Reggeli Délvilág, 1990. október (1. évfolyam, 1-2. szám)
1990-10-30 / 1. szám
Kézfogás a pápával Beszélgetőpartnerem Marton Jánosné Pannika, aki szomszédasszonyom is, és azon kevés mindszenti közé tartozik, aki Olaszországban járt a nyáron, sikerült bejutnia a Vatikánba egy pápai fogadásra. — Pannika, hogyan jutottál ehhez a nem mindennapi lehetőséghez? — A nővéremnek, Tóth Piroskának köszönhetem, aki a premontrei nővérek rendjébe tartozik, és Balatonfüreden él. Én soha nem jutottam volna ki Rómába egyébként, mert sem az anyagi lehetőségeim nem tették volna lehetővé, meg nem is tudtam, hogy lesz ez a zarándokút. Kárpótlásul édesanyánk gondozásáért kaptam ezt az utat, és a nővérem látta, hogy idegileg mennyire leterhelt vagyok, ebből akart egy kicsit engem kiragadni. Nem is mertem erre gondolni, hogy én ide eljutok. — Milyen volt az út? — Balatonfüredről indultunk június 4-én 47-en Gyűrű Géza apát úr vezetésével. ő egy nagyszerű ember, csak jót mondhatok rá. Csodálatos társaság jött össze, apácák, hozzátartozók, családok gyerekekkel együtt. — A költségeket mindenki saját maga fizette? — Igen. Az igazság az, hogy én erről mit sem tudok, mert a nővérem fizette helyettem. Hatnapos volt az út, a szállást kellett fizetnünk, amihez a vezetőnk kiharcolta a reggelit is. Ez nagyon jó volt nekünk, ugyanis a kinttartózkodásunk alatt jórészt száraz kosztot ettünk, mert nagyon drága minden. Persze azért is megkóstoltuk az olasz pizzát, a kávét és a fagylaltot. Csodálatos íze van az olasz kávénak is meg a fagyinak is. — Mi volt az első állomásotok? — Az első este fél 8-kor értünk Jesolóba. Mivel aznap még nem hallgattunk misét, az apát úr a szállodában rögtönzött oltárnál hívott össze minket, és mondott misét. Másnap korán indultunk tovább Rómába, ami szintén igen hosszú út volt. Késő este értünk oda, szállásunk a Szent Istvánházban volt, ahol apácák teljesítenek szolgálatot. Nagy szeretettel fogadtak minket, mint egy nagy családot. Genovéva nővér, aki 71 éves és tele van energiával, ő gondoskodott a mi csoportunkról. öten dolgoznak a házban, ahol körülbelül 50 szoba van és minden ragyogóan tiszta. Ott már van rendes kápolna, ahol mi is tartottuk a miséinket. Másnap, reggeli után indultunk a Vatikánba, a pápa fogadására. Mindenki lázasan készülődött. — Érthető, hiszen nem mindennapos dolog egy ilyen fogadáson részt venni. — Nem tudtuk még elképzelni sem, hogy milyen is lesz ez. Hogy ki intézte, nem tudom, de a mi csoportunk a legelső sorban kapott helyet abban az óriási teremben, ahol a fogadás volt. Körülbelül 8 ezer ember gyűlt itt össze a világ minden részéről, hogy lássa a pápát, és kérje a szentatya áldását. Hallatlanul ■nagy fegyelem, rend jellemezte a közel kétórás gyülekezést, várakozást. Rendkívül megható volt, hogy a betegek, nyomorékok, testi fogyatékosok legeslegelöl kaptak helyet. Maga a terem is csodálatos volt, valami fenséget, nyugalmat árasztott a hely. 11 órakor megérkezett a szentatya, aki azon a napon már máshol is tartott fogadást. A Himnusz elhangzása után a szentatya kíséretéből az egyik pap sorban elmondta, hogy kik vannak jelen a fogadáson, és a szentatya minden nemzethez szólt egy pár szót azon a nyelven. Hozzánk is szólt, magyarul beszélt, a következőket mondta: minden magyarnak üdvözletét küldi, és boldog, mert jövőre eljön Magyarországra, meglátogat minket. Ezután mi felálltunk és elkezdtünk énekelni: Tartsd meg Isten Szentatyánkat, Krisztus urunk helytartóját. Nagyon megható volt az egész, és hidd el nekem, akkor ott elfelejtettem mindent és mindenkit. Mikor a köszöntésnek vége volt, megindultak a csoportok képviselői, hogy letegyék ajándékaikat a pápa elé. Volt, aki kisbárányt hozott, volt, aki babát, ki mit szánt. Ezek után lejött a hosszú lépcsőn és először is a beteg emberekhez ment oda. Sugárzott az arcáról a szeretet és a jóság. Én