Reggeli Délvilág, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

Egy esztendeje ül a vá­rosházán. Mit tanult, milyen tapasztalatokat gyűjtött eb­ben a mozgalmas szegedi közéletben? • — Alapvető, hogy lényege, sen változott a politikáról való gondolkodásom. Engem politikai indíttatás vezetett a választáskor, de azóta rá­jöttem : minden politikai funkció előfeltétele a napi I gyakorlati munka! Nekünk, ott a városházán, legfőbo kötelességünk ennek a min­dennapi munkának a végzé­se, s a politika így csak má­sodlagos szerepet kaphatna! A város érdekében kell — kellene dolgozni a képvise­lőknek először, másodszor és még sokadszor is. Majd ez­után, ha jutna rá idő, akkor I kellene politizálni. — Ez nem tűnik túlságo­­§ san elfogadott nézetnek kép- I viselőtársai körében. Ráadá- I sül még a városi hivatalno­­■ kokkal is küzdenek, f — Éppen ez a másik fon­tos tanulság számomra. Má-Képviselő a városházán, aki átült a függetlenekhez Miért Szegedet tünteti ki a botrány? A segítségért hozzá fordulók gyakran egyszerre keresik nála az orvost és a képviselőt. De hiszen egyet akarnak: elmondani panaszaikat egy jóakara­tul embernek. Bár magáról nem szívesen beszél, any­­nyit azért elárul, számára meghatározó élmény a reggeli tükörbe nézés. Különben nem tudná vállalni megbízatását dr. Tichy-Rács Csaba független szeged: sze látor. sakkal együtt azt hittem, he­lyesebben elhittem, amit ne­kem mondtak, hogy tudniil­lik ez a szegedi volt taná­csi apparátus kommunista gyülekezet, amit át kell szer­vezni, el kell küldeni, föl kell számolni. És ez alatt az elmúlt időszak alatt rájöt­tem — ez nem igaz. Az itt dolgozó embereknek a fejé­ben olyan szakmai tudás halmozódott fel, olyan ta­pasztalatokat szereztek az ál­lamigazgatásban, ami köz­gyűlésünk működőképességé­nek megőrzéséhez és átszer­vezéséhez pótolhatatlan tő­két jelent. Természetesen új vágányokra kell állítani, de ezt az apparátust. . . — Fölismerései vélhetően sikerek és kudarcok nyomán születtek. — Meghatározó kudarcél­ményem volt, amikor nem tudtam elfogadtatni a liberá­lis frakcióval azt a mind­máig vallott meggyőződése­met, mely szerint Tűhegyi József képviselőtársam, aki a polgármester úr teljes bi­zalmát élvezi — nem alkal­mas alpolgármesternek. S a döntés, amely őt ebben a (Folytatás a 2. oldalon.) A REGGELI DÉLVILÁGOT A KÖVETKEZŐ POSTACÍMEN KERESSÉK: SZEGED, 6701 Pf.:625. Lila a magyar, kék a francia Délvilág B.U.É.K. '92 Lila a Világ - jelentjük leplezetlen örömmel hűséges olvasóinknak. Januárra 21 ezer fölé emelkedett a Reggeli Délvilág előfizetőinek száma (szűk másfél hónap során, a nulláról - ami országos csúcs!). Már a decemberi adatok biztatóak voltak, ám a bizalomnak eme újabb jele egyértelműsíti: lapunk belopta magát az Önök szívébe. Vivát Hódmezővásárhely! Vele Makó és térsége változatlanul listavezető, megmozdult Sze­ged is, s majd valamennyi kisebb-nagyobb helység­ben szemlátomást gyarapodtunk. Köszönet Önök­nek: túljutottunk a nehezén. Immáron rajtunk a sor. Átjutottunk az új évbe. (írásunk a 12. oldalon.) 1992/1. január 2., csütörtök Ára: 6,50 Ft Szilveszteri mágia I TT ölgyeim és Uraim! I I Most már össze­­csaphatjuk bokán- I kát, alapállásba helyez- I hetjük karjainkat, megha- I jolhatunk térdig — vége I az Ür 1991. esztendejének. J Monumentális, szépséges 1 és gyötrelmes emberi j színjátékunkból lám, me-I* gint megesett velünk egy újabb felvonás. Melyben szerzők és rendezők, színé­szek és statiszták, díszlet­!