Reggeli Délvilág, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

Amikor először néztem meg a városi közgyűlési munkát, eldöntöttem, a hé­ten nem veszek Hócipőt, mert az itt látott, néha kaba­réba illő jelenetek, túltesz­nek a lap írásain, sőt még a parlamenti tudósításokon is. Ha a konzervatívok java­solnak valamit, függetlenül a téma, a döntés fontosságá­tól, a másik oldal biztos, hogy­ ezt elfogadhatatlannak tartja, és ha ők támogatnak valamit, valakit ezek adják olyanok is, akiknek sosincs idejük a kiküldött anyag ala­pos átnézésére, nem ele­gendő az információ, hiá­nyosak az ismeretek, későn kapják meg a dokumentu­mokat, így állandó javasla­tuk az, hogy napolják el a döntést, hogy legközelebb igazán felkészülten, tiszta lelkiismerettel dönthesse­nek. Ha rajtuk múlna, már a napirend megszavazásán sem jutnának túl, azt is elna­­poltatnák, ha lehetne. Az Toronykabaré vissza a kölcsönt. Szóval igen „szépen”, és szinte előre megjósolható formá­ban nem történik semmi a torony alatt. A képviselők jelentős ré­sze a kényelmesek közé tar­tozik. Jókat beszélgetnek, veszekednek, olvasgatnak, megnézik a szomszéd uno­kájának, gyerekének legú­jabb fotóit, megírják a csa­ládi leveleket, megeszik az uzsonnájukat. Jó meleg van, bár , jól létüket” néha meg­zavarják azzal, hogy fel kell tenniük a kezüket szavazás­kor, de elég csak megnéz­niük, mikor emeli karját a környék, s a választás fá­rasztó, időrabló munkájától meg is kímélhetik magukat. A kényelmes melegedők mellett a másik típus a köte­kedőké. Szavakon, félmon­datokon lovagolnak, a mon­datkezdés helyét is meg kell szavazni miattuk. Ha valaki felszólal, nekik rögtön hoz­­zátennivalójuk van, ellent kell mondaniuk, ki kell egé­szíteniük a hallottakat, meg kell világosítaniuk a többiek elméjét is. Természetesen vannak állandó időhiányban szenve­dők túlburjánzott változata, akik annyira elfoglaltak, hogy az ülésekre sincs idejük eljönni. Vannak még az ide­gesek, akiket a hozzászólá­sok, a beterjesztések, a ki­egészítések idegesítenek, de legfőképpen a néha fel-fel riadó társak keresztkérdé­sei. Ennek ellentéte a nyitott szemmel alvó típus, aki mi­után kiolvasta a napi sajtót, megbeszélte ügyeit a szom­széddal, kényelmesen elhe­lyezkedik, és már csak arra figyel, hogy nehogy lebillen­jen a feje, ők a rendszeres tartózkodók. Az első pillanat elképedt „Ez kabaré!” felkiáltása után persze a döbbenet, a tehetetlen indulat gyűlik csak az emberben, s röpke pár perc alatt eljut gondola­taiban oda, amit néhány perccel korábban érkező szomszédja már hangosan fontolgat: Vajon néhány má­sodperc alatt, addig, amíg ki nem vezetik, vajon hány pa­radicsomot vághatna hozzá­juk, munkájuk minősítése­ként, állampolgári jogon?! pintér Tony meg egyéves lett TORTÁVAL KÖSZÖNTÖTTÉK ELSŐ SZÜLETÉSNAPJÁN TONYT, A FŐVÁROSI ÁLLAT-ÉS NÖVÉNYKERT BOR­­NEÓI ORÁNGUTÁN CSEMETÉJÉT GONDOZÓI ÉS KIS BARÁTJA, DÁVID. Gondolom, az olvasók előtt sem ismeretlen jelenség, mi­kor televíziójuk hirtelen re­csegni,­ ropogni kezd, elné­mult, rossz lesz a vétel. Sőt, az is előfordulhat, hogy va­lami egészen más adást fog ott, ahol nem azt kellene, esetleg kedélyes taxistársal­gásnak lehet fültanúja. Ilyen­kor legtöbben tévészerelőt hívnak, átkozzák a gyártó céget, pedig a hiba általá­ban nem a készülékben van. Sajnálatos, de egyáltalán nem ritka eset, hogy a frek­venciák összekeverednek, jo­gosulatlan használójuk pe­dig akarva-akaratlan zavar­ja polgártársai nyugodt szó­rakozását. De van egy