Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)

1845-02-13 / 13. szám

veinkben ama furcsa kis világból fel felmerülnek emlékezetünkben. Ott a vi­dor találékony gyermekész minden körülménykől felhasznál, hogy érzéki él­vezetei, kellemes benyomásai ne csökkenjenek; itt a nyűglődő élet minden vál­tozékony viszontagságival együtt sem adhat azokért egyebet silány, nyuzga élelménél cserébe, s képzelmünk termékeny, rajzó tereit kopár sivataggá változtatja. Anyám s elemi tanítóm szelíd bánásmódját ismerve, nehezen szoktam mos­tani oktatóm parancsnoki hangjához s szívtelen házi asszonyom mostoha kí­méletlenségéhez. Házuknál visszásnak tetszett nekem a világ. A világot s az embereket most kezdem ismergetni. Fát, vizet a konyhára, húst a mészáro­s bort az iszákos oktató úr számá­ra a csapszékből hordani napi tisztemben állott. Ha délben tizenkettőt ütött az óra, lázdidergés futott el idegeimen. Asztalt teríteni, s gyám szüleimet hat pajzán úrfival, kik nálunk kaptak élelmezést, ebéd és vacsora felett kiszolgálni, legnagyobb kínaim közé tartozott. Ha a pohártálczát félénken tipegve vivem magam előtt s az egyenetlen szá­jú poharak valamellyikét inogni láttam , az egész tálczát nyolcz szerencsétlen pohárral s négy palaczkkal együtt ettem ki ijedtemben zúzfagyos merev kezeimből. Ha a katlanalakú leveses tál karimájáról netalán kevéske burgonyalé csep­pent valamellyik úrfinak kabátjára, azonnal lábamnál láthattad a tálcserepeket s a párolgva sustorgó levespatakot. Mindegy, az ütlegek ugyanazok marad­tak. Egy csepp vagy az egész tál levesestül együtt, mitsem változtatott a dol­gon. Asszonyom vaskos tenyerei meg nem soványodtak kedvemért. Este, ha már az úrfiak puha pelyhes ágyaikban nyújtózzanak, én bokáig sáros csizmáikat tisztogatom. Néha a negyedik párnál már a kaptafát is csiz­mának nézek álmos szemeim; de erővel szaggatom fel lecsukódó pilláimat fény­­mázos ujjaimmal s bevégezem az izzasztó munkát. S mind­ezt,­hogy nagy ember lehessen belőlem. A nyilvános leczkéktől fenmaradt nappali és esti óráim szünetlen házi fog­lalkozások közt lévén megosztva, tanulásra természetesen kevés időm maradt, s következőleg a feladatokat is ritkán tudhattam. A szamárpadból ki nem ke­rültem az iskolában, a részeges oktató úr rajtam gyakorlott atyás ütlegfe­­gyelmét nem is említve. Azon napokon, hol Bertuch képeskönyvének egyik vagy másik roppant kö­tetét utána hurczolnom nem kellett, a házkörüli szolgálatok fejében jogom volt egy óranegyeddel később is jelenhetni meg az iskolában; de ha néhány perczc­el elkéstem — mivel a mészárszékben nagy volt a tolongás—jaj vala akkor bűnös lelkemnek. S miért ? mert nem hallom az anthrax et dropax ni­­cticoraxque 53-szori épületes ismétlését. — E lélekölő életmód szomorú következményeit magam is kezdem érezni. Ko­rábbi eredeti vidorságom elenyészett. Napról napra butább, ügyetlenebb le­­vék. Panaszt hol emelhetek , szabadulást kitől várhatok ?! Szegény anyámat keseríteni nem akarom. Leveleimet rendesen így kezdem : — Nekem hála is­tennek jól folynak dolgaim stb — Feszült rettegés közt töltöm a napot s tűrök. Kemény szalmazsákomra he­­veredem késő éjfélkor és keservesen sírok. Bőven folyó könnyeimet a jóté­kony álom szikkasztó fel­legyezgető szárnyaival gyötrelmes arczaimról. Sze­gény, szegény jó mesterem — fohászkodom magamban—jövendölésed nehe­zen teljesül, nagy ember aligha lesz belőlem.

Next