Romániai Magyar Szó, 1949. augusztus (3. évfolyam, 578-602. szám)

1949-08-14 / 589. szám

Vasárnap, 1949 augusztus 14 dőlni. Fizetést pedig annyit adott, amennyit éppen akart. János me­hetett a sóhivatalba panaszkodni. — Adjon Isten, János fiam. Hogy s mint állsz az aratóval? — állt meg e gombóc-emberke a téld végén. — Jó napot — köszönt vissza hidegen Tóth s vágta tovább a rendet. Kádár uram nem sértődött meg Leült a sánc szélére s várta amíg János odaér a kaszálással. — Mit akarhat tőle ez a kulák? — ágaskodott Jánosban a kíván­csiság. Hiszen mióta hazajött a fogságból, szóba se akart állni vele. Ha véletlenül találkoztak az utcán, átment a túlsó oldalra, így akanta kimutatni, hogy halálosan gyűlöli őket aigazdákat és az új világot. Csakhamar megtudta, miért jött Kádár Gáspár. — Gyere ide, János fiam. Ülj le egy kicsit. Beszélni akarok ve­led. — Ugyan, mi beszélni valója van velem, Kádár úr? . — Ne ilyen haragosan, fiára, hiszen mi soh­a te voltunk harag ha egymással. Hát elfelejted, hogy tíz esztendeig az én kenyeremet etted? — kezdte csendesen, szinte könyörgőn a gombóc-emberke. Szájából csak úgy ömlöttek a ke­netes, szép szavak mint a béka­­nyál őszi időben. — Ilyen szépen is tud beszélni ez az ember — hökkent meg Já­nos. Hiszen én tíz évig csak ki­abálni és káromkodni hallottam Most még utálatosabbnak tűnt fej­e ötté, ahogy fefittyenő pocakkal ü­lt az árokparton. Szemei alig lát­szottak ki disznóra bízott arcából, de ezek az apró szemgolyók állati mohóságot és ördögi ravaszságot árultak el. Kádár előbb panaszkodni kezdett. Hogy ez az új adó meg a beszól­­gáltatás egészen tönkre teszik. Még ráadásul nem is csépelhetek a saját csűrömben. Maholnap már a szuszogásomat is ellenőrzik ezek a rosgyosok. — Nemsokára mehetek koldulni, ha te nem segítesz rajtam, fiam — ült ki apró szemeiben a tettetett kétségbeesés. Tudod, úgy gondol­tam, hogy két szekérke árpát a te kaszálód mellé rakok a szérűben, mintha a tiéd lenne. Neked úgy sem lesz sok termésed, földed sincs sok, nem kell tehát beadj semmit. Az a két szekérke elcsú­szik a tiéd melett, legalább az megmarad. Várta, hogy milyen hatást vál­tanak ki szavai Jánosban. De Tóth arca nem árult el semmit. — Persze, nem kérem ingyen a szívességedet, fiam. Két zsák szem a tiéd lesz belőle. Na, egyezz belé. Ilyen könnyű kereseted nem volt még soha... Tóth János arca mosolygósra derült. — Persze, ilyen könnyű kerese­tem még nem volt. Áll a vásár, gazdáram. A közös szérüskertben gyorsan szaporodtak egymás mellé az osz­­tagok. A szegény és közepes gaz­dák szívesen hordták be a közös szérűbe a gabonát. — Legalább egy-kettőre készen leszünk a csépléssel, nem húzódik el októberig, mint­­ tavaly .