Reggeli Magyarország, 1942. március (49. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-01 / 49. szám
1942 március 1, vasárnap XLIX. évfolyam, 49. szám FŐSZERKESZTŐI SZVATKÓ PÁL Előfizetési ára 1 hóra 1*90, negyedévre 5*50 pengő Vasárnapi szám 14 oldal, ára 12 fillér Az Erdélyi Párt szövetségre lép a kormánypárttal Lengyel miniszter tájékoztatója a közellátási helyzetről Berlini illetékes közlés az angol ejtőernyősök visszavert északfranciaországi támadásáról AZ ERDÉLYI PÉLDA Írta :PADÁNYI GULYÁS JENŐ *A huszonkétévi megpróbáltatás után ajándékképpen hoztátok nekünk azt a magyarabb, együttérzőbb szociális szellemet, amelyet ti képviseltek! Milyen csodálatos: huszonkét éven át voltatok elszakítva, huszonkét évig szenvedtetek s most mégis ti hoztok nekünk idokot, amelyért nekünk kell nektek hálát és köszönetet mondanunk.« E szavakat Bárdossy László mondta januári kolozsvári beszédében, abban a beszédben, amellyel oly felejthetetlenül mély benyomást tett az erdélyi lelkekre. Miért, gyakoroltak oly roppant erős hatást ezek a szavak? Miért kívánták még a legtávolabbi, székelyföldi gyűléseken is e beszéd kinyomatását s az erdélyi magyarság körében való terjesztését? Mert ezekben a tételekben Bárdossy az egész ország művelt, haladó gondolkozású magyarságának osztatlan, mély meggyőződését juttatta kifejezésre s az erdélyi lélek ösztönösen érezte ki belőlük annak a testvéri együttérzésnek a melegét, amelyet anynyira várt s amely nélkül annyira árván érezné magát. Vájjon csak Edélynek szóltak e szavak? Sokszor úgy érezzük, mintha e megszakítás nem volna indokolt. Igaz, hogy Kolozsvárott hangzottak el, igaz, hogy erdélyi hallgatóság előtt, de valahogy mintha a miniszterelnök hangjának fiatalos ércességében az egész új magyarság tettrekészsége, bátor feladatvállalása csendült volna meg s mintha az erdélyi hallgatóság akkor az egész, szenvedésekben újjászületett magyarság nagy felvevőkészüléke lett volna, hogy tovább vigye, tovább adja e rég várt szavakat a meggyarapodott ország három táján figyelő szomjas lelkeknek. Fájdalmas volt és a magyar belpolitikai fejlődés szempontjából káros is, hogy szinte szabályos egyidejűséggel éppen azokban az órákban hangzottak mindig el a legdisszonánsabb akkordok, amikor a nemzet ünneplő lélekkel ölelte magához egy-egy drága tájunk elszakított magyarságát. Jól emlékszünk még mindnyájan, mily lesújtó jelenetekben volt részük a képviselőházba belépő felvidékieknek jóformán a találkozás perceiben. Az akkori kormányzópártból nagy hangzavarral kivonult egy számban igen tekintélyes csoport, mely azóta politikai értelemben eltűnt, megsemmisült, semmiR néven nevezendő hasznot az olzágnak nem hozott, csak arra volt jó , hogy füstje bekormozza az olműtüzek fényét. Aztán két évre rá jöttek az erdélyiek s azokban az órákban, „amelyekben a törvényhozás házába léptek, amikor az egész ország újra együtt örvendett és ujjongott, disszidens hangok zavarták meg a találkozás ünnepi hangulatát. És szinte kísérteties, hogy most, amikor a délvidékiek jöttek meg körünkbe s olvadtak be a nyugodt kormányzást biztosító magyar egységbe, amikor az egész nemzet sorsát érintő oly fontos és ritka közjogi aktusra készültünk példás öszszetartásban és együttműködésben, délvidéki testvéreinknek is meg kellett érniök, meg kellett szerezniük, mint szinte első élményüket, a széthúzás és megnem értés bántó jeleneteit. Az ember szinte azt hinné, mintha volnának olyanok, akiknek nem érdekük a magyar egység! Mintha volnának, akik nem sok jót várnak attól, hogy a szenvedésekben és megpróbáltatásokban edzett magyarság túlságosan megerősítse a csonkaország magyarságának húsz év alatt felserkent haladóbb, szociálisabban gondolkodó, a népi őstalajba mélyebb gyökerekkel kapaszkodó szellemét, amely esetleg nagyobb erővel, gyorsabb ütemben találná megszabadítani a magyarságot felemelkedése béklyóitól? Mintha volnának, akik a felvidéki és az erdélyi szellemet tagadva, eldisputálva, meg akarnák akadályozni a magyarságot abban, hogy lelkéből kitépett önmaga darabjait ismét az örök magyar szellem