Repülés, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1983-09-01 / 9. szám
HÁMORI GYÖRGY 1937-1983 Tragikus repülőhalállal elment közülünk a KAPITÁNY. A Kapitány - mert így ismerte mindenki Hámori Györgyöt - az MHSZ Postás Repülő Klub vitorlázórepülő oktatója volt. A magyar vitorlázórepülés egyik legalaposabban felkészült oktatóját vesztette el benne. Azon tucatnyi versenyen, amelyen indult, mindig ő volt a postások csapatkapitánya. És ez a képzettsége, emberi és sportemberi hozzáállása alapján mindenki számára természetes volt. Most is így volt, a II. Kohász Kupán, ahol arany- és gyémántkoszorú feltételeket repülve bizonyította, hogy állja a versenyt a legjobb fiatalokkal. A Postás Repülő Klubban klubtanácstag volt, a politikai és a honvédelmi nevelőmunka felelőse. A környezetében élő embereket állandóan személyes példamutatásával formálta. Azon kevesek közé tartozott, akiknek az elméjében határozott rend volt. Benne a haza, a család, a munka és a repülés szeretete harmonikus egységet alkotott. Szegényparaszti családban született Tótkomlóson. Három évtizede volt gödöllői lakos. A középiskola befejezése után a munka mellett képezte magát műszaki szakemberré. Rátermettsége és emberi magatartása miatt csakhamar vezetői pályára került, egyre magasabb posztokon. A gödöllői városi PB titkára volt azokban az időkben, amikor a város a legdinamikusabban fejlődött. Néhány éve a Gödöllői Építőipari Szövetkezet elnöke volt. Közéleti tevékenységéért a ,,Pro Urbe” arany fokozatával tüntették ki. Kapitány, emléked megőrizzük ! D. H. D. ISTEN VELED, NYÜSZÖGE A szikkasztó hőség váratlanul fordult didergető hidegbe. Az óbudai temető fáit kemény szél cibálta. Élő repülők kevesen voltunk — a többiek, kiknek tört szárnya rég porlad, hallgatagon fogadták az újonnan jövőt. Kötelék nem jött, egyetlen tiszteletkor sem berregett az aprócska urnasír fölött. Aranykoszorú díszlett a gomblyukában annak, aki meglepődve kérdezte: miért jött volna? Hiszen nem zuhant fel Háhner István feltűnés nélkül távozott. Csak lélekben búcsúztunk tőle , mindenki a maga módján. A hatvanas évek végén történt, a Nemzetin. Vagy 200-as háromszögre indult a mezőny, jó idő volt. Az érkezési vonalon bóbiskoló sportbiztosok suhogásra riadtak, Háhner Fókája már földet is ért. Visszafordult volna? — Dehogy — vont vállat Pisti. — Megrepültem. — Azzal levágta magát egy vontatógép szárnya alá és már aludt is. Az utolsók között indult — a következő gép vagy félórával utána ért haza. Hihetetlen fölénnyel nyerte a számot, majd a versenyt. Ekkor kezdtek rá felfigyelni. 30 éves volt, madárember. Csak a repülésben, a repülésért élt. Szélsőséges, vadóc. Ami a szívén, az a száján , sem diplomáciát, sem formális tekintélytiszteletet nem ismert. Úgy gyűjtötte a haragosokat, akár a repült órákat, mindkettőből egyre több akadt. Hanem aki szerette, az nagyon szerette. Mert kedves volt, hűséges barát, jószívű, egyszerűségében nagyszerű ember. Vadmadár volt, persze. Játéknak akarta felfogni az életet, szeretett nevetni, szeretett nevetve játszani a levegőben. A levegőben, mely életeleme volt, amelyért feláldozott — vagy meg sem szerzett — egzisztenciát, anyagiakat, családot. S melyről nem vette tudomásul, hogy annak — a levegőnek, a repülésnek is vannak szabályai, törvényei. Számára mindez kalicka volt. Vadmadár lévén, nem akarta tűrni. Neki-neki repült — s egyre gyakrabban hullott zúzottan vissza. Jött még egy szép „kitörés": a 19 méteres gépek kupája 1976- ban, Röyskölöben, a finnországi Vitorlázórepülő Világbajnokságon. Akkor