Reggeli Délvilág, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
Amikor először néztem meg a városi közgyűlési munkát, eldöntöttem, a héten nem veszek Hócipőt, mert az itt látott, néha kabaréba illő jelenetek, túltesznek a lap írásain, sőt még a parlamenti tudósításokon is. Ha a konzervatívok javasolnak valamit, függetlenül a téma, a döntés fontosságától, a másik oldal biztos, hogy ezt elfogadhatatlannak tartja, és ha ők támogatnak valamit, valakit ezek adják olyanok is, akiknek sosincs idejük a kiküldött anyag alapos átnézésére, nem elegendő az információ, hiányosak az ismeretek, későn kapják meg a dokumentumokat, így állandó javaslatuk az, hogy napolják el a döntést, hogy legközelebb igazán felkészülten, tiszta lelkiismerettel dönthessenek. Ha rajtuk múlna, már a napirend megszavazásán sem jutnának túl, azt is elnapoltatnák, ha lehetne. Az Toronykabaré vissza a kölcsönt. Szóval igen „szépen”, és szinte előre megjósolható formában nem történik semmi a torony alatt. A képviselők jelentős része a kényelmesek közé tartozik. Jókat beszélgetnek, veszekednek, olvasgatnak, megnézik a szomszéd unokájának, gyerekének legújabb fotóit, megírják a családi leveleket, megeszik az uzsonnájukat. Jó meleg van, bár , jól létüket” néha megzavarják azzal, hogy fel kell tenniük a kezüket szavazáskor, de elég csak megnézniük, mikor emeli karját a környék, s a választás fárasztó, időrabló munkájától meg is kímélhetik magukat. A kényelmes melegedők mellett a másik típus a kötekedőké. Szavakon, félmondatokon lovagolnak, a mondatkezdés helyét is meg kell szavazni miattuk. Ha valaki felszólal, nekik rögtön hozzátennivalójuk van, ellent kell mondaniuk, ki kell egészíteniük a hallottakat, meg kell világosítaniuk a többiek elméjét is. Természetesen vannak állandó időhiányban szenvedők túlburjánzott változata, akik annyira elfoglaltak, hogy az ülésekre sincs idejük eljönni. Vannak még az idegesek, akiket a hozzászólások, a beterjesztések, a kiegészítések idegesítenek, de legfőképpen a néha fel-fel riadó társak keresztkérdései. Ennek ellentéte a nyitott szemmel alvó típus, aki miután kiolvasta a napi sajtót, megbeszélte ügyeit a szomszéddal, kényelmesen elhelyezkedik, és már csak arra figyel, hogy nehogy lebillenjen a feje, ők a rendszeres tartózkodók. Az első pillanat elképedt „Ez kabaré!” felkiáltása után persze a döbbenet, a tehetetlen indulat gyűlik csak az emberben, s röpke pár perc alatt eljut gondolataiban oda, amit néhány perccel korábban érkező szomszédja már hangosan fontolgat: Vajon néhány másodperc alatt, addig, amíg ki nem vezetik, vajon hány paradicsomot vághatna hozzájuk, munkájuk minősítéseként, állampolgári jogon?! pintér Tony meg egyéves lett TORTÁVAL KÖSZÖNTÖTTÉK ELSŐ SZÜLETÉSNAPJÁN TONYT, A FŐVÁROSI ÁLLAT-ÉS NÖVÉNYKERT BORNEÓI ORÁNGUTÁN CSEMETÉJÉT GONDOZÓI ÉS KIS BARÁTJA, DÁVID. Gondolom, az olvasók előtt sem ismeretlen jelenség, mikor televíziójuk hirtelen recsegni, ropogni kezd, elnémult, rossz lesz a vétel. Sőt, az is előfordulhat, hogy valami egészen más adást fog ott, ahol nem azt kellene, esetleg kedélyes taxistársalgásnak lehet fültanúja. Ilyenkor legtöbben tévészerelőt hívnak, átkozzák a gyártó céget, pedig a hiba általában nem a készülékben van. Sajnálatos, de egyáltalán nem ritka eset, hogy a frekvenciák összekeverednek, jogosulatlan használójuk pedig akarva-akaratlan zavarja polgártársai nyugodt szórakozását. De van egy