Regélő, 1836. január-június (4. évfolyam, 1-52. szám)
1836-01-31 / 9. szám
9. Megjelen társával együtt hetenként kétszer vasárnap és csötörtükön. Fél évi díjja helyben képekkel 5 ft. boritéktalanul, postán 6ft. pengőben. Budapestiek évnegyedenként is válthatnak példányt. A’folyóiratnak egyes száma, vagy képe 12 kr. p.p. Pesten vasárnap januar 31— 19 36. 333 ELBESZÉLÉS. Az elfajult. (Folyt.J Én tudtam egy közelebbi gyalogutat, melly meredeken a’sziklán nyult fel. Kérdem Etelkát, tudna-e hegyet mászni. „Mint a’mókus“ felele. — „No tehát bátorság!“ ’s ezzel rajzeszközeit hónom alá vevén hatalmasan kapaszkodtunk felfelé. Kezét kezemben tartván mentünk; mind kettőnk keble tág volt, ’s utunkat semmi lélekzethiány nem gátlá. Ekkor rémületünkre egy patak folyt keresztül utunkban. „Ah Istenem! mit teszünk most,?“ panaszkodok ő. — „Átviszem kegyedet“ mondám sebesen. — „Forduljunk vissza!“ szólít az angyali leányka kevéssé szemérmesen. — „Akkor félórával elkésünk — jegyzém meg — ’s a’ herezegné igen haragos lesz.“— „Igen, igen! keresztül", kell mennünk, csak bátorság!“ •— „Pszt! — mondám — még ne; igérje meg nekem kegyed, hogy senkinek sem szólt egy szót is róla, milly kellemes reggelt éltünk ma együtt!“ — „Azt nem tehetem — monda — a herczegnének meg kell jelentenem.“ — „Jól van, a’ herczegnének megmondhatja, de mamának semmi esetre sem.“ — Ő ezt megígérte, ’s én a’ kedves terhet karaimra vevén a’ patakba léptem, melly alig ért térdemen felüli Lassan jártam, ’s hevesen szoktam magamhoz, mintha féltettem volna, hogy elejtem. Ez egyetlen egyszer volt, hogy szive szivemen vert. Ő édes megnyugvással feküdt itt, ’s felnéze szemeimbe. Ah! boldog öröm! mint mosolygott akkor nékem az élet, ’s mint dula azt szét a’ tél fagyja! Jókor haza értünk a’kastélba; Etelka hamar más ruhát ölte még magára, ’s én magos vadász csizmáimat váltám fel másokkal. Senki sem vette észre együttlétünket; csak a’ herczegné porolt, hogy Etelka olly keveset rajzolt. Ettől fogva sokszor kimentem a’ magányba ; leheveredém az erdei patak partjára, ’s némi kellemes éneket készítettem, melly szivem érzését rajzolá. Egykor kényezve nyomám az erdő puha mohába arczomat , midőn Etelka egyszerre előttem állt szokott kellemében; csak akkor vevem őt észre, miután már bús pillantatom