már külföldön is jól ismerték, becsülték, mint repülőt, szerették mint embert. Tárgyilagosan, hibáit sem feledve. Ahogyan magyar barátai örökösen jobbítani akaró zsörtölődése miatt Nyüszögének, a lengyelek — indulatosságát ismerve — Koguciknak, Kakaskának hívták. Szerették, számontartották. Aztán valahogy eltűnt. Az idegei hallottuk. Az alkohol — mondták, önsorsrontó — hangzott az ítélet. Ilyen gazdagok vagyunk kiváló repülőkben? — tamáskodtak mások. Az idő közben múlt — de hát Háhner olyan fiatal. Majd rendeződnek a dolgai — és ennyiben hagytuk. Aztán jött a halálhír. És már van válasz a kérdésre, mely egy készülő írás címe lett volna: „Hová tűnt Hábner István?" Bennünket, néhányunkat, akik az óbudai temetőben az egyszerű szertartást végignéztük — és nem ment a fejünkbe, hogyan fér egy ilyen nagy repülő egy ilyen parányi urnába - dideregtetett az őszies szél. Hanem a lejtőn, a Hármashatárhegyen vitorlázógépek álltak. Nem tudták tán, hogy mi történik alattuk — mégis ők adták meg a legméltóbb végtisztességet Háhner Istvánnak, aki élt 44 évet — és semmi egyéb nem volt, csak vitorlázórepülő. SAK Háhner István, az 1974. évi magyar bajnok (Szabadfi Botonddal és Szentvölgyi Tiborral) Az esőcsináló űrrepülőgép REPÜLŐÚT előtt a pilótát is, az egyszerű utast is jobban érdekli az időjárás alakulása, mint máskor: senkinek semmi kedve ahhoz, hogy rossz idő, kedvezőtlen felhősödés, felszállást akadályozó csapadék miatt kiszámíthatatlan, órákig várakozzék arepülőtéren. Az időjárás alakulása nemcsak a hagyományos repülés „alkalmazottait” és utasait, hanem a kozmikus rakétákat indító ballisztikai szakembereket is érdekli: jó előre igyekeznek kiszámítani, milyen időjárás várható a rakéta indításának napján, óráiban. Egy mai, nagy teljesítményű rakétának nem „nagy ügy” áttörni akármilyen vastag és bonyolult felhőzetet, a szakemberek mégis arra törekszenek, hogy tiszta napos időben kerüljön sor a rakéta indítására. Nem véletlen, hogy a legismertebb űrrepülőterek — a Szovjetunióban Bajkonur, az Egyesült Államokban Cape Canavaral (Cape Kennedy) — olyan tájon épültek fel, ahol az év 365 napjának többségében derült, verőfényes az időjárás. Éppen ezért figyeltek fel már az első kozmikus rakéták indításakor arra, hogy az indítás térségében — szinte rögtön e hatalmas űrjárművek „távozását” követően — csaknem minden esetben eleredt az eső. A közelmúltban, amikor első útjára indult a többszöri felhasználásra tervezett amerikai űrrepülőgép — a Columbia —, a Cape Canavaral-i űrrepülőtér körletében még különösebb eseménynek voltak tanúi a NASA, az űrkutatási hivatal szakemberei: a szárnyas űrjármű eltűnése után savas eső hullott a tájra. Ezt a jelenséget a NASA klímatológusai azzal magyarázzák, hogy miközben mintegy ezertonnányi szilárd üzemanyagot égetnek el a Columbia hajtóművei, meglehetősen nagy mennyiségű hidrogén klorid szóródik szét a levegőben. Azt is tudják, hogy a Columbia indításának óráiban az űrrepülőtér fölötti légtér nyugodt — a levegő szinte mozdulatlan — volt, illetve a mérések nagy páratartalmát regisztrálták. Az esőt az űrrepülőgép hajtóművének hősugárzása okozta, s a lehulló csapadék azért vált savassá, mert az esőcseppek magukba oldották a hidrogénkloridot. A NASA egyes szakemberei szerint az ilyen savas eső kedvezően befolyásolja a növényzet fejlődését, számos biológus azonban úgy vélekedik, hogy a hidrogénkloridos csapadéknak több a kára, mint a haszna: veszélyezteti az élő vizek és a víztárolók állatvilágát, sőt feltehetően a szárazföldi állatpopulációkat is. H. F. 12