Reggeli Délvilág, 1990. november (1. évfolyam, 3-23. szám)

1990-11-01 / 3. szám

Nem ütött vissza - Kiderülhet az igazság? Kényszerbúcsú a katedrától A bíróságokat megjárván, utóbb a legfőbb ügyészhez fordult. Szakmai kérdések­be nem kívánunk beleszól­ni, a fiatalasszony kérésé­nek azért teszünk eleget, mert úgy érzi, beszűkültek a lehetőségei. A család csongrádi lakásán beszélge­tünk. i-1 Hogyan és mikor kez­dődött az ügye? — A szomszédom tavaly áprilisban megvert, minek következtében az arcom bal része, a szemem környéke megsérült. De nem csupán zúzódásról van szó, hiszen a bántalmazást követően még egy évig táppénzen voltam. Kettőslátással, egyensúlyzavarral kezeltek. A történtek óta egyedül nem tudok a lakáson kívül közlekedni. — Az ügy kapcsán azt állapították meg, hogy a támadója könnyű testi sér­tést okozott. — Igen, nyolc napon be­lül gyógyuló, könnyű testi sértést.. Ennek nyomán az amnesztiatörvény lépett életbe, és a büntetőeljárást megszüntették. Én pedig itt ..­.L.jv­rohnantan. — A törvényességi óvás iránti kérelmét mire alapoz­ta? —­ Legfőképpen arra az ellentmondásra, mely az or­vosszakértői véleményekben tükröződik. Továbbá arra a tényre, hogy korábban ne­kem semmilyen látási prob­lémám nem volt, tanítottam, koncerteztem. A szomorú eset óta egyedül közlekedni sem tudok. Ott kellett hagy­nom a hivatásom, mások ápolására szorulok. — Ön összefüggést lát az incidens és a jelenlegi álla­pota között? — Nemcsak én. Dr. Virá­gos Kis Erzsébet, egyetemi adjunktus is kifejti állás­pontját az orvosszakértői véleményben. „A tavaly áp­rilisban elszenvedett szem­táji kopony­asérülés után agyműködésbeli zavar, ket­tőslátás, és mindkét szemen látótérkiesés következett be. Ezek az elváltozások a ko­ponyát ért tompaerő-beha­­tás következményei lehet­nek, de a szemrázkódás sem kizárt. Az elszenvedett bántalmazás és a jelenlegi állapot között okozati ösz­­szefüggés áll fenn. A fenn­maradó fogyatékosságról nyilatkozni még nem lehet, az azonban kétségtelen, hogy nála tartós egészségkároso­dás következett be.” Eddig a szakvélemény. — Mások ellenben azt ál­lították, hogy a tünetei lelki eredetűek. — És az nem betegség? Lassan már én is kitanulom a törvényeket. Ezek szerint a betegség nem más, mint az ember testi és szellemi állapotának a normálistól való patológiás eltérése. Ké­rem, nézzen rám! — Önök azt állítják, hogy a sérüléseinek a gyógytar­­tama 8 napon túli, és tartós egészségkárosodást szenve­dett. — A zúzódás valóban 8 napon belül gyógyult, de azok szövődménye koránt­sem ilyen gyorsan. — Ezek szerint nem köny­­nyű testi sértéssel állunk szemben. — Az incidens hatására én rokkant lettem. A Tár­sadalombiztosítási Igazga­tóság 67 százalékos munka­képesség-csökkenést álla­pított meg. Ez azonban nem végleges, mert az állapotom állandóan súlyosbodik. Nem értem, hogy a társadalom­­biztosításnak miért nincs lehetősége megkeresni a Legfőbb Ügyészséget, vagy a Legfelsőbb Bíróságot a tör­vényességi óvás ügyében. Hiszen nem kevés pénzről van szó. — A Legfőbb Ügyészség­hez írott kérelmének mi a lényege? — Kértem az I. és a II. fokú bírósági határozatok hatáályon kívül helyezését, valamint a pótnyomozást. Mondja, bízhatok én egyál­talán valamiben?! BODZSÁR ERZSÉBET A Csongrádi Kissné Vecseri Ágnesnek nincs sze­rencséje a honi igazságszolgáltatással. Ez lenne a kevesebb, de korántsem erről van szó. A fiatal zon­goratanárnő — negyvenegy éves — egy incidens kap­csán