Regélő, 1837. január-június (5. évfolyam, 1-52. szám)
1837-01-29 / 9. szám
„Szép Luiza! Legbecsesb ideje élűinknek, mellyben tiszta szerelmünket rokonszivvel oszthatjuk meg! ’s mi kedves azon gondolat, ha tudjuk, hogy szíveink csak egymás boldogitására teremtettek. Én szeretém Emelkát, de egy körülmény érkeztén önnek hódolék azonnal, ’s mit ajkaim eddigelé kirebegni nem mertek, ez iratba fogja tudatni önnel, hogy én önt lelkem legtisztább érzetével szeretem. Fogadja szép Luiza kegyesen tőlem e’ szerelmi nyilatkozást, ’s győződjék meg, hogy sorsunk a’ menyegzőig is változva leend, ’s egymást tisztán és igazán szeretve ölelendjük.4*Az utósó sor a’ papirosnak már egészen végszélére szorult , írója bizonyosan nem számolt illy hosszú sorokra, ’s csak azon boszonkódom , hogy nevét alá nem irá. Egy gondolat ötlött eszembe, ’s rajzént vevék elő, hogy azt feljegyezzem a’ papiros tiszta felére. Gondolkodtam, ha egy pár rövid szóval kifejezhetném; de ha az ember gondolkodásba merül ’s elméláz, azt sem veszi észre, ha sarkába lépnek. Majd igy jártam én is; mert hallám már a’ sétálók lépteit; a’ leánykák raháji fehérjének a fák közül, ’s én becsapva a’ könyvet távozám el. — „Ő megérdemli, hogy szerettessék !44 — sohajtám csaknem hangosan mentemben, ’s a’ leánykákhoz tértem. Mig szóenyelgésben vala a’ társaság, de Emelkámat nem láthatám. Luiza nem csüggött többé Tizli karjain, ’s ez a’ társaság iránt most szinte részvétlennek mutatkozott. Én vigságra és kedvre akarom erőtetni, de ő komor és mindenkihez hideg maradt. Most egyenesen a kertből akarunk távozni, és nem is keresem Emelkát, gondolván, hogy többi barátnéival, vagy ujan érkezett vendégeivel oda fenn amlatoz. De mint elhiltem , midőn felmenvén, az öregek szemrehányó tekintettel utamat állják, ’s mint afféle bűnöst — kérdőre vonnak. — „Hát neked mi juta eszedbe?.. tán csak nem akarsz hitszegő lenni, vagy csak kaczérkodni ?“ szólít a’ báró — keményen tekintve szemem közé. — .Mem, én — nem akarok — felelek zavarodtomban elég együgyűn, ’s «a’ tanácsosáé gúnymosolygva mondá: „már igaznak kell lenni, mert ő haboz; ’s mért is lenne olly fejér, mint a’ma meszelt fal, ha bűnét nem értené ?44 — Emelka másod magával állott az ablaknál, búsan törülve konyáit kézi kendőjével. Én bajban látván magamat, kereken kimondám, hogy az egész dolog tévedés. De ez nem volt elég; a’ tanácsosim folyvást vádola. Kimondám tehát, hogy Tüzsi és Luiza halálig szeretik egymást, ’s hihetőleg Tüzűnek szerelmes levele történetből kezembe akadván, azt átolvasva hozzá akarok valamit adni csupán tréfából, ’s csak azért vevém elő rajzonomat, — de a’levelet nem én irtam. Erre bizonyságul akarom hozni Tüzsit, ’s kértem, hogy beszéljen, de ő komoran hallgatott, mintha szégyenlené, vagy bánná, hogy a’ levéle tőlekerült. Elő vezetőm