Reggeli Délvilág, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-01 / 178. szám
szentesi hírnök Hírek A polgármesteri hintáiban végbemenő átszervezések fohrán augusztus 1-től, mától Takács László vezeti a művelődési, egészségügyi és szociálpolitikai feladatokat ellátó humánpolitikai osztályt A foglalkoztatási törvény módosulása miatt augusztus 3- án, csütörtökön 14 órakor Szentes 450-nél is több jövedelempótló támogatásban részesülő állampolgára közül mintegy 50 részére tájékoztatást adnak a városházán a közhasznú munkákba történő bevonásukról. Mire gyanakszik Juhos Zoltán? Ott állt a nagymamájával, C. nénivel a fábiánsebestyéni vasútállomás mögötti minit szélén várva az iskolabuszt. A nevét nem sikerült megtudnunk a fiatal fábiáni lánynak, azt ellenben igen, hogy a Szentesi Városi Bíróságon dolgozik ügykezelőként. No és azt is, hogy Gpár bíró úr és kedves családja már visszaköltözött Szegedre Az állomáson éppen Juhos Zoltán 27 éves váltókezelő teljesített szolgálatot, akitől először azt kérdeztük: - Hogyan lett vasutas? - Ez az élet törvénye. Tulajdonképpen a rengeteg szabadidő miatt. Annak idején kisgazdaságom volt. - Van a családban vasutas? - És unokatestvérem, Sípos Kálmán - Biztatta valaki a vasutasságra? -Végül is ő javasolta. - Milyen sűrűn járnak Szentes és Orosháza között a vonatok? - Naponta nyolc pár megy még. A csökkentés úgy érintette az állomásunkat, hogy a két utolsó vonatot megszüntették. Szerntem azért készítenek odafönt rossz menetrendet, hogy felszámolják a mellékvonalakat. Se munkaidőhöz, se iskolakezdéshez nem igazodik. (dányi) (Fotó: Krizsán Ildikó) 4 Kórházi látogatás A reccsenést nem felejti Július 19-én, szerdán délelőtt baleset érte munkahelyén a 31 éves Kanalas Atilát, a csongrádi Hungaropane Rt. dolgozóját. A szerencsétlenül járt fiatalembert Szentesen ápolják, a kórház baleseti sebészetén, itt kerestük fel a napokban. Nem volt nehéz megtalálni, szinte kérés nélkül kaptuk az útbaigazítást az egyik ápolótól. A kórteremben a szélső ágy Attiláé, mellette infúziós állvány, kosárban egy kis hazai. Bemutakozásunkkal már szinte meglepetést sem okozunk, hamar hozzá kellett szokni a nyilvánossághoz, az ismerős és ismeretlen emberek érdeklődéséhez. Megkértük, mondjon néhány szót magáról, és mesélje el, mi is történt tulajdonképpen. - Csongrádon születtem, azóta is ott élek. A szakmámat is szülővárosomban tanultam ki, autószerelő lettem. TMK-ban kezdtem dolgozni, utána kerültem a háziiparhoz, ahová a honvédség után nem vettek vissza, így egy ideig a MIRKÖZ-nél voltam raktáros. - Mikor került a Hungaropanelhoz? - 6 éve vettek fel lakatosként, csak akkor a céget még Fűtőbernek hívták. Közben megnősültem, van egy kislányunk, elmúlt már kétéves is Most nem tudták elhozni hozzám, de egyébként minden nap jön ő is látogatni. — Mióta dolgozik a jelenlegi beosztásában ? — Az dőrajzolóknál dolgoztam, tavaly szeptemberben kerültem az élhajlító gép mellé, lemezeket formálunk rajta. — Az emlékezés nem lehet kellemes, elmondaná mégis, hogy mi történt 19-én délelőtt ? (Ekkor a mosolygáshoz szokott szemek még jobban elkomorultak, csak néhány pillanatnyi szünet után válaszolt a fiatalember.) — Hát, azt a reccsenést soha nem felejtem el. A gép 3-4 milliméter híján teljesen átvágta a kezem. Nem értem el a vezérlőgombot hogy kiszabadíthattam volna, úgy kiabáltam, hogy jöjjenek ... Odaszaladtak, kimentettek. Az ép kezemmel emeltem ki a sérültet. Olyan volt mintha be lenne kötve, mint most, nem éreztem én semmit.. Elindultam a kijárat felé, az egyik kollégám támogatott vagy 30 métert kellett megtenni, de ott már lefektettek a földre. Abban a pillanatban ért oda a mentő is. Na, akkor már kezdtem rosszul lenni. .