hi­vatal, amelyet ezen gondok megoldására hoztak létre , 1959-ben. Azóta sok változá­son ment keresztül, ma úgy hívják, hogy Frekvenciagaz­dálkodási Intézet, és a Köz­lekedési, Hírközlési és Víz­ügyi Minisztérium fennható­sága alá tartozik. Szegedi kirendeltségük Csongrád és Bács-Kiskun megye felügye­letét látja el. Feladatukat Bakucza Lajos kirendeltség­vezető a következőképpen foglalta össze: — Kivizsgáljuk a lakossá­gi műsorszórók vételzavarát, bizonyos adó-vevők haszná­latát engedélyezzük. A nagy­frekvenciájú ipari, tudomá­nyos, orvosi berendezéseket az engedélyezésen túl ható­ságilag mérjük, ellenőrizzük. Ezen túl felderítjük az en­gedély nélkül sugárzó nagy­frekvenciájú adókat. — Ezek a műsorszórók az úgynevezett kalózadók. Az önök körzetében meny­nyit derítettek fel? — Három ilyen esetünk van. Ebből két televízió­, és egy rádióadó. — Mi lesz ezeknek a sorsuk? — Természetesen hatósági eljárás indul ellenük. Bün­tetést lehet kiszabni, s be­tiltják az adást. — Egyre több az ország­ban a CB-adó. Hogy lehet ilyet működtetni, s milyen problémákat okoznak ezek a készülékek? — A CB-berendezés en­gedélyezéséhez igazolni kell a származást, mely sok eset­ben nem tisztázott. Az adás­vételt követően 15 napon be­lül be kell nyújtani az en­gedélyezési kérelmet. Fontos, hogy külföldről csak előze­tes engedéllyel lehet készü­léket behozni. Tény, hogy ilyen esetekben az állampol­gárok sokat tudnak, ha akarnak. Divatos mostaná­ban a CT telefon-meghosz­­szabbító. Ezt engedélyezni szoktuk, kivéve a 49 Mega­­herzes hullámhosszot, mivel az a Magyar Televízió 1-es csatornájának a sávja. Ezek szaporodnak el, sokat fogunk össze belőlük. Sok gondot okoznak az engedély nélküli készülékek, sok az ezzel kapcsolatos lakossági pa­nasz, hiszen lehetetlenné vá­lik a műsor élvezete. ARATÓ LÁSZLÓ Kalózadók Már rég leszáradt lelkünkről a karácsony melege, arcunkba hideget ver ez az átkozott decemberi szél, s mikor fázósan végigtoporgunk a szegedi utcákon, zúzmarát törtünk ki a szemünkből, sóhajunk fölszáll az égig. Ennek az évnek is vége. És milyen lesz a következő? — morgolódik bennünk a kérdés, majd búfelejtő meleg kocsmákban szorozzuk a semmit, par­don: váltjuk meg a világot. Van, akinek sikerül, s van, akinek nem. De erről is inkább csak a világ te­het. Oly nehéz kiforgatni a sarkából. Már ha van még egyáltalán sarka. A paneltelep oldalához támaszkodó­­ kocsmában egyetemi docens, megyei hírű fuvaros, régen volt zenetanár, nyugdíjas kato­natiszt és álmos lelkű rako­dó randevúzik minden dél­után. Arcuk elvész a füst­ben, de szájuk egy pillanat­ra sem pihenne. Politizál­nak. Mint mindig. Három­négy éve még a Kádár­­rendszert szidták (kivéve katonatiszt, ki akkor még aktív volt), ma az Antall­­kormány van terítéken. — Rohadt egy világ jött ránk megint — szipog fris­sen fázott orrával a fuva­ros, s máris újra (ki tudja, hányadszor) sorolja pana­szait. Soknak tartja az adót, kevésnek a fuvart, szegény­nek az országot (nincs fize­tőképes kereslet, úgy ám!), de drága az üzemanyag, és kurva még a bárányfelhő is. Aztán kinyögi, hogy de­cemberben 70 rongy jött össze nettóban. De a mai árak mellett ez sz .. . t sem ér. — És mit vár a jövő évtől? Úgy néz rám, mint akit fenéken billentett a csendőr lova. — Hogy mit? Mit tudom én. Majd elgondolkodik, ahogy közhelyes kérdések után szokás, és jön a saját közhelyeivel. Békét, egész­séget, miegymást követelne a sorstól. És persze, pénzt. Sok pénzt. Tudom, egy kocsmai törzs­­közönség