olyan egészségkárosodást szenvedett, ami miatt 1990. áprilisától rokkantnyugdíjas. Diagnózis: kettős­látás, látáskiesés, egyensúlyzavar. Karsai Elek „Számjeltáv­­irat valamennyi királyi kö­vetségnek” című, akkor fel­fedezés számba menő kö­tetében 1969-ben dokumen­tumok alapján foglalkozott a magyar külpolitikával. Eb­ben a műben, de más, ak­koriban szinte sorozatban kiadott könyvében szerepel az őszhajú, okos, meglehető­sen fölényes modorú kül­ügyminiszter, Kánya Kál­mán. A legnehezebb időkben vállalta a diplomácia irányí­tásának­­feladatát, 1933-38- ig. A Bettijén konszolidáció után a pominai mozgástér felmérésének ideje, de víz­választó is volt. A nácik 1933-ban választások útján kerültek hatalomra Német­országban. A többi mo­narchiának nevezett állam­ban is fasisztoid volt a rendszer (A környező orszá­gok többségében.) Magyar­­ország 13 évvel azelőtt el­vesztette területének két­harmadát, minden 7. magyar más (ellenséges) állam alatt­valója lett. Megoldásnak Németország és Olaszország esetében az erőpolitika, a többieknél a fojtogatóan szoros szövetségi rendszer látszott. Magyarország ki­csi volt, gyenge, és a veszte­sek közé tartozott. Trianon sokkja elsöpört minden jó­zan megoldást, még Hitler, rendszerével is hajlandók voltak szövetkezni a vissza­csatolásért. A magyar külügy megpró­bálta megmászni a politikai üveghegyet: Olaszország­gal lehetett csökkenteni a Führer egyre nyomasztóbb fölényét, nyitni a Nyugat (Anglia, Franciaország) fe­lé, amennyire ez lehetséges volt. A környező országok­kal is valamennyire elfogad­ható viszonyt akartak kiala­kítani, de csak addig, amíg a területi revízió valahogy érvényesül. Kánya Kálmán ismereteinek nagy részét berlini követként szerezte meg, 1925—33-ig volt követ. Személyiségének, törekvé­seinek, tetteinek rugóit már készen hozta, mégpedig Me­xikóból, ahol a monarchia utolsó követe volt. Erről a korszakról szól a szerzőpáros, szegedi Ander­­le Ádám és Kozári Mónika könyve: A Monarchia utolsó követe. Több részből áll: történelmi elemzésből, le­véltári dokumentumokból, jegyzetekből és irodalom­­jegyzékből. ötszáznál több német, spanyol, angol, fran­cia nyelvű levéltári iratot néztek át, ebből 29-et adnak közre. Az, hogy Kánya le­mondott, és 1938-tól felső­házi tagként a háttérből szolgálta a külpolitikát­, vég­ső soron szintén Mexikónak köszönhető. Miniszteri ran­gú, gyors karriert befutott diplomata, amikor 1914-ben elfoglalta posztját. Milyen volt az a Mexikó, ahová megérkezett 1914- ben? A két ország kapcsola­tában .Miksa császár boldog­talan, a körülményeket nem ismerő országlása után 1867 —1901-ig nem volt ügyvivő sem, csak ezután neveztek ki (többnyire arisztokratá­kat) a fontos posztnak nem számító Mexikóba. Kánya hamarosan a for­radalom országában találta magát. A szerzők részletesen elemzik a Traien regényei­ből ismert Don Porfirio 1910-ben véget érő uralma­­után kirobbant hatalmi har­cot, mégpedig nem önmagá­ban, hanem az oroszlánkör­meit mutogató nagyhatalom, az Egyesült Államok szom­szédságát szem előtt tartva. Itt találkozunk a kötet egyik újdonságával. A me­xikói 1917-es forradalom­mal könyvtári irodalom fog­lalkozik, de vagy amerikai vagy német szempontból. A könyvben először értékelik úgy az eseményeket, hogy Mexikó érdekei felől vesz­nek szemügyre mindent: Huerta tábornok „puccsát”, Carranza elnökségét, Villa és Zapata partizánháborúit és az új alkotmányt. A földrész első polgári de­mokratikus