Reggeli Délvilág, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-01 / 280. szám

Van még erőnk December 2-től 4-ig rende­zik meg Budapesten a IV. Hu­mánpolitikai Konferenciát. Az érdeklődők még jelentkezhet­nek a Mont Kft.-nél 1476 Bu­dapest, Pf.: 104. címen vagy a 177-6414-es telefonszámon. Az előzményekről: a Mentor Mont Kft. 1989-ben a társada­lomban zajló változások hatá­sára döntött úgy, hogy annak emberi erőforrás oldalát vizs­gálva megrendezi az országos humánpolitikai konferenciát. Az első tanácskozás témája: a személyzeti munka szerepe a megújuló gazdaságban és az igazgatási szférában címet vi­selte. Az ekkor megszületett állásfoglalás és a felmerülő spontán kezdeményezések ha­tására egy évvel később ismét összehívták a szakembereket, amelyen megvitatták a humán­­politikát a rendszerváltás tük­rében. Az 1990-es konferencia állásfoglalásának hatására megszűnt a személyzeti tevé­kenység központi szabályo­zása, bevezették a személyügyi szakképzést, és felgyorsultak a munkaügyi kapcsolatok rend­szerének kiépítése érdekében nélkülözhetetlen törvény-elő­készítési folyamatok is. Ugyan­akkor egy sor megválaszolatlan kérdés merült fel a vezetők és a humánmenedzserek előtt. Többek között: vajon súlyá­nak, fontosságának megfele­lően bánunk-e az egyik legfon­tosabb erőforrással, a munka­erővel? Ismerjük-e személyisé­gét, tudjuk-e, hogy hogyan le­het a legjobban, a legeredmé­nyesebben bevonni az értékte­remtő munkába? Felkészül­­tek-e vezetőink és a személy­ügyi szakemberek a munkaerő­vel való céltudatos és főleg eredményes együttműködés­re? Ezekre a kérdésekre ke­reste a választ a tavaly május­ban megrendezett III. Orszá­gos Humánpolitikai Konferen­cia. Ezt követően ismételten je­lentős változások következtek be az emberi erőforrás gazdál­kodás területén. Az új Munka törvénykönyve hatályba lépé­sét követően 1992. július elsejé­vel életbe lépett két fontos törvény, amely a köztisztvise­lők, illetve a közalkalmazottak jogállását szabályozza. Ezzel megvalósult Magyarországon is a foglalkoztatottak teljes kö­rére kiterjedő törvényi szabá­lyozás. Az elmúlt majdnem másfél éves időszak bebizonyította, hogy ezek a törvények alapve­tően megfelelnek a velük szem­ben támasztott elvárásoknak, ugyanakkor a gyakorlati végre­hajtás tapasztalatai arra hívják fel a figyelmet, hogy szükség van ezek továbbfejlesztésére. Ehhez kíván a IV. Országos Humánpolitikai Konferencia segítséget nyújtani úgy, hogy az átfogó kérdések és az elméleti problémák a plenáris üléseken, a speciális gondok pedig a szek­cióüléseken kerüljenek megvi­tatásra. December 2-án, csütörtökön Dr. Pulay Gyula munkaügyi minisztériumi államtitkár tart először előadást a munkaügyi politika aktuális kérdéseiről, ezután a Munka törvény­­könyve alkalmazásának gya­korlatáról és érvényesítésének problémáiról, valamint a köz­­tisztviselők jogállásáról szóló törvény végrehajtásának ta­pasztalatairól és a korszerűsítés irányáról kapnak tájékoztatót. Nem részletezve a háromna­pos konferencia programját, annyit el kell mondanunk, hogy az „új utakon az emberi erőforrás gazdálkodás” alcímű tanácskozás kiemelt jelentő­séggel bír. A szaktárcák veze­tői felismerték a humánpoliti­kai tevékenységet, amelyet bi­zonyít, hogy a plenáris ülése­ken és a szekciókban a téma neves szakértői, törvényalko­tói és a gyakorlat szakemberei tartják az előadásokat. A konferenciára várják a gazdálkodó szervezetek veze­tőit, a közszolgálat vezető munkatársait, a közalkalma­zotti és köztisztviselő réteg köztisztviselőit, az emberi erő­forrás gazdálkodás és fejlesztés szakembereit, a humán­ mene­dzsereket, a munkajogászokat és szakterület iránt érdeklődő­ket. M. V. Azok, akik már elsirat­ták, most ne zokogjanak. Az is igaz, hogy állam bácsi évente csak 800 ezer forin­tot áldoz rá, de hát a hagy­makutatók lelkesültsége matán mégiscsak győzelem a stuttgarti világkiállítá­son. Mégpedig három aranyérem. A részletekről dr. Barnóczki Attilát, a Zöldségtermesztési Kuta­tóintézet makói hagyma­kutató állomásának igaz­gatóját