még ilyen embert nem láttam! Szeretett volna mindenkit magához ölelni, mindenkivel kezet fogni. Nekem az volt a szerencsém, hogy az első sorba kerültem,, és így kezet foghattam a pápával. Ez egy olyan csodálatos érzés volt, hogy azt szavakkal nem is lehet kifejezni. — De azt sem lehet elmondani, milyen Róma. Azt látni kell! Bármennyit beszél is róla az ember, szavakkal nem lehet visszaadni azt a sok-sok gyönyörűséget, amit láttunk. A Szent Péter Bazilikát, Michelangelo szobrait, a szebbnél szebb templomokat, emlékműveket időnk sem volt mindent megnézni, hiszen az Örök Városban több, mint 600 templom van, azonkívül ott a Colosseum, a különböző múzeumok telis-tele világhírű alkotásokkal. A sok látnivaló között egy kint élő magyar fiatalasszony segített eligazodni. Rám fantasztikusan hatottak Michelangelo szobrai: a Pieta és a Mózes, de míg élek nem tudom elfelejteni a Scala Santát, vagyis a Szent Lépcsőt, ami híres zarándokhely Rómában. Hoztam egy könyvet, amiben ez áll róla: Történelmi hagyomány szerint ez a 28 fehér márvány lépcső abból a jeruzsálemi palotából származik, ahol a római helytartó, Poncius Pilatus székhelye volt, aki a megcsúfolt, megostorozott Üdvözítőt kereszthalálra ítélte. Ezen a lépcsőn vezették föl ítélőszéke elé a töviskoszorús Názáreti Jézust, akinek vércsöppjei ráhullottak a hófehér márványra. A hagyomány azt is elmondja, hogy még Nagy Konstantin édesanyja, Szent Ilona császárnő hozatta ide ezt a lépcsőt. Azóta a hívők tiszteletből csak térden kúszva mennek föl rajta. (Tóth K. János: Római virágszedés). — Pannika, úgy érzem, számodra nem elsősorban, szokásos idegenforgalmi látványosságok voltak fontosak, hanem azok a vallásos élmények, melyet csoporttársaiddal együtt éltetetek át. így van? — Jól látod, valóban ezek voltak rám nagyobb hatással, de azért kívánom mindenkinek, hogy legyen módja, lehetősége megnézni azt a sok csodát, amit Róma kínál az odautazóknak. Legyen benne részed neked is, Jolika! — Jó lenne. TATAR ISTVÁNÉ A fenti cikket a Mindszenti Hírekből vettük át. Szerkesztőségünk tagjai október 25-én a Tisza Művelődési Házban találkoztak az olvasókkal, akkor figyeltünk fel a kitűnő interjúra. A közelmúltban elhunyt Borsos Miklós nevét és művészetét még azok is ismerlik, akik kevésbé érdeklődnek a kortárs magyar művészet iránt. A festőnek indult szobrász jelentős szerepet játszott a magyar művészettörténetben. L. Kovásznát Viktória elsőként kísérli meg Borsos Miklós művészetének, életpályájának összefoglalását és rendszerezését. A könyv bevezetőjében a következőket írja: „Ha az életművön végigtekintve, azt keressük, hogy az mit fejez ki korunkból, illetve mit szándékszik a jövő nemzedékeinek tanúságként átörökíteni, akkor az életszeretetet, az emberközpontú, humánus gondolkodás, az örök emberi keresését kell kiemelnünk.” Pályája során az egyes műfajok váltakozva kerültek előtérbe. Művészete egyszerű, minden rafináltságtól mentes. „A fordulat éve után a művészeti életben egyre több új jelenség mutatkozott meg. Borsos látta a szaporodó ellentmondásokat, jóllehet, azok egyelőre nem érintették személyét. Borsos Miklós ezeket az esztendőket a nagy játékok idejének nevezi. A játék egy részét Tihanyban, egy életigenlő, vidám, pezsgő szellemi életet képviselő társaság játszotta, melynek Vass Elemér, Illyés Gyula, Lipták Gábor voltak ismertebb tagjai. E szinte családias kapcsolat tartalmát az irodalom, zene, képzőművészet, és mély emberség jelentette. Körükben gyakran felbukkant a magyar szellemi élet számos képviselője is.” Borsos rajzai vetélkednek kitűnő bronzdomborításaival. Szobrai pedig egyszerűen lenyűgözőek. De hát erről valamennyien meggyőződhettünk az elmúlt évtizedek során. Borsos Miklós műveinek katalógusa (repertóriuma) világosan vázolja szobrainak, domborításainak, síremlékeinek sorát, és az eddigi gyakorlattól