egységébe ötvözve, nagyobb súllyal és jobb siker reményében léphessen fel külső és belső ellenségeivel szemben! Bárhogyan van is, csak a legnagyobb elégtétellel és megnyugvással lehet fogadnunk az Erdélyi Párt határozatát, amellyel az ország külpolitikai erőfeszítéseinek nehéz óráiban ragyogó példáját mutatta a magyar összetartásnak. Nincs ebben az országban józan fő, amely kétségbevonhatná, hogy az erős, széles rétegekre támaszkodó belső egység és az ezen nyugvó biztos kormányzás ma a magyarság létérdeke. Nincs józan fő, amely ne helyeselné, hogy az elkövetkező hónapok sorsdöntő küzdelmeiben minden magyar a kormányzó és a kormány mögött sorakozzék fel zárt egységben és hűségben. Önként folyik az eddigiekből, következőleg nincs józan fő, aki ne helyeselné, hogy a külpolitikai erőfeszítések e nehéz idejében a pártpolitikai küzdelmek teljesen feleslegesek és haszontalanok s bizonyára mindenhol örömmel jegyzik meg az Erdélyi Párt komoly és felelősségteljes lépését, mellyel a közvélemény túlnyomó többségét képviselő kormányzópárttal szövetségre lépő vezérét, Bárdossy László miniszterelnök urat, közös vezérnek ismeri el, akinek vezetése alatt minden politikai kérdésben, minden törvényjavaslat kapcsán egységesen kíván állást foglalni. Szinte halljuk azonban az ellenzék zavarosan osztódó, csoportotosuló gyér soraiból az örök frázist: az erdélyiek feladták önállóságukat, feladták elveiket. Nézzünk szembe tárgyilagosan ezzel az átlátszó, üres váddal. Nézzük meg, miért »szál egyenes fenyő« mindenki, aki az erdélyi egységet megbontja, s miért megalkuvó mindenki, aki lelkiismerete szavát követve, inkább az összefogást növeli, mint a széthúzást? Nézzünk szembe e kérdéssel és állapítsuk meg, hogy a kormányzópártnak a magas arányra túlnyomó többségében további számbeli fölényre semmi politikai szüksége nincs. A Magyar Élet Pártja a parlamenti számtan törvényei szerint kétségen és vitán felül keresztülviheti minden szándékát, következésképpen pártszempontból semmiféle további politikai előnyre szüksége nincs. Ha arra törekszik, hogy magában egyesítse a politikai programjával összhangban álló magyar törekvések minden árnyalatát, Somorjától Zágonig — úgy ez nem szorosan pártérdekből, hanem ennél sokkal fontosabb közérdekből történik. Az ellenzéki pártoknak, pártszövetségeknek azonban hatalmi, sőt úgyszólván létérdekük, hogy számbelileg is megerősödjenek, hiszen ha e tekintetben fejlődést mutatni nem tudnak, vagy pláne az ellenkezőjét példáznák, úgy azt a kevés támaszt is elveszíthetik a közvéleményben, amellyel eddig rendelkeztek. Ez azonban a legkevésbbé sem közérdek, csupán harmadrangú fontosságú pártérdekük. Nézzük meg végül azt is, hogy kell-e az erdélyi szellemet az egységtől s kell-e az egységet az erdélyi szellemtől félteni? Még kérdésként is botorul hangzanak e szavak, de állapítsuk mégis meg, hogy az erdélyi szellemet ettől a most kovácsolódó egységtől félteni semmiképpen sem kell. Az erdélyi szellemek csak egy komoly veszély fenyegethette, az, hogyha regionalizmussá zsugorodott volna. Ebben az esetben biztos eljelentéktelenedése következett volna be. Nem olyan nagy még ez a meggyarapodott csonkaország, hogy fontos összetevő elemeit közvetlen keze ügyéből kiengedhetné s amit mégis kienged, abból soha nem lesz a magyarság együttes akaratnyilvánítása. Márpedig mi valamennyien úgy óhajtjuk, hogy az erdélyi szellem beleötvöződjék a magyarság közös akaratnyilvánításába. Hogy amit Erdély akar, azt az egész magyarság akarja. Amit Erdély tud, az egész magyarság megtanulja. Amitől Erdély tart, amitől az erdélyi ösztön és óvatosság óva int, attól az egész magyarság óvakodjék. De a magyar egységet sem kell az erdélyi szellemtől félteni. Ellenkezőleg: a magyar egységet komolyan csak attól kellene félteni, ha abból az erdélyi szellem valami módon kimaradna. Ebben az esetben biztos meghasadásától kellene tartanunk s a hasadás vonalai pontosan ott állnának be, ahol összeforradni nem tudnánk. Márpedig mi valamennyien úgy óhajtjuk, hogy a magyar egység osztatlanul teljesedjék meg az egész hazában sob-