Reggeli Újság, 2004. június (1. évfolyam, 72-97. szám)

2004-06-01 / 72. szám

2004. június 1 A holokausztra... (folytatás az 1. oldalról) Bevezetőjében Koppelman Fé­lix, a hitközség helyi elnöke el­mondta: minden megölt zsidó Vá­rad hűséges polgára volt, és kép­zeljük el, mi történne, ha minden harmadik ember eltűnne a város­ból, porrá és hamuvá válva. Mert ez történt ezelőtt hatvan évvel. „Imádkozzunk, kérjük az örökké­valót, emlékezzen az ártatlanul le­gyilkolt hatmillió zsidóra, akik kö­zül másfél millió gyermek volt. Össze kell tartanunk, minden erőnkkel a megmaradásunkért kell küzdenünk. Megtisztelő, hogy a keresztény egyházak képviselői fontosnak tartották, hogy itt legye­nek velünk, pedig ma fontos ünnep van náluk” - mondotta pünkösdre utalva a szónok. A hatalmas hatágú gyertyatartón hegedűszó kíséretével meggyújtot­ták a gyertyákat. Hat szál gyertya a hatmillió áldozat emlékére. Az el­sőnek a túlélők adták a lángot. Megható volt, amint idős, hajlott hátú emberek némán, könnyes szemmel gyújtották meg a gyer­tyát, miközben a kórus tagjai a zsi­nagóga két oldalán sorakoztak fel gyertyáikkal. A másodikat két ke­resztény gyújtotta meg, azok az emberek, akik több tíz zsidót men­tettek meg saját életüket is kockáz­­­­ava. A jelenlegi polgármestert ér­­­­ az a megtiszteltetés, hogy ő is meggyújthatott egy gyertyát, majd Sorin Iulian, az Országos Zsidó Hitközség elnöke, a háromgenerá­ciósra nőtt Rosenzweig család, vé­gül pedig a helyi fiatalok járultak a gyertyákhoz. A polgármester beszédében arra kereste a választ, miért kell emlé­kezni egy olyan eseményre, amiért szégyenkeznünk kell. Mint mond­ta, egyetlen állat sem tesz olyat, mint amire az emberi faj képes: le­mészárolni emberek millióit. Nem szabad engedni, hogy még egyszer megtörténhessen, ami hatvan év­vel ezelőtt. Várad nagyrészt az itte­ni zsidóknak köszönheti európai várossá válását, épített örökségét. Menachem Hakohen főrabbi jiddis nyelven szólt az emlékezők­­höz. „A zsidó nép az emberiség legnagyobb tragédiáját élte meg, és bár ellenségeink azt hitték, csontvázak maradunk, mi újjáépí­tettük Izrael államát. Talán az itt ülők nem is hitték, hogy túlélhetik a holokausztot, itt vannak, új csa­ládokkal, bízva a jövőben. Akkor megfogadtuk, hogy nem történik meg ismét. A holokauszt gyilkosai ugyanolyan bűnösek, mint Káin, aki nem elég, hogy megölte testvé­rét, de megpróbálta letagadni tet­tét. Ezt teszik ma is sokan. Hatvan év telt el, de egyesek azt állítják, az egész kitaláció. Egyetlen pilla­natig sem szabad hagynunk ezeket az új Káinokat! Minden vallás hisz istenben, a tízparancsolatban pedig ott áll: Ne ölj! Aki tagadja az elkö­vetett gyilkosságot, isten létét ta­gadja” - mondta a főrabbi. Sorin Iulian arról beszélt, hogy valóban fontosak az emlékművek, de sok­kal fontosabb a közösség élete. A fiatalok jelentik a jövőt, és az, hogy sokan vannak, biztosíték a fennmaradásra. A kórus megható éneke után a rendezvény a kertbeli emlékműnél zárult, ahol elmondták a halotti imát, a kádist. Postafiók Nekünk van és lesz véleményünk erről, arról, amarról. Bizonyára önnek is van és lesz. Ha közzé akarja tenni, írja meg és hozza be vagy küldje el szerkesztőségünkbe. A Postafiók rovatot azért indítottuk útjá­ra, hogy az olvasói leveleknek, közlendőknek teret biztosítsunk. Levél­címünk: Redacjia Reggeli Újság, of. p. 2„ c. p. 117., 410353 Oradea. E-mailt is küldhet a reggeli!