hivatal, amelyet ezen gondok megoldására hoztak létre , 1959-ben. Azóta sok változáson ment keresztül, ma úgy hívják, hogy Frekvenciagazdálkodási Intézet, és a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozik. Szegedi kirendeltségük Csongrád és Bács-Kiskun megye felügyeletét látja el. Feladatukat Bakucza Lajos kirendeltségvezető a következőképpen foglalta össze: — Kivizsgáljuk a lakossági műsorszórók vételzavarát, bizonyos adó-vevők használatát engedélyezzük. A nagyfrekvenciájú ipari, tudományos, orvosi berendezéseket az engedélyezésen túl hatóságilag mérjük, ellenőrizzük. Ezen túl felderítjük az engedély nélkül sugárzó nagyfrekvenciájú adókat. — Ezek a műsorszórók az úgynevezett kalózadók. Az önök körzetében menynyit derítettek fel? — Három ilyen esetünk van. Ebből két televízió, és egy rádióadó. — Mi lesz ezeknek a sorsuk? — Természetesen hatósági eljárás indul ellenük. Büntetést lehet kiszabni, s betiltják az adást. — Egyre több az országban a CB-adó. Hogy lehet ilyet működtetni, s milyen problémákat okoznak ezek a készülékek? — A CB-berendezés engedélyezéséhez igazolni kell a származást, mely sok esetben nem tisztázott. Az adásvételt követően 15 napon belül be kell nyújtani az engedélyezési kérelmet. Fontos, hogy külföldről csak előzetes engedéllyel lehet készüléket behozni. Tény, hogy ilyen esetekben az állampolgárok sokat tudnak, ha akarnak. Divatos mostanában a CT telefon-meghoszszabbító. Ezt engedélyezni szoktuk, kivéve a 49 Megaherzes hullámhosszot, mivel az a Magyar Televízió 1-es csatornájának a sávja. Ezek szaporodnak el, sokat fogunk össze belőlük. Sok gondot okoznak az engedély nélküli készülékek, sok az ezzel kapcsolatos lakossági panasz, hiszen lehetetlenné válik a műsor élvezete. ARATÓ LÁSZLÓ Kalózadók Már rég leszáradt lelkünkről a karácsony melege, arcunkba hideget ver ez az átkozott decemberi szél, s mikor fázósan végigtoporgunk a szegedi utcákon, zúzmarát törtünk ki a szemünkből, sóhajunk fölszáll az égig. Ennek az évnek is vége. És milyen lesz a következő? — morgolódik bennünk a kérdés, majd búfelejtő meleg kocsmákban szorozzuk a semmit, pardon: váltjuk meg a világot. Van, akinek sikerül, s van, akinek nem. De erről is inkább csak a világ tehet. Oly nehéz kiforgatni a sarkából. Már ha van még egyáltalán sarka. A paneltelep oldalához támaszkodó kocsmában egyetemi docens, megyei hírű fuvaros, régen volt zenetanár, nyugdíjas katonatiszt és álmos lelkű rakodó randevúzik minden délután. Arcuk elvész a füstben, de szájuk egy pillanatra sem pihenne. Politizálnak. Mint mindig. Háromnégy éve még a Kádárrendszert szidták (kivéve katonatiszt, ki akkor még aktív volt), ma az Antallkormány van terítéken. — Rohadt egy világ jött ránk megint — szipog frissen fázott orrával a fuvaros, s máris újra (ki tudja, hányadszor) sorolja panaszait. Soknak tartja az adót, kevésnek a fuvart, szegénynek az országot (nincs fizetőképes kereslet, úgy ám!), de drága az üzemanyag, és kurva még a bárányfelhő is. Aztán kinyögi, hogy decemberben 70 rongy jött össze nettóban. De a mai árak mellett ez sz .. . t sem ér. — És mit vár a jövő évtől? Úgy néz rám, mint akit fenéken billentett a csendőr lova. — Hogy mit? Mit tudom én. Majd elgondolkodik, ahogy közhelyes kérdések után szokás, és jön a saját közhelyeivel. Békét, egészséget, miegymást követelne a sorstól. És persze, pénzt. Sok pénzt. Tudom, egy kocsmai törzsközönség közel sem