Reggeli Magyarország, 1942. február (49. évfolyam, 26-48. szám)

1942-02-01 / 26. szám

1942 február 1. vasárnap XLIX. évfolyam, 26. szám Vasárnapi szám 14 oldal, ára 12 fillér Előfizetési ár: 1 hóra 1*90, negyedévre 5*50 pengő FŐSZERKESZTŐI SZ VATIC® IPA­R Japán csapatok az egész Maláj félszigetet elfoglalták, Szingapúr o RONMEL IFRICAICS Irta: SZVATKÓ PÁL Az alábbi szavalat Churchill mondotta az alsóházban: — Az afrikai csata máskép folyt le, mint vártuk. Gyreneikat ugyan elfoglaltuk, de Rommel seregét nem sikerült megsemmisítenünk. El kell ismerni, hogy bátor ellen­féllel állunk szemben és ha szabad magam a csatazajban így kife­jezni: ez ez ellenfél nagy hadvezér. A legkérlelhetetlenebb hangú el­lenjátékostól ez az elismerés súly­ban csaknem olyan értékű, mint a néhány mélységesen elismerő és büszke szó, amit Hitler mondott pénteki beszédében Rommelről. Az egyetlen tábornok volt, akinek a nevét megemlítette s amikor a név elhangzott, a német katonák, a se­besültek ezrei, akik előtt a Führer beszédjét mondotta, percekig tartó­­kés éljenzésben törtek ki, s Ja­pán ünneplése mellett kétségtelen­­ nevének egyszerű em­lítése keltette a leglelkesebb vissz­hangot a hallgatóságban. Pedig a sok-sok ezer hallgató: katona volt. Harcteret járt, sebesült vitéz. S mindegyik lángoló lelkes kitörésé­ben érezni lehetett, hogy csodálja, szereti, tiszteli Rommelt, boldog volna, ha alatt szolgálhatna és biz­tos kezének irányítása mellett kü­zdhetne erejének teljes latbave­­­tésével mégegyszer Németorszá­gért. A nagy személyiség varázsa áradt ki a név említéséből. Az em­bereket, a katonákat elkapta a fluidum, amely tudj’ Isten miféle titkos törvényszerűség alapján a kimagasló egyén odaadó hívévé teszi a tömegeket — ez alkalommal a katonatömegeket, talán a világ legjobb, legkipróbáltabb katonáit, ami sokszoros erőt és tettpotenciát jelent. Látjuk, hogy a gépek és a számok hadikorszak­ában az egyé­niség épesze nem kapcsolható ki a háború döntő tényezői közül, mint akkor, amikor még a Scipiók ver­ték meg az afrikai homokon hatal­mas ellenfeleiket, vagy Jülbis Caesar elszánt seregei közelítették meg Egyiptom birodalmát. Rommel egyike e háború legna­gyobb meglepetéseinek és kiugrá­sainak. Ezredes volt, amikor a né­met hadsereg döntő előkészülete a háborúra megkezdődött, kevesen ismerték, s még kevesebben sejtet­ték, hogy néhány év alatt a tró­pusi hadviselés egyik legkitűnőbb szakemberévé válik, Rommel Afri­­canusszá, olyan »gyarmati tábor­nokká«, aki léket üt az angolok ama fenh­éjázó felfogásán, hogy a trópusi hadviseléshez évszázados tapasztalataik alapján csak ők ér­tenek, senki más. Tudjuk, hogy Anglia november 18-án, öt havi összpontosított előkészítés után (ha csak azt az időt számítjuk, amely a keleti háború kitörése óta az afrikai offenzíva megindításáig eltelt) egész birodalmi erejét latba vetve támadta meg a tengely afri­kai csapatait, azzal a szándékkal, hogy két-három hónap alatt knveri őket Afrikából, mert e feladat el­végzése után a nílusi seregeket sürgősen más helyeken kell fel­használni: az oroszok megsegíté­sére, India, Ausztrália védelmére. Mielőtt az offenzíva megindult, hetekig a legádázabb tűz alatt tar­tották a tengely hajókaravánjait és úgy vélték, hogy Rommel össze­köttetését sikerült Európával el­vágni. Sokszoros túlerő, az egész vadonatúj angol-amerikai légi flotta, évekig titokban kipróbált új repülőgéptípusok, a vadonatúj amerikai tankok és ágyúk ezrei, a világ minden részéről ide szállított melegbíró vagy kíméletre nem szo­ruló hindu, délafrikai, ausztráliai, nigériai, lengyel, előázsiai, degaul­­leista, egyiptomi, cseh és anyaor­szági katonák támadtak ezen a »második arcvonalon«, ahol Nagy- Britannia biztos fölényével olcsó sikereket vélt elérni. * Min törött meg a jól kiszámított támadás? Ez egyszer semmiesetre sem a szám és a mennyiség fölé­nyén. A britek mindenben, sőt a tapasztalatokban is, legalább ötszö­rös túlerővel rendelkeztek. Leg­jobb katonáikat vetették latba, a három Cunningham-t, s Auchin­­lecket, »az abesszin győzőt«. Ezt a csatát nem a mennyiség nyerte meg. Maga Churchill elemezte ja­nuár 2­7-i beszédében az afrikai há­borús jelleget, s megállapította, hogy ott nem a szám döntött, ha­nem a katona, az altiszt, a tiszt egyéni kiválósága, az anyag minő­sége és ügyes felhasználása, mert Afrikában kis csoportok vívják az ütközeteket s angol részről sem vett részt 45.000 katonánál több egyszerre a harcban. S Churchill nyomban hozzátette: Rommel nagy hadvezér. A német nehézanyag fö­lényesnek bizonyult, ha számsze­rűit nem is jelentősnek, a német tankelhárítás megszervezése pedig csodálatos.