Regélő, 1838. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)
1838-10-14 / 82. szám
őt szerelme felőli meggyőződés után, Melissa körmei közül kiszabaditni, a kiderítő lelkem homályát, ’s megrövidité hosszadalmas éjemet. Más nap nehány órával ebéd után az említett hegyi vár felé lovaglék. Legényemnek a’ lovakat mellék-után a’ városba vissza kelle vinni, ’s magam nagy elővigyázattal kémlődni vonultam. Egy csalittal sűrűn benőtt dombról , a’ félig leomlott várat kényelmesen nézdethetém át. Az idő fogaitól észrevehetőképp’ megrongált fekete rom, őrtornyaival, titokteljesen néze rám alá. A’ falakban magány látszék otthonosnak , ’s mennél inkább vizsgálám a’ kőrögöket, annál jobban kezdek emlékezni, hogy a’ marquis bizonyos vadászható részszel egy ócska kastélyt is vett. A’ vonóhid felhúzva volt, ’s mennyire kivehetőm, az azt tartó lánczok újak vagy legalább kijobbitva voltak. Sokáig gondolkodtam , mint juthatnék be Melissa mögött a’ kalandos várba ; a’ falakat megmászni teljes lehetlen volt; a’ zárt kapun bejutni éppen olly nehéz. Ezer meg ezer hasztalan terv közti végre sötétedni kezdett, ’s egyszerre úgy tetszék, mintha egy kocsinak távol zörgését hallanám. — A’ szükség találmányossá tesz — helyem hirtelen elhagyva, a’ lak-kapuhoz bokrok közti vivő út megmászva jön; ehhez igen közel egy kőbe vésett kápolnácska volt, mibe hirtelen besuhantam. A’ kocsizörgés mindig közelebb jött, ’s éppen midőn védhelyem bemenetelénél nehány tüskét hajtanék szét, a’ hegyen fel a’ marquis hosszú alakja ballagott. Nehéz szivszorulás foga el, mi annál jobban nőtt, mennél közelebb jött vágytársam. Nagy vigyázattal nyomám magamat a’ kápolna egyik igen keskeny szögletébe, a'többit nyugodtan bizva a’ történetre. De ki irjale ijedelmemet, midőn tiszteletre méltó szállásadóm hosszú csontalakját, nyugalom végett a’ kápolna előtti mohágyra vető. Alig merek lélekzeni, ’s bármi kevés hajlam volt is egyébiránt bennem a’fojtó hurut vagy mellbajokra, még is úgy tetszett, mintha gonosz nemű ászkor ért volna utót, mi engem szakadatlan köhögésre ingerelt. Miután hívatlan ostromlóm hallható lihegése csillapodók, helyéről felkelt, háromszor tapsolt, ’s a’ vonóhid nehány másod perez múlva, zörögve aláhullt. Soká gondolkodni arról, mit kelljen tennem, lehetlen volt. Csak hirtelen eltökélés segithető. Bizonyos nemével a’ vakmerőségnek a’ kis templomot rögtön elhagyom, a’ marquist a’ zárt kapun csendesen követő. Csak másod pereznyi késedelem , ’s számomra csak az utánnézés maradand; mert a’ küszöböt még nem léptem jól át, a’ vonóhid mögöttem már felvonatott, úgy, hogy sarkaim is majd megsértettek a