alkotmánya itt született meg. Elválasztot­ták az államot az egyháztól, földtörvényt hoztak. Igye­keztek a nemzeti olajkin­cset a maguk javára fordí­tani. Kánya Kálmán az USA— Németország látószöge he­lyett mexikói látószögben szemlélte az eseményeket. Hamar felismerte, hogy az Egyesült Államok nemcsak a földrészen lesz vezető ál­lam, hanem a világpolitiká­ban is. Kísérletei ennek el­lensúlyozására történtek: német—mexikói—japán ten­gelyt akart létrehozni. (Ez később 1939-től a II. világ­háborúban létrejött, Mexi­kó nélkül). Kánya 1919 jú­liusáig maradt Mexikóban. A Monarchia megszűnt ipar ekkorra, így bár a dip­lomata meglehetősen elszi­getelt volt, mégis az ország­gal (Mexikóval) foglalko­zott. Tetteinek rugói — későb­bi viszolygása például a pezsgőügynökből lett náci külügyminiszterrel Rib­­bentroppal és más hason­szőrű emberrel szemben — itt alapozódtak meg. A szer­zők találó megfogalmazása szerint „apokaliptikus ví­zióként zajlott le a szeme előtt” a mexikói világ. Egy életre leszámolt mindenféle demagóg, ígérgető és egy­szerre fegyvercsörtető, ke­gyetlen diktatúrával. A könyvben több helyen utal a két történész arra, hogy még számos feltáratlan téma van, és sok a válaszra váró kérdés is. Ezekkel is jó lenne foglalkozni, az ered­ményt az olvasóval megosz­tani. A könyv a Katz-ala­­pítvány támogatásával je­lent meg. (A szerző In­c.d­e co­­ ROZS­NY­AI JENŐ Ki volt Kánya Kálmán? 37. Másnap tőlünk jobbra az ökörmezei völgyzárón és víz­mosáson keresztül három, vagy négy autó robog át az ezeréves határon az oroszok­hoz. Szokatlanul nagy lett az idegenforgalom. Később tudtam meg, hogy Dálnoki Miklós Béla, a mi hadseregparancsnokunk, és kísérete hagyott itt bennün­ket. (Nem egészen úgy, ahogy a Honfoglalás c. film­ben volt. De a túloldalon tényleg találkozott Illés Bé­lával, aki egyszer-másszor tolmácsolt is neki.) Nálunk ez a­­hír járta, hogy magával vitte a hadse­reg kasszáját­­is. Ezt persze nem tudom, miért tette vol­na, de tény, hogy későbbi zsoldjaink elmaradtak, a ná­lam lévő zloty semmit sem ért. Mi még fönt vagyunk a határon, de mi a teendő, ha orosz egységek jönnének, vagy éppen németek?! Ki az ellenség, kire kell lőni, kivel kell együtt mennünk? Teljes a tanácstalanság, a káosz. Közben olyan hírt is hal­lunk, hogy Szolnok és Deb­recen is elesett már. Hát mi­féle tűzszünet az ilyen? Ezek szerint nincs is. Csak fejet­lenség van. Végre parancs jön De egészen más, mint ami­lyet a Horthy proklamáció után vártunk. Az orosz to­vábbra is ellenség marad. Gyülekező lent a völgyben valahol, és sötét este valami erdei ipari kisvasúton jö­vünk le, átkelünk a Lator­cán, egy napot Tiszakarádon töltünk, majd véres harcok Csapnál, összevissza raknak ben­nünket kis erdei vasútra, gépkocsira, és fel-le szállíta­nak ide-oda, fejvesztetten. Ez már az összeomlás. Teljes a tanácstalanság. 1944. októbere van. * Vasút: sínek előtti nyílt legelőn ástuk be magunkat. Bal szomszédunk valamilyen német alakulat. Szemben velünk kisebb erdő, ami­lyenek a magyar alföldön vannak. Talán akácos.