eltérően, nemcsak a szakmai lapok cikkeit idézi, hanem a Délmagyarország, a Csongrád Megyei Hírlap írásait is. A virtuóz módon megoldott érmék, a nagyszerű portrék nemcsak művészetének nagyvonalúságát bizonyítják, hanem azt is, hogy alkotójuk a magyar képzőművészet megújítója, reprezentánsa. Árion legendája című műve jól példázza szellemi törekvéseit. A Képzőművészeti Kiadónál megjelent, több mint 300 oldalas könyv 150 fekete-fehér, és több mint 50 színes reprodukciót tartalmaz. (r-n) Árion legendája 2 Dialógus Temesváron Befejeződött Temesváron a Heinrich Böll Alapítvány, és a Temesvár Társaság által szervezett Demokrácia és emberi jogok című konferencia. a rendezvényen több mint ötszáz résztvevőt regisztráltak, tíz országból (Norvégiából, Svédországból, Hollandiából, Németországból, Svájcból, Szovjetunióból, Belgiumból, Jugoszláviából, Dániából, Magyarországról és Romániából) 22 előadó tartott előadást. A tanácskozássorozatot prof. dr. Eugen Todoran, a temesvári egyetem rektora nyitotta meg, majd George Serban, a Temesvár Társaság elnöke köszöntötte a résztvevőket. Az ő előadásából idézünk: „A Temesvár Társaság a decemberi forradalom békés, de határozott folytatását tűzte ki céljául, mindenféle erőszakot ellenzünk és harcolunk egy építő jellegű párbeszéd kialakításáért a bukaresti rezsim, és az ellenzék között. Bármenynyire bonyolult és sok időt vesz igénybe ez a dialógus, mindenképpen kedvezőbb a felek erőszakos összecsapásánál. A jelenlegi hatalom már meggyőződhetett , róla, hogy a terror alkalmazása járhatatlan út. Előítéletek nélkül, a bosszú szellemét elkerülve, az igazság és a jog szellemében elképzelhető és lehetséges Romániában a párbeszéd és ezt haladéktalanul meg kellene kezdeni.” A vita Temesváron hat szekcióban folyt, a legpezsgőbb ott volt, ahol a témát a kisebbségek helyzete egy majdan demokratikus román államban címmel jelölték. A szegedi József Attila Tudományegyetem Temesvár Bizottságát dr. Tóth Károly, Paczkó Ágnes, és dr. Bernáth Árpád képviselte. (A konferencia megszervezését elsőként Bernáth Árpád javasolta a Heinrich Böll Alapítványnak.) (bőle) 35. — Zászlós úr — mondja, szinte sértő hangsúllyal —, mi a Németországba áthelyezett és most feloszlatott jutási tiszthelyettesképző iskoláról jöttünk. Itt sajnos mindenütt általános tespedés, fogad bennünket. Most önként vállalkozókkal leereszkedünk az egyik ösvényen, és felderítjük, hogy milyen erők és milyen távolságban vannak tőlünk szovjet részről. Aztán majd attól függően nagyobb egységgel megindítjuk a támadást. Fekete szeme eszelősen szikrát hány, és búcsúzóul még odaveti: — Ha már az itt nyaraló alakulatok nem képesek erre! Szeretném függelmen sérteni ezt a pökhendi sírásót de türtőztetem magam igen nagy önfegyelemmel, ahogy azt már a katonai iskolán belénk sulykolták, és csak annyit mondok: — Alázatosan jelentem, mi parancsot teljesítünk — de ezt már alig hallja. Mennek egymás után libasorban, elöl a százados, egyszerre lépnek, mint a laktanya udvarán, és eltűnnek a sűrű fenyvesben. Mennek megnyerni a háborút. Sajnálom őket. Estefelé a figyelő nagy csörtetést észlel az ösvény felől. Lassan meglátjuk a reggel elindult felderítő járőrt. Ziláltan, fáradtan, szinte négykézláb másznak fölfelé. Hármukat vállukon, vagy ölben hozzák. Lemegyünk segíteni. Meghalt a százados, és még két szakaszvezető. Valahol lent, a hegy aljában, de még nem egészen a völgyben, egy falu közelében, a kiszélesedő ösvény két oldalán a fák közül oroszok ugrottak elő, és foglyul akarták ejteni őket. A százados géppisztolysorozatot lőtt közéjük, és gyorsan visszaugrottak az út keskenyebb részébe. Közben a századost és két társát halálos lövés érte. De állandó tüzelés mellett sikerült őket magukkal hozni. Pihennek nálunk, aztán még mindig remegve, lassan vánszorognak lefelé az ösvényen. Továbbra is csend van az egész