Z Magazin, 1998 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1998-03-01 / 3. szám

„Welcher ist der Rutherford? Mit dem Bart?” - tette fel kollégájának a ke­resztkérdést a Hitler-alterego osztrák újságíró, majd miután sikerült tisz­tázni, hogy ki kicsoda a zenekarban, elégedetten helyet foglalt. Rajta kívül még mintegy húsz főből áll a labanc küldöttség, ami jelentősen megnehe­zíti a helyi erők dolgát, ráadásul az eredetileg megbeszélt exkluzív interjút a zsíragyú menedzser Ray hangjának kímélése okán az utolsó pillanatban törölte a programból. „Az első Genesis-szám, ami nagy hatást gyakorolt rám a Carpet Craw­lers volt. Még a középiskolában játszotta le nekem egy haverom zongorán, és kérte, hogy énekeljek hozzá. Igaz, hogy sohasem voltam valami fanati­kus Genesis-rajongó, de voltak tőlük lemezeim. Elsőnek a Selling England By The Poundot kedveltem meg. Azt hiszem, a Genesis egy olyan zene­kar, amelyet lehetetlen lett volna elkerülni” - mondja Ray Wilson azokról az időkről, amikor még kívülről szemlélhette a zenekar pályafutását. Kel­lemes orgánumához gyönyörű skót akcentus párosul, kifejezetten szimpatikus ember. Banks és Rutherford viszont halvérű angolok, harminc év után már szem­mel láthatóan elegük van a firkászokból meg az ostoba kérdéseikből. „Nem ért minket váratlanul Phil kiválása, tudtuk, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz - mondja Banks Phil Collins távozásáról. - A Genesis azonban sohasem volt személyiségközpontú zenekar, ezért úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk abba. Azt hiszem, olyan lemezzel álltunk elő, amely méltó a zenekar ha­gyományaihoz.” Tehát rajtatok kívül eddig mindenki helyettesít­hető volt a zenekarban? „Mi is azok vagyunk - mondja Rutherford. - Ez már egy másik Tony Banks” (nevet). De hogyan került Ray a Genesisbe? „A Virgin elküldte nekik az előző zenekarom, a Stiltskin lemezét - mondja Ray -, erre ők felhívtak, és megkérdezték, lenéznék-e hozzájuk egy meghallgatás­ra, én meg azt mondtam, hogy nem. Csak vicceltem. Természetesen igent mondtam, és végül megkaptam az állást.” Tényleg, mi történt a Stiltskinnel? „A Stiltskin feloszlott még ’95-ben - mondja Ray -, túlságosan gyorsan lettünk sikeresek, és ezt nem tud­tuk feldolgozni. Azt hiszem, sokat tanultam ebből a kudarcból.” A Calling All Stationsnek kifejezetten melankoli­kus a hangulata. El kell-e búcsúznunk Phil Collins­­szal együtt a Genesis vidám oldalától is? „Az a fajta szemtelen humor, ami Phil erőssége volt, Raynek nem állna jól - mondja Rutherford. - Nagyon nehéz eltalálni, hogy éppen megfelelő mennyiségű iró­niát vigyen valaki egy adott számba, de Philnek remek Ray Wilson , a zenekar új énekese Budapesten debütált. A január 29-i koncert délutánján tartott sajtótájékoztatón a Z Magazin képviseletében Sarkadi Balázs volt jelen, m­enesis érzéke volt hozzá. Ez azonban az ő stílusa volt, és nekünk most már fölös­leges lenne erőltetnünk.” Meddig folytatódhat még a Genesis története? „Ezt a kérdést valahogy mindig megkerültük eddig - mondja Banks -, igazából nem tudjuk, hogy mi történik majd a távolabbi jövőben, mivel ál­talában csak egy-két hónapra szoktunk előre gondolkodni. Ez a turné számunkra mindenképpen döntő fontosságú. Utána szeretnénk egy újabb lemezt készíteni, amelyben már Ray is nagyobb szerepet kapna. Az pedig, hogy meddig érdemes folytatni a zenélést, szerintem nem az életkor függ­vénye. Végül