meríti ki a szociológia tudománya által előírt követelményeket, de kicsiben mégiscsak társadalmi kórkép, amit a két ünnep között följegyezhettem. A legtöbben — akárcsak fuvaros ismerősöm — békét remélnek jövőre. Ezzel azt is elárultam, hogy ha csak a mélyben is, de ott lappang a félelem mindenkiben. Félelem a délszlávok furcsa háborújától, félelem magától az emberiségtől, amelyik a hirtelen rátámadt nagy szabadságban nem tud mit kezdeni magával. — Most mondja meg, normális népek laknak errefelé? — kérdez rám a nyugdíjas katonatiszt, s úgy hadonászik hatalmas mancsával, mintha egész Kelet-Európát szeretné átölelni. __ Miért ne lenne az? — Mert nem. Pár évvel ezelőtt majd megveszett benne a fene, hogy szabadság így, szabadságúgy, hogy legyen már vége a Zsivkovnak, meg a Husáknak, meg a Ceausescunak, aztán mikor mind megveszekedett, hát nem egymásnak ugrottak? Három éve vittük a románnak a kaját, vittük a meleg holmit, és úgy ölelgettük egymást, hogy még én is kifacsartam magamból a könnyet, aztán mára mi maradt. Azt a szerencsétlen Sütő urat is majdhogynem agyonverték. Tudja, azt az írót. — Meg a papot... ahogy is hívják... a Tőkést is. Az is nyakig a kakiban, mert hogy sokat jár a szája — kapcsolódik a beszélgetésbe a nyugdíjas zenetanár, de mint aki máris megbánta szavait, visszahúzódik egy pohár sör árnyékába. — Ugyan hagyják már ezeket a románokat (!) — sajdul egy hang a füst mögül. — Miért nem arról beszélnek a szerkesztő úrnak, hogy velünk mennyire ki van b...va! Erről beszéljenek. Mert megint mi jártunk a legrosszabbul. Igen, mi. Az egyszerű magyarok. Antall Józsi is 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, de azt kötve hiszem, hogy egyetlenegy melóssal váltott már két értelmes szót. Csak pöffeszkedik, minden sz t a múlt rendszerre fog, közben meg éppúgy markoljuk fel az adósságot, mint akkor, öszszecsuklott az egész ipar, szűköl a paraszt, mert már semmire sincs pénze, az utcán meg 600 ezernél is több munkanélküli. Ezek után meg ne kérdezze, mit várok a jövő évtől! — mordul rám morcosán egy úr, aki öt perce még nem is volt a képben, s valószínűleg öt perc múlva nem is lesz. * Pedig nagy kár! Ugyanis szavai nyomán egy pillanat alatt felrobban a világ, még a füst is remegve menekül a legtávolabbi sarokba. A mind népesebb kompánia egy része (tegyük hozzá, a kisebbik) megvédi a köztársaság miniszterelnökét, mondván: még mindig nálunk a legjobb. Másik csapat prüszköl és káromkodik. Kádárt ugyan nem sírja vissza (nagy szemét volt az is, forduljon meg a sírjában”), de Németh Miklós kezében látná legszívesebben a kormányrudat. — Meg a Csenák Juci. Az még most is milyen kiasz csaj — komolytalankodik egy hang a sarokból, de ezen most nem nevet senki. Inkább sorolja a panaszait. Két mini műről szól az ének, kilátástalanságról. — Az én fiam jövőre érettségizik. Elég jó tanuló, de annyira mégsem, hogy fölvegyék egyetemre. Na bumm, lesz egy gimnáziumi érettségije, amivel éppenséggel kitörölheti a fenekét. Neki mit mondjak az új év hajnalán. Már most kész munkanélküli. Látszik a pofáján, olyan savanyú morgolódik megintcsak valaki az ismeretlenek közül. — Na és, ha munkanélküli. Nem kell azért mindjárt beszélni. Mert ott van például a P. Sanyi. Nézzék, ott a biliárd asztal mögött. Az is munkanélküli, mert kivágták aMÁV-tól.. Meg is érdemelte. És tudják mit csinál most? Hazaköltözött a mutterjához, a kéglijét kiadta havi 