­rdsor.ro címre. Várjuk írásait! Ha szóki­­adása miatt netán fél az esetleges retorzióktól, nevét és címét akkor is írja meg, de kérésére nem fedjük fel a kilétét, ha erre a törvény eset­nem ! Tisztelt szerkesztőség! Segítségért folyamodom önökhöz, amennyiben tudnának egy sze­mélyt avagy egy fórumot megnevezni, aki (vagy ami) a panaszomat meghallgatná. Idős házaspár vagyunk (66 és 70 évesek), akik egy forgalmas, zajos utcából mostani lakhelyünkre költöztünk tavaly ősszel. Örültünk a csendnek, hisz ezen utca gyér forgalmú, ám az öröm mint kiderült, nem felhőtlen. A tömbház előtti autóparkolóba, illetve utcára összegyűlnek n­aponta a környék gyermekei, kicsik és nagyok vegyesen, sokszor öten­­tízen, és néha három labdával is futballoznak. Ez dübörgéssel jár, amint a cementhez verik labdáikat. Szóvátettem ezt a házmegbízottnál (§el de scará), akinek kedves neje megnyugtatott, hogy ez ellen tenni nem lehet, hisz a gyermekeknek joguk van játszani. Mondom én, de nem futballoz­ni, hisz 50 méterre van játszótér, vegyék azt igénybe, mire a nebulók vá­lasza, hogy az füves, és nem pattan a labdájuk oly jól, mint a cementen. Kérésem tehát süket fülekre talált, s hiába koppan a labda néha autók te­tején is, senki nem foglalkozik az üggyel. A főszereplők természetesen a házmegbízott két fia, akik nagyon otthonosan mozognak a környéken. Múlt hét végén péntek délutántól vasárnap estig az említett család kiuta­zott falura, s érdekes mód egyetlen gyermek nem játszott a ház előtt egé­szen vasárnap este 9.30-ig, amikor ismét beindult a gépezet. Kérésem, kérdésem az: vajon ennyire hiányában vagyunk az emberi jogoknak? Mi ketten arra vagyunk kárhoztatva, hogy életünk talán csak rövid szaka­szán eltűrjük a mindennapi (4- 5 órán át tartó) dübörgést, vagy létezik valaki, aki azt mondja, amit én: gyermekek vagytok, fussatok, játsszatok, de ha zavaró a labda dübörgé­se, menjetek játszani az arra kijelölt helyre. Tisztelettel zá­rom soraimat, s ha mód van segítségre, azt nagyon megkö­szönöm. Trippa Margit Az a bizonyos Odobescu utcai helyszín Nagyvárad HÉTKÖZNAP Olvasónk levelét eljuttattuk a múlt héten Biró Rozália alpolgár­mester irodájához, ahol megígérték, hogy rövid időn belül válasz születik rá, s azt akár közzé is tehetjük. A je­lek szerint az elöljárónak ebben a zsúfolt kampányidőszakban nem volt ideje ezzel a konkrét üggyel foglalkoznia. Ha állásfoglalása meg­születik s eljut hozzánk, igyekszünk tolmácsolni. Egyébiránt számos olyan olvasói levelet kaptunk az elmúlt hetekben, amelyeknek nem sikerült teret bizto­sítanunk, hadd utaljunk pár szóban ezekre. Szabó Alexandra váradi la­kos például az RMDSZ vezetőit, képviselőit bírálja, akik szerinte csak saját érdekeiket képviselik, s erről hirtelenjében az elkótyavetyélt nyári színház jut az eszébe. Ő Orbán Mihály tántoríthatatlan hívének mondja