Reggeli Magyarország, 1942. február (49. évfolyam, 26-48. szám)
1942-02-01 / 26. szám
1942 február 1. vasárnap XLIX. évfolyam, 26. szám Vasárnapi szám 14 oldal, ára 12 fillér Előfizetési ár: 1 hóra 1*90, negyedévre 5*50 pengő FŐSZERKESZTŐI SZ VATIC® IPAR Japán csapatok az egész Maláj félszigetet elfoglalták, Szingapúr o RONMEL IFRICAICS Irta: SZVATKÓ PÁL Az alábbi szavalat Churchill mondotta az alsóházban: — Az afrikai csata máskép folyt le, mint vártuk. Gyreneikat ugyan elfoglaltuk, de Rommel seregét nem sikerült megsemmisítenünk. El kell ismerni, hogy bátor ellenféllel állunk szemben és ha szabad magam a csatazajban így kifejezni: ez ez ellenfél nagy hadvezér. A legkérlelhetetlenebb hangú ellenjátékostól ez az elismerés súlyban csaknem olyan értékű, mint a néhány mélységesen elismerő és büszke szó, amit Hitler mondott pénteki beszédében Rommelről. Az egyetlen tábornok volt, akinek a nevét megemlítette s amikor a név elhangzott, a német katonák, a sebesültek ezrei, akik előtt a Führer beszédjét mondotta, percekig tartókés éljenzésben törtek ki, s Japán ünneplése mellett kétségtelen nevének egyszerű említése keltette a leglelkesebb visszhangot a hallgatóságban. Pedig a sok-sok ezer hallgató: katona volt. Harcteret járt, sebesült vitéz. S mindegyik lángoló lelkes kitörésében érezni lehetett, hogy csodálja, szereti, tiszteli Rommelt, boldog volna, ha alatt szolgálhatna és biztos kezének irányítása mellett küzdhetne erejének teljes latbavetésével mégegyszer Németországért. A nagy személyiség varázsa áradt ki a név említéséből. Az embereket, a katonákat elkapta a fluidum, amely tudj’ Isten miféle titkos törvényszerűség alapján a kimagasló egyén odaadó hívévé teszi a tömegeket — ez alkalommal a katonatömegeket, talán a világ legjobb, legkipróbáltabb katonáit, ami sokszoros erőt és tettpotenciát jelent. Látjuk, hogy a gépek és a számok hadikorszakában az egyéniség épesze nem kapcsolható ki a háború döntő tényezői közül, mint akkor, amikor még a Scipiók verték meg az afrikai homokon hatalmas ellenfeleiket, vagy Jülbis Caesar elszánt seregei közelítették meg Egyiptom birodalmát. Rommel egyike e háború legnagyobb meglepetéseinek és kiugrásainak. Ezredes volt, amikor a német hadsereg döntő előkészülete a háborúra megkezdődött, kevesen ismerték, s még kevesebben sejtették, hogy néhány év alatt a trópusi hadviselés egyik legkitűnőbb szakemberévé válik, Rommel Africanusszá, olyan »gyarmati tábornokká«, aki léket üt az angolok ama fenhéjázó felfogásán, hogy a trópusi hadviseléshez évszázados tapasztalataik alapján csak ők értenek, senki más. Tudjuk, hogy Anglia november 18-án, öt havi összpontosított előkészítés után (ha csak azt az időt számítjuk, amely a keleti háború kitörése óta az afrikai offenzíva megindításáig eltelt) egész birodalmi erejét latba vetve támadta meg a tengely afrikai csapatait, azzal a szándékkal, hogy két-három hónap alatt knveri őket Afrikából, mert e feladat elvégzése után a nílusi seregeket sürgősen más helyeken kell felhasználni: az oroszok megsegítésére, India, Ausztrália védelmére. Mielőtt az offenzíva megindult, hetekig a legádázabb tűz alatt tartották a tengely hajókaravánjait és úgy vélték, hogy Rommel összeköttetését sikerült Európával elvágni. Sokszoros túlerő, az egész vadonatúj angol-amerikai légi flotta, évekig titokban kipróbált új repülőgéptípusok, a vadonatúj amerikai tankok és ágyúk ezrei, a világ minden részéről ide szállított melegbíró vagy kíméletre nem szoruló hindu, délafrikai, ausztráliai, nigériai, lengyel, előázsiai, degaulleista, egyiptomi, cseh és anyaországi katonák támadtak ezen a »második arcvonalon«, ahol Nagy- Britannia biztos fölényével olcsó sikereket vélt elérni. * Min törött meg a jól kiszámított támadás? Ez egyszer semmiesetre sem a szám és a mennyiség fölényén. A britek mindenben, sőt a tapasztalatokban is, legalább ötszörös túlerővel rendelkeztek. Legjobb katonáikat vetették latba, a három Cunningham-t, s Auchinlecket, »az abesszin győzőt«. Ezt a csatát nem a mennyiség nyerte meg. Maga Churchill elemezte január 27-i beszédében az afrikai háborús jelleget, s megállapította, hogy ott nem a szám döntött, hanem a katona, az altiszt, a tiszt egyéni kiválósága, az anyag minősége és ügyes felhasználása, mert Afrikában kis csoportok vívják az ütközeteket s angol részről sem vett részt 45.000 katonánál több egyszerre a harcban. S Churchill nyomban hozzátette: Rommel nagy