Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)
1845-02-13 / 13. szám
veinkben ama furcsa kis világból fel felmerülnek emlékezetünkben. Ott a vidor találékony gyermekész minden körülménykől felhasznál, hogy érzéki élvezetei, kellemes benyomásai ne csökkenjenek; itt a nyűglődő élet minden változékony viszontagságival együtt sem adhat azokért egyebet silány, nyuzga élelménél cserébe, s képzelmünk termékeny, rajzó tereit kopár sivataggá változtatja. Anyám s elemi tanítóm szelíd bánásmódját ismerve, nehezen szoktam mostani oktatóm parancsnoki hangjához s szívtelen házi asszonyom mostoha kíméletlenségéhez. Házuknál visszásnak tetszett nekem a világ. A világot s az embereket most kezdem ismergetni. Fát, vizet a konyhára, húst a mészáros bort az iszákos oktató úr számára a csapszékből hordani napi tisztemben állott. Ha délben tizenkettőt ütött az óra, lázdidergés futott el idegeimen. Asztalt teríteni, s gyám szüleimet hat pajzán úrfival, kik nálunk kaptak élelmezést, ebéd és vacsora felett kiszolgálni, legnagyobb kínaim közé tartozott. Ha a pohártálczát félénken tipegve vivem magam előtt s az egyenetlen szájú poharak valamellyikét inogni láttam , az egész tálczát nyolcz szerencsétlen pohárral s négy palaczkkal együtt ettem ki ijedtemben zúzfagyos merev kezeimből. Ha a katlanalakú leveses tál karimájáról netalán kevéske burgonyalé cseppent valamellyik úrfinak kabátjára, azonnal lábamnál láthattad a tálcserepeket s a párolgva sustorgó levespatakot. Mindegy, az ütlegek ugyanazok maradtak. Egy csepp vagy az egész tál levesestül együtt, mitsem változtatott a dolgon. Asszonyom vaskos tenyerei meg nem soványodtak kedvemért. Este, ha már az úrfiak puha pelyhes ágyaikban nyújtózzanak, én bokáig sáros csizmáikat tisztogatom. Néha a negyedik párnál már a kaptafát is csizmának nézek álmos szemeim; de erővel szaggatom fel lecsukódó pilláimat fénymázos ujjaimmal s bevégezem az izzasztó munkát. S mindezt,hogy nagy ember lehessen belőlem. A nyilvános leczkéktől fenmaradt nappali és esti óráim szünetlen házi foglalkozások közt lévén megosztva, tanulásra természetesen kevés időm maradt, s következőleg a feladatokat is ritkán tudhattam. A szamárpadból ki nem kerültem az iskolában, a részeges oktató úr rajtam gyakorlott atyás ütlegfegyelmét nem is említve. Azon napokon, hol Bertuch képeskönyvének egyik vagy másik roppant kötetét utána hurczolnom nem kellett, a házkörüli szolgálatok fejében jogom volt egy óranegyeddel később is jelenhetni meg az iskolában; de ha néhány perczcel elkéstem — mivel a mészárszékben nagy volt a tolongás—jaj vala akkor bűnös lelkemnek. S miért ? mert nem hallom az anthrax et dropax nicticoraxque 53-szori épületes ismétlését. — E lélekölő életmód szomorú következményeit magam is kezdem érezni. Korábbi eredeti vidorságom elenyészett. Napról napra butább, ügyetlenebb levék. Panaszt hol emelhetek , szabadulást kitől várhatok ?! Szegény anyámat keseríteni nem akarom. Leveleimet rendesen így kezdem : — Nekem hála istennek jól folynak dolgaim stb — Feszült rettegés közt töltöm a napot s tűrök. Kemény szalmazsákomra heveredem késő éjfélkor és keservesen sírok. Bőven folyó könnyeimet a jótékony álom szikkasztó fellegyezgető szárnyaival gyötrelmes arczaimról. Szegény, szegény jó mesterem — fohászkodom magamban—jövendölésed nehezen teljesül, nagy ember aligha lesz belőlem.