Reggeli Délvilág, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-01 / 125. szám

Magyar hősökre emlékeztünk Pünkösdvasárnap egyszer­smind a Hősök napja is vol. A magyar társadalom, az első világháborút követ­ve, minden esztendő máju­sának utolsó vasárnapján megemlékezett a háborúban elhunyt hősökről. Ezt az időközben mesterségesen el­törölni igyekezett tisztelet- és kegyeletteljes szokást ele­venítette föl a Honvéd Ha­gyományőrző Egyesület a megszálló szovjet csapatok távozása után, kiegészítve a második világháború és az ’56-os forradalom áldozataira való emlékezéssel. Ez alka­lomból — sok száz fős meg­hatott jelenlévő előtt — he­lyezett el koszorút Szege­den, a Hősök Kapujánál, a köztársasági megbízott, a városi önkormányzat, a honvédség, a Honvéd Ha­gyományőrző Egyesület, a Pofosz, a Hadifoglyok Szö­vetsége, és más szervezetek képviselete tegnapelőtt. „A háborúkat nem a katonák, hanem a politikusok készí­tették elő A katona paran­csot teljesített, mert ez volt a kötelessége. Tisztelettel hajtjuk meg fejünket a há­borúk hőseinek emléke előtt, mert a legkisebb településen is, sajnos, van kire emlé­keznünk” — mondotta dr. Maschek Rudolf, a rendező Honvéd Hagyományőrző Egyesület területi megbízott­ja, a koszorúzáskor. Emlékezzünk hát a Porta Heroum előtt! (elcsé) Emlékművet avattak Szegváron A szegváriak mindig is gondoltak a múltra, a há­borúkban elesett áldozatok­ra. Az I. világháborús em­lékmű elkészülte után, rég­óta foglalkoztatta a helyi polgárokat az, hogy méltón megemlékezzenek a második világégés hőseiről is. Már 1988-ban elkezdték az anyag­­gyűjtést. Mára — a község, a Művészeti Alap és a la­kosság adományozásából — valóra váltak az elgondolá­sok. Közel száz név szerepel az emlékművön, ám ez fel­sorolás még korántsem tel­jes Nem véletlenül került a névsor alá az alábbi szö­veg: az elhunyt zsidó szár­mazású hősök emlékére is. Az avatáson Bánfy György színművész, országgyűlési képviselő és dr. Habik Ist­ván polgármester mondott rövid beszédet. Megemlékez­ve a Katonáról, amely tu­lajdonképpen Tóth Béla csongrádi szobrászművész alkotásának központi alakja. A kapu fölött, felhőben, ott látjuk a hős katona arcát, domborműben (így nevezte a művész), bármerről is fi­gyeljük, mindig ránk néz. A kapu hátoldalán egy Vö­­rösmarty-idézetet találunk: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába ont a vért.” Csongrádon is koszorúztak Csongrádon ez volt az el­ső alkalom, amikor mindkét világháború hősi halottairól nyilvánosan, szabadon emlé­kezhettünk. A rendezvény a Nagyboldogasszony temp­lomban, ünnepi szentmisével kezdődött, majd a Szenthá­romság téri parkba vonult a több száz főből álló tö­meg az első világháborús emlékműhöz. Jelen volt Lo­­soncziné Piroska Réka pol­gármester, az önkormányzat több tagja, dr Eke Károly, országgyűlési képviselő, va­lamint a politikai pártok, intézmények és szövetkeze­tek képviselői. Babits Mihály Epilógus című versét Pozsár Ferenc előadóművész szavalta el. Zsótér Antal kanonok ünne­­­pi beszédében a két világ­háború hőseinek érdemeit méltatta. Ezután tisztelgő főhajtás mellett helyezték el koszorúikat a különböző szervezetek képviselői. Utána a Dózsa György téri park­ba mentek az ünneplők, a nemrégiben felavatott máso­dik világháborús hősi em­lékműhöz, hogy ott is leró­ják kegyeletüket. Koszorúk­kal és virágokkal borították el az emlékmű talapzatát. A katonai tiszteletadást és a díszőrséget mindkét hősi emlékműnél a szentesi Dam­janich Laktanya helyőrségé­nek honvédei látták el. (várkonyi) ­ Meghalt Dér István Nagy veszteség érte Szeged képzőművészeti életét szombaton délelőtt. Dér István festőművész vált meg tőlünk örökre, aki csütörtökön a lakásán lett rosszul, majd a szegedi klinika intenzív osztályán már többé nem ébredt fel.