közel sem meríti ki a szociológia tudománya által előírt követelményeket, de kicsiben mégiscsak tár­sadalmi kórkép, amit a két ünnep között följegyezhet­tem. A legtöbben — akár­csak fuvaros ismerősöm — békét remélnek jövőre. Ez­zel azt is elárultam, hogy ha csak a mélyben is, de ott lappang a félelem min­denkiben. Félelem a délszlá­vok furcsa háborújától, fé­lelem magától az emberi­ségtől, amelyik a hirtelen rátámadt nagy szabadság­ban nem tud mit kezdeni magával. — Most mondja meg, nor­mális népek laknak errefe­lé? — kérdez rám a nyug­díjas katonatiszt, s úgy ha­donászik hatalmas mancsá­val, mintha egész Kelet-Eu­­rópát szeretné átölelni. __ Miért ne lenne az? — Mert nem. Pár évvel ezelőtt majd megveszett benne a fene, hogy szabad­ság így, szabadság­­úgy, hogy legyen már vége a Zsivkov­­nak, meg a Husáknak, meg a Ceausescunak, aztán mi­kor mind megveszekedett, hát nem egymásnak ugrot­tak? Három éve vittük a románnak a kaját, vittük a meleg holmit, és úgy ölel­gettük egymást, hogy még én is kifacsartam magam­ból a könnyet, aztán mára mi maradt. Azt a szeren­­csétlen Sütő urat is majd­hogynem agyonverték. Tud­ja, azt az írót. — Meg a papot... a­hogy is hívják... a Tőkést is. Az is nyakig a kakiban, mert hogy sokat jár a szája — kapcsolódik a beszélge­tésbe a nyugdíjas zenetanár, de mint aki máris megbán­ta szavait, visszahúzódik egy pohár sör árnyékába. — Ugyan hagyják már ezeket a románokat (!) — sajdul egy hang a füst mö­gül. — Miért nem arról be­szélnek a szerkesztő úrnak, hogy velünk mennyire ki van b...va! Erről beszélje­nek. Mert megint mi jár­tunk a legrosszabbul. Igen, mi. Az egyszerű magyarok. Antall Józsi is 15 millió ma­gyar miniszterelnöke akar lenni, de azt kötve hiszem, hogy egyetlenegy melóssal váltott már két értelmes szót. Csak pöffeszkedik, minden sz­­­ t a múlt rend­szerre fog, közben meg éppúgy markoljuk fel az adósságot, mint akkor, ösz­­szecsuklott az egész ipar, szűköl a paraszt, mert már semmire sincs pénze, az ut­cán meg 600 ezernél is több munkanélküli. Ezek után meg ne kérdezze, mit várok a jövő évtől! — mordul rám morcosán egy úr, aki öt perce még nem is volt a képben, s valószínűleg öt perc múlva nem is lesz. * Pedig nagy kár! Ugyanis szavai nyomán egy pillanat alatt felrobban a világ, még a füst is remegve menekül a legtávolabbi sarokba. A mind népesebb kompánia egy része (tegyük hozzá, a kisebbik) megvédi a köz­társaság miniszterelnökét, mondván: még mindig ná­lunk a legjobb. Másik csa­pat prüszköl és káromkodik. Kádárt ugyan nem sírja vissza (nagy szemét volt az is, forduljon meg a sírjá­ban”), de Németh Miklós kezében látná legszíveseb­ben a kormányrudat. — Meg a Csen­ák Juci. Az még most is milyen kiasz csaj — komolytalankodik egy hang a sarokból, de ezen most nem nevet senki. Inkább sorolja a panaszait. Két mini műről szól az ének, kilátástalanságról. — Az én fiam jövőre érett­ségizik. Elég jó tanuló, de annyira mégsem, hogy föl­vegyék egyetemre. Na bumm, lesz egy gimnáziumi érettségije, amivel éppen­séggel kitörölheti a fene­két. Neki mit mondjak az új év hajnalán. Már most kész munkanélküli. Látszik a pofáján, olyan savanyú morgolódik megintcsak va­laki az ismeretlenek közül. — Na és, ha munkanélkü­li. Nem kell azért mindjárt beszé­lni. Mert ott van pél­dául a P. Sanyi. Nézzék, ott a biliárd asztal mögött. Az is munkanélküli, mert ki­vágták a­­MÁV-tól.. Meg is érdemelte. És tudják mit csinál most? Hazaköltözött a mutterjához, a kéglijét ki­adta