— mondta elégedetten Csűrös Tamás a­ szegi tizholdas. Tavaly csak eltak­­nyolódtuk az időt a cséplőgép hu­zatásával a csűrökben való csép­­sel, úgy hogy még a tak­óbuktatás­sal sem értem el. Mikor rákerült volna sor, már az őszi szántás volt napirenden. Most már nincs ilyen akadály. Mig itt folyik a cséplés, azzal egyidőben tudunk buktatni is s a végén nyugodtan hazahordjuk a szérvből a szalmát és a polyvát. Tóth Jánosnak jó két szekér árpája lett a fél holdon. Egyiket már tegnap behozta a rakodóba, a másikért most mentek el az asz­­szony és a leányka, ő maga ott maradt a szérüskertben, mert Ká­dár megüzente, hogy ma behozza a megbeszélt két szekér árpát. A Kádár ökrei hamarosan meg is érkeztek. A gombóc­ emberke jött előttük nagy szuszogva. Alig tudott lépni az ökrök előtt, majd leverték a legyek csípésétől meg­vadult állatok. János csodálkozott, hogy maga Kádár jött el a szekérrel, hiszen már húsz esztendeje nem látta dol­­gozni a hájas emberkét. Biztosan azt hiszi, hogy ellopok vagy két kévét ha nem jön személyesen. — mosolyodott el magában Tóth. Igye­kezett palástotok jókedvét. Tetette, hogy nagyon ideges és szeretné, ha minél előbb leraknák már az ár­pát. — Siessen gazdáram, siessen. Nem akarom, hogy valaki, meglás­sa, hogy az én kazlam közelében dolgozik. Gyanússá válnék. — Hát te nem segítesz fiam? — Nekem nézni kell, hogy nem jönne valaki — komolykodott. — Jó-jó — mászott fel nyög,­décselve a szekér tetejére Kádár. Tizennégy év körüli gyermekecske volt vele. Azt oda állította kazalt rakni, ő maga pedig leoldotta a kötőrudat és hányni kezdte a ké­véket. — Gyorsabban, ember gyorsab­ban! — kiáltott fel időnként Tóth a szekérre. Jókedvű bizsergés fog­ta el a szive tájékát. Most visz­­szaadja a kölcsönt a tíz esztendő­ért ennek a telhetetlen kuláknak. Megdolgoztatja egy kicsit. Kádár Gáspárról ömlött a verí­ték. Hányta a kévéket olyan nagy sietséggel, hogy már az izmai is reszkettek. Haja szemébe lógott, villával idegességében kétszer is a csizmájába döfött. Még két sor kéve volt csak e szekéren, amikor a szérű szélén közeledő emberek tűntek fel. A konektáló bizottság jött, a népta­­nács elnökének vezetésével. — Mi az, ökröket vettél János? .— fogott kezet Szekeres Károly elnök Tóthtal. ,— Annyira még nem vittem. Csak Kádár uram kalákázott meg egy szekér árpa behordásával. Azt mondja, most ráérő ideje akadt s ki akarja pótolni a béremet, ami­vel a tiz év alatt megcsalt — ka­csintott János s alig tudta vissza­fojtani nevetését. Kádár csak most vette észre a látogatókat. Valami köszönésfélét hadart a szekérről­ s még tüzeseb­ben kezdte hányni az árpát. Keresztes Mihály gazdasági elöl­járó odament a szekérhez s kihú­zott három szálat az egyik kévé­ből. .— Mintha ez más fajta lenne, mint az első szekérrel, János? mutatta tenyerében az árpakalá­­szokat — Igen, igen. Egyik felébe más fajta volt vetve s kövérebb is egy kicsit a föld — felelt hirtelen, kérdezés nélkül Kádár a szekér­­röl. — Hát magát ki kérdezte? — nevetett Szekeres. Talán maga ve­­tette a Tóth János földjét? Nem hiszem, hogy ilyen jószivü lenne. Most már kacagott az egész bizottság. Kádár halálsápadtan döf­ködte a kévéket, de egy se akadt a villájára. — Hagyjon annak már békét, Kádár úr — szólt fel a szekérre az elnök, hivatalos hangot erőltet­ve magára, mert még mindig ne­­vetnékje volt. Jöjjön, mert az őr­mester úr éppen magáért jött. A hajtömeg csak most vet­te észre, hogy a milícia parancsnoka is ott áll a szekér mellett... — De hát mitiért? — rémült meg még jobban. Érezte, hogy el van veszve. Tóth