Reggeli Délvilág, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-01 / 178. szám

szentesi hírnök Hírek A polgármesteri hintáiban végbemenő átszervezések fohrán augusztus 1-től, mától Takács László vezeti a művelődési, egész­ségügyi és szociálpolitikai felada­tokat ellátó humánpolitikai osz­tályt A foglalkoztatási törvény módosulása miatt augusztus 3- án, csütörtökön 14 órakor Szen­tes 450-nél is több jövedelem­­pótló támogatásban részesülő ál­lampolgára közül mintegy 50 ré­szére tájékoztatást adnak a város­házán a közhasznú munkákba történő bevonásukról. Mire gyanakszik Juhos Zoltán? Ott állt a nagymamájával, C. néni­vel a fábiánsebestyéni vasútállomás mögötti minit szélén várva az iskola­buszt. A nevét nem sikerült megtud­nunk a fiatal fábiáni lánynak, azt el­lenben igen, hogy a Szentesi Városi Bí­róságon dolgozik ügy­kezelőként. No és azt is, hogy Gpár bíró úr és kedves csa­ládja már visszaköltözött Szegedre Az állomáson éppen Juhos Zoltán 27 éves váltókezelő teljesített szolgála­tot, akitől először azt kérdeztük: - Hogyan lett vasutas? - Ez az élet törvénye. Tulajdonkép­pen a rengeteg szabadidő miatt. An­nak idején kisgazdaságom volt. - Van a családban vasutas? - És unokatestvérem, Sípos Kálmán - Biztatta valaki a vasutasságra? -Végül is ő javasolta. - Milyen sűrűn járnak Szentes és Orosháza között a vonatok? - Naponta nyolc pár megy még. A csökkentés úgy érintette az állomásun­kat, hogy a két utolsó vonatot meg­szüntették. Szerntem azért készítenek odafönt rossz menetrendet, hogy fel­számolják a mellékvonalakat. Se munkaidőhöz, se iskolakezdéshez nem igazodik. (dányi) (Fotó: Krizsán Ildikó) 4 Kórházi látogatás A reccsenést nem felejti Július 19-én, szerdán délelőtt baleset érte munka­helyén a 31 éves Kanalas A­tilát, a csongrádi Hungaropane­ Rt. dolgozóját. A szerencsétlenül járt fi­atalembert Szentesen ápolják, a kórház baleseti sebé­szetén, itt kerestük fel a napokban. Nem volt nehéz megtalálni, szinte kérés nélkül kap­tuk az útbaigazítást az egyik ápolótól. A kórteremben a szélső ágy Attiláé, mellette infúziós állvány, kosárban egy kis hazai. Bemutakozásunkkal már szinte megle­petést sem okozunk, hamar hozzá kellett szokni a nyil­vánossághoz, az ismerős és ismeretlen emberek ér­deklődéséhez. Megkértük, mondjon néhány szót ma­gáról, és mesélje el, mi is történt tulajdonképpen. - Csongrádon születtem, azóta is ott élek. A szak­mámat is szülővárosomban tanultam ki, autószerelő lettem. TMK-ban kezdtem dolgozni, utána kerültem a háziiparhoz, ahová a honvédség után nem vettek vissza, így egy ideig a MIRKÖZ-nél voltam raktáros. - Mikor került a Hungaropanelhoz? - 6 éve vettek fel lakatosként, csak akkor a céget még Fűtőbernek hívták. Közben megnősültem, van egy kislányunk, elmúlt már kétéves is Most nem tudták elhozni hozzám, de egyébként minden nap jön ő is lá­­togatni. — Mióta dolgozik a jelenlegi beosztásában ? — Az dőrajzolóknál dolgoztam, tavaly szeptember­ben kerültem az élhajlító gép mellé, lemezeket formá­lunk rajta.