■ tervezők és maszkmeste­rek, súgók és nézők vol­tunk valamennyien. A ■ végtelenített, ki tudja I hány felvonásos darabban I lélegzetvételnyiek a szüne- I tek, amikor egyáltalán E megkísérelhetjük bemér- I ni magunkat időben, tér­­í ben — esetleg azon túl —, ! no, meg reánk osztott, vállalt vagy nem vállalt ! szereposztásunkban. Nos, I ilyesféle mérlegidő az esz­­j tendő utolsó napja, éjsza- I kája is. Mint mindig, 1991 végén I is különös napfordulót je-I lentett szilveszter: ami ilyenkor történik, valahol I az idősíkon túli. Az óév l már a múlt, az új eszten­dő pedig már a jövő. S közte hiába keressük a klasszikus hétköznapi je­lent, az időtlenségig zsu­gorodott. Talán egy nap, talán egy éjszaka, talán egy óra, néhány másod­perc, vagy talán annyi sem feszül a múlt és jö­vő között. Mégis, mi min­den belefér, persze, nem mindennapi eszközökkel. No, de lépjünk csak kö­zelebb szilveszter mágiá­jához. Aki e furcsa éjsza­kán az utcára lépett, vitte, nyelte a fellinis kavalkád. Nyeste, tépte a fülét a fals trombiták gigászi nyögése, siralma, jajveszékelése, ar­­tikulátlan örömujjongása. Vajon, ki mit fújt ezekbe a trombitákba? Félelmet? Bizonytalanságot? Társ­­talanságot? Reménytelen szerelmet? Ólomnehéz bá­natot? A minden mind­egy bódulatát? A túlélés örömét? . A felhőtlen bol­dogságot? A jövőbe vetett reményt és bizalmat? Ki tudja. Ahány trombita, annyi sorsszimfónia. S ro­bogták a petárdák. Egész nap, egész éjszaka — a legrohadtabb asszociáci­ókra kínálva alkalmat, így füttyögetünk rá az er­dőben minden bokorra, hogy ne féljünk? Különös éjszaka ez a szilveszteri. Nincs idő, mégis van: a mágia, a misztika, a paraj el enségek, a villanásnyi transzcen­dentális meditáció ráveri művét valamennyiünkre. Egy csöppnyi félreülés, egy röpke révedezés, de leginkább az éjféli Him­nusz felemelő percei óha­tatlanul elragadnak vala­mennyiünket. Iszonyatos sebességgel peregnek a magánfilmek az óeszten­dőről, s mint egy varázs­gömbben, megjelenik a jövendő. Mennyi sóhaj, ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■--------------------------------------­mennyi remény! — áldott pillanatok. A hívő ember tetézi, rendezi ez időtlen éjszakát: hálát ad. Hogy miért? Amiért mondjuk Sík Sándor: „Hogy mindig jutott két garasom adni / és magamnak nem kellett kéregetnem ... Hogy bol­doggá tett minden ami szép / és ami rút, nem tett boldogtalanná ... Hogy ember lehetettem akkor is, / amikor az em­berek nem akartak embe­rek lenni...” Hölgyeim és Uraim! Vé­ge az időtlenül rövid ré­­vedezésnek, ím felgördül­tek az 1992-es felvonás függönyei. Hogy is mond­ta a jó öreg Shakespeare William? Színház a világ, s színész benne min­­yy den férfi és nő ...” Kívánom valamennyiünk­nek, hogy egy év múlva, az esztendős előadás vé­gén kicsit többet tapsol­hassunk magunkon, s egy­máson is! Tévéország Elmúlt hát 1991 is, lezaj­lott az év utolsó nagy tévé­­showja. Láttuk, amit lát­tunk. Ha félszcmmel is, de azért odapillantottunk a képernyőre, vajon mit mondanak az illetékesek, vajon miről adnak számot, miről akarnak meggyőzni minket már megint. Váro­son, falun bensőséges han­gulatban zajlott a szilvesz­teri muri — közben a til­tás ellenére robbantak a petárdák (!), bár inkább a poének pukkantak volna! Közepesre sikerült volna a műsor? Azt azért nem mondanám: volt Nagy Bandó András, volt Hofi Géza, volt hajógyári kö­zönség, miközben a csátiak újabb kísérletet tettek a privatizációra. Volt élő közvetítés az Operaházból, díszletmentes helyszíni a hajógyári szigetről. És a nepperek is élték a maguk sajátos világát az aluljáró­ban, ahol a kis vietnami árus fenemód kínálta por­tékáját. Hallgattuk Kol­­tayt, hallgattuk Markost (mert közben azért szólt a rádió is), s e kettősből meg­értettük. nagy zűrzavar van, de mindenki szeretet­­re, megértésre, tisztességre és őszinteségre vágyik. Humorban most sem volt hiány: legjobb humo­ristáink ma (illetve szil­veszterkor) sem ismertek pardont. Változatlanul igaznak tartják a latinok bölcsességét: ridentem di­cere verum. Nevetve mon­dani igazat. Isten őrizze meg jó szokásaikat ebben az új évben is! (r-n) Torgyán Makón Dr. Torgyán József pártelnök mond beszédet a Független Kisgazdapárt nagygyűlésén Makón, a volt városháza dísztermében 1992. január 4-én, szombaton 17 órai kezdettel. Minden érdeklődőt vár a Független Kisgazdapárt!

Next

/
Thumbnails
Contents