Reggeli Délvilág, 1990. október (1. évfolyam, 1-2. szám)

1990-10-30 / 1. szám

Kézfogás a pápával Beszélgetőpartnerem Mar­ton Jánosné Pannika, aki szomszédasszonyom is, és azon kevés mindszenti közé tartozik, aki Olaszországban járt a nyáron, sikerült be­jutnia a Vatikánba egy pá­pai fogadásra. — Pannika, hogyan ju­tottál ehhez a nem min­dennapi lehetőséghez? — A nővéremnek, Tóth Pi­roskának köszönhetem, aki a premontrei nővérek rend­jébe tartozik, és Balatonfü­­reden él. Én soha nem ju­tottam volna ki Rómába egyébként, mert sem az anyagi lehetőségeim nem tet­ték volna lehetővé, meg nem is tudtam, hogy lesz ez a zarándokút. Kárpótlásul édesanyánk gondozásáért kaptam ezt az utat, és a nő­vérem látta, hogy idegileg mennyire leterhelt vagyok, ebből akart egy kicsit en­gem kiragadni. Nem is mer­tem erre gondolni, hogy én ide eljutok. — Milyen volt az út? — Balatonfüredről indul­tunk június 4-én 47-en Gyű­rű Géza apát úr vezetésé­vel. ő egy nagyszerű ember, csak jót mondhatok rá. Cso­dálatos társaság jött össze, apácák, hozzátartozók, csa­ládok gyerekekkel együtt. — A költségeket min­denki saját maga fizette? — Igen. Az igazság az, hogy én erről mit sem tu­dok, mert a nővérem fizet­te helyettem. Hatnapos volt az út, a szállást kellett fi­zetnünk, amihez a vezetőnk kiharcolta a reggelit is. Ez nagyon jó volt nekünk, ugyanis a kinttartózkodá­sunk alatt jórészt száraz kosztot ettünk, mert nagyon drága minden. Persze azért is megkóstoltuk az olasz pizzát, a kávét és a fagylal­tot. Csodálatos íze van az olasz kávénak is meg a fa­gyinak is. — Mi volt az első állo­másotok? — Az első este fél 8-kor értünk Jesolóba. Mivel az­nap még nem hallgattunk misét, az apát úr a szállo­dában rögtönzött oltárnál hí­vott össze minket, és mon­dott misét. Másnap korán indultunk tovább Rómába, ami szintén igen hosszú út volt. Késő este értünk oda, szállásunk a Szent István­­házban volt, ahol apácák teljesítenek szolgálatot. Nagy szeretettel fogadtak minket, mint egy nagy családot. Ge­novéva nővér, aki 71 éves és tele van energiával, ő gon­doskodott a mi csoportunk­ról. öten dolgoznak a ház­ban, ahol körülbelül 50 szo­ba van és minden ragyogó­an tiszta. Ott már van ren­des kápolna, ahol mi is tar­tottuk a miséinket. Másnap, reggeli után indultunk a Va­tikánba, a pápa fogadására. Mindenki lázasan készülő­dött. — Érthető, hiszen nem mindennapos dolog egy ilyen fogadáson részt ven­ni. — Nem tudtuk még el­képzelni sem, hogy milyen is lesz ez. Hogy ki intézte, nem tudom, de a mi csopor­tunk a legelső sorban ka­pott helyet abban az óriási teremben, ahol a fogadás volt. Körülbelül 8 ezer em­ber gyűlt itt össze a világ minden részéről, hogy lássa a pápát, és kérje a szent­­atya áldását. Hallatlanul ■nagy fegyelem, rend jelle­mezte a közel kétórás gyü­lekezést, várakozást. Rend­kívül megható volt, hogy a betegek, nyomorékok, testi fogyatékosok legeslegelöl kaptak helyet. Maga a terem is csodálatos volt, valami fenséget, nyugalmat árasz­tott a hely. 11 órakor meg­érkezett a szentatya, aki azon a napon már máshol is tartott fogadást. A Himnusz elhangzása után a szent­atya kíséretéből az egyik