­­ — Az emlékezés nem lehet kellemes, elmondaná mégis, hogy mi történt 19-én délelőtt ? (Ekkor a mosolygáshoz szokott szemek még jobban elkomorultak, csak néhány pillanatnyi szünet után vá­laszolt a fiatalember.) — Hát, azt a reccsenést soha nem felejtem el. A gép 3-4 milliméter híján teljesen átvágta a kezem. Nem értem el a vezérlőgombot hogy kiszabadíthattam vol­na, úgy kiabáltam, hogy jöjjenek ... Odaszaladtak, ki­mentettek. Az ép kezemmel emeltem ki a sérültet. Olyan volt mintha be lenne kötve, mint most, nem éreztem én semmit.. Elindultam a kijárat felé, az egyik kollégám támogatott vagy 30 métert kellett megtenni, de ott már lefektettek a földre. Abban a pillanatban ért oda a mentő is. Na, akkor már kezdtem rosszul lenni. .Áthoztak a szentesi kórházba, és a balesettől nem telt el fél óra, már műtötték is. Három órán át nem volt a bal alkaromban vérellátás. A csont eltört, az izmok el­szakadtak, csak az idegekből maradt valamennyi ép­ségben. Most már sokkal jobb a helyzet, bár az alka­rom dagadt, és nem tudom mozdítani sem. De azért a kezelőorvosaim - Dr. Abdul Wadwood és Dr. Tomcsik Tibor — meg, vannak elégedve velem. —Pontosan hét sérült meg a karja ? (Az egyik keze ugye nem mozdulhat, a másikba in­fúzió csöpög éppen, ezért nem mutatja, csak mondja.) — A bal felkarom alsó harmadánál, körülbelül ott, amíg a pólók ujja szokott érni. — Várhatóan meddig kell a kórházban maradnia? — A műtéttől számítva 10-12 nap múlra kiveszik a varratokat, és ha minden rendben lesz, talán hazame­hetek. A gipsznek 4 hétig kell a karomon lennie, de a gyógyulás folyamata hosszú lesz. Ann a kérdésünkre, hogy szeretne-e valamit még el­mondani, gondolkodás nélkül felelt: — Minden orvosnak és ápolónőnek megköszönök mindent. Neveket nem is említek, mert a lista bizony , nagyon hosszú lenne... Köszönet az orvosoknak és az ápolónőknek JENEI ZITA (Fotó: Böbe) Az a szegény, aki a legszegényebb" Kurca-parti kukablues Esőben, hóban, napsütésben, szél­ben, egyszóval mindig meg lehet őket találni egy bizonyos helyen. “Dolgoz­nak", méghozzá a saját betevő falat­jukért a jobb megélhetésért. Hogy kik ők? Nem, ők nem az állam munká­sai, ők csak egyszerűen magukért dol­goznak. Ők a guberálók, és a munka­helyük­ a szeméttelep, illetve bármely szemétgyűjtő hely. Nemcsak a nagy­városokban, hanem a kisebb telepü­léseken is előfordulnak. Sok ember tudomást sem vesz róluk, de vannak olyanok is, akik már észrevették őket. Néhány­an gúnyolják, de a többség saj­nálja e szerencsétlen sorsú embere­ket Szentesen, a nagyvárosnak nem mondható kis váro­iban is élnek gu­berálók. Őket kérdeztem az életről, a munkáról, a családról és legfőképpen a megélhetésről. Választ néhol hiába vártam, mert egyszerűen nem akartak riport elé állni. Első riportalanyomat egy hűvös éj­jelen szólítottam meg. A guberáló nő azt elárulta, hogy 36 éves, de nevét ti­tokban tartotta. A fején lév­ő fekete sap­ka az egész homlokát eltakarta, csak szomorú szemei látszottak ki alóla. Fel­nyitotta a kuka tetejét, és hosszú botjá­val lázasan keresgélni kezdett a szemét közön. Arcán a fáradtság és a kétség­­beesés jelei tükröződtek, hisz semmi használható dolgot nem talált. Lehan­golt volt de szívében csak egy érzés do­bogott: nem szabad feladni, tov­ább kell keresgélni Tov­ábbment egy másik ku­kához, de ott sem talált olyan dolgot, amire szüksége lehetne. Csalódottan kiáltott fel: "Az egész napom ilyen volt, semmit sem találtam!" De nem adta fel, csak ment és ment a szemetes ku­kák felé, míg más alszik, ő keresgél. Ke­resi az élelmet, a ruhát és saját életé­nek értelmét. Guberálóval nemcsak a kukáknál le­het találkozni, hanem