Pesti Divatlap, 1847. január-június (1-26. szám)
1847-01-24 / 4. szám
HONSZERELEM. E szó ,,honszerelem“ olly magasztos , olly dicsó , olly igéző , mint maga a szerelem. Bocsánat! ennél sokkal több... legtöbb... szóval, minden. Felséges feladat ez, s változatai végére mehetlenek. E bajló kisded születéshelye a nőkebel, melly, ha tiszta, mindenható tüzével villámszerűen s gyorsan lángra éleszti a megőrzött kebleket; s nem mint légtünet, de mint Vesta-szűz öröktüzéhez hasonló szent láng, fenséges lobogásával szerelemittas dandárokat vonz kedves körébe. A nőkebel raktára a szerelemnek; s ha itt a haza iránti legdicsőbb szerelem bő mennyiségben húsáig, akkor hozsánna neked, imádott hon! Oly raktárakban csírázik gazdagon a haza jövendője, s mint a platánok buján növelik virágos koronájukat, úgy e kisded, hű ápolás mellett, kevés idő alatt óriássá növekedvén, körében elgondolhatlan hóditmányokat visz végbe. Bár miként aknázzunk a történetek labyrintjában, nem mutathat példát senki, miszerint nemzet nagggyá lett volna honsze r e le m nélkül. Ellenben a történetírás mutatóujja sűrűen jelöli azon sorokat, mellyekben a honszerelem rozsdás lánczokat, vastag, elválasztó kőfalakat, titkos, kifőzött terveket, nagy hatalmat, nyomorárasztó egyesek gazdagságát, ördögi csigalépcsőket, ártatlanok vérétől párolgó fellegvárak jól őrzött szűk tornyait, lassan emésztő vasbörtönöket zúzott széjjel, átadva mindezeket a semmiségnek, hogy lenne fényemléke az emberiségnek, s szolgáljon vnle például a jelennek. És mégis vessünk pillanatot amaz elszigetelt, növelt nemzetre, a világ majd minden vizének birtoklása által elvakítva, sóvár, vér- és pénz-