­­Az afrikai csatát tehát az egyé­niség dötötte el. A »nagy had­vezér« lángesze, szervezni tudása, hadászati és harcászati éleslátása, biztos ítélete. S az az erő, amit a nagy hadvezér egyénisége katonái­nak kölcsönözni tud: a belőle áradó varázs, mely százszoros értéket ad a lelkes odaadás tüzében égő és óriássá változó katonának, bármily kicsiny is a száma. Afrikában ki­ugrott az új afrikai hadvezér, Rommel Arficanus. Rá kell nézni a tábornok fényképeire, vagy a filmhíradóban látni finom, hatá­rozott mozdulatait, ruganyos járá­sát, hallani szavát és érezni a tü­zet, ami a reá néző katonák tekin­tetében ég, s az ember megérti a történteket, megérti a katonai egyé­niség csatákat nyerő varázslatát. Rommel a finom, az átszellemült katonák típusába tartozik. Fride­­richiánus jelenség, s valóban, Nagy Frigyes arcvonásait, alakját, izmos finomságát, mozdulatait és éber te­kintetét ismerjük fel lényegileg e katonaalakban. A szellem embere, kemény, éles, összeszorított ajkak, ideges cimpák a nemesívű orr alatt, aszkéta-arcéi, szép, férfias voná­sok, így jelenik meg a tábornok a mozivásznon. Kutató, mindent látó, s mindent felismerő tekintet. So­k értelem kellett, hogy Rommel tá­bornokaival együtt másfél év alatt behozza és tökéletesítse az angolok másfélszázados afrikai tapasztalan­tait. Megtörtént, s ma senki sem mondja, — Churchill sem — hogy a britek bármik­éppen jobban is­mernék a sivatagot, mint Rommel, s jobban előkészítették edzettebb katonáikat az afrikai háborúra, mint a német vezér olaszait vagy németeit. Ezen a téren minden kü­lönbség elmúlt, bármily nagy és lényeges lehetett két év előtt. Rom­mel valóban afrikai specialista lett, Africanus, mint Scipio, s hadvezéri tehetségével egyik meglepetést a másik után halmoz, s az angolok terveit egymásután dönti halomra. ♦ De a legnagyobb tanulság Rom­mel szerepléséből a mód és az el­szántság, ahogy a tábornok a csa­pásokat és a visszaeséseket elviseli. A Führer pénteki beszéde nagy oktatást és nagy bátorítást adott a német nemzetnek. A nemzeti szo­cializmus történetének taglalásából állapította meg, hogy nincs ered­mény és győzelem átmeneti visz­­szaesések nélkül, s az, aki nem tud kudarcokat, sőt nagy eséseket erős szívvel, töretlen akarattal és válto­zatlan hittel elviselni, tulajdon­képpen nem is győzhet és nem vív­hatja ki a végső diadalt. Lám, Hit­ler akkor acélozódott meg, s akkor látta végre biztosan elérkezni a si­kert, amikor 1923-ban a müncheni puccs után minden összeomlott, s a vezér a börtönbe került. »Soha­sem volt olyan közel a győzelem, mint akkor, s sohasem kerültünk látszólag oly messze az eredmény­től, mint amikor hirtelen a hata­lom helyett a börtön lett ottho­nunk. De nem csüggedtem, sőt a mélyben éreztem igazán megacélo­zott hitemet és újra kezdtünk min­dent.« Ez az óriási hit, bizalom és erő a legfontosabb. Nem elcsüg­gedni, nem kishitűnek lenni, nem kapkodni, hanem a legmélyebb ponton is szembenézni a valóság­­gal, érezni az erőt és igazságot és változatlanul tovább haladni a cél felé. Aki ezt tudja, s megtalálja a visszesésben is a lendítő erőket, az vasakaratával és szerzett tapaszta­latával mégis csak diadalra viszi az ügyét. A kudarcból előnyt ková­csol: látja a hibákat, okul, tanul s a jövőben töretlen energiávál jobban cselekszik. Az északi ger­mán népek egyik legnagyobb te­remtő tulajdonsága, hogy szembe tudnak nézni a látszólagos legna­gyobb kudarcokkal is nem csüg­gednek, nem jajgatnak, hanem bátran kielemezve a visszaesés okát és ismerve saját erejüket a veszett ügynek látszó helyzetből szívósan kilendülnek! Hitler teg­napi beszédében utalt az északi faj e tulajdonságára. Bátran szembe­nézni a csapásokkal, erőt meríteni belőle, s újra lendülni, ez az a mód, ahogy a Führer és szívós, ed­zett nemzeti szocialistái mindig cselekedtek és cselekedni akarnak. Lám, Rommel az első döntő il­lusztráció Hitler szavaihoz. Már mindenki azt hitte, vége van. El­­parentálták. Visszavonult, feladta pozícióit. S íme, amikor elérkezett a látszólagos mélypontra, egy­szerre csak nagyot lendült, mint a trapéz, ha a lefelészállás mély­pontja után hirtelen, s éppen az esés erejétől, újra magasba indul, lendült és győzött, a kudarcból dia­dal lett, a világ ámult, s a tegnapi »győzők« eltűntek. Rommel így cselekedett Afrikában, s így cse­lekszik másutt is minden jó gene­­rális.

Next