Regélő, 1838. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)
1838-06-10 / 46. szám
szatért volna. Cinelli alig érte ütődését,s körültekintvén, magát a kertben találta. Lelkében egy gondolat villant meg, melly hamar határozattá ért; éjfélig rejtekben akart maradni; a háznál csak két cseléd volt, kiktől félhetett. Az atyjával éppen most végzett vitában azon szörnyű gondolatra jött, hogy erejét atyján megkísértse; az aggnak töredékeny testét, mellyben vas akaratján kivűl semmi szilárd nem volt, a' szóvita alatt már vétkes gondolattal vizsgálta. Csak egy nyugtalanitá még a’ kétségbeesett ifjút: nem tudta ti, hol rejteznek a’ kincsek, mellyeket elrabolni akar. A’ nép száján forgó hir elhatott ugyan hozzá; de valót szállt-e a' hir ? E közben bokrok közé rejtezett, ’s azon törte fejét, mint lophat,ná meg atyját legbizonyosabban 's könnyebben. Az éjfél hatalmas léptekkel közelgett, midőn Cinelli egyszerre nem álomból, hanem azon tompa merengésből ’s lélektusából ébredt fel, mellybe az ember egy kétes határozatnál sülyedni szokott. Fel kellett állni és járkálnia, hogy merevült tagjait mozgásba hozhassa; azonban zörejt hallott; hallgatózott, ’s füleit lábdobaj hangja csapámeg; körülnézett, ’s bágyadt, mintegy lepelbe burkolt, fény világánál egy beburkolt alakot pillanta meg; lélekzetét magába fújta, ’s testét egy erős rázkódás járta meg, de a’ fény ’s alak csak hamar eltűnt egyik szegleten. Cinelli azt hitte, hogy csalódék, ’s a’ mit láta, tünékeny álomkép valt, de a’ jelenet a’ kastélynak más szegletén nem sokára ismét mutatkozott, ’s most jobban megnézhette. A’ képzelményes rém alak valóságos lény volt, egy a’ ház körül bolyongó férjfiú , de kicsoda ? — Fi’ kétes kérdésnek megfejtése is közel volt, mert a’ fénysugárok más irányt váltva az ifjú felé fordultak. Ez félre lépett; az alak közelebb jött, ’s Cinelli atyját ismeré meg benne. Atyja volt, ki halványan, halványabban, mint előbbi boszújában, egy gondtalanul vállára vetett köpönyegben ’s fedetlen fővel, szét; nem nézve vagy meg nem állva, sompolygott előre. A’ marchese vándorlását álomjárásnak lehetett volna tekinteni, ha szemeiből egy gondolat, egy mindent magába záró gondolat villáma nem csillámlott volna; mert az álomjárónak szemei meredtek ’s jelentés nélküliek. Fija mellett ment el, ’s nem látá-meg; lelke sem jobbra sem balra nem vonta, hanem egyenesen előre; szemei vadon meredtek az útra, mintha csak egy általa látott lényt kisérnének. A’ fösvény hihetőleg aranyára gondolt; fija legalább azt hitte: „„Nyomában leszek 14“ — susogá ez lassan. És valóban követte, de olly halkkal és óvatosan, hogy lába egyszerre emelkedett atyjáéval, és ugyanazon egy időben tapod.