pap sorban elmondta, hogy kik vannak jelen a fogadá­son, és a szentatya minden nemzethez szólt egy pár szót azon a nyelven. Hozzánk is szólt, magyarul beszélt, a következőket mondta: min­den magyarnak üdvözletét küldi, és boldog, mert jövő­re eljön Magyarországra, meglátogat minket. Ezután mi felálltunk és elkezdtünk énekelni: Tartsd meg Isten Szentatyánkat, Krisztus urunk helytartóját. Nagyon megható volt az egész, és hidd el nekem, akkor ott el­felejtettem mindent és min­denkit. Mikor a köszöntés­nek vége volt, megindultak a csoportok képviselői, hogy letegyék ajándékaikat a pá­pa elé. Volt, aki kisbárányt hozott, volt, aki babát, ki mit szánt. Ezek után lejött a hosszú lépcsőn és először is a beteg emberekhez ment oda. Sugárzott az arcáról a szeretet és a jóság. Én még ilyen embert nem láttam! Szeretett volna mindenkit magához ölelni, mindenkivel kezet fogni. Nekem az volt a szerencsém, hogy az első sorba kerültem,, és így kezet foghattam a pápával. Ez egy olyan csodálatos érzés volt, hogy azt szavakkal nem is lehet kifejezni. — De azt sem lehet el­mondani, milyen Róma. Azt látni kell! Bármennyit be­szél is róla az ember, sza­vakkal nem lehet visszaad­ni azt a sok-sok gyönyörűsé­get, amit láttunk. A Szent Péter Bazilikát, Michelangelo szobrait, a szebbnél szebb templomokat, emlékműveket időnk sem volt mindent megnézni, hiszen az Örök Városban több, mint 600 templom van, azonkívül ott a Colosseum, a különböző múzeumok telis-tele világ­hírű alkotásokkal. A sok látnivaló között egy kint élő magyar fiatalasszony segí­tett eligazodni. Rám fantasz­tikusan hatottak Michelan­gelo szobrai: a Pieta és a Mózes, de míg élek nem tu­dom elfelejteni a Scala San­tát, vagyis a Szent Lépcsőt, ami híres zarándokhely Ró­mában. Hoztam egy könyvet, amiben ez áll róla: Törté­nelmi hagyomány szerint ez a 28 fehér márvány lépcső abból a jeruzsálemi palotá­ból származik, ahol a római helytartó, Poncius Pilatus székhelye volt, aki a meg­csúfolt, megostorozott Üd­vözítőt kereszthalálra ítélte. Ezen a lépcsőn vezették föl ítélőszéke elé a töviskoszo­rús Názáreti Jézust, akinek vércsöppjei ráhullottak a hó­fehér márványra. A hagyo­mány azt is elmondja, hogy még Nagy Konstantin édes­anyja, Szent Ilona császárnő hozatta ide ezt a lépcsőt. Azóta a hívők tiszteletből csak térden kúszva mennek föl rajta. (Tóth K. János: Római virágszedés). — Pannika, úgy érzem, számodra nem elsősorban­­, szokásos idegenforgalmi látványosságok voltak fon­tosak, hanem azok a val­lásos élmények, melyet csoporttársaiddal együtt éltetetek át. így van? — Jól látod, valóban ezek voltak rám nagyobb hatás­sal, de azért kívánom min­denkinek, hogy legyen mód­ja, lehetősége megnézni azt a sok csodát, amit Róma kí­nál az odautazóknak. Legyen benne részed neked is, Joli­ka! — Jó lenne. TATAR ISTVÁNÉ A fenti cikket a Mindszen­ti Hírekből vettük át. Szer­kesztőségünk tagjai október 25-én a Tisza Művelődési Házban találkoztak az olva­sókkal, akkor figyeltünk fel a kitűnő interjúra. A közelmúltban elhunyt Borsos Miklós nevét és mű­vészetét még azok is isme­­rlik, akik kevésbé érdeklőd­nek a kortárs magyar művé­szet