magát. Balogh Gyula mér­nök viszont a Reggeli Újságénak. Nagyváradi polgártársunk leveléhez két - egy civil és egy vallási töltetű - saját verset is mellékelt, köszönjük ezeket, nemkülönben a lapunkat méltató szép szavakat. Valamint azt a felajánlkozását, hogy a lap szer­kesztésében és terjesztésében is ki­venné részét szívest-örömest. Nos, a szerkesztéssel megbirkózunk ma­gunk is, hisszük - vajon túlzott önbi­zalommal? -, hogy ehhez talán ér­tünk is, ám a terjesztés körül bizony nagyon sok gond van, ráadásul ez nem is a mi reszortunk, ez egy külön szakma, erre mi nem szegődtünk. Az újságíró írja, a lapterjesztő ter­jeszti az újságot, ez a dolgok rendje, menete. Ellenben lapunk népszerű­sítéséhez minden segítség elkél, eb­ben nagy hasznát vehetjük a mérnök úr és mások közreműködésének is, előre is köszönjük. Előkerültek Kettyüs Sándor be­küldött írásai is, elkeveredtek egy időre, az illetékes szerkesztőnek im­már a kezébe adtuk őket, következ­het a megjelentetésük, ha a redaktor is úgy akarja... K.A. -­ Reggeli Újság / 3 FELE SEM TRÉFA Számháború Búr a rekordok híres könyve (még?) nem említi, de Románia lakosságának nagy többsége számolóművész lett. Az élet kényszerítette erre. Nemcsak a sok-sok nullával gazdagodott fejjel történő alapvető matematikai műveletek tették azzá, hanem reálértékben sok-sok hányadával csökkent jövedelme taszította erre a kényszerpályára. Ugyanis bűvészmutatvánnyal egyenértékű teljesítmény az, ha valaki fizetéséből vagy a mindennapjait megcsúfoló nyugdíjából próbál emberhez méltóan élni. Magáncég és állami intézmény egyvalamiben már közös nevezőre jutott: minimálszinten fizetik a munkát. A vállalkozó, ha minden adóterhét teljesítette, és alkalmazottaival szemben is eleget tett kötelezettségeinek, az alig valamivel is kénytelen megelégedni. Természetesen csak akkor, ha törvénytisztelő polgár és mindent kifizet, amit Európa legrafináltabb és legbonyolultabb adórendszere, a román fináncpolitika előír számára. Az állam pedig azért is szűkmarkú, mert toldozott-foldozott költségvetése minden ésszerűségnek fittyet hányva a létminimum határait súroló bérrendszert tesz lehetővé. Ilyen a nyomor forrásvidéke. A szegény egyre szegényebb, az eddigi középrétegek is lejtőre kerültek. Az újgazdag milliárdosok pedig gipszpaloták fürdőmedencéiben és szaunáiban dőzsölnek, sok tízezer eurós járgányokkal furikáznak, s azt a bizonyos szociális érzékenységet hírből sem ismerik. Ez vadkapitalizmusunk természetrajza. Piacgazdaságunk - amit inkább piac­gazdátlanságnak neveznék - csak az emelkedő árak tekintetében európai színvonalú, ugyanis „uniós" igyekvéseit csupán az újabb és újabb áremelések merítik ki! Csak a legújabbakról szólunk: a benzin- és egyéb üzemanyagárak ismét 10-12 százalékkal nőttek. Tengelytörő útjainkon immár vén kontinensünk talán legdrágább benzinjét fogyasztjuk. Egy liter árából Amerikában annak ötszörösét is megkapnánk... Mától 12 százalékkal nő a távfűtés gigakalóriáinak ellenértéke. S ami a legröhejesebb, azok, akik urotestjeik számának redukálásával próbáltak takarékoskodni, vagy lekapcsolták magukat a távfűtési hálózatról, egy-két