Regélő, 1838. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)

1838-06-10 / 46. szám

szatért volna. Cinelli alig érte ütődését,­­s körültekintvén, magát a­ kertben találta. Lelkében egy gondolat villant­ meg, melly hamar határozattá ért; éjfélig rejtekben akart maradni; a­ háznál csak két cseléd volt, kiktől félhetett. Az atyjával éppen most végzett vitában azon ször­nyű gondolatra jött, hogy erejét atyján megkísértse; az aggnak tö­­redékeny testét, mellyben vas akaratján kivű­l semmi szilárd nem volt, a' szóvita alatt már vétkes gondolattal vizsgálta. Csak egy nyugtalanitá még a’ kétségbeesett ifjút: nem tudta t­­i, hol rejteznek a’ kincsek, mellyeket elrabolni akar. A’ nép szá­ján forgó hir elhatott ugyan hozzá; de valót szállt-e a' hir ? E köz­ben bokrok közé rejtezett, ’s azon törte fejét, mint lophat,ná­ meg atyját legbizonyosabban 's könnyebben. Az éjfél hatalmas léptekkel közelgett, midőn Cinelli egyszerre nem álomból, hanem azon tompa merengésből ’s lélektusából ébredt­­ fel, mellybe az ember egy kétes határozatnál sülyedni szokott. Fel kellett állni és járkálnia, hogy merevült tagjait mozgásba hozhassa; azonban zörejt hallott; hallgatózott, ’s füleit lábdobaj hangja csapá­­meg; körülnézett, ’s bágyadt, mintegy lepelbe burkolt, fény vilá­gánál egy beburkolt alakot pillanta­ meg; lélekzetét magába fújta, ’s testét egy erős rázkódás járta­ meg, de a’ fény ’s alak csak hamar eltűnt egyik szegleten. Cinelli azt hitte, hogy csalódék, ’s a’ mit lá­­ta, tünékeny álomkép valt, de a’ jelenet a’ kastélynak más szeg­letén nem sokára ismét mutatkozott, ’s most jobban megnézhette. A’ képzelményes rém­ alak valóságos lény volt, egy a’ ház körül bolyongó férjfiú , de kicsoda ? — Fi’ kétes kérdésnek megfejtése is közel volt, mert a’ fénysugárok más irányt váltva az ifjú felé for­dultak. Ez félre lépett; az alak közelebb jött, ’s Cinelli­­ atyját ismeré­ meg benne. Atyja volt, ki halványan, halványabban, mint előbbi boszújá­­ban, egy gondtalanul vállára vetett köpönyegben ’s fedetlen fővel, szét; nem néz­ve vagy meg nem állva, sompolygott előre. A’ marchese vándorlását álomjárásnak lehetett volna tekinteni, ha szemeiből egy gondolat, egy mindent magába záró gondolat villáma nem csillám­­lott volna; mert az álomjárónak szemei meredtek ’s jelentés nélkü­liek. Fija mellett ment­ el, ’s nem látá-meg; lelke sem jobbra sem balra nem vonta, hanem egyenesen előre; szemei vadon meredtek az útra, mintha csak egy általa látott lényt kisérnének. A’ fösvény hihetőleg aranyára gondolt; fija legalább azt hitte: „„Nyomában leszek 14“ — susogá ez lassan. És valóban követte, de olly halkkal és óvatosan, hogy lába egyszerre emelkedett atyjáéval, és ugyan­azon egy időben tapod.

Next