kérdeztük. — Láthatnánk a stuttgarti aranyakat? — Az elmúlt hét végén a szigetszentmiklósi nagybani piac ünnepi megnyitóján Göncz Árpád köztársasági el­nök programjában szerepelt a díjak átadása. Ez a ceremónia azonban elmaradt, illetve ké­sőbbre halasztódott. — Gondolom, az érmek azért nem vesztek el? — Természetesen megvan­nak, és reméljük, odatehetjük Makó város karácsonyfája alá. — Mely hagymafajtákkal neveztek az IGA Kertészeti Vi­lágkiállításra? — A makói CR-rel, a ma­kói fehérrel és a makói bronz­zal; mindhárom aranyérmes lett. — A nemzetközi zsűri a faj­ták mely erényeit emelte ki? — A makói CR-clima re­­zisztens, az időjárás viszonyai­hoz kiválóan alkalmazkodik, korábban ültethető, és ener­giatakarékos dughagymake­­zelést igényel. A makói fehér­nek leginkább a szárítóipar örül, no és a német, a francia, az olasz piac, ugyanis belőle készíthető például a gyöngy­hagyma, de több finom saláta is. Egyébként jól ellenáll a betegségeknek. A makói bronz öntözéssel hektáron­ként 500-600 mázsát is terem, felülmúlja a külföldi fajtákat, frissen és feldolgozott formá­ban egyaránt értékes. — Hány év munkája fekszik ezekben az eredményekben? — A hagyma hároméves növény, és míg új fajták szület­nek, nemesítődnek, az bizony másfél évtized. — Nem akarok ünneprontó lenni, de milyen lesz a folyta­tás? — Az éves költségvetésünk 12-14 millió forint, mindent beleértve. Ennek az összeg­nek csupán a 8 százalékát kap­juk a nagy kalapból, a többit mi teremtjük elő. Jelenleg húsz fővel, és hidegben vege­tálunk, nem tudni, mit hoz a jövő. Aranyérmeket biztosan nem, ha az ország, a város nem áldoz erre a területre. Mi mindkét irányba harango­zunk, talán valahol meg is hallják. Makó például kegyet­lenül kéri, követeli tőlünk a félmilliós telekadót. A mező­­gazdasági tárca pedig már ta­lálva sem érzi magát, onnan a termelőkre mutogatnak. — Igazán szépek ezek a sike­rek, mármint a fajtáké, de ho­gyan áll a márkavédelem? — A Hagymatanács jó úton jár, és reméljük, a nemzetközi hírverésen túl, hamarosan va­lamennyi piacon félreérthetet­lenül hallat magáról majd a makói hagyma. —Pénzük ugyan nincs, de gondolom, szakmai ambícióik nyomán mégiscsak születnek új fajták. — Nemrég jelentettük a Mezőgazdasági Minősítő Inté­zetnek, hogy itt a makói őszi. —A következő aranyérem várományosa? — Ha ilyesmiben nem hin­nénk, bezárhatnánk a makói hagymakutatót. P. BODZSÁR ERZSÉBET Három első díj Stuttgartból Aranyos a makói hagyma C^V ^ ^ DÉLVILÁG 1993. dec. 1., szerda Makói fehér Makói bronz Makói CR K­llégám rendesen beharangozta azt, hogy Katalin-bál lesz Kútvölgyön, minek következtében attól függet­lenül barátsággal fogadnak bennünket az ajtóban, hogy életünkben először lépjük át az általános iskola és óvoda küszöbét. Gilicz László, a bál főszervezője kalauzol bennünket, egyenesen Hajdú Lajosáéhoz vezeti kétfős, kis csapatunkat Rúzs-Molnár Ferencné, a helyi tagiskola veze­tője. A szikáncsi külterületi általános művelődési központ vezetője (625 ezer forintot szedett össze a központi fűtés bevezetésére!) is olvasta a batidai falunapról írt, június 21-én megjelent riportunkat, amihez csak annyi a hozzáfűzniva­lója: „Ötvenezer forintot adott Szikáncs Batidának a jeles esemény megrendezésére. ” Magdikéval, a tagiskola-ve­zetővel átmegyünk a csende­sebb óvodába, ahol elmondja, az olvasókör (ő az elnöke, a gazdasági vezetője pedig Tapodi Lászlóné), az iskola és a Fodor Gyuláné vezette óvoda összefogásaképpen jöhetett kiváló munkát végzett gázoso­kat a bálra.) Mutatja a 10 ezer forintért eladott régi kazán árá­ból vett legókat s a többi játé­kot. — Olyan a falu, mint egy nagy család — folytatja kútvöl­gyi „élménybeszámolóját” az ­ Asszony nyerte a helyi szépségversenyt Kútvölgy egy nagy család létre ez a Katalin-bál, no meg annak köszönhetően, hogy Gi­licz úr két gyermeke is az óvo­dába jár. A férfi nagykereske­delmi áron szerezte be az italt, a 350 forintos belépők árában benne van a vacsora, ami ma­gyarra lefordítva annyit tesz: mindenki annyit ehet a Nagy Ferenc és Fiadobás