15 ezer plusz rezsiért egy palimadárnak, hetente egyszer átmegy jugóba konyakért meg végétéért, ha tud, visz ki egy kis naftát, s közben fölmarja a segélyt is. De a bratyója még ügyesebb. Az könyvelő volt valami hülye kis cégnél. Aztán kirúgatta magát. Úgy, ahogy mondom. Most meg svarcban dolgozik, vagy húsz hetének, meg káeftének. Zsebből fizetik. Csak tegnap felmart negyven rongyost. Ha hazudott, hát én is hazudok. Ha nem ... Senki nem kételkedik az igazságban. Egyben teljes az egyetértés: a szabadrablás világában élünk, ahol, az ügyesek megszedik magukat, a hülyék (érts: pórnép!) meg készülhetnek prolinak. Mert a kapitalizmusban csak tőkésnek jó ám lenni — kezdi a mély filozófiát a nyugdíjas katonatiszt. — A szocializmusban meg semminek — kontrázzák meg azonnal. S mintha engedne a fagy. Vagy kibeszélték már fájdalmukat, vagy az ital jótékony hatása jelentkezik, pezsdül a vér, szűnnek a gátlások, rajzolódik a szebb, rózsaszínűbb világ. Még mosolyra is futja. — De azért nem ártana egy új választás. Mert ezek máris túlságosan beleszoktak a hatalomba. Nézze meg a tisztelt ház honatyáit. Egy éve még azon sopánkodtunk, hogy az a Hámori gyerek munkaidőben teniszezik. Most meg jó ha húszan ülnek esténként egy-egy ülésen. Persze jó pénzért. — Olvastam egy kacsalapban, hogy kétszázezret is fölmar egy-egy jobb káder havonta. Azt csak a pofáját jártassa. Hát nem lenne elég mondjuk kétszáz képviselő? Minek fizetünk mi négyet? — robban ki az öntudat a rakodóból, s mire e szavak hatásától fölpezsdül újra az indulat, ismét föláll a két szekértábor. Antall mellett és Antall ellen sorakoznak újra az érvek, de már maguk is érzik, hogy csak forognak, forognak, mint macska a saját farka körül. Fárasztó is lehet, mert gyorsan abbahagyják. — Akkor árulják már el, mégis mit írjak meg. Milyen lesz a következő év? A csapat elhallgat. Ki a vállát vonogatja, ki az orrát piszkálja, ki zsebkendőt keres, csak éppen ne kelljen rám nézni. Aztán egy halk hang valami ilyet motyog bele a füstbe: — Hát olyan magyaros.Kik . . .nak velünk egy párszor, de mégse akasztjuk föl magunkat. Vagy nem így gondolják? Így gondolhatják, ugyanis ellenkezés egy szál se. Az arcok kipirultak, a szemek csillogóak. S mikor elbúcsúzunk, nagyokat csattan minden tenyér — boldog új évet, haver! Boldogat bizony. BÁTYI ZOLTÁN Antalit védik, Antalit szidják — Mit kezdjünk a szabadsággal? — Rajzolják a rózsaszínű álmot Adj békét, Uram! A lakás is fehér holló Ez év november végéig összesen 18 323 lakás épült az országban, 25 százalékkal kevesebb, mint 1991 hasonló időszakában — közli a Központi Statisztikai Hivatal előzetes adatok alapján. A fővárosban 2202 új lakás épült, 20 százalékkal kevesebb, mint tavaly. Ebből 310 volt az önkormányzati, fele annyi, mint 1991 első 11 hónapjában. Tíz százalékkal több lakást építettek viszont a természetes személyek, összesen 1304-et. A gazdasági szervezetek 548 új lakást építettek Budapesten, s ez 40 százalékkal kevesebb a múlt év hasonló időszakához képest. Ugyanakkor 266 lakás szűnt meg Budapesten. A vidéki városokban öszszesen 8460 új lakás épült, s ebből mindössze 297-et építettek az önkormányzatok, miközben 955 lakás megszűnt. Az önkormányzati lakásépítés 30 százalékkal esett vissza, a gazdasági szervezetek 49, a természetes személyek pedig 16 százalékkal kevesebb lakást építettek, mint tavaly. DÉLVILÁG mmmm 1993. jan. 2., szombat wmmmmmmmmmm .