Regélő Pesti Divatlap, 1844. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1844-05-16 / 39. szám
613 „Miért e’ bánatos emlék? Siess kelet felé, Újítsd meg a’ régi üdvöt, Légy ismét kedvesedé!“ Kelet felé sietnék, Keblemben hő szerelem, De — Ilka’ oldalán is Csak bánat járna velem. Mert éjszaki béreztetőkről Int édes , jó anyám — ’L esengő búcsúbeszédét Még mintha hallanám : Te elhagyod ősz anyádat, így hozta a’ sorskerék: Ha későn visszatérendsz, Ki tudja , élek-e még ?.. . Ez volt anyám’ beszéde.• Megtérni ígértem én, Őnála maradni holtig, És győzni a’ sors’ keserén. „Miért e’ bánatos emlék? Éjszaknak tarts tehát, Térj kis házadba ’s enyhítsd Vigaszszal az ősz anyát!“ Éjszaknak tartanék én, Enyhitní az agg szülőt, De — nála sem lehetnék Megmentve a’ bánat előtt. Hiszen nyugat felől, hol A’ nap leáldozik, Hű társaim intnek, a’ kikkel Munkálok holtomig, — Munkálok a’ hon’ javáért, Melly nemzet sirba száll, Ha nincsen szent egyesülés Buzgó polgárainál. ’S ezek’ dicső köréből El nem maradhatok én — Ki lenne hon-érdekekben Hátráló , gyáva egyén ! ? Mi csak küzdjünk egyesülten, Képezzük honból a’ hont, 614 Bár ellenes viszályrész Ránk mennydörögve ront! Úgy tetszhetünk magunknak Mint a’ haza’ hű fiai.... De— merre ragadnak e’ képek? A’ táj — itt —pusztai! ... Tág puszta terül előttem, Körüliem néma magány — így állok én , a’ vándor , A’ szép magyar hazán. GREGUSS AUGUSZT: NINCS CZÍME. Tavai egyik volt tanulótársamat látogatóm meg, ki honunk egy kis városában éldek mint boldog férj ’s család atya, a’ legtisztább földi örömek’ olly isteni, ’s fájdalom, olly ritka késeit. — Bár mint törvénytanulók ’s táblai jegyzők a’ legszorosabb barátságban éltünk is egymás közt, lakhelyeink’ távol fekvése miatt 1840 óta nem láttuk egymást, ’s noha szorgalmasan levelezgettünk is , olly sok mondani valónk volt, hogy rendesen az asztalnál lepett meg az esti szürkület, melly beköszöntvén, mindannyiszor bámulva vettük észre, hogy ismét öt óra röpült el, a’ múlt’ képeinek szánt csevegés alatt. Estefelé aztán rendesen egy rövid sétát tevénk ’s s magát az estet barátom’ szép nejével töltők , ki elvégezvén házi apró foglalatosságait, már jó vacsorával vára. De az istenért, miről tudtok annyit csevegni? kérdés férjétől egyszer a’ vacsora felett, ’s mi elmondtuk, hogy ifjabb éveink’ történetét futjuk át, előkeresve annak minden letűnt szép képeit. A’ szép nő, ki neheztelni látszék, hogy az a’boldog jelenben, mellyet ő valódi édenné varázsol, viszszagondol a’ múltra, melly felé csak a’ megelégedetlen, ’s boldogtalan szokott visszasohajtani, — most némi csípősséggel szólta fel bennünket, — tennénk egyszer múltúnk’ tanújává, ’s festenénk előtte is le egy illy szép képet éltünk’ múltjából. Ez terhes feladás volt, mert hisz e’ képeknek főalakja rendesen szép nők valónak, ’s igy közölni azokat nejével, ki előtt olly örömest titkolja el az ember amaz apró szivkalandokat, mellyek mindenkor kellemetlen hatásúak egy szerető hölgy keblére. Én meglepetve néztem barátomra,’s bámulva hallám, hogy megigéré nejének azt, hogy egy képet fog lelőtte lefesteni múltjából.