Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)
1845-01-30 / 9. szám
KINIZSI TULVILÁGI SZÓZATA. Késő unokáim ! Félvérü magyarkák! Ti ugyan velem , kit még a halál sem bírt megfosztani ország- és világcsodábta testi- és lelki erőmtől, igen nagy ellentételben állatok , s bár drága feleim, (mert a mostani magyar csakugyan fele sem lehetne egy régi egész magyarnak) bár, mondom, köztem és köztelek ollyatén különbség van , mint a legépebb vérbélü dinnye s a dinnyéből elfajult apró fonnyadt ugorkák közt; de mivelhogy a legújabb időkben még is csak magyarosabban kezdtek már mozogni, sőt mivelhogy az általam annyira kedvelt, s általatok ismét fölélesztett gyönyörűséges nemzeti tánczunk tombolásának erős zaja majdnem egészen kiveré szememből az örökös álmát, méltónak találtam török vérrel öntözött sírom mélyéből felszólalni hozzátok. Halljátok tehát hős Kinizsi túlvilági szózatát, mégpedig azon divatlap által , mellyben nem rég derék kis öcsém és nevem rokona, Gyulay Pál az én vitézségemet és kenyérmezői toromat megdicsőite vala. A hajdan olly dicső magyar nemzetnek borzasztó elkorcsosodását még sírom fátyolén keresztül is könnyezve tekintém, midőn néha néha a világ folyásának hatalmas morajára felébredek; és különösen amikor azt kelle tapasztalnom, hogy e felfordult haza nemesebb köreiből az én kedves magyar tánczomat, apáitok ezen gyönyörűséges nemzeti szokását, kedvszottyantó mulatságát, egészen kiküszöbölték, kiebrudalták, s rút idegennel válták fel, midőn észrevettem, hogy elfajult utódaim díszes magyar ruhánkból kivetkőzve, testboszantó fecskefarkakba, lötyögő sváb plundrába, — sok égbekiáltó bűn! — női harisnyába és czipellőbe bújtak; s asszonyaitok szintén mindenféle francziás és németes hegyhíjákat öltenek magokra; midőn egészen leveretve tapasztalám, mikép mindenféle jött-ment idegen nyelven daráltok, s mint a keringő birka a haldoklás végvonaglásai közt, sírom fölött idegen tánczban merészeltek vékony orsókként forogni, majd, mint egykor deres paripám, apró léptekkel vágtatni, poroszkálni , s megdühült anglus kakasként ugrálni: — már ekkor nem tűrhetvén tovább e gyalázatot, megfordultam szűk koporsómban, s nagy haragom füzében mindnyájatokat elátkozálak , mondván szivemből: száradjon el a ti lábatok ! — És hadúr meghallgató átkomat. Mert, inczi Vinczi magyarkák !a ti láthatok apáitokéhoz képest meglehetősen kiszáradt. Azonban, hála az égnek! legújabban kimondhatlan Örömmel veszem észre, miként a hazaszeretet s a nemzeti életerő szent nedve még nem fogja ki egészen belőletek. Kedves jó gyermekim, unokáim, az isten áldjon meg titeket; hiszen ti nemesebb köreitekben ismét magyart kezdetek tánczolni, s bár nem úgy, mint mi sejtettük azt, ihletett lelkesedéssel, büszke férfias méltósággal, és mint én, veszélyes vérmezőn, asszony nélkül magánosan , s a fogak közt kontyos törökkel, hanem párosan , a szép kontyos pártás nők társa