Ring, 1993 (5. évfolyam, 2-13. szám)
1993-01-20 / 3. szám
RING - NYÍLT KÜZDŐTÉR „Kintlevőségeink” nyomában Sokszálú őstörténetünk - A hazafiságról, a nemzeti öntudatról óhatatlanul eszünkbe jut forradalmár költőzsenink - Petőfi Sándor akinek szelleme ma is „maga a tűz”. Nemhiába tartanak tőle olyannyira, hogy még földi maradványait sem engedik haza. Professzor úr megállapítását - miszerint a barguzini 7-es számú sírban Petőfi földi maradványait találták meg - már a nemzetközi vizsgálatok is igazolták. Mit érez most, az útszéli támadások, megaláztatások után? - Már a rendszerváltás legelső napjától újra nemzeti eszmét adtam volna az embereknek. -Mi idősebbek még átmentettük magunkkal a nemzettudatot. Negyvenöt év kiesett, tehát sietnünk kell, hogy a fiataloknak átadhassuk. Gyakran járok vidékre, főként falvakba és megyeszékhelyekre. Az ottani emberek panaszkodnak, hogy sem a rádióból, sem a tévéből, de máshonnan sem kapnak semmilyen nemzettudatot erősítő ösztönzést, sem igaz magyar történelmet. Mi magyarul vagyunk emberek A régi tankönyveket tanítják, amelyeket részben meghamisítva, idegen szemlélettel készítettek, így a fiatalok nem ismerhetik meg sem a magyar történelmet, sem mérhetetlenül gazdag ősi kultúránk anyagát. Ha mi nem adjuk át azt a nemzettudatot, amellyel rendelkezünk, akkor ennek kárát vallja az ország, az egész magyar nép. - Mi az Európa-házhoz való csatlakozásunkkal kapcsolatos véleménye? - Az emberben nagyon sokféle érzés megfér! Megfér a magyarság és a nemzetköziség is, csak harmonikusan kell összehozni a kettőt! Nekünk magyarul kell nemzetközinek lennünk! Annak idején - „a tiltott időkben" - a jelenlegi vezetés egyes tagjaival együtt írtunk egy könyvet. Az interjúkötet címe az volt, hogy „Mi magyarul vagyunk emberek”. A szerzők között szerepelt Pozsgay Imre, Für Lajos és Csurka István is... Nem kaptunk dicséretet érte!... Senkire sem haragszom. Úgy érzem, gyermeket szültem. Annak idején az ország közvéleményéhez hasonlóan én sem ismertem a Petőfivel kapcsolatos tényeket, hiszen azokat gondosan titkolták előlünk, így nem azért vettem részt a Petőfi-expedícióban, mert hittem abban, hogy a költőt megtaláljuk. Elsősorban azért vállaltam a kutatócsoport szakmai vezetését, mert tudtam, Barguzin közelében - a mai Ulan-Udéban - volt az utolsó hun helyőrség. Őseinkkel együtt ezen a területen éltek valamikor a japánok elődei is. Innen származnak a legklasszikusabb székelykapuk, s a legszebb életfák is. Ezen a vidéken csaknem minden udvaron gémeskút emlékeztet a magyar tájakra. Ezért vállaltam szívesen az utat. Indulás előtt a repülőtéren a feleségem búcsúzóul figyelmeztetett: „Ha netán megtalálnád Petőfit, temesd vissza, mert az csak bajt hozna!...” Igaz, Barguzinban nem „vaktában kapirgáltunk”. Előzőleg a helybeliek csaknem pontosan meghatározták a sír helyét. Közülük Vinokur még a keresztre erősített feliratra is emlékezett, így nem véletlen, hogy már a második napon megtaláltuk a keresett földi maradványokat. Miután megláttam s megvizsgáltam a csontvázat, nem tudtam azt mondani, hogy nem Petőfié. Később, a meglehetősen drasztikus és igazságtalan támadások idején, azt tapasztaltam, ha az ember hisz valamiben és szakmailag biztos a dolgában, akkor ez minden körülmények között óriási erőt ad. Politikai, kultúrpolitikai, vagy önös érdekből ideig-óráig cáfolhatják ugyan az igazságot, de végül mindig a tények győzedelmeskednek. Én egyetlen harcias támadásra sem válaszoltam. Úgy gondolom, az idő, a történelem majd elrendezi a dolgot! Ha szakmailag tévedtem, akkor buktam egy életre! Ha viszont igazam volt - és igazam van -, akkor az idő úgyis engem igazol, mert az idő az igazságnak dolgozik! Az előbb említett ok mellett még azért is mentem Szibériába - amit még 1989. július 13-án, a repülőtéren említettem -, hogy amennyiben nem találjuk meg Petőfit, akkor is megéri a fáradságot, hiszen legalább újra foglalkozhatunk a magyar történelem egyik legcsodálatosabb korszakával, a 48-as forradalommal és szabadságharccal. A jelképes Petőfi-sír Barguzinban a helyi lakosok és a magyarok virágaival .