Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)

1844-11-24 / 21. szám

A kurtácska ruha alól hegyes orrú csizmák tekintettek ki, mellyek alkalmasint rég nem részesültek már kifényesitésben, mert olly lakók voltak, mintha már fél évig a zsibvásáron ásitoztak volna. Az egyik azonban mind e mellett is igen jó kedvűnek látszott, mert valahányszor egyet lépett, mindannyiszor igen vidorul mosolygott, azaz talpának elejét félre tolá , s a lábutakat kimutatá, miket kissé hevesebb költői lélek fogaknak tekinthetett, s igy azonnal kész volt a mosolygás, mellynél bizony ízetlenebbet is gyakran láthatni a mai világban. Meztelen kezében hosszú és öblös zacskót emelt, a kettyűsben ellenben összehajtott finom papirost tartott, mellyet e szókkal nyujta át: ,Bocsánatot kérek alázatosan, de a szükség, az iszonyú nyomor — “ Bár csak száját ne nyitotta volna meg! Iszonyú pálinkabűz ömlött belőle. A finom papír kérelmezést foglalt magában , minden jószívü méltóságos és nagyságos emberbaráthoz intézve, és megható színekkel adá elő a szerencsétlen özvegy ínségét, ki leírhatlan nyomorban élt éhes árváival. Egy kis adományt nyújtok neki, hogy hamarább szabadulhassak tőle, s ő ezer hálanyilvánítás közt távozott. Ezen asszony legjobb idejében volt, s ép és egészséges, minden munkát könnyűséggel bitt volna meg, és mégis koldult! Azaz, bocsánat, nem koldult, csak kérelmező levéllel járt, s ugyan hány tekintélyes és gazdag ember van, ki örökké szinte csak ezt teszi! Történetesen kitekintek az ablakon, s a kérelmező asszony egyenesen az átelleni lotteriaboltba lépett, hogy adományomtól mielőbb megszabadulhasson. S hát éhező gyermekei? Azok alkalmasint csak a holdban léteznek, vagy, ha csakugyan vannak, s már járni tudnak, hasonló finom papírral járják be a várost, és halálosan beteg édes anyjuk számára kéregetnek , a csavargást jó idején megtanulják , és ezer szerencse, ha csak olly naplopók lesznek idővel, mint édes anyjuk, és még sokkal roszabbra nem vetemülnek. Illy szerény kérelmező igen sok van Budapesten, kik mindenféle alakban keresik mindennapi kenyeröket. Vannak csinos külsejű ifjonczok, kik félig kinőtt öltözetben kopogtatnak be, s magukat tanulóknak mondják, kiknek szegény szülei nem bírják őket a szükségesekkel ellátni. Ha azonban munkával kínálja őket az ember, tüstént azzal mentegetőznek, hogy szorgalmasan kell tanulniok, s azért semmi munkát nem vállalhatnak. Vannak legjobb erőben levő urak, kik mondják, hogy bizonyos poros ügyeik elintézése végett jöttek Pestre, s költségeik miatt pénzükből annyira kifogytak, hogy kérelmezés utján kell néhány forintocskát szerezniük, mert különben nem térhetnek vissza családjuk körébe, melly távollétök alatt szinte legnagyobb ínséggel kénytelen küzdeni. S ha adományt adunk nekik, azonnal a „Két oroszlán“ evő vagy játékasztalához sietnek, az összekérelmezett pénznek nyakára hágnak, s másnap ismét kopogtatnak, hogy megnyittassék nekik, s kérnek, hogy megadassék nekik az, mi által e henye életet tovább is folytathassák. Vannak hosszú hajú és igen tisztességes külsejű urak, kik magukat idegen művészeknek, vagy utazó német philosophusoknak, vagy költőknek mondják, állítván, hogy a gőzhajón, vagy vendégfogadóban mindeneket ellopták, minél fogva most legnagyobb zavarban vannak, mert nem hitték, hogy Magyarországban annyi veszélylyel jár az utazás, s azért egész útiköltségek készpénzben volt náluk. Erre a jó szívű magyar, ki olly igen szeretné, ha külföldön dicsérnék, természetesen nagyon elszégyenli magát, s meglehetősen zsebébe nyúl, hogy az utazó művész, philosophus vagy költő kissé feledje kárát. És kicsodák tulajdonképen ezen urak ? Többnyire munkakerülő pinczérek , kik lopások miatt hazánkba szöktek, s itt csalásaik következtében több vendégfogadóból elűzettek, és most ezen kényelmes keresetmódra adák magokat, melly mellett gyakran el is lehet egyetmást csenni, mig a kérelmező levelet olvassuk. Vannak szép hölgyek, kik selyemben s bársonyban kopogtatnak be hozzánk, mi pamlagra ültetjük a kellemes látogatót, bajszunkat szinte akaratlanul megsimítjuk, tükrünkbe futó pillantást vetünk, hogy nem láthatui-e öltözetünkön valami rendetlenséget, arczunkra nyájas mosolyt öltünk, ujjainkon kellemes könnyűséggel forgatjuk gyűrűinket, ha tudniillik vannak gyűrűink, szemeinket legszeretetreméltóbb kifejezéssel függesztjük a szép látogatóra; szóval, mindent elkövetünk, hogy legudvariabb elfogadásban részesítsük a nem várt kedves vendéget. Azonban, mennyire lehangoltatik nagyszerű várakozásunk, midőn a déli hölgy illatos és csipkés szegélyzetű finom zsebbkendőjét gyöngéd ujjacskáival kibontja, és rózsaszínű papírra írott, helyesírási hibáktól hemzsegő , kérelmező oklevelet nyújt kezünkbe, és édes mosolyra vonván bíbor ajkait, olly hófehér fogsort mutat — hogy ! Ekkor természetesen rendkívül csodálkozunk, meglehetősen boszankodunk, és iszonyúan csalatkozunk várakozásainkban, mosolyunk pedig olly kifejezést vált, mintha e reménylett zamatos eper helyett váratlanul éretlen vadalmába haraptunk volna; de azért végre csakugyan zsebünkbe nyúlunk, s egy pár huszas bánja meg a kellemes látogatást, mellyek valóban jobb sorsot érdemlettek volna. És ugyan kicsodák voltaképen ezen sajátszerü kérelmezők? Én ugyan nem mondom meg, mert a rózsaszínű papíron mindig pontosan föl van jegyezve szállásuk, s igy mindenki körülményesen kitanulhatja viszonyikat, ki erre magában kedvet s hajlandóságot érez. Vannak tenyeres talpas férfiak, kik kijövendő, de tulajdonképen soha ki nem jövő könyvekre, előfizetést gyűjtenek, azon ünnepélyes ígérettel, hogy a teljes czimű előfizetők nevei, a munka elején, minden czimeikkel együtt, s azonkal néhány sokat jelentő stb. stb. kísérete mellett, nagy betükkel fognak kinyomatni, és ezen nagyszerű ígéret által csakugyan sok helyen kinyomnak néhány forintot némelly könnyen hivő ismeretlen irodalombarátok erszényéből, kik ez után halhatlanságra vélik szerény neveiket juttathatni. Vannak minden korú, korú és nemű emberek, kiket eleven hírlapoknak és kalendáriumoknak mondhatni. Ezek minden ember név- és születésnapját pontosan tudják ; minden tisztviselő előmozdítását csaknem ugyanazon pillanatban