a szeméttelepen is. Legtöbbjük délelőtt a szeméttelepen keresgél, majd estefelé és éjszaka a központ kukáiban turkálnak. Lenn, a szeméttelepen egy furcsa, számomra ismeretlen világ tárul a sze­ntem elé. Már a kapunál megcsapott a szentét jellegzetes illata. Ez nem is il­lat, hanem inkább szag. A több napig ott lévő szemét bizony egy idő után bü­dössé válik, de ez a guberálókat nem zavarja. Hogy is zavarhatná őket?! A hangsúly a létfenntartáson van, nem a szagon! A nagy területen 6-8 ember keres­gélt, néhányan egy kis csoportot alkot­va. Legelőször egy egyedül lévő fiatal­emberhez léptem oda. Ő egy szerény fiú volt, aki készségesen elbeszélgetett velem 27 éves, és Zolinak hívják. El­mondta, hogy magyartésen született, majd ott is járt iskolába. Csak az álta­lános iskola 8 osztályát végezte el. Ta­nulmányai után egy fonalfeldolgozó üzemben dolgozott, ahonnan hamaro­san elbocsátották. A vállalat kezdemé­nyezésre rokkantnyugdíjassá nyilvání­tották Most e leszázalékolt fiatalember nyugdíjas szüleivel él. Szülei nyugdíja nem elég a megélhetésre, ezért jár le a szeméttelepre, ahol úgymond alumí­niumra specializálódott. Elmondása szerint szerencsésebb napokon rezet is talál, melyet a MÉH-be visz eladni. Beszélgetésünket az emberek kiabá­lása zavarta meg. Hangos szavakkal biz­tatták riportalanyomat: “­Azt is mondd meg neki, hogy milyen szegények va­gyunk!" - hangoztatták Egy idő után megnyugodtak, és ők is vállalkoztak ar­ra, hogy elmeséljék életüket. A leghan­gosabb nő kezdte el mondanivalóját, és nagyon mérgesnek tűnt. Már 14 éves kora óta a szemét elszállítására létre­jött vállalatnál dolgozott, és most 9000 Ft nyugdíjat kap Az 55 éves nő már majdnem sírva mondta el, sajnos rá van utalva arra, hogy kijöjjön a szemétte­lepre, mert van két kiskorú gyermeke, üveget, száraz kenyeres, alumíniumot keres, de nem mindig talál, hisz nem csak egyedül ő guberál. Aki korán kel, aranyat lel. Vagy legalábbis üveget. Ez után egy házaspárral beszélget­tem, akiknek szintén két kiskorú gyer­mekük van. Nemsokára növekszik a család létszáma, hisz az asszony terhes. Most van a negyedik hónapban, de nem tud otthon maradni, “ide, a szemétte­lepre nem kötelező kijönni - mondja de ha nincs mit enni, akkor az em­bernek nem akad más választása, jön­ni kel.“ A férj egy vállalatnál dolgozott, de a leépítés során­­ munkanélkülivé vált Antikor guberálásának első napját me­sélte el, tekintete elhomályosodott. Ele­inte n­em talált semmit de ma már rá­jött arra, hogy sok mindent leh­et még hasznosítani. Az anyagilag jobban állók - szerinte - sok dolgot kidobnak, egy­szóval pazarolnak. Ő, úgymond, mások gazdagságából és pazarlásából él meg. De miyen élet ez?" -kérdezem én, szegényekért? Az asszony fájdalmas szavai szí­vembe markoltak. Szomorúan mondta el, hogy életében semmi sem sikerült. Vágyai nincsenek, már rég leszokott az álmodozásról. Arról, hogy óvónő lesz, arról, hogy élete job­bá válik. Szerinte az államnak kell szégyellnie magát, és nem neki, mert idejutott. Fáj neki, hogy megszünte­tik a családi pótlékot, a munkanél­küli segélyt. Ő már semmire sem gondol, csak a gyermekeire, hogy ne­kik - talán - jobb életük lesz. Utolsó szavai voltak a legszörnyűbbek: “Szenvedés ez az élet!” Hogy is tartja a közmondás? Ez van, ezt kell szeretni?! Nem, nem! Ez van, de ezt nem kell