­­ Gyászolja Szeged művészetpártoló közönsége és természetesen több tucat tanítványa. Mert pedagógus volt ízig-vérig. Előbb tanítóképzőt végzett, majd tanári diplomát szerezvén a hatvanas évek végétől a tanárjelöl­tek példaképe lett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Azon kevesek közé tartozott, akiért rajongtak a növendékei. Dér István Csanádpalotáról indult, és a szülőföldjét sosem feledte. Szívesen járt haza, és ez a táj gy­akran megjelent a képein is. A múlt héten töltötte be az 56. életévét, szűk baráti körben köszöntötték is a kortársai, művészbarátai. Akkor senki nem gondolta, hogy ez lesz az utolsó születésnap. A jeles képzőművész rendszeres közreműködője volt a hazai és a külföldi tárlatoknak. Életművét még akkor is elismerték, ha állami kitüntetésben sosem részel­tetett. Többször kapta meg Szeged város Alkotói díját, kiérdemelte a Juhász Gyula-díjat is. Ezen elismerésekre azonban túl sokat nem adván, igazán a SZÖG-ART-ban érezte jól magát, melynek alapító tagja volt. A temetéséről később intézkednek. Dr. Szabó Lajos ország­­gyűlési képviselő, házigazda megnyitóját követően a je­lenlevők — dr. Kiss­ Gyula munkaügyi miniszter, dr. Zsíros Géza, Prepeliczay Ist­ván, Pintér István, Vincze Kálmán országgyűlési kép­viselők, Bárdos Balázs poli­tikai államtitkár és Josef Aufricht, a Németországi Szövetségi Köztársaság bu­dapesti nagykövetségének a főtanácsosa is részt vett a nagygyűlésen — elénekelték a­­Himnuszt, majd dr. Ko­vács Béla országgyűlési kép­viselő felolvasta Pártay Ti­vadar elnöki üzenetét. Dr. Rapcsák András polgármes­ter is szólt az egybegyűltek­hez, és kiemelte azt, hogy az ország zűrzavaros politikai helyzetében nagy szükség van a nemes célokat felmu­tatni tudó kezdeményezé­sekre. Pünkösd a lélek megerő­södésének az ünnepe, kezdte beszédét dr. Szabó Lajos, s azokat is köszöntötte, akik „csupán” a kisgazdák meg­békélése végett fáradtak el a művelődési központba. Kié lesz a magyar nemzet leg­főbb vagyona, a föld?, tette fel a kérdést. Véleménye szerint a liberálisok a nagy­birtokok újjáélesztését tart­ják szem előtt, a volt kom­munisták menedzserekként szipolyozzák a népet, éppen azért verték szét — a Szoci­áldemokrata párthoz hason­lóan — a kisgazdapártot, mert az a föld művelőinek nagy részét tulajdonhoz akarta juttatni. Párttámoga­tás nélkül a Földművelés­­ügyi Minisztérium súlyta­lan, közben az ipari lobbi százmilliárdokat kap adós­ságainak rendezésére. Nem privatizáció megy végbe az országban, hanem vásári ko­médiások rablóhadjárata. Minél kevesebb médiavitá­ra, tiszta közéletre van szükségünk, a bűnöket pedig számon kell kérni, fejezte be mondandóját a koalíciós kö­telezettségekkel immár nem rendelkező Történelmi, Füg­getlen Kisgazdapárt egyik vezéralakja. Dr. Horváth László ország­­gyűlési képviselő, a párt po­litikai tagozatának az elnöke párhuzamot vont a kisgazda­­párt korábbi programjai és a mostani helyzet között, és megállapította, hogy a ten­nivalók szinte ugyanazok, mint évtizedekkel ezelőtt. A kormány politikája mező­gazdaság-ellenes, nem­­ mű­ködik az agrárérdekvédelem és a koncepciótlan