Regélő, 1841. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)
1841-06-10 / 46. szám
pór-viskóból álló helység fekszik. — Szorult kebellel szemlélteni az annyi viharnak kitett sáros kalibák lakóit, ’s az megszánás rokon könnyei csordulának szemeimből. — Aggódni kendénk éji menedék felől; vendégházat itt híjába keres az ember, ’s pór-viskóban nem tanácsos (legalább mi féltünk) betérni a' Szlávok közé. Egy pórtól tudakozódánk éji szállásról, ’s ez nem kis vigasztalásunkra értesített, hogy a bérez túl-oldalán egy tisztes öreg ur magány laka áll, ki az utasokat örömmel fogadja. Alig mondá ki szavait , mi a’ kijeleltt hely felé kettőztetők lépésinket. A’ házhoz vezető út egy dombon vonult keresztül, mellyen félromjaiban heverő minden felírás nélküli sirt szemlélénk. Különös érzettől ihletten , kiki ön eszméjében elmerülten, állánk meg e’ helyen. Szemeink a ház szűk határú látkörén merenge , midőn egy férfi közeledett felénk. Külseje úri személynek hirdeté; arczvonásai azok valának , mellyek ritka férfinak tulajdonai, de igen halvány volt, és szemeiben bágyadtan pislogott beteg lelkének hamvadó szikrája. A’ sírnál megállapodott. — ,Béke veletek! — szollá, hozzánk fordulva — mit kerestek itt? — látni jöttetek őt? — Ah, ő alszik, mélyen alszik! — ’s ha felébred, elfelejti, hogy vérem; ’s mi ismét boldogok leszünk, ugye?— Vagy mit mondtam ?! — Nem ! úgy soha sem lesz többé; ő nem fog felkelni, mert őrültt vagyok !— Itt sirt, ’s majd ismét dühbe látszott jönni. — , Hozzátok őt ide, hadd tépjem szét keblét, mint ő az enyimet égeté el. Gyűlölöm őt, miként a’ poklot; pedig előbb tiszteltem. Ha-ha-ha! Jó akaróm volt, ’s ördögöm! — ,Pszt, pszt — mondá ismét halkan — az éj sötét lesz! Jertek , jertek atyámhoz! mondjatok neki egy vigasztaló szót. Hisz’ ti emberbarátok vagytok!4 — Ezzel végzé beszédét, ’s a’ lak felé sietett. — E’ szomorú jelenet megrázkodtatá egész valómat. — «Eg! segítsd őt, valóban őrűltt!4—mondá barátom, ’s keresztet vete magára. Mi az őrűltt után folytattuk lépteinket, ’s alig állapodánk meg a’ lak előtt, midőn abból egy tisztes öreg lépett ki. Arczán az elavult bánat redői csoportozának; haja nem a’ kor mennyisége , hanem a’ kora bú, ’s mostoha sors csapásai alatt látszott szürkültnek. Ez ember látására lehetlen volt meg nem indulnunk, ’s könyviket alig tudók elrejteni.—Viszonti üdvözlések után jelenté az öreg, hogy szives vendégei volnánk, ’s egy, kényelemmel kínálkozó terembe vezetett. — Alig pihenénk kevéssé , frisitő étkek hozattak az asztalra. Mi jó ilyen evénk, az öreg figyelemmel hallgató közben-közben elmondott utazásunk némelly vázlatait, ’s vidámabbnak látszott körünkben. Nem sokára az őrültt térdre veté magát, ‘s az öregnek lábait átkulcsolás , Atyám te sirsz is-