Egyesült protestáns gimnázium, Rimaszombat, 1865
Voltak, kik a természet és nevelés közti különbséget határozott számokban akarták felmutathatni, azt állítván, hogy egyenlő természeti adományokkal bíró két egyén közül a nem mivest úgy áll a nevelthez, mint például 5: 8. Azonban az ily kimutatás önkénye és tarthatlansága első pillantatra is belátható. Csak annyit mondhatni bizonyossággal hogy ahol mostoha kézzel működött a természet, ott a nevelés ragyogó tehetségeket nem teremthet, mert amely mag a sziklára, a tövisek közé vagy az útra esik, az nem fog gyümölcsöt teremni. ,,Bolondság, azt állítani“ — mondja Diesterweg — „mintha a tanító és nevelő tudományt vagy épen erényt önthetnének növendékeik lelkébe, holott azoknak minden feladata abban határozódik, hogy a szellemi tehetségeket ébresszék, serkentsék, növeljék s a tudomány és erény elsajátítására fogékonyakká és alkalmatosakká tegyék.“ Irányt adjon a nevelés, támogassa mivelődési pályáján a gyenge növendéket: egyik nap a másik után következvén, a helyesen kitűzött irányban az élő szükségkép fejleszteni fogja a testi és szellemi erőket, mint visszatarthatlanul fejleszti és virágzásba hozza a tavaszi eső és napsugár a növény csiráját. S bár kívánatosnak látszik, hogy a gyermek kedvtöltésének ne vad kicsapongás legyen bélyege, hanem az emberi érzületnek megfelelő színezet ömöljön el rajta, hogy mulatságát ne durvaság, hanem szívnemesítő irány tüntesse ki, hogy játéka testi fejlődését czélszerűen előmozdítván, szelleminek ébresztésére is jótékony hatást gyakoroljon; — mégis ha mi kívánni valót talál e terén a nevelés, a kisdednek hajlékony kora által támogatva, ezért érhet, ha ügyszeretet, belátás, kitartás vezérlik lépteit. Ügyes kéz, biztos tapintat mellett nem lankadó buzgalom vezesse a szülői nevelés teendőit. Ha az anya irtózik gyermeke sírásától, ha minden áron menekedni óhajt rendbontó divatságától, ha csevegő magzatjának tudásvágyából származó kérdéseit figyelmére s válaszára nem méltatja, ha idegen kézre bízza őt akkor, midőn annak az édes anyai hű ápolásra nélkülözhetlen szüksége van, ne csodálkozzék ha idővel oly irányban látja fejlődni gyermeke szellemét, mely sem őt örömre nem jogosítja, sem szive magzatját szép jövővel nem kecsegteti, is ki mint vet, úgy arat. A túlságos szigor többnyire félénk természetű s önállóságra nem emelkedhető egyéneket nevel, sőt gyakran bizalmatlankodó, kétszínű daczos jellemnek veti meg alapját; holott a gondatlan elhanyagolás, vagy — ami e téren alig különbözik, — a túlságos lágyság a bánásmódban, kötelességet nem ismerő, irány és czél nélkül élő embereket nevel. Intcsük későbbi belátás által nem pótolja az ifjú első nevelésének hiányait és mulasztásait. Isertem szülőket, kiknél elvhiány és követhetetlenség a nevelésben, tehát akár szükség nélküli szigor alkalmazása, akár a szigor szükségének fel nem ismerése és elmulasztása idézte elő gyermekeikben azon ferde irányú jellemet, melyet csak akkor vettek észre és igyekeztek egész erővel — bár sikeretlenül — elnyomni, mikor ez már az ifjú lélek gondolkozásával azonosulván, a jobb útra intő szózatnak, vagy mert elkésett, vagy mert nem czélszerű módon közöltetett, elfogadására és követésére bezárva maradott. Ha lesznek szülők, akik ezen igénytelen sorokat olvasandják, győződjenek meg, hogy a gyermek czélszerű nevelése nem akkor kezdődik, mikor az a nyilvános iskola küszöbét lépi át, sőt hogy többnyire a szülői ház veti meg a nevelés alapját s az iskola csak ezen a meglévő alapon emelheti a mivelődés épületét. A gyöngéd kor éveiben akár a közvetlen példának, akár az oktató és felvilágosító hangnak, akár az útbaigazító és megrovó beszédnek sokkal gyümölcsözőbb a hatása, mint a későbbi években. De épen azért a kisded környezetének ferde szokásai, helytelen vagy épen illetlen kifejezései, sőt olykor erkölcstelen tettei, bal irányt adnak a nevelésnek, megmetélyezik a gyermek belsejét s nem egyszer helyrehozhatlanul megrontják annak erkölcsét, még mielőtt azt az iskola rendszeres vezetése alá vehette s nevelésére befolyást gyakorolhatott volna. Sokat foglalkoztam életemben a történelmileg valóban jeles és nagy férfiak életrajzának tanulmányozásával, s úgy tapasztaltam, hogy a gondos anyák, mint az első nevelés legközelebbi eszközei és tényezői, vetették meg gyakran alapját fiaik egykori nagyságának. Nem említem a spártai nőt, ki maga adott fegyvert fia kezébe, hogy menjen védeni hazáját; nem említem azt, ki Rómában legnagyobb büszkeségének tarjá, hogy a „mater Gracchorum;“ nem említem, hogy Goethe anyja nem is mutatta be máskép magát az ismeretleneknek, mint: „Ich bn die Mutter von Goethe.“ Mert minek hivatkozzam idegen nemzetek példáira, holott nemzetünk történetének lapjai telték a jeles anyák példányképeivel. Már a történet előtti korból ismeretes a monda, melynél fogva Álmos anyja álmainak volt befolyása a magyar hét néptörzsnek felkerekedésére s Európában Etele birodalmának elfoglalására. Felhozom hazánk történeti múltjából apostoli első királyunk anyját, ki fiát az európai élet és a keresztény vallás szellemével megismertette; felhozom a kegyeletes emlékű Szilágyi Erzsébetet „a nemes fiúból lett nagy király“ szülőjét s apja táborozásai alatt gondos nevelőjét. S a legközelebbi időkből ki nem tudja, mi kegyelettel említi Kazinczy Ferencz azt az anyját, kint oly fáradhatlan