­­És ott vannak ők, akikkel majdnem fegyverszünetet kötöttünk. Mi pedig ismét és sokadszor olyan helyen va­gyunk, ahol világosban moz­dulni sem lehet. Mögöttünk egy kis falu és Csap, a nagy vasúti csomópont. Tőlünk jobbra egy kimagasló gyár­kémény. Az éjjel ebbe köl­tözött a tüzér figyelőnk, hogy beláthassa az előttünk elterülő terepet. Dél körül az erdő széléről egy harc­kocsi, egy páncéltörő ágyú páncélgránáttal háromszor telibe találja a kémény al­ját. A szemünk láttára szé­pen leül és összeomlik. Tü­zér figyelőink nyilván meg­haltak a romok alatt. Az éjjel utászok aknazá­rat telepítenek elénk, hogy nagyobb biztonságban érez­zük magunkat. Másnap délután azt vesz­­szük észre, hogy két orosz kúszik felénk. Még az éjjel előre jöhetnek, és valami kis dombocska vagy fűcso­mó mögött rejtőztek délutá­nig. Mi a talaj síkjából, a he­venyészve ásott lövészkútból nem láthattuk őket. Fejün­ket pedig nem­ tanácsos na­gyon kidugni, mert máris porzik körülöttünk a föld a lövedékektől. A két orosz gyalogsági ásóval úgy fúrja magát elő­re, hogy a laza talajt nagy sebességgel dobálják jobbra­­balra maguk mellé, mint a vakond. Ők pedig az így fo­lyamatosan ásott kis árok­ba fekve közelednek felénk. Aztán a maguk mellett hú­zott hosszú rúddal robbant­­gatják az érintőaknáinkat, szinte az orrunk előtt. S nekünk legalább derékig ki kellene mászni a kútból, hogy rájuk lőhessünk. Ezt azonban valószínűleg a fá­kon csücsülő géppisztolyosok sűrű tüzeléssel lehetetlenné teszik. Tüzérségi tüzet kérünk rá­juk, de nem kapjuk meg. A minimális napi kiszabott­ból két emberre? Ugyan ké­rem! Az aknavetősök sem vállalják hasonló okokból. Nem kaptak rá engedélyt. Az oroszok pedig munká­jukat befejezve csúsznak vissza kis árkukban, és az alkonyatba belevesznek az akácos kékesszürke hátteré­be. Aztán elered az eső, és szépen harmatozik egész éjjel, és még másnap is. Közben egy régi orosházi barátom, Tarnai Pista had­apród őrmester felderíti, hogy a síneken veszteglő va­gonok egyikében valami­lyen szesz van. Finom orra volt, ehhez mindig, kilomé­terekről megérezte a tör­kölyt, de még a nagyfröcs­­csöt is. Az éjjel önként vállalkozva, egyedül, sen­kinek be nem jelentve, ti­tokban az egyik ilyen tar­tálykocsi alá kúszik, és meg­csapolja. Teleereszti csajká­ját és mire visszaballag szá­zadjához, meg is issza. A vagonok közti őrszem megállítja a sötétben bo­torkáló alakot, de az pisz­tolyt ránt, és közelről lelö­vi az őrt, a saját embe­rét. Riadalom támad, azt hi­szik, hogy valami orosz vál­lalkozás csoportja jött el idáig. Az én komám to­vább lövöldözik, megsebesí­ti néhány emberét de köz­ben felismerik, lefogják és lefegyverzik. Betámogatják hátra a faluba, a zászlóalj­hoz, ahol aztán összeesik. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései : ■ •• • r . . . . • i 2 Ferenczi István emlékezete A földtudományok hazai művelőinek sorában kiemel­kedő hely illeti meg Feren­czi István geológust, egykori szegedi egyetemi tanárt, aki 100 éve, 1890. október 21- én született Zalatnán. A ko­lozsvári tudományegyetemen tanult, ott szerzett diplomát és doktorált, majd 1914. és 1918. között Szádeczky Kar­­doss Gyula (1860—1935) pro­fesszor mellett volt tanár­segéd. Az első világháborút követő események miatt ke­rült Budapestre, és itt a Ma­gyar Királyi Földtani Inté­zet geológusa lett, 1936-tól főgeológusa. Ezalatt az or­szág különböző részeiben földtani térképezést végzett, ezenkívül víz- és kőolaj­­földtani (Szeged környékén is!) kutatásokban vett részt. Közben a szegedi, Magyar Királyi Ferenc József Tudo­mányegyetemen 1928-ban magántanári képesítést ka­pott, és bekapcsolódott a vá­ros felsőoktatásába. A debreceni tudomány­­egyetem ásványföldtani tan­széke vezető professzorává 1937-ben nevezték ki, és ott tanított-kutatott 1940-ig, amikor a szegedi tudomány­­egyetem földtani tanszéké­nek