iránt. A festőnek indult szobrász jelentős szerepet játszott a magyar művészet­­történetben. L. Kovásznát Viktória el­sőként kísérli meg Borsos Miklós művészetének, élet­pályájának összefoglalását és rendszerezését. A könyv bevezetőjében a következő­ket írja: „Ha az életművön végigtekintve, azt keressük, hogy az mit fejez ki korunk­ból, illetve mit szándékszik a jövő nemzedékeinek tanú­ságként átörökíteni, akkor az életszeretetet, az emberköz­pontú, humánus gondolko­dás, az örök emberi keresé­sét kell kiemelnünk.” Pályája során az egyes műfajok váltakozva kerültek előtérbe. Művészete egyszerű, minden rafináltságtól men­tes. „A fordulat éve után a művészeti életben egyre több új jelenség mutatkozott meg. Borsos látta a szaporodó el­lentmondásokat, jóllehet, azok egyelőre nem érintet­ték személyét. Borsos Mik­lós ezeket az esztendőket a nagy játékok idejének neve­zi. A játék egy részét Ti­hanyban, egy életigenlő, vi­dám, pezsgő szellemi életet képviselő társaság játszotta, melynek Vass Elemér, Illyés Gyula, Lipták Gábor voltak ismertebb tagjai. E szinte családias kapcsolat tartal­mát az irodalom, zene, kép­zőművészet, és mély ember­ség jelentette. Körükben gyakran felbukkant a ma­gyar szellemi élet számos képviselője is.” Borsos rajzai vetélkednek kitűnő bronzdomborításai­val. Szobrai pedig egyszerű­en lenyűgözőek. De hát er­ről valamennyien meggyő­ződhettünk az elmúlt évtize­dek során. Borsos Miklós műveinek katalógusa (repertóriuma) világosan vázolja szobrainak, domborításainak, síremlé­keinek sorát, és az eddigi gyakorlattól eltérően, nem­csak a szakmai lapok cik­keit idézi, hanem a Délma­­gyarország, a Csongrád Me­gyei Hírlap írásait is. A virtuóz módon megol­dott érmék, a nagyszerű portrék nemcsak művésze­tének nagyvonalúságát bizo­nyítják, hanem azt is, hogy alkotójuk a magyar képző­művészet megújítója, repre­zentánsa. Árion legendája című műve jól példázza szel­lemi törekvéseit. A Képző­­művészeti Kiadónál megje­lent, több mint 300 oldalas könyv 150 fekete-fehér, és több mint 50 színes repro­dukciót tartalmaz. (r-n) Árion legendája 2 Dialógus Temesváron Befejeződött Temesváron a Heinrich Böll Alapítvány, és a Temesvár Társaság ál­tal szervezett Demokrácia és emberi jogok című konfe­rencia. a rendezvényen több mint ötszáz résztvevőt re­gisztráltak, tíz országból (Norvégiából, Svédországból, Hollandiából, Németország­ból, Svájcból, Szovjetunió­ból, Belgiumból, Jugoszlá­viából, Dániából, Magyaror­szágról és Romániából) 22 előadó tartott előadást. A tanácskozássorozatot prof. dr. Eugen Todoran, a temesvári egyetem rektora nyitotta meg, majd George Serban, a Temesvár Társa­ság elnöke köszöntötte a résztvevőket. Az ő előadásá­ból idézünk: „A Temesvár Társaság a decemberi forra­dalom békés, de határozott folytatását tűzte ki céljául, mindenféle erőszakot ellen­­zünk és harcolunk egy épí­tő jellegű párbeszéd kialakí­tásáért a bukaresti rezsim, és az ellenzék között. Bármeny­nyire bonyolult és sok időt vesz igénybe ez a dialógus, mindenképpen kedvezőbb a felek erőszakos összecsapá­sánál. A jelenlegi hatalom már meggyőződhetett ,­ róla, hogy a terror­­ alkalmazása