is, ha megnézed a Stonest, ők még mindig meggyőzően ad­ják elő, amit csinálnak, és ez a legfontosabb.” És hogyan látja a jövőt Ray? „Jó lenne a Genesisszel maradni, amíg véget nem ér a dolog, legyen az még egy lemez vagy kettő - mondja Ray. - Jó lenne, ha folytathatnánk kö­zösen, hiszen nagyon élvezem a közös munkát, és egyúttal rengeteget ta­nulok belőle. A Genesis mellett van egy saját zenekarom is, a Cut. Ez tu­lajdonképpen a Stiltskin folytatásának tekinthető, de persze aktuálisabb a hangzása. De amikor a saját zenekarommal dolgozom, akkor is arra gon­dolok, hogy jó lenne valami olyan maradandót alkotni, mint Mike és Tony.” Végül mi a véleményetek volt zenésztársatok, Steve Hackett új le­mezéről, a Genesis Hevisitethől? „Valaki igazán kölcsönadhatná már - mondja Rutherford. - Szeretném egyszer meghallgatni.” ■ Genesis Budapest Sportcsarnok, 1998. január 29. A kopasz fejek számából ítélve akár Egészséges Fejbőr-koncerten is lehetnénk, arcszőrzet tekintetében azonban határozottan erős mezőny gyűlt össze ezen az estén a BS-ben: a Mikulás-szakálltól a BKV-bajuszig szinte valamennyi variáció képviselteti magát. (Hogy teljes legyen a frizurológiai analízis, említsük meg, hogy azt a hajzati előnyt, amit Phil lecserélésével szerzett a zenekar, mostanra már Rutherford miatt kezdik elveszíteni.) Átlagélet­kor valamivel negyven alatt, de csak a nyakba ültethető gyerekek miatt, és mert Ray Wilson kis­fiús sármjának köszönhetően azért akad itt néhány, a „sweet sixteen” kategóriába tartozó nőne­mű rajongó is. A Genesis lelkes kis tábora azonban félig sem tölti meg a csarnokot, és ez aztán rá is nyomja a bélyegét a produkcióra. A lendületes indítóblokk (No Son Of Mine, Land Of Confusion, Lamb Lies Down On Broad­way) után az új lemez kifejezetten unalmas darabjaival próbálkozik a zenekar, lelkesedésük a csekély nézőszámból adódóan mérsékelt, Ray pedig kiváló vokális adottságai ellenére sem meggyőző utánpótlása elődjének. A feladatot nyilván óriási szakmai kihívásnak tekinti, és meg­tesz minden tőle telhetőt, de a szíve, az valahol egész máshol van. Hiányzik tehát a produkció­ból a szükséges plusssz - ahogy Egerszegi Krisztina mondaná -, és ez bizony baj. A közönség azonban elfogult a zenekarral szemben, és határozottan jól érzi magát. Érdekes megfigyelni, ahogy lehunyt szemmel időutaznak a kemény magot alkotó középkorú exlázadók. A tombolás netovábbja náluk az ütemes térdfogyasztás, ami kissé visszafogott reakciónak tű­nik - különösen a január másodikai GBH-buli után. A színpadi technika szerves részét képező lézershow a turné első állomásán nem kerülhetett bevetésre, mert nem készült el időben a cucc. Helyette be kell érnünk a négy gigantikus erekció­­szimulátorral és a mérsékelten látványos világítással; vidékre ez is megteszi, gondolhatták a szervezők. Így viszont csak egyetlen dolog képes lekötni a figyelmemet: a dobos, az izraeli Nir Z. O valóban lenyűgöző, a zenekar már kevésbé. A vége felé egy akusztikus blokkal lepik meg a kedves közönséget. Tony Banks kimászik a szintetizátorok mögül, hogy gitárt ragadjon ő is, most már végre nem csak profilból láthatják kedvencüket a meghatott rajongók. Befejezésként az I Can't Dance-t nyomják le, ehhez keres­gél táncpartnert Ray a közönség közé merészkedve. Hosszas hezitálás után végül is rosszul dönt, de ez már csak a színpadra érve derül ki. Mentségére szóljon, hogy tényleg sötét volt a nézőtéren.

Next