Wanted - Wan2, 2002 (8. évfolyam, 1-5. - 1-7. szám)
2002-04-01 / 4. szám
Az öt év alatt, amit Hancock a hatvanas évek legjelentősebb dzsessz-kisegyüttesének tartott formációban töltött, olyan lemezek készítésében működött közre, mint az ESP, a Nefretiti és a Sorcerer. Évekkel később ismét Davisszel dolgozott a fúziós dzsesszt definiáló In a Silent Way és Bitches Brew albumokon. Miközben Davis együttesében zenélt, saját szólókarrierjét is tolta előre a Blue Note-nál. Aki erre az időszakra kíváncsi, markolja fel bátran a Maiden Voyage, és a Speak Like a Child albumokat, vagy az 1966-ban Michelangelo Antonioni filmjéhez, a Nagyításhoz komponált soundtracket. Vissza a jövőbe Herbie Hancock: Future2Future :: Sony Tavaly volt 2001. Húsz évvel ezelőtt mindenki arra számított, hogy az ezredfordulón az ember majd a Marsra vagy a Jupiterre utazik, ehelyett aztán a MIR űrállomás utazott a Földre. A technológiába vetett hit azért nem múlt ki a XX. századdal, s miként Víg Miska mondta a Wantednak :a jövő mindig a zenében jelenik meg először. Herbie Hancock is ekképp gondolkodhatott, amikor a FuturesFuture című lemezének elkészítésébe fogott. Sajnos az elektromos dzsesszben a jövőt valóban megmondó Miles Davis már tíz éve, hogy eltávozott. A Deee-Lite erről a lemezről emelte el a Groove is in the Heart című bulislágerének fanki basszusmenetét, s ugyanezekből a Blue Note-évekből származik az USA Cantaloop című számában szemplingelt Cantaloupe Island is. 1968-ban, mikor elhagyta Davis együttesét, alaposan belecsapott a funkba - a Fat Albert Rotunda album azóta is a hatottak feltámasztásának nemzetközileg elfogadott eszköze -, majd egy évre rá hattagú formációban osztotta az egyre elszálltabb és komplexebb és dzsessz-funk-rock fúziót. A kor szellemiségének megfelelően, ahogy az együttes többi tagja, ő is felvett egy afrikai nevet (M’Wadishi). Amikor 1973 táján elfogyott a pénzük, Hancock megtért a buddhizmushoz, és feloszlatta a csapatot, s a jövőre nézve a közönség boldogítását tűzte ki céljául. Új együttese, a Headhunters valóban bejött a széles néptömegeknek, s a Chameleon című slágerrel dúsított bemutatkozó albumuk a dzsessz történetének első platinaalbuma lett. Persze kérdés, hogy bármelyik jóérzésű konzervatív dzsesszfej nem kap-e sírógörcsöt ettől a szintetizátoroktól terhes (mondtam, hogy számítani fog az elektrotechnikai végzettség) hangoskodástól, ahol Hancock gyakran válik a ritmusszekció részévé, ahelyett, hogy finoman improvizálná ezt+azt. Dzsessz ez? Ha a dzsesszt progresszív zenei irányzatként értelmezzük, amely folyamatosan igyekszik újat mondani, kihasználni a rendelkezésre álló technológiát, mindenképpen. Elég meghallgatnunk a Bosszúvágy (Deathwish) című Charles Bronson-féle hollywoodi tömegmészárláshoz készült filmzenét, hogy belássuk, Hancock Bukemék előtt két évtizeddel (1974-ben) már tökéletes atmoszférikus dzsessz drum’n’basst csinált. Herbie Hancok a hetvenes években az elektronikus dzsessz-funk felől lassan a diszkó felé tendált, ahogyan a hatvanas évek végén a funkkal flörtölő amerikai dzsesszzenészek legjava (Donald Byrd, Lou Donaldson, George Benson, Stanley Clarke...). Ezt az utat követheti végig, aki bírja az ilyesmit a következő klasszikus albumokon: Headhunters (1973), Thrust (1974), Man Child (1975), Secrets (1976), Feels Don’t Fail Me Now (1978), Mr.Hands (1980). Miközben stadionokban emberek ezreinek játszott, dzsessz koncerttermekben-ahogy jó kaméleonhoz illik - hagyományosabb (poszt-bop), akusztikus dzsesszt játszott a W.S.O.P-vel, amely gyakorlatilag azóta a próféciák nem ebben a műfajban születnek. Hancock legújabb jövendőmondó lemeze is inkább a múlt felől közelít — a közreműködő zenésztársak többsége inkább veterán, mint a jövő ígérete. A lemezen hallható optimista hangvételű zene pedig inkább az elmúlt 20-30 év, különböző — többnyire populáris — stílusainak az esszenciája. A korszerűség és a jövő a lemez és a hozzá kapcsolódó koncertek megszólalásában jelenik meg: mindkettő napjaink surround, azaz többcsatornás hatásvadász hangzástechnológiájára épít. A lemezborító egyébként egy másik futuristát, azaz Woody Allent idézi, amikor Woody az Annie Hall című filmben egy fehér színű és kapucnis műanyag kezeslábast viselő barátjától azt kérdezi, hogy vajon azért öltözött így, mivel plutóniumfelhőn fognak majd áthaladni. Nagyon remélem, hogy nem így lesz ticsontosa Miles Davis Quintet eredeti felállása volt, Miles helyett Freddie Hubbarddal. Mielőtt mindenkit álomba ringatna a történelmi áttekintés rétestésztaszerűen nyúló, ám még így fájdalmasan felszínes hömpölygése, rövidre vágom a sztorit. Az egyre fáradtabb diszkópróbálkozások után Herbie Hancock még egyszer sikeresen újított: a Bill Laswell producerzsenivel készített Future Shock (1983) a break korszak egyik stílusdefiniáló lemeze lett. A lemez slágere a Rockit, Grandmaster DST szkreccseivel, vokóderrel torzított vokáljaival, kemény, elektronikus hangzásával ma is friss, és könnyedén bemozdítja a partyk közönségét. Másrészt meg e nélkül a lemez nélkül feltehetőleg nem olyan lenne a mai elektronikus tánczene, amilyen. Nem is fecsérlek több szót arra, hogy Herbie mivel foglalkozott az elmúlt húsz évben, mert bár a zeneipar PR-osai igyekeznek most úgy beállítani, mint aki végig a csúcson volt, de hát voltak itt középszerű és szirupos lemezek, elvetélt próbálkozások, hogy ilyen, vagy olyan közönség újra a figyelem középpontjába helyezze a sokszínű zongoristát. Ezek fölött most jótékonyan szemet hunyok, mert ha az új album nem is nyit radikálisan új irányokat a zenében, szép vállalás, és a végeredmény messze van attól a kínos, fáradt, marketing ízű limonádétól, ami szintén kisüthetett volna ebből a projektből. És különben is, mutassatok nekem valakit, akinek ötven éven keresztül folyamatos erekciója van. S h uriken http:// www.future 2future.com / [ PflS2P0RT| 20 02: ÁPRILIS | »3 Uí:?l ír