irányítás következtében elhúzódik a tulajdonváltás. Nem elég az, hogy a földművelésügyi mi­niszter kisgazda, el kell érni azt, ebben a kérdésben a kormányzat kisgazda ésszel gondolkodjon. Csak magyar állampolgárnak szabad föl­det juttatni, a vezetésre vál­lalkozó személyeknek el kell számolniuk a múltjukkal, s a pártnak nem a koalíciót, hanem a népet kell szolgál­nia. Morvay István címzetes államtitkár arról számolt be, hogy 1500 tagja van a párt­nak, s minden ellenkező hí­resztelésekkel szemben, a szervezői nem törnek vezetői babérokra. Felhívta a figyel­met arra, hogy még mindig a Rákosi-érában született, kommunista alapelveken nyugvó alkotmány van ér­vényben, felül kell vizsgálni az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök jogkörét is. A pártok állami támoga­tását meg kell szüntetni, a kormány végrehajtó szere­pét pedig erősíteni kell. Túl sok a minisztérium, ugyan­akkor a közigazgatásban dolgozók anyagi megbecsü­lése nem megfelelő. Dr. Sánta Sándor makói polgármester azon meggyő­ződésének adott hangot, hogy még nem fejeződött­­be a parasztság megnyeré­séért vívott harc, és bár lépéshátrányban vannak a történelmi kisgazdák , nem szabad átengedni a szociális problémák kezelé­sét a baloldali pártoknak. A Pártay-féle pártot nem támogató kisgazdák is kis­gazdák, nem szabad velük a párbeszédét megszakítani, jegyezte meg, azt az észre­vételét pedig, ahogy nem a minisztereknek és az állam­titkároknak kell hitelesíte­niük a Történelmi Függet­len Kisgazdapártot, hanem fordítva, nagy­­taps követte. Rajkai Zsolt, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Mi­nisztérium politikai állam­titkára azt fejtegette: a kis­gazdapárti eszmeiséget ural­kodóvá kell tenni, külön­ben a demokrácia az alap­jaiban rendül meg Magyar­­országon. A tb-önkormány­­zati választásokat politikai komédiának minősítette, s abszurdnak tartotta azt, hogy az MSZMP KB egy­kori tagja, Nagy Sándor az MSZOSZ elnökeként hirde­­ti a demokráciát a tévé képernyőjén. Megítélése sze­rint is gazdasági befolyásuk alá akarják vonni az állam­polgárokat az elmúlt rend­szer politikai hatalmasságai. Vajon nem szándékosan késleltetik-e a termőföld privatizálását? — kérdezte a délelőtt utolsó előtti hoz­zászólójaként dr. Zsámboki Sándor földművelésügyi kor­mánybiztos, majd így foly­tatta: a kárpótlási törvény végrehajtásának költségté­nyezőit valakik kihúzták, így nem lehetünk biztosak abban, hogy a parlamenti ciklus végére befejeződik a kárpótlás, a kárpótlási jegy­­gyel rendelkezők kétharma­da még a földjére vár. Délután a megyék képvi­selőinek felszólalásaival fe­jeződött be a nagygyűlés. D. L. Vásárhelyen bontott zászlót a Történelmi Független Kisgazdapárt Vásári komédiások rabolják az országot Alig két hónappal ezelőtt még dr. Torgyán Józsefet, a Független Kisgazdapárt elnökét várták hívei kenyérrel és sóval a hódmezővásárhelyi Petőfi Sándor Művelődési Központ előtt, szombaton délelőtt pedig a Pártay Tivadar vezette Történelmi Független Kisgazdapárt bontott zászlót az épületben. Az elnöki asztalon szintén nemzetiszínű szalaggal átkötött, hatalmas kenyér díszelgett, s ahogy a Heti Kis Újság egy nappal korábban megjelent számának Vásárhely című vezércikkében a főszerkesztő Pártay Tivadar fogalmazott: a vásárhelyi politikai fazekasoknak ma az a feladata, hogy műhelyeikből fényes, tiszta edény kerüljön ki, meg kell tisztítaniuk a rárakódott szennytől a 63 éves, B­ikésen újjáalakult