János szemében ismét fel­lángolt a gyűlölet: — Azért, hogy tanulja meg örökre, ma már nem a maguk vi­lágát éljük, amikor azt csináltak, amit akartak. Ma már nem lehet megvenni a dolgozó ember becsü­letét se két, se húsz, se ezer zsák­ gabonával. Tanulja meg, hogy minket már semmiféle ármánnyal nem lehet többet becsapni!... Szavai keményen, határozottan csengtek. — Na, jöjjön, Kádár Gáspár, nincs időm sokat várakozni — in­tett az őrmester. Tóth János felesége és a leány­ka éppen akkor értek oda a rakott szekérrel. — Mi történt, János? — kíván­csiskodott az asszonyka. — Semmi, lelkem, semmi kürtö­­nösebb. Csak egy kicsit segítsé­gükre siettünk a városi munkás elvtársakk­ak mi is, hogy hamarább tudják elkészíteni azokat a trakto­rokat, amiről a múlt héten beszél­­ gettünk... így segítünk a magunk sorsán is... 7 Petőfi Sándor halálá­na­k századik évfor­­íjj­a­dulója alkalmával je­­le,jel­ent meg az Állami Kiadónál Aszódy Já­nos románnyelvű Petőfi-köny­ve: ,, Sándor Petőfi, poetul­­domniiei poporului“ (Petőfi Sándor a népuralom költője). Ez a könyv nemcsak hódolat a nagy magyar forradalmár költő emlékének, nemcsak alkalmi emlékezés. Jelentősé­ge sokkal több ennél. Nagy és­­hasznos cselekedet, amelynek célja, hogy ma a költő leg­szebb eszményeinek beteljese­déseikor, sírbaszállásának év­százados fordulóján megis­mertesse Petőfit a költőt és forradalmárt a román közön­séggel. Nem a korból és a társadalmi viszonyokból ki­szakított költőt és forradal­márt, akinek a magyar reak­ciós irodalomszemlélet és a hivatalos megkoszorúzás le­­nyeste a szárnyait és így a román polgári nacionalizmus számára is bizonyos mértékig használhatóvá tette, hanem a harcost és forradalmárt, aki­nek szenvedélyes lantpengeté­­se távolról sem volt annyira ártalmatlan, ahogyan a reak­ciós utókor közhasználatra megédesítette. Aszódy János románnyelvű Petőfi-könyve éppen arra vállalkozik, hogy a harcos és forradalmár Petőfit ismertesse meg, beleágyazva a 48-as tör­ténelmi eseményekbe. A költő igazi arcélet, ahogyan az ki­domborodik a történelmi ösz­­szefüggések helyes és valós szemléletéből. Éppen ebből a f­eladastáril látásból szükségsze­rűen következik, hogy a könyv súlypontja nem az esz­tétikai tanulmányozáson van, hanem a hiteles korrajzon, a 48—49-es magyar forradalom történelmi és társadalmi vi­szonyainak marxista kieleme­zésén. Petőfi költői és politi­kai nagyságának feltárása, helyes megvilágításba helye­zése kiváló alkalom­­arra, hogy a román közönség meg­ismerkedhessen a magyar sza­badságharc eseményeivel és az egymással megütköző belső erőkkel, amelyek e nagyszerű forradalmi fellendülés kibon­takozását és lefolyását irányí­tották és meghatározták. A 48—49-es esemé­nyek alakulásában érvényesülő­­társadal­­mi erők megütközése egyedül képes Petőfi emberi és költői nagyságát, forradalmi jelentőségét és szerepét a kellő történelmi megvilágításba helyezni. Ért­hető tehát, hogy ezt a célját a könyv hraja csak úgy ér­hette el, ha az osztályviszo­­nyok tárgyalásával egyidejű­leg és minél több hiteles do­kumentum alapján, Petőfit hozzámérte a forradalmi kor­szak többi