Áthoztak a szentesi kórházba, és a balesettől nem telt el fél óra, már műtötték is. Három órán át nem volt a bal alkaromban vérellátás. A csont eltört, az izmok elszakadtak, csak az idegekből maradt valamennyi épségben. Most már sokkal jobb a helyzet, bár az alkarom dagadt, és nem tudom mozdítani sem. De azért a kezelőorvosaim - Dr. Abdul Wadwood és Dr. Tomcsik Tibor — meg, vannak elégedve velem. —Pontosan hét sérült meg a karja ? (Az egyik keze ugye nem mozdulhat, a másikba infúzió csöpög éppen, ezért nem mutatja, csak mondja.) — A bal felkarom alsó harmadánál, körülbelül ott, amíg a pólók ujja szokott érni. — Várhatóan meddig kell a kórházban maradnia? — A műtéttől számítva 10-12 nap múlra kiveszik a varratokat, és ha minden rendben lesz, talán hazamehetek. A gipsznek 4 hétig kell a karomon lennie, de a gyógyulás folyamata hosszú lesz. Ann a kérdésünkre, hogy szeretne-e valamit még elmondani, gondolkodás nélkül felelt: — Minden orvosnak és ápolónőnek megköszönök mindent. Neveket nem is említek, mert a lista bizony , nagyon hosszú lenne... Köszönet az orvosoknak és az ápolónőknek JENEI ZITA (Fotó: Böbe) Az a szegény, aki a legszegényebb" Kurca-parti kukablues Esőben, hóban, napsütésben, szélben, egyszóval mindig meg lehet őket találni egy bizonyos helyen. “Dolgoznak", méghozzá a saját betevő falatjukért a jobb megélhetésért. Hogy kik ők? Nem, ők nem az állam munkásai, ők csak egyszerűen magukért dolgoznak. Ők a guberálók, és a munkahelyük a szeméttelep, illetve bármely szemétgyűjtő hely. Nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kisebb településeken is előfordulnak. Sok ember tudomást sem vesz róluk, de vannak olyanok is, akik már észrevették őket. Néhányan gúnyolják, de a többség sajnálja e szerencsétlen sorsú embereket Szentesen, a nagyvárosnak nem mondható kis vároiban is élnek guberálók. Őket kérdeztem az életről, a munkáról, a családról és legfőképpen a megélhetésről. Választ néhol hiába vártam, mert egyszerűen nem akartak riport elé állni. Első riportalanyomat egy hűvös éjjelen szólítottam meg. A guberáló nő azt elárulta, hogy 36 éves, de nevét titokban tartotta. A fején lévő fekete sapka az egész homlokát eltakarta, csak szomorú szemei látszottak ki alóla. Felnyitotta a kuka tetejét, és hosszú botjával lázasan keresgélni kezdett a szemét közön. Arcán a fáradtság és a kétségbeesés jelei tükröződtek, hisz semmi használható dolgot nem talált. Lehangolt volt de szívében csak egy érzés dobogott: nem szabad feladni, tovább kell keresgélni Továbbment egy másik kukához, de ott sem talált olyan dolgot, amire szüksége lehetne. Csalódottan kiáltott fel: "Az egész napom ilyen volt, semmit sem találtam!" De nem adta fel, csak ment és ment a szemetes kukák felé, míg más alszik, ő keresgél. Keresi az élelmet, a ruhát és saját életének értelmét. Guberálóval nemcsak a kukáknál lehet