az ellenkezőjét tesszük, mert ilyenkor gyakran a többiek fölé helyezzük magunkat. Úgy érezzük, neki kell valamit megtennie értünk, tehát ő szol­gál nekünk. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi elvárásunk van családtagjaink felé, de lelkészünk, püspökünk, egyhá­zunk, sőt még Isten felé is! Tényleg ilyen nagy emberek len­nénk, vagy csak tévúton járunk? Fontos lenne ezeket az el­várásokat alaposan átrostálni, és csak a legfontosabbakat megtartani. Biztos vagyok abban, hogy mindazok, akik ezt megteszik, nyugodtabb és boldogabb életet élhetnek, hiszen a krisztusi „indulat” erősödik ilyenkor bennünk. A jubileumi emlékévhez kötődő elvárásainkat is ilyen szem­lélettel kellene átnéznünk, mert azoknak többségükben felénk kellene mutatniuk. Számomra mindig megdöbbentő és cso­dálatos, hogy a reformátorok mennyi energiát fektettek abba, hogy amit mondanak, hiteles és alapos legyen. Nem sajnálták­­ a fáradságot, hogy a Szentírást az eredeti nyelvein, héberül és görögül tanulmányozzák. Koruk műveltségének megfelelően több száz oldalt tudtak idézni fejből, különféle egyházatyáktól és filozófusoktól. Ismerték és olvasták az első századokban élt egyházatyák tanításait. Mi szeretnénk az ő bölcsességüket rövid, tömör és instant módon kapni. Lehetőleg minden fá­radság nélkül úgy, hogy könnyen megérthessük. Ez azonban csak újabb elvárásokat szül. Örömteli lenne, ha a jubileumi em­lékév arra indítana minket, hogy mélyebben és alaposabban akarjuk megérteni Isten szavát, nem sajnálva erre saját erőnket, saját fáradságunkat és saját időnket. Adja meg az Úr, hogy a jubileumi emlékév ne a mi elvárása­inkat szolgálja, hanem mi szolgáljuk az Úr dicsőségét! BÓDIS TAMÁS : A szerző a Szlovéniai Református Keresztyén Egyház lelkipásztora i­ Számomra mindig meg­döbbentő és csodálatos, hogy a reformátorok meny­nyi energiát fektettek abba, hogy amit mondanak, hite­les és alapos legyen. (...) Örömteli lenne, ha a jubile­umi emlékév arra indítana minket, hogy mélyebben és alaposabban akarjuk meg­érteni Isten szavát, nem sajnálva erre saját erőnket, saját fáradságunkat és saját időnket.

Next