szeretni! PINTÉR ANITA (Fotó: Veréb Simon) És a városházán mit tesznek a Kézművestábor a Ligetben Kedvenc helyük a randipad Ha a strandra igyekszik az em­ber, bizony nem sokat bámészko­dik, ráhangolódva a víz hűsítőnek ígérkező élményére szinte révület­ben halad a hullámok felé. Pedig érdemes ám néha figyelni. Mint például Szentesen, a ligeten át ve­zető úton arra lehettek figyelme­sek a strandra járók, hogy egy nagy kapu szélesre tárva vonzza az ér­deklődőket. Kézművestábor részt­vevői töltötték itt hasznosan ide­jüket. Garainé Szász Katalint ke­restük, ő mutatta be a szünidei manufaktúrát. -Mikor, milyen körülmények között töltötték így együtt az első idényt? - A Városi Gyermekház és Csa­ládsegítő Szolgálat Gál Antal ve­zetésével kért fel négy évvel ezelőtt az első csapat összehozására, fog­lakoztatására. Akkor még hirdet­nünk kellett, most már csak az előző év résztvevőinek kell levelet küldenünk, és ők jönnek, sokszor nem is egyedül. Szépen nő a lét­szám. Most már ketten vezetjük a tábort Stelczamer Ágnessel, és se­gítségünk is van.Nánási Attila és felesége, Kata. - Hogyan esett rád, rátok a válsztás? - Én civilben óvónő vagyok, de ezen kívül Ágnál együtt elvégez­tünk egy főiskolát is, népijáték-ko­­sárfonó, illetve népijáték-fazekas­­bőrműves szakon. Beszélgetés közben a fedett színhez sétálunk, ahol a fiatalok foglalatoskodnak. Oldalt mutatós, érdekes gyékény és vesszőtárgy­ak lógnak.­­ A tábor elején elkészült dara­bokkal feldíszítjük a munka­helyét. Hangulatos is, és legalább látszik, hogy­ itt kézműves tábor van. — Most éppen mit csinálnak a lányok? — Nemezelésnek hívják a folya­matot, így készítenek maguknak papucsot, tarisznyát, térítőt, vagy poháralátétet. De itt vannak az elő­ző napok termései: gyékénykosa­rak, fenyődíszek, arató- és adventi koszorúk, karkötők, sókerámiából gyertyatartók, mindenfélék... Na­ponta más-más mesterséggel is­merkedtek meg a gyerekek. Megta­nultak egy kicsit a bőrrel, a vessző­vel, agyaggal, nemezzel, szövőszék­kel bánni, különböző technikákkal dolgozni. Az idén a fő témaköreink a karácsony és a húsvét. Mintáz­tunk például tojást derzseléssel, és nagyon kedves, szép fenyődíszek is készültek. — Arra hátul sátrak állnak, a táborhoz tartoznak? — Persze - válaszolta Garainé Ka­ti kint alszanak a gyerekek, de azért a tisztálkodást, a reggelizést az épületben oldjuk meg. Ott van az egyik kedvenc helyük - mutat a sátrak felé a randipad, sze­retnek oda kiülni, beszélgetni. - Igen, kellemes lehet a fák árnyékában. - De menjünk, nézzük meg a szövőszéket is, amott meg a kö­télen batikolt ruhák száradnak, nagyon szépen sikerültek azok is. És büszkén mutatja a termést, szinte nem is győzi mindet sorra venni. A lányok közben nyugod­tan, fesztelenül folytatják a mun­kát, hiszen a természetes anya­gokban nem csalódhatnak, így vagy úgy, de sikerülni fog az a papucs vagy tarisznya. Megtud­tuk még azt is, hogy van, aki már negyedjére érkezett ide, Szentes­re. Jöttek Pestről is, Hajdúböször­ményből is, de helyiek is bejára­tosak. Jövőre már ötödik alka­lommal várják ide a­ fiatalokat, és reméljük, még nagyon sok jubi­leumot fog megélni a szentesi kézműves tábor. J. Z. (Fotó: Böbe) Nemezelés közben. Balról jobbra: Ruthart Hana, Kosztolányi Noémi, Havassy Eszter, Garai Gréta és Ruthart Ildikó. 1995. augusztus /., kedd

Next