hadvezér. A német nehézanyag fölényesnek bizonyult, ha számszerűit nem is jelentősnek, a német tankelhárítás megszervezése pedig csodálatos.Az afrikai csatát tehát az egyéniség dötötte el. A »nagy hadvezér« lángesze, szervezni tudása, hadászati és harcászati éleslátása, biztos ítélete. S az az erő, amit a nagy hadvezér egyénisége katonáinak kölcsönözni tud: a belőle áradó varázs, mely százszoros értéket ad a lelkes odaadás tüzében égő és óriássá változó katonának, bármily kicsiny is a száma. Afrikában kiugrott az új afrikai hadvezér, Rommel Arficanus. Rá kell nézni a tábornok fényképeire, vagy a filmhíradóban látni finom, határozott mozdulatait, ruganyos járását, hallani szavát és érezni a tüzet, ami a reá néző katonák tekintetében ég, s az ember megérti a történteket, megérti a katonai egyéniség csatákat nyerő varázslatát. Rommel a finom, az átszellemült katonák típusába tartozik. Friderichiánus jelenség, s valóban, Nagy Frigyes arcvonásait, alakját, izmos finomságát, mozdulatait és éber tekintetét ismerjük fel lényegileg e katonaalakban. A szellem embere, kemény, éles, összeszorított ajkak, ideges cimpák a nemesívű orr alatt, aszkéta-arcéi, szép, férfias vonások, így jelenik meg a tábornok a mozivásznon. Kutató, mindent látó, s mindent felismerő tekintet. Sok értelem kellett, hogy Rommel tábornokaival együtt másfél év alatt behozza és tökéletesítse az angolok másfélszázados afrikai tapasztalantait. Megtörtént, s ma senki sem mondja, — Churchill sem — hogy a britek bármiképpen jobban ismernék a sivatagot, mint Rommel, s jobban előkészítették edzettebb katonáikat az afrikai háborúra, mint a német vezér olaszait vagy németeit. Ezen a téren minden különbség elmúlt, bármily nagy és lényeges lehetett két év előtt. Rommel valóban afrikai specialista lett, Africanus, mint Scipio, s hadvezéri tehetségével egyik meglepetést a másik után halmoz, s az angolok terveit egymásután dönti halomra. ♦ De a legnagyobb tanulság Rommel szerepléséből a mód és az elszántság, ahogy a tábornok a csapásokat és a visszaeséseket elviseli. A Führer pénteki beszéde nagy oktatást és nagy bátorítást adott a német nemzetnek. A nemzeti szocializmus történetének taglalásából állapította meg, hogy nincs eredmény és győzelem átmeneti viszszaesések nélkül, s az, aki nem tud kudarcokat, sőt nagy eséseket erős szívvel, töretlen akarattal és változatlan hittel elviselni, tulajdonképpen nem is győzhet és nem vívhatja ki a végső diadalt. Lám, Hitler akkor acélozódott meg, s akkor látta végre biztosan elérkezni a sikert, amikor 1923-ban a müncheni puccs után minden összeomlott, s a vezér a börtönbe került. »Sohasem volt olyan közel a győzelem, mint akkor, s sohasem kerültünk látszólag oly messze az eredménytől, mint amikor hirtelen a hatalom helyett a börtön lett otthonunk. De nem csüggedtem, sőt a mélyben éreztem igazán megacélozott hitemet és újra kezdtünk mindent.« Ez az óriási hit, bizalom és erő a legfontosabb. Nem elcsüggedni, nem kishitűnek lenni, nem kapkodni, hanem a legmélyebb ponton is szembenézni a valósággal, érezni az erőt és igazságot és változatlanul tovább haladni a cél felé. Aki ezt tudja, s megtalálja a visszesésben is a lendítő erőket, az vasakaratával és szerzett tapasztalatával mégis csak diadalra viszi az ügyét. A kudarcból előnyt kovácsol: látja a hibákat, okul, tanul s a jövőben töretlen energiávál jobban cselekszik. Az északi germán népek egyik legnagyobb teremtő tulajdonsága, hogy szembe tudnak nézni a látszólagos legnagyobb kudarcokkal is nem csüggednek, nem jajgatnak, hanem bátran kielemezve a visszaesés okát és ismerve saját erejüket a veszett ügynek látszó helyzetből szívósan kilendülnek! Hitler tegnapi beszédében utalt az északi faj e tulajdonságára. Bátran szembenézni a csapásokkal, erőt meríteni belőle, s újra lendülni, ez az a mód, ahogy a Führer és szívós, edzett nemzeti szocialistái mindig cselekedtek és cselekedni akarnak. Lám, Rommel az első döntő illusztráció Hitler szavaihoz. Már mindenki azt hitte, vége van. Elparentálták. Visszavonult, feladta pozícióit. S íme, amikor elérkezett a látszólagos mélypontra, egyszerre csak nagyot lendült, mint a trapéz, ha a lefelészállás mélypontja után hirtelen, s éppen az esés erejétől, újra magasba indul, lendült és győzött, a kudarcból diadal lett, a világ ámult, s a tegnapi »győzők« eltűntek. Rommel így cselekedett Afrikában, s így cselekszik másutt is minden jó generális.