Imre által főzött marhapörköltből, amennyi belé­fér. Egy-egy ilyen bál alkalmával 100-120 ember vesz belépőt, illetve va­csorajegyet, tehát gyakorlati­lag a fél falut megmozgatja a rendezvény. Egyszerűen igény­lik a kútvölgyiek a 2-3 havonta megtartott mulatozásukat, s nagyon igazuk van. Nem be­szélve a bevételről, melyet most például Mikulás-napi és karácsonyi ajándékokra fordí­tanak. Magdika a 18. évét tölti Kút­völgyön, s nagyon szereti a munkahelyét. Mindennap öt­kor kel, Vásárhelyről jár át — álmában sem gondolta annak idején a magyar—történelem szakos tanárnő, hogy ennyire megtalálja a helyét a faluban. Sárika, azaz Fodor Gyuláné szavai egybecsengnek az előtte szóló pedagógus szavaival, noha csak bő egy éve jár ki Vásárhelyről. Tizenhat csöpp­séggel foglalkozik az óvodá­ban, legnagyobb öröme jelen­leg a néhány napja üzembe állí­tott gázkazán. (Meg is hívták a óvónő. ) A gyerekek beszok­­tatása is könnyebben megy, mert ismerik egymást. Aztán ha például valaki elkezd épít­kezni, járdát vagy kerítést épí­teni, a többiek odacsődülnek, és segítenek neki. Nagyon fi­gyelnek egymásra az itteniek. Két férfi érkezik az óvodába (cipőjüket levéve, zokniban!) egy alumínium vájling ügyé­ben, majd kisvártatva a négy­gyermekes Török Margit libben mellénk. — Te, Lacika, kérek már edényt! Még arra kér Fodor Gyu­láné, hogy feltétlenül említsem meg délutános váltójának, Berta Jenőné gondozónőnek igyen sokat jelentő munkáját, s máris a bál kellős közepén ta­láljuk magunkat. Míg a szom­szédos szobában a tinik disz­kóznak, a Barna Endre vezette vásárhelyi zenekar­­Tóth Bálint és Túri Mihály játszik még benne) hamar felugrattja a szé­kekről a fiatalabbakat és idő­sebbeket egyaránt. Szőke Pál önkormányzati képviselő lát­hatóan jó kedvében van, meg is ropogtatja partnere csontjait, persze csak finoman. A szociá­lis otthonból is itt vannak, úgy nyolcan-tízen, külön színfolt a 87. életévét taposó Juhász Jóska bácsi, aki az elejtett sza­vazócéduláért úgy hajol le, mint egy tizenéves. És hát a lányok, a lányok angyaliak. Kilenc óra tájban vonulnak be a szépségverseny résztvevői, szépen felbilétázva, a publikum elé. — Van köztük helyes — jegyzi meg a kattintást egy pil­lanatra abbahagyó, és legszíve­sebben talán kacsintásra felcse­rélő fotós kollégám, mire azon szurkolok, hogy bele ne essen nagy álmélkodásában a dobba. Negyedóra sem telik el, és az ihaj-csuhaj közepette Nagy Fe­renc lép az asztalunkhoz, kitől megkérdezem: — Hogyan sikeredett ilyen kitűnőre a pörkölt? — Nem tudom — feleli sze­rényen. — Ha így megfelelt... Hadobás úr még ugrat is ben­nünket, mivel annak a vélemé­nyének ad hangot, hogy a gáz főzte meg ezt az ételkölte­ményt. Mellesleg a későbbiek­ben csak azért nem közelítek a székemmel a fal felé, mert az enyhén szólva lendületes tán­cosok minden bizonnyal radiá­­torostól nyomnának ki a falon. Nóta nótát követ. „A vásárhe­lyi híres promenádon...”, „Sej­­haj, Rozi, vasárnap kirándu­lunk...”, „Kis kutya, nagy ku­tya, nem ugat hiába... ” stb. stb. És elérkezik a várva várt pil­lanat. Gilicz Lászlóné Klárika felkérésére maga a képviselő úr hirdeti ki a Miss Kútvölgy vég­eredményét. Ezúttal Mrs., vagyis Gilicz Lászlóné lett a győztes, udvarhölgyei a máso­dik helyezett Tapodi Tímea és édesanyja, a harmadik helyre befutott Tapodi Lászlóné. A megnyugodni látszó kedélye­ket csak az kavarja fel egy fél óra múlva, hogy Jóska bará­tunk lambadát kér a zenekar­tól. Felmorajlik a táncoló tö­meg, én meg nem mondom meg, hogy ki volt a tettes. A „Should old aquitance be for­got” dallamára fél tízkor veszi kezdetét — nyolc pár részvéte­lével — a táncverseny, csak az a kérdéses, hogy a két menő pár közül kié lesz az első hely. A Vásárhelyről érkezett Oswald András és Hajdú Helga viszi el a pálmát a helybéli Dobi István és János Anikó alkotta duó orra elől, a „bronzérem” Beinschróth Mihályé és Szolga Tibornéé. Az úton hazafelé Beethoven Örömódáját adja a kocsiban a rádió. Valamiért nagyon sze­retheti az Isten Kútvölgyét. DÁNYI LÁSZLÓ Fotó: Pintér József

Next