pártot. Reméljük, a szegváriak el­fogadják ezt a nagyon szép alkotást, amellyel vasárnap délelőtt gazdagodott a köz­ség. L. I. A­zt mondják, jön a 10 százalékos áfa. Nulla és hét százalék helyett még keményedik az elvonás. És a vám is rámászik az árusokra. Mert muszáj. Mert kell a pénz. Mert­hogy szegény az állam. Azt mondják. És sok száz milliárdos hiányról is beszélnek. Tehát húzni kell a nadrágszíjon. Én meg csak nézem az embereket, a Cserepes sori ócskapiacon bámészkodókat, a 20 forintos árkülönbözettől is sopánkodó idős asszonyok ráncos arcát, és nézem persze munkában rokkant öregeken a kifényesedett nadrágot, azon meg a nadrágszíjat, s mi tagadás, van még rajta bőven lyuk. Mint ahogy mások arcán is bőr. Mondjuk azon a képviselőén, aki farizeus-pofával magyaráz nekünk (lásd: köznép) a meg­szorításpolitika törvényszerűségeiről, elátkozza a komments- Panaszláng­ ­ákat, és a legtermészetesebb dolgának veszi, hogy ő bizony a Parlamentből hazavigy­en 200 ezer nettó forintot, hogy beültes­sék vagy három cég felügy­előbizottságába, mondjuk darabon­ként 40 ezer bruttóért, hogy párttársai feneke alá minimum 12 milliós Mercedest rendeljen ez a drága jó (de leginkább szegény) magyar állam, mert hát ugye miniszternek ennyi mégiscsak dukál, ha már száguldozni akar bizonyos kanyarok­ban. Fene tudja miért, de ezek a fránya gondolatok a minap is fölágaskodtak bennem az áfa-szigorítás ürügyén, pedig csak egy-két mondatot sikerült elcsípnem egy tévés beszélgetés foszlányból. Amikor is azt mondta a képviselő (alighanem ellenzéki volt, mert nagyon ostorozott a lelkem), hogy szomo­rúan kell látnunk: a miniszterelnöki hivatal már feleannyiba kerül az országnak, mint a Parlament, pedig tavaly még csak egyharmadnyi költséggel megúsztak. Bár nem vagyok egy húsz kilobájtos számítógép, de annyit azonnal levonhattam, oszt­hattam és szorozhattam, hogy itt bizony százmilliós pénzekről van ám szó, hiszen csak egy országgyűlési képviselő költségei, beleértve fizetését, a számára fönntartott irodákat, a kommu­nikálásához szükséges egyéb járulékos pénzeket, az ingyenes juttatásokat, a legszerényebb számítások szerint is meghaladja az évi 3 millió forintot, s mivel mifelénk (gondolom országunk hatalmas méreteiből kiindulva) közel 40­1 képviselőt tartunk, tessék kérem beszorozni az összeget. És emlékezni arra, hogy úgy öt évvel ezelőtt azon sopánkodott az egész ország, jaj nekünk szétterpeszkedik rajtunk a rusny­a bürokrácia polip­teste. Most meg már szinte ki sem látszunk a hivatalok alól. Mondhatja erre kormánypártoló, hogy ez bizony aljas bolsevik duma, hogy az a néhány százmillió úgy sem húzza ki az ország szekerét a hiány sarából, meg aztán a demokrácia bizony sokba kerül. Mondhatja, de vajon átgondolja-e, hogy ilyen szemlélettel egyszerűen erkölcstelenség az agyonadózta­tott köznéptől megértést várni. Arról nem is beszélve, hogy most már mind gyakrabban vetik ám föl kocsmaasztal mellett éppúgy, mint vállalkozói panasznapokon, hogy az elképesztő adóprés miatt (is) vált pazarlóvá a magyar állam. Tudja, hogy szoríthatja rajtunk a nadrágszíjat, van hát miből reprezentál­nia, megfizetnie bürokráciáját. E­z lenne a színtiszta igazság? Vagy csak szegénységünk miatt lázong a régóta lappangó keserűség? Ki tudja? Mindenesetre figyelmeztető ez a közharag, mert gyorsabban terjed, mint a fölégetett tarló lángja. S nemcsak a füstje nagyobb. BÁTY­­ZOn" .N 1993. jún. l.– kedd DÉLVILÁG

Next