vezetését bízták rá. A kiváló felkészültségű és in­tuitív érzékkel is megáldott szakember, ettől kezdve, és négy éven át bányageológiai felvételeket végzett Észak- Erdélyben. Szellemi tőkéjét és helytálló magatartását te­kintve, sajnos 1944-ben kül­földre távozott, és 1950-ig a müncheni Földtani Inté­zetben dolgozott. Németor­szági kutatásaival olyannyi­ra bekapcsolódott a geoló­giai tudományok további fejlesztésébe, hogy neve ma is ott áll a Deutsches Mu­seumban, a szakma legjobb művelői között. Münchenből az ötvenes évek derekán az USA-ba tá­vozott, és Charlottsville­­ben egy évig, Raleigh-ban három évig tanított az egye­temen. Ferenczi István tudomá­nyos, kutatói és oktatói munkásságát elég nehéz len­ne röviden összefoglalni, így csak néhány jelentősebb munkáját említem fel. Fog­lalkozott Zalatna környé­kének geológiai viszonyai­val, geomorfológiai tanul­mányokat írt a Kis magyar alföld déli öbléről, vizsgál­ta az Ipoly-medencét, a Zempléni szigethegység föld­tani viszonyait, de észak­erdélyi kutatásai is jelen­tős megállapításokat tartal­maznak e terület, főként szénhidrogénvagyonáról. A földtan (a geológia), a Föld anyagi és szerkezeti felépítésével, fejlődéstörté­netével, a nagy változásokat kísérő kialakulások tudo­mányát művelő külföldi és hazai szakemberek sorában élen kell megemlítenünk Ferencz István nevét, aki szaktudományának számos ágában új vagy újszerű megállapításokat tett ittho­ni és külföldi kutatásai nyo­mán. Valahol Böckh Hugó, Telegdy-Róth Lajos, Lóczy Lajos és Koch Antal társa­ságban kell említenünk. Szerkesztett földtani irány­tűt, és a kőzetkifejlődés is élénken érdekelte. Élete idegen földön ért véget, Washingtonban halt meg, 1966. november 27-én. Volt egyetemei: Debrecen és Szeged­­. illetékesek len­nének emlékének megörökí­tésére. BÁTYÁS JENŐ Vecsernyésé az első díj A megyei múzeumok igaz­gatósága közzétette az idei új- és legújabbkori történe­ti pályázat eredményeit. A felnőttek közül első díjat kapott Vecsernyés János pá­lyamunkája, amelynek címe Trianon és Újszentiván. Má­sodik Komoly Pál: Pitva­ros község önkormányzata 1950-ig. Földvári László: Küzdelem a víz ellen a vízért (Hódmezővásárhelyi árvizek, ártéri kutak törté­nete). Megosztott harmadik díjat kapott Szabó Jenő (Makói gyógyszertárak tör­ténete 1780—1990) és Sipos István (Segélykiáltás 1939— 1940., makói nyomorgók se­gélykérő levelei). Különdíj­­jal jutalmazták Vecsernyés János—Vecsernyés István: A leventétől hadifogságba című dolgozatát. Többen ju­talomban részesültek pálya­munkájuk elismeréseként. Ifjúsági kategóriában har­madik díjat kapott Szab­ó László: Az egerlövői refor­mátus elemi népiskola az 1910—1920-as években című dolgozatáért. Gondozzák a katonasírokat A Magyar Honvédség ve­zetése arra törekszik, hogy a katonasírok és kegyeleti he­lyek gondozásával, a meg­emlékező ünnepségekkel hagyományt teremtsen — tájékoztatta szerdán­­ az MTI-t­ Keleti György ezre­des, a Honvédelmi Miniszté­rium szóvivője. A Magyar Honvédség pa­rancsnoksága — a honvé­delmi miniszter felkérésére — intézkedett a Magyaror­szágon található, bármely nemzet katonájának marad­ványait őrző sírok, illetve a háborús emlékművek gon­dozásáról. Az idén először a halottak napján is megem­lékezést tartanak a katonák. Az alakulatok rendbe hoz­zák a helyőrségük területén levő elhanyagolt sírokat, mementókat, s november 1-jén azoknál róják le ke­gyeletüket. CSÜTÖRTÖK, 1996. NOVEMBER 1.

Next