havi 15 ezer plusz re­zsiért egy palimadárnak, hetente egyszer átmegy ju­­góba konyakért meg végé­téért, ha tud, visz ki egy kis naftát, s közben fölmarja a segélyt is. De a bratyója még ügyesebb. Az könyvelő volt valami hülye kis cég­nél. Aztán kirúgatta magát. Úgy, ahogy mondom. Most meg svarcban dolgozik, vagy húsz hetének, meg ká­­eftének. Zsebből fizetik. Csak tegnap felmart negy­ven rongyost. Ha hazudott, hát én is hazudok. Ha nem ... Senki nem kételkedik az igazságban. Egyben teljes az egyetértés: a szabadrablás világában élünk, ahol, az ügyesek megszedik magu­kat, a hülyék (érts: pórnép!) meg készülhetnek prolinak. Mert a kapitalizmusban csak tőkésnek jó ám lenni — kezdi a mély filozófiát a nyugdíjas katonatiszt. — A szocializmusban meg semminek — kontrázzák meg azonnal. S mintha en­gedne a fagy. Vagy kibeszél­ték már fájdalmukat, vagy az ital jótékony hatása je­lentkezik, pezsdül a vér, szűnnek a gátlások, rajzoló­dik a szebb, rózsaszínűbb világ. Még mosolyra is fut­ja. — De azért nem ártana egy új választás. Mert ezek máris túlságosan beleszok­­tak a hatalomba. Nézze meg a tisztelt ház honatyáit. Egy éve még azon sopánkod­tunk, hogy az a Hámori gye­­rek munkaidőben tenisze­zik. Most meg jó ha húszan ülnek esténként egy-egy ülésen. Persze jó pénzért. — Olvastam egy kacsalap­ban, hogy kétszázezret is fölmar egy-egy jobb káder havonta. Azt csak a pofáját jártassa. Hát nem lenne elég mondjuk kétszáz kép­viselő? Minek fizetünk mi négyet? — robban ki az ön­tudat a rakodóból, s mire e szavak hatásától fölpezsdül újra az indulat, ismét föláll a két szekértábor. Antall mellett és Antall ellen sora­koznak újra az érvek, de már maguk is érzik, hogy csak forognak, forognak, mint macska a saját farka körül. Fárasztó is lehet, mert gyorsan abbahagyják. — Akkor árulják már el, mégis m­it írjak meg. Mi­lyen lesz a következő év? A csapat elhallgat. Ki a vállát vonogatja, ki az or­rát piszkálja, ki zsebkendőt keres, csak éppen ne kell­jen rám nézni. Aztán egy halk hang valami ilyet mo­tyog bele a füstbe: — Hát olyan magyaros.­­Kik . . .nak velünk egy pár­szor, de mégse akasztjuk föl magunkat. Vagy nem így gondolják? Így gondolhatják, ugyanis ellenkezés egy szál se. Az arcok kipirultak, a szemek csillogóak. S mikor elbúcsú­zunk, nagyokat csattan min­den tenyér — boldog új évet, haver! Boldogat bizony. BÁTYI ZOLTÁN Antalit védik, Antalit szidják — Mit kezdjünk a szabadsággal? — Rajzolják a rózsaszínű álmot Adj békét, Uram! A lakás is fehér holló Ez év november végéig összesen 18 323 lakás épült az országban, 25 százalékkal kevesebb, mint 1991 hasonló időszakában — közli a Köz­ponti Statisztikai Hivatal előzetes adatok alapján. A fővárosban 2202 új la­kás épült, 20 százalékkal ke­vesebb, mint tavaly. Ebből 310 volt az önkormányzati, fele annyi, mint 1991 első 11 hónapjában. Tíz százalék­kal több lakást építettek vi­szont a természetes szemé­lyek, összesen 1304-et. A gazdasági szervezetek 548 új lakást építettek Budapesten, s ez 40 százalékkal kevesebb a múlt év hasonló időszaká­hoz képest. Ugyanakkor 266 lakás szűnt meg Budapes­ten. A vidéki városokban ösz­­szesen 8460 új lakás épült, s ebből mindössze 297-et épí­tettek az önkormányzatok, miközben 955 lakás meg­szűnt. Az önkormányzati la­kásépítés 30 százalékkal esett vissza, a gazdasági szervezetek 49, a természe­­tes személyek pedig 16 szá­zalékkal kevesebb lakást építettek, mint tavaly. DÉLVILÁG mmmm 1993. jan. 2., szombat wmmmmmmmmmm .

Next