Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám
w föSWäi fülbemá$?ó Dicsérni jöttem, nem temetni. Pedig majdnem. David Gahan speedballakciója, az elmúlt év őszén, majdhogynem pontot tett az elmúlt tíz év egyik legfontosabb popegyüttesének történetére. Kevés zenekar ment át ennyi metamorfózison: a Vince Clark-korszak kezdeti csilingelő szintipopjától kezdve, a nyolcvanas évek közepének kísérletező-kultikus programján, a letisztult Depeche Modehangzáson és a világszerte komoly méreteket öltő Mode-lázon át az album fülledt nagyzenekaros, rockhangzásra kacsintgató, néhol monumentális perfektségéig. Kockafejű kis Dave-ek és melírozott kis Martin Gore-ok ide, Bravo-poszterek oda, itt egy komoly, kísérletező, az igényességet és a popularitást mesterien adagoló zenekarról van szó. Történet a történetben a frontember Dave Gahan magánmetamorfózisa: a nett angol popfiúból loboncos-szakállas Los Angeles-i junkie, heroinos-kokós bálvány, aki Kurt Cobain öngyilkosságakor arról beszélt, hogy a Nirvana frontembere „lenyúlta az ötletét”. De dicsérni jöttem, nem temetni, ami egyrészt egy kórházi két perc kérdése, másrészt azé, hogy a zenekarból kivált stúdióagy-producer-szintiprofi Alan Wilder távozását a Depeche Mode túl tudta élni. Ez sem múlott sokon. A bandát tavaly ért sokksorozat után Gore, a zenekar dalszerzője, a másik kulcsfigura - ahogy nyilatkozta - majdhogynem feladta. Aztán mégsem. Inkább nekiállt az új album, az Ultra elkészítésének. Szükség volt, ugyebár, az eltávozott Wilder helyett egy másik olyan fejre, akinek a kobakjában legalább annyira megjelenik egy zenekar hangzása, és aki legalább olyan jól fickándozik stúdiókörülmények között. A mentőangyal Tim Simenon, azaz maga a Bomb The Bass személyében jött el. A Bomb The Bass az elmúlt jó pár év egyik legérdekesebb, legkísérletezőbb mostanság nem aktív acidhouse-techno produkciója, így Simenon nem lehetett rossz választás. Ráadásul nem is igazán úgy gondolkozik, ahogy azt egy vérbeli technicistától elvárhatnánk: „Martin nagyszerű dalszerző... dalok, dalok, dalok, erről szól az egész”. A Depeche Mode amúgy is erről szól. Sok más fél- majd eltűnt szintetizátort használó zenekarhoz képest azért maradhattak talpon, mert a gépi hangszerelés mellett/ellenére dalokat írtak. És - bocs, a pátoszért - a dalok meg mindennél erősebbek. Ultra. Aki valami szélsőségeset várt az új Depeche Mode-albumtól, az csalódni fog. A dalok lassan ropják az lemez összlejátszási idejének kirótt perceit, maximum középtempóig gyorsulnak, a hangszerelés meg igencsak konzervatív. Manapság, amikor mindenki a dzsungelbe tart, a három Mode-ista és Simenon producer úgy használt modern hangzásokat, hogy közben azokkal a régi - kettővel, hárommal ezelőtti - Depeche Mode munkákra utalt, nyoma sincs a divatos táncritmusoknak, viszont tudni lehet, hogy az Ultra most készült, ez így együtt nem kis bravúr. A Songs Of Faith And Devotion fülledt, nagyzenekaros, agyonhangszereltsége is eltűnt - tán egy dalban bukkan elő -, helyette valamiféle levegősebb, lebegősebb, ám mégsem könnyed hangzás van. A dalok jók, viszont nincs köztük olyan igazi sláger, még a debüt-kislemez, a Barrel Of A Gun sem igazán az, viszont az Ultra egésze erős atmoszférát teremt, mint dalcsokor hat. És persze a pluszok. Felbukkan nagybőgő és basszusgitár, slide-gitár, élő dob. Mert vendégzenészek is vannak: Doug Wimbish a Living Colour ex-basszusgitárosa, Jaki Liebitz a Can - a legutóbbi Wantedban olvashattál róluk - dobosa, és egy B.J. Cole nevű gitáros. A Depeche Mode az elkészült számok némelyikét remixre kiadta az Underworldnek, keverjék ugyan már meg kicsinyt. Ezt miért így a végére? Hát azért, mert így áll össze a Depeche Mode kép: jó dalok és sokféle közreműködő meg mindenféle kollaborációk és nem trendkukkoló zenészek. Egy jó popzenekar, mondjuk,némethKispál és borz: Bálnák, ki a partra Szövegezni most nem kell, megvolt néhány oldallal előrébb, maradna a zene, hogy abban hová jutott a Kispál, ötről-e hatra vagy egyáltalán, az Ül óta. Minden Kispál-album színezve volt néhány vendégzenésszel, vendéghangszerrel, de ez az első lemeze az állandó öt (hat) fős felállásnak: Dióssy D. Ákos billentyűs és Vitray Ferenc gitáros mostanra érett össze igazán össze Lovasiékkal, lehet őket igazi zenekari tagnak nevezni, és ne ■felejtsük Tóth Zoltán dobost sem, aki egy éve van, és ha az elején lehetett is félni, hogy az ő erősebb, technikásabb (jobb) dobolása szétveri majd a Brautigam-féle kapirgálásra beállított számokat, most már tiszta a kép: teljesen beilleszkedett, és ezt érezni az egész zenekar sebességén, huzatán. A trió hagyományosan sipítós, szellős hangzása sokkal teltebbé vált a létszámnövekedéssel - ez nem nagy meglepetés. Viszont: Dióssy! Hogy ő volna a forduló hőse, aki ha gólt nem is, de csöndben a középpályán... ha belenyúl a billentyűkbe vagy a hangszerelésbe, akkor az ott úgy nagyon oké. Az Emese című tingli-tangliból azokkal a Vermona-szerű orgonafutamokkal (Frakk, a macskák réme) például remek viccet csinált. Hogy Lovasi hangja milyen szépen tud elkeseredett lenni, vagy hogy Kispál gitárjátéka megint (lemezről lemezre) brutálisabbá, megrázóbbá, komolyabbá vált papírforma. A Kispál és a borz ezt séróból tudja. Ezért szeretjük nagyon. up PolyGram uantrd május