főszereplőihez. Kossuth, Táncsics, Bem, Klapka stb. szerepe is tisztá­zódik ezáltal az események kifejtésében. Mi sem termé­­szetesebb továbbá, hogy Aszó­dy János­­ nagy figyelmet szentét a monarchia népei kö­zötti egyenlőtlenség feltárá­sának és tragikus következ­ményei kimutatásának. Nem­csak azért teszi ezt, mert ez­által kiviláglik egyrészt a né­pek, másrészt az osztályok egymáshoz való viszonya a történelmi eseményekben, ha­nem, mert így mutatja ki, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának elmulasztása hogyan járult hozzá a magyar szabadságharc sírjának meg­­ásásához. Bármennyire is hű tolmá­csolásban jelentkezzék Petőfi a román nyelvre átültetett versekben, a történelmi ese­ményekben és a költő életkö­rülményeiben tájékozatlan óriásnyelvű olvasó csak akkor képes igazán megérteni a nagy magyar forradalmár költőt­, ha ismeri a költői In­spiráció forrásait is- Ez külö­nösen Petőfire érvényes, aki valóban és kimondottan ,,poli­­tikai‘‘ költő volt. Aszódy Já­nos könyve kiemeli ezt a szempontot és ezzel nagy­mértékben hozzájárul a Pe­tő­fi-v­er­sek megértéséhez, a költő forradalmi nagyságának szemléltetéséhez. A Petőfire vonatkozó legértékesebb anyag gazdagsága, valamint a történelmi adatok és a korszerű mar­xista értékelések minél bő­vebb feltárása és felhasználá­sa volt a könyv szerzőjének szándéka. Aszódy János könyve ér­tékes hozzájárulás az igazi Petőfi megismertetéséhez s ezen keresztül a magyar és a román nép történelmi viszo­nyának tisztázásához, a két nép közötti testvéri kapcsola­tok további megszilárdításá­hoz. K. A. E D . PETŐFI SÁNDOR A NÉPURALOM KÖLTŐJE János románnyelvű Petőfi-könyve Aszódy Szovjet gyermekek reggeli tornagyakorlata Nép­szerű tudomány. Különös égi A KÜLÖNBÖZŐ népek mondavilágában számtalan naiv magyarázatot találunk a nap­pal s az éjszaka váltakozására a nap és hold járására v­onatkozó­lag. Egyes népeknél külön istenei vol­ta­k a napszakoknak, s még mai beszédünkben is megvannak az olyan, babonás hitből származó ki­fejezések, mint az, hogy a nap­felkel és lenyugszik, mint az em­ber, meg, hogy újhold van, elfogy a hold, stb. Hát még az ilyen mindennapos jelenségeknél ritkább, rendkívüli, lenyűgöző égi tünemé­nyek mennyi különös hiedelmet vál­tottak ki tudományos magyaráza­tok híjján, a régi időkben az em­­berekből. Az üstökös a világ vé­gét vagy pedig háború kezdetét jelezte volna, a hold- és napfogyat­kozás szintén a világ végét hirdet­te, a hulló csillag valakinek a ha­lálát. Egyes sarkvidéki törzsek az Északi Fényt istenségként tisztel­ték. Előfordult nem egyszer, hogy az emberek lángoszlopokat, égő kereszteket csodás fényben sugár­zó hatalmas emberalakokat láttak feltűnni az égen. Mindezeknek a jelenségeknek még ma is igen sok tudományta­lan magyarázója akad, és nem ritka az olyan, aki a reakció által a múltban sötétség­ben tartott nép tudatlanságára tá­maszkodva, „mennyei üzenetnek“ hirdetik az ilyen nem mindennapos természeti tüneményeket, és re­­akciós propagandájuk szolgálatába állítják azokat. ÉPPEN ezért jó szolgálatot tesz Iván Szer­gejevnek a „Népszerű Tudomány“ sorozatban megjelent kis munkája a „Különös égi tünemények", a­­mely egyszerű, közérthető nyelven magyarázza meg az összes „égi csodákat". Így a hold- és napfo­gyatkozásokról megtudjuk, hogy amikor ezek az égitestek, a világ­űrben leírt pályájuk során olyan helyzetbe kerülnek, hogy a földdel teljesen egyvonalba esnek, akkor a középső égitest árnyéka (pl. a földé, vagy a holdé), eltakarja a másikat, (a holdat, vagy a napot). Az üstökös egyszerű égitest, amely­nek sűrű gázburka sokmillió kilo­­méternyire elnyúlik, s az így kelet­kezett hosszú csóvát vélték elbor­zadt emberek háborút jelző láng­­pallosnak évszázadokkal ezelőtt. Még az olyan „tudományos“ rém­­hiedelmeknek sincs semmi valósá­gos alapjuk, amelyek szerint ha az üstökös mérges gázakkal teli csó­vája a föld közelébe kerül akkor minden élő szervezet okvetlenül elpusztul, vagy pedig a föld fel­robban. tünemények AZ üstökösök igen ritkán, átlag százezer évben egyszer kerülnek a föld közvetlen közelébe, s még az is veszélytelen, mert például a Halley-üstökös 1910-ben „megérintette“ a földet, és mégsem okozott semminemű változást a természet s az élet menetében. A „hulló csillagok“ nem egyebek mint a világűrben keringő, meteornak nevezett, apró égitestek, valóságos kövecskék, amelyek a föld légkörével össze­ütközésbe kerülve, a súrlódástól felhevülnek, 50—60 kilométernyi zuhanás közben elpárolognak és finom por alakjában hullanak a földre. Magas hegycsúcsokon ta­lálni ilyen port. Augusztusban és ősz elején azért látni annyi „hul­ló csillagot“, egész „csillagesőt", mert ezekben­ a hetekben halad át a föld a világűrnek azon a sza­kaszán, ahol a legsűrűbbek a me­­teorkövek. Egyes metem­kevek olyan nagyok, hogy nem porladnak el a levegőben, hanem egy darab­­ban leesnek a földre. Ezek néha több tonna súlyúak és kőből, tisz­ta vasból, vagy kő és vas bizonyos vegyületéből vannak. Az őskori ember az ilyen égből pottyant kö­vekből nyert először vasat. (A földön a vas tudniillik tiszta formában nem létezik­, csak vasércekben, amelyek, dő­ az egykori primitív m­unkaesz­­közök mellett igen nehéz és fárad­ságos volt kiolvasztani a vasat). A SARKVIDÉKEN gyakran látható Északi Fény a sarkvidéki megritkult levegő ré­szecskéinek elektromos vibrálásából keletkezik, s ezért is van akkora mágneses hatása. Északi Fényt a tudósok már laboratóriumban is elő tudnak állítani. A­­ lángoszlo­­pok, égő keresztek, óriási ember­­alakok, és különféle délibábok ma­gyarázata: az igen alacsony, vagy magas hőmérséklet hatására jég­kristályokkal megrakodó, vagy pe­dig megritkuló levegőrétegekben visszatükröződő fénysugarak, vagy a látomás körzetében a föl­dön megtalálható, valóságos tár­gyak vagy személyek képe. Tehát az ilyen csodás látomások fizikai­­lag egyszerűen megmagyarázható, algebraillag pontosan kiszámítható optikai jelenségek. SZERGEJEV könyve minden kétséget elhárító módon magyarázza meg a „külö­nös égi tüneményeket“, s ezzel el­oszlatja a körülöttük nyüzsgő tév­hiteket és káros babonákat. Éppen ezért Iván Szergejev könyve — akárcsak a Népszerű Tudomány bármelyik füzete, — igen fontos népnevelő eszköz lehet, és kell is legyen. Romániai Magyar Szó

Next