találkozni, hanem a szeméttelepen is. Legtöbbjük délelőtt a szeméttelepen keresgél, majd estefelé és éjszaka a központ kukáiban turkálnak. Lenn, a szeméttelepen egy furcsa, számomra ismeretlen világ tárul a szentem elé. Már a kapunál megcsapott a szentét jellegzetes illata. Ez nem is illat, hanem inkább szag. A több napig ott lévő szemét bizony egy idő után büdössé válik, de ez a guberálókat nem zavarja. Hogy is zavarhatná őket?! A hangsúly a létfenntartáson van, nem a szagon! A nagy területen 6-8 ember keresgélt, néhányan egy kis csoportot alkotva. Legelőször egy egyedül lévő fiatalemberhez léptem oda. Ő egy szerény fiú volt, aki készségesen elbeszélgetett velem 27 éves, és Zolinak hívják. Elmondta, hogy magyartésen született, majd ott is járt iskolába. Csak az általános iskola 8 osztályát végezte el. Tanulmányai után egy fonalfeldolgozó üzemben dolgozott, ahonnan hamarosan elbocsátották. A vállalat kezdeményezésre rokkantnyugdíjassá nyilvánították Most e leszázalékolt fiatalember nyugdíjas szüleivel él. Szülei nyugdíja nem elég a megélhetésre, ezért jár le a szeméttelepre, ahol úgymond alumíniumra specializálódott. Elmondása szerint szerencsésebb napokon rezet is talál, melyet a MÉH-be visz eladni. Beszélgetésünket az emberek kiabálása zavarta meg. Hangos szavakkal biztatták riportalanyomat: “Azt is mondd meg neki, hogy milyen szegények vagyunk!" - hangoztatták Egy idő után megnyugodtak, és ők is vállalkoztak arra, hogy elmeséljék életüket. A leghangosabb nő kezdte el mondanivalóját, és nagyon mérgesnek tűnt. Már 14 éves kora óta a szemét elszállítására létrejött vállalatnál dolgozott, és most 9000 Ft nyugdíjat kap Az 55 éves nő már majdnem sírva mondta el, sajnos rá van utalva arra, hogy kijöjjön a szeméttelepre, mert van két kiskorú gyermeke, üveget, száraz kenyeres, alumíniumot keres, de nem mindig talál, hisz nem csak egyedül ő guberál. Aki korán kel, aranyat lel. Vagy legalábbis üveget. Ez után egy házaspárral beszélgettem, akiknek szintén két kiskorú gyermekük van. Nemsokára növekszik a család létszáma, hisz az asszony terhes. Most van a negyedik hónapban, de nem tud otthon maradni, “ide, a szeméttelepre nem kötelező kijönni - mondja de ha nincs mit enni, akkor az embernek nem akad más választása, jönni kel.“ A férj egy vállalatnál dolgozott, de a leépítés során munkanélkülivé vált Antikor guberálásának első napját mesélte el, tekintete elhomályosodott. Eleinte nem talált semmit de ma már rájött arra, hogy sok mindent lehet még hasznosítani. Az anyagilag jobban állók - szerinte - sok dolgot kidobnak, egyszóval pazarolnak. Ő, úgymond, mások gazdagságából és pazarlásából él meg. De miyen élet ez?" -kérdezem én, szegényekért? Az asszony fájdalmas szavai szívembe markoltak. Szomorúan mondta el, hogy életében semmi sem sikerült. Vágyai nincsenek, már rég leszokott az álmodozásról. Arról, hogy óvónő lesz, arról, hogy élete jobbá válik. Szerinte az államnak kell szégyellnie magát, és nem neki, mert idejutott. Fáj neki, hogy megszüntetik a családi pótlékot, a munkanélküli segélyt. Ő már semmire sem gondol, csak a gyermekeire, hogy nekik - talán - jobb életük lesz. Utolsó szavai voltak a legszörnyűbbek: “Szenvedés ez az élet!” Hogy is tartja a közmondás? Ez van, ezt kell szeretni?! Nem, nem! Ez van, de