járhatatlan út. Előítéletek nélkül, a bosszú szellemét elkerülve, az igazság és a jog szellemében elképzelhető és lehetséges Romániában a párbeszéd és ezt haladék­talanul meg kellene kezde­ni.” A vita Temesváron hat szekcióban folyt, a legpezs­gőbb ott volt, ahol a témát a kisebbségek helyzete egy majdan demokratikus román államban címmel jelölték. A szegedi József Attila Tudományegyetem Temesvár Bizottságát dr. Tóth Károly, Paczkó Ágnes, és dr. Ber­­náth Árpád képviselte. (A konferencia megszervezését elsőként Bernáth Árpád ja­vasolta a Heinrich Böll Ala­pítványnak.) (bőle) 35. — Zászlós úr — mondja, szinte sértő hangsúllyal —, mi a Németországba áthe­lyezett és most feloszlatott jutási tiszthelyettesképző is­koláról jöttünk. Itt sajnos mindenütt általános tespe­­dés, fogad bennünket. Most önként vállalkozókkal le­ereszkedünk az egyik ösvé­nyen, és felderítjük, hogy milyen erők és milyen tá­volságban vannak tőlünk szovjet részről. Aztán majd attól függően nagyobb egy­séggel megindítjuk a táma­dást. Fekete szeme eszelősen szikrát hány, és búcsúzóul még odaveti: — Ha már az itt nyaraló alakulatok nem képesek erre! Szeretném függelmen sér­teni ezt a pökhendi sírásót de türtőztetem magam igen nagy önfegyelemmel, ahogy azt már a katonai iskolán belénk sulykolták, és csak annyit mondok: — Alázatosan jelentem, mi parancsot teljesítünk — de ezt már alig hallja. Men­nek egymás után libasor­ban, elöl a százados, egy­szerre lépnek, mint a lakta­nya udvarán, és eltűnnek a sűrű fenyvesben. Mennek megnyerni a háborút. Sajnálom őket. Estefelé a figyelő nagy csörtetést észlel az ösvény felől. Lassan meglátjuk a reggel elindult felderítő jár­őrt. Ziláltan, fáradtan, szin­te négykézláb másznak föl­felé. Hármukat vállukon, vagy ölben hozzák. Leme­gyünk segíteni. Meghalt a százados, és még két szakaszvezető. Valahol lent, a hegy aljá­ban, de még nem egészen a völgyben, egy falu közelé­ben, a kiszélesedő ösvény két oldalán a fák közül oro­szok ugrottak elő, és foglyul akarták ejteni őket. A szá­zados géppisztolysorozatot lőtt közéjük, és gyorsan visszaugrottak az út keske­nyebb részébe. Közben a századost és két társát halá­los lövés érte. De állandó tüzelés mellett sikerült őket magukkal hozni. Pihennek nálunk, aztán még mindig remegve, lassan vánszorog­nak lefelé az ösvényen. Továbbra is csend van az egész vonalon. A román átállás miatt nyilván a szovjet csapatok zöme is Románián át tört előre hazánk felé, és az Északkeleti Kárpátok f­elől csapataik egy részét is arra vetették át. De itt fönt a történelmi magyar határon a hírek el­lenőrizhetetlenek. Híradósok is vannak ve­lünk, akik kiépítették a vo­nalat a század- és zászlóalj­parancsnokság felé. De ezen a telefonon nem a nagyvilág hírei hallhatók. Egy hír azonban mégis nagyon meglep. Túlról az oroszok felől 10- 12 fős csoport fog érkezni, éppen a mi támaszpontunkra. Semmi ellenséges magatar­tást ne tanúsítsunk, de azon­nal kísértessük őket az ez­­redparancsnokságra. Tilos velük szóba elegyedni. Egy „béketárgyalást”, már megértünk, és sokan nem él­ték túl. De ez most már valamivel nagyobb dolog lehet. És valóban a hegyoldal ös­vényén, a sűrű fenyvesben kapaszkodik föl egy csapat. Fölérnek. Egy magyar tiszt vezeti őket. Gyulai százados, Miska bácsi Békéscsabáról. Előadónk volt a tiszti isko­lán. Jól ismertem. Tavasszal egy ködös hajnalon rossz irányban meneteltek, és a köd fölszálltakor egy nagy szovjet alakulat kellős köze­pén találták magukat. Miska bácsi nem tehetett egyebet, lövés nélkül megadta magát századával. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései Díszpolgár Makón a sajtókirály unokája Boldog az a város, amely oly üstököst adott a világ­nak, hogy fénycsóvája az emberiség művelődéstörté­netét máig bearanyozza. A Maros-parti város büszke ar­ra, hogy minden idők legna­gyobb zsurnalisztája, Puli­tzer József, itt született. — kezdte megemlékező beszé­dét Tóth Ferenc ny. múze­umigazgató, a Dózsa György utcai emléktábla megkoszo­rúzásakor. Minderre azok után került sor, hogy a vá­rosháza dísztermében kö­szönthettük a vasárnap este Amerikából Makóra látogató III. Pulitzer Józsefet és fe­leségét A hétfői program fő ese­ménye délelőtt 10 órakor kezdődött. Az újonnan meg­választott képviselő-testület ünnepi ülés keretében dísz­polgári címet adományozott a Makóról elszármazott, s 1911-ben elhunyt sajtókirály­nak és unokájának. Köszön­tő szavakat dr. Sánta Sán­dor, a város polgármestere mondott. Az egyik díszpolgári ok­levél a néhai Pulitzer Jó­zsefnek szól. Az egyetemes sajtótörténet kiemelkedő re­former egyéniségének. An­nak a nagy újságírónak, aki a pártoktól független, a de­mokrácia és a haladás mel­lett, mélyen elkötelezett zsurnalisztikát képviselte. Emellett, ami szintén na­gyon lényeges, az érdekes, karakteres, különleges cik­keket részesítette előnyben. A másik díszpolgári okleve­let Makó város képviselő­testülete, a sorban harmadik Pulitzer Józsefnek, nagyra­becsült vendégünknek ítélte oda. Ő az, aki harmadik ge­nerációsként viszi tovább azt az újságírói tulajdonságot, amelyet maga így fogalma­zott meg: lelkiismeretes ki­állás, a közérdeket szolgáló sajtó ügye mellett. S még egy régi mottó, amely külö­nösen közel állhat a makói szívekhez: soha ne feledd a szegényeket! Az oklevelek átadása után Joseph Pulitzer a követke­zőket mondotta: mindenek­előtt szeretném megköszön­ni azt az elismerést, amit a nagyapám és a saját részem­re Önök nyújtottak. Köszö­nöm a kitűnő szervezést, amely lehetővé teszi, hogy ezt az értékes várost meg­ismerhettük. Azért is köszö­net, hogy találkozhattunk az új rendszert bevezető lelkes emberekkel, az önkormány­zat tagjaival i s, hogy a tévé jóvoltából bepillanthattunk, ahogyan nagy, országos ügyekben tárgyalások foly­nak a reformok érdekében. A vendég a nap folyamán találkozott a Makó és Vidé­ke helyi lap szerkesztőjével, valamint a város vezetőivel. Mottóként mondotta, amely valamennyi újságíróhoz szól: írd az igazat, és mozgasd meg a poklot vele! Vagyis, rád borul a világ, de írd meg az igazat! Később felesége kíséreté­ben megtekintette a múzeu­mot, a város műemlékeit, és nevezetes épületeit Este díszvendégként vett részt a sajtókirály tiszteletére meg­rendezett emlékműsoron. MOLNÁR LÁSZLÓ KEDD, 1090. OKTÓBER 30.

Next