vonalon. A román átállás miatt nyilván a szovjet csapatok zöme is Románián át tört előre hazánk felé, és az Északkeleti Kárpátok felől csapataik egy részét is arra vetették át. De itt fönt a történelmi magyar határon a hírek ellenőrizhetetlenek. Híradósok is vannak velünk, akik kiépítették a vonalat a század- és zászlóaljparancsnokság felé. De ezen a telefonon nem a nagyvilág hírei hallhatók. Egy hír azonban mégis nagyon meglep. Túlról az oroszok felől 10- 12 fős csoport fog érkezni, éppen a mi támaszpontunkra. Semmi ellenséges magatartást ne tanúsítsunk, de azonnal kísértessük őket az ezredparancsnokságra. Tilos velük szóba elegyedni. Egy „béketárgyalást”, már megértünk, és sokan nem élték túl. De ez most már valamivel nagyobb dolog lehet. És valóban a hegyoldal ösvényén, a sűrű fenyvesben kapaszkodik föl egy csapat. Fölérnek. Egy magyar tiszt vezeti őket. Gyulai százados, Miska bácsi Békéscsabáról. Előadónk volt a tiszti iskolán. Jól ismertem. Tavasszal egy ködös hajnalon rossz irányban meneteltek, és a köd fölszálltakor egy nagy szovjet alakulat kellős közepén találták magukat. Miska bácsi nem tehetett egyebet, lövés nélkül megadta magát századával. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései Díszpolgár Makón a sajtókirály unokája Boldog az a város, amely oly üstököst adott a világnak, hogy fénycsóvája az emberiség művelődéstörténetét máig bearanyozza. A Maros-parti város büszke arra, hogy minden idők legnagyobb zsurnalisztája, Pulitzer József, itt született. — kezdte megemlékező beszédét Tóth Ferenc ny. múzeumigazgató, a Dózsa György utcai emléktábla megkoszorúzásakor. Minderre azok után került sor, hogy a városháza dísztermében köszönthettük a vasárnap este Amerikából Makóra látogató III. Pulitzer Józsefet és feleségét A hétfői program fő eseménye délelőtt 10 órakor kezdődött. Az újonnan megválasztott képviselő-testület ünnepi ülés keretében díszpolgári címet adományozott a Makóról elszármazott, s 1911-ben elhunyt sajtókirálynak és unokájának. Köszöntő szavakat dr. Sánta Sándor, a város polgármestere mondott. Az egyik díszpolgári oklevél a néhai Pulitzer Józsefnek szól. Az egyetemes sajtótörténet kiemelkedő reformer egyéniségének. Annak a nagy újságírónak, aki a pártoktól független, a demokrácia és a haladás mellett, mélyen elkötelezett zsurnalisztikát képviselte. Emellett, ami szintén nagyon lényeges, az érdekes, karakteres, különleges cikkeket részesítette előnyben. A másik díszpolgári oklevelet Makó város képviselőtestülete, a sorban harmadik Pulitzer Józsefnek, nagyrabecsült vendégünknek ítélte oda. Ő az, aki harmadik generációsként viszi tovább azt az újságírói tulajdonságot, amelyet maga így fogalmazott meg: lelkiismeretes kiállás, a közérdeket szolgáló sajtó ügye mellett. S még egy régi mottó, amely különösen közel állhat a makói szívekhez: soha ne feledd a szegényeket! Az oklevelek átadása után Joseph Pulitzer a következőket mondotta: mindenekelőtt szeretném megköszönni azt az elismerést, amit a nagyapám és a saját részemre Önök nyújtottak. Köszönöm a kitűnő szervezést, amely lehetővé teszi, hogy ezt az értékes várost megismerhettük. Azért is köszönet, hogy találkozhattunk az új rendszert bevezető lelkes emberekkel, az önkormányzat tagjaival i s, hogy a tévé jóvoltából bepillanthattunk, ahogyan nagy, országos ügyekben tárgyalások folynak a reformok érdekében. A vendég a nap folyamán találkozott a Makó és Vidéke helyi lap szerkesztőjével, valamint a város vezetőivel. Mottóként mondotta, amely valamennyi újságíróhoz szól: írd az igazat, és mozgasd meg a poklot vele! Vagyis, rád borul a világ, de írd meg az igazat! Később felesége kíséretében megtekintette a múzeumot, a város műemlékeit, és nevezetes épületeit Este díszvendégként vett részt a sajtókirály tiszteletére megrendezett emlékműsoron. MOLNÁR LÁSZLÓ KEDD, 1090. OKTÓBER 30.