ezt nem kell szeretni! PINTÉR ANITA (Fotó: Veréb Simon) És a városházán mit tesznek a Kézművestábor a Ligetben Kedvenc helyük a randipad Ha a strandra igyekszik az ember, bizony nem sokat bámészkodik, ráhangolódva a víz hűsítőnek ígérkező élményére szinte révületben halad a hullámok felé. Pedig érdemes ám néha figyelni. Mint például Szentesen, a ligeten át vezető úton arra lehettek figyelmesek a strandra járók, hogy egy nagy kapu szélesre tárva vonzza az érdeklődőket. Kézművestábor résztvevői töltötték itt hasznosan idejüket. Garainé Szász Katalint kerestük, ő mutatta be a szünidei manufaktúrát. -Mikor, milyen körülmények között töltötték így együtt az első idényt? - A Városi Gyermekház és Családsegítő Szolgálat Gál Antal vezetésével kért fel négy évvel ezelőtt az első csapat összehozására, foglakoztatására. Akkor még hirdetnünk kellett, most már csak az előző év résztvevőinek kell levelet küldenünk, és ők jönnek, sokszor nem is egyedül. Szépen nő a létszám. Most már ketten vezetjük a tábort Stelczamer Ágnessel, és segítségünk is van.Nánási Attila és felesége, Kata. - Hogyan esett rád, rátok a válsztás? - Én civilben óvónő vagyok, de ezen kívül Ágnál együtt elvégeztünk egy főiskolát is, népijáték-kosárfonó, illetve népijáték-fazekasbőrműves szakon. Beszélgetés közben a fedett színhez sétálunk, ahol a fiatalok foglalatoskodnak. Oldalt mutatós, érdekes gyékény és vesszőtárgyak lógnak. A tábor elején elkészült darabokkal feldíszítjük a munkahelyét. Hangulatos is, és legalább látszik, hogy itt kézműves tábor van. — Most éppen mit csinálnak a lányok? — Nemezelésnek hívják a folyamatot, így készítenek maguknak papucsot, tarisznyát, térítőt, vagy poháralátétet. De itt vannak az előző napok termései: gyékénykosarak, fenyődíszek, arató- és adventi koszorúk, karkötők, sókerámiából gyertyatartók, mindenfélék... Naponta más-más mesterséggel ismerkedtek meg a gyerekek. Megtanultak egy kicsit a bőrrel, a vesszővel, agyaggal, nemezzel, szövőszékkel bánni, különböző technikákkal dolgozni. Az idén a fő témaköreink a karácsony és a húsvét. Mintáztunk például tojást derzseléssel, és nagyon kedves, szép fenyődíszek is készültek. — Arra hátul sátrak állnak, a táborhoz tartoznak? — Persze - válaszolta Garainé Kati kint alszanak a gyerekek, de azért a tisztálkodást, a reggelizést az épületben oldjuk meg. Ott van az egyik kedvenc helyük - mutat a sátrak felé a randipad, szeretnek oda kiülni, beszélgetni. - Igen, kellemes lehet a fák árnyékában. - De menjünk, nézzük meg a szövőszéket is, amott meg a kötélen batikolt ruhák száradnak, nagyon szépen sikerültek azok is. És büszkén mutatja a termést, szinte nem is győzi mindet sorra venni. A lányok közben nyugodtan, fesztelenül folytatják a munkát, hiszen a természetes anyagokban nem csalódhatnak, így vagy úgy, de sikerülni fog az a papucs vagy tarisznya. Megtudtuk még azt is, hogy van, aki már negyedjére érkezett ide, Szentesre. Jöttek Pestről is, Hajdúböszörményből is, de helyiek is bejáratosak. Jövőre már ötödik alkalommal várják ide a fiatalokat, és reméljük, még nagyon sok jubileumot fog megélni a szentesi kézműves tábor. J. Z. (Fotó: Böbe) Nemezelés közben. Balról jobbra: Ruthart Hana, Kosztolányi Noémi, Havassy Eszter, Garai Gréta és Ruthart Ildikó. 1995. augusztus /., kedd