év múlva azért is fizetnek majd, amit nem kapnak! A kilowattokat is már drágábban fizetjük. A hústermékek piaca is lépést tart az emelkedésekkel. Egy-két hete a szárnyasfélék ára 78-80 ezerről 92-94 ezerre srófolódott. Ez is 12-13 százalékos emelkedés. Bejelentették a Romtelecom bérleteinek és hívásdíjainak módosítását is. Annak ellenére, hogy a mobiltelefon már szinte olcsóbb! Mindennapi kenyerünket sem kímélte a drágítás: 10-12 százalékkal fogunk többet fizetni érte. És még mindehhez hozzájárul az üzemanyagköltségek drágulása miatti árlépcső - s ez teszi teljessé azt a közeljövőt, melyet a rózsás és tulipános választási ígéretek sem tudnak elködösíteni. Már-már röhögtető az, hogy mindezt ellensúlyozandó 2 (azaz kettő!) százalékos nyugdíjemelést harangozott be a kormány! Tessék csak számolni: az árak 12-14 százalékkal nőnek, a nyugdíj két százalékkal emelkedik. Érthetőbben: 10 százalékos az életszínvonal romlása! És a közeljövőben ennek a gazdaságpolitikának helyi hatalmasságaira fogunk voksolni! No comment. És persze, majdnem elfelejtettem: ennek már fele sem tréfa. Idáig Ottó A prefektúrának már kényelmetlenek a tiltakozók Egyre kényelmetlenebbé válnak a vármegyeháza előtt éhségsztrájkot folytatók a kormánybiztosi hivatal számára. A Hőerőmű egykori alkalmazottai közül már többet is kórházba­ ­ kellett szállítani. A tüntetők nem engednek a maguk igazából, követelt pénzüknek azonban egyelőre híre-hamva sincs. „Engemet innen csak a csendőrség visz el, hiába kérlelnek, hogy hagyjuk abba a tiltakozást. Amint megkapom a nekem járó pénzt, itt többé nem látnak” - magyarázta hevesen a prefektusnak egyikük. A két éve elbocsátott és éhségsztrájkot hirdetett munkások száma egyre gyarapszik, a kezdeti kilencről tizennégyre emelkedett. Csütörtök délelőttől „költöztek ki” a kormánykirendeltség elé. Az ötnapi éhezés alatt rosszullét miatt már több személyt is a mentőnek kellett elszál­lítania. Sarb prefektus hétfőn fogadta a tiltakozók küldöttségét, ugyanak­kor félórás beszélgetésre is kiment hozzájuk. Nem jutottak egyezség­re, a tiltakozók nem engednek. Retegan alprefektus a sztrájkolók ügyvédjére hárítja a felelősséget, aki szerinte nem tett meg mindent azért, hogy a végkielégítést megkaphassák. „Igazuk van, joguk van a pénzhez, de semmit nem tehetek - magyarázta -, meg kell várni a pe­rek végét, addig hiábavaló az éhségsztrájk.” Az igazságszolgáltatás kötelezte a bukaresti Termoelectricát, hogy fizesse ki az elmaradt végkielégítéseket, a vállalat azonban a Legfel­sőbb Bírósághoz fordult, megfellebbezve a döntést. A bukaresti fő­vállalat azért nem akar fizetni, mivel a tiltakozókat azt követően bo­csátották el, hogy a központtól leváló hőszolgáltatót átvette az önkor­mányzat. A gond abból adódott, hogy az elbocsátásokról és végki­elégítésekről szóló határozatra még a bukaresti cég pecsétje került, nem pedig a helyi tanácsé. A 2002-ben leépített több mint 500 alkal­mazottnak egy része megkapta a kormányhatározat előírta összeget, 150 személy azonban azóta is várja. A ki nem fizetett summa 24 mil­liárd lejre rúg. ......... ...........----- .......... L. L.

Next