Előre, 1959. augusztus (13. évfolyam, 3657-3682. szám)

1959-08-01 / 3657. szám

1951­., augusztus 1., szombat ____ Életünk gazdagabb, mint az irodalom Szeretek olvasni — sokat is olvasok. Elsőosztályos korom óta, ahogy a betűk­kel megismerkedtem, megszerettem a könyvet. Mindegyre vásárolok magam is, • ami könyvem van, mind jó. Mit olvasok a legszívesebben ? Minden jó könyvet szívesen elolvasok. Jó könyv­nek tartom azt, mely hozzánk közelál­ló emberek életét írja le, lebilincselően, érdekesen, úgy hogy nem lehet letenni. Azokat az írókat szeretem, akik úgy ír­nak le eseményeket, korokat, emberi sorsokat, ahogy megtörténtek, vagy meg­történhetnek. Mindig keresem az olyan munkákat is, amelyek távoli földrészeken élő népek életéről, szokásairól, szólnak. Számomra az irodalom tankönyv is, földrajz és történelemkönyv. Elolvastam a Háború és béké­ t s annyit tanultam Tolsztojtól, mint kevés könyvből. Vagy a Csendes Don, milyen kitűnő tankönyve a forra­dalomnak ! Meg szeretném írni azt is, mit kaptam hazai irodalmunktól és mit várok tőle ! Örömmel olvasom a hazai írókat, mert rólunk írnak. Mindnyájan szeretünk rá­ismerni az irodalomban saját életünkre. A klasszikus irodalomban is ösztönösen kerestem a rólunk, munkásemberekről szóló írásokat, megragadtak a szociális témájú könyvek. A munkásokról szóló irodalom azonban csak napjainkban vált uralkodóvá. Régen talán nem is tudtam volna hozzászólni ahhoz, mit várok az irodalomtól, a véleményemet is ritkán fogalmaztam meg. Én munkás vagyok 14 éves korom óta, mindig nagyüzemben dolgoztam, mun­kások között. Azt kell mondanom, egyes írók másképp látnak minket, mint mi magunkat és egymást. Valami hiányzik a munkásokról szóló irodalomból, vannak akik nem ismerik eléggé a mun­kánkat, az életünket. Az életünk gazda­gabb és sokoldalúbb, mint az irodalom.A munka és a magánélet, a család, a sze­relem problémái, a bajok, örömök, fáj­dalmak , az érzések sokkal jobban betöltenek, mint a könyvből ismert hő­söket. Nagy Istvánnak csaknem minden könyvét olvastam, a Legmagasabb hő­­fokon, a Mi lányaink, az Ami felér egy győzelemmel munkáshősei tet­szettek, de a legjobban Réz Mihály tet­szik, egy régebbi könyve hőse. Érződik, hogy amikor Nagy István azt a könyvet írta, maga is munkás volt — most csak ismeri a munkásokat. Változtunk mi is. Nemcsak abban, hogy másképpen, más módszerekkel dolgozunk, de másképpen gondolkozunk is, az érzelmeink is vál­toztak, a magánéletünk másképp alakul. Nagy István megírta Gebesngi elvtársat — szeretnénk sok ilyen munkáshőssel ta­lálkozni, akikben nagyon sokan ismernek magukra. Új világunk elsősorban a munkásosz­tály kezében formálódik s a termelő munka dolgozói nagyon várják, hogy az írók alkotásaikban méltó tükröt tart­sanak eléjük és olyan pozitiv hősöket te­remtsenek, akiknek példája új hősöket nevel az olvasók körében. ÚJLAKI LÁSZLÓ, a fernezelyi Május 1. kohó­üzem munkása Nagy István válasza Újlaki elvtárs levelét mély megille­­tődéssel válaszolom meg. Minden író­nak, így nekem is az a legszebb ki­tüntetés, amikor olvasóink elismeréssel nyilatkoznak könyveinkről. És még na­gyobb az öröm, ha olyan észrevételeket fűznek azokhoz, amelyekből az író új megvilágításban szemlélheti az általa ábrázolt életet. Újlaki elvtárs, amikor sok melegséggel szól irodalmunkról, azt is szóvá teszi, hogy kevés a min­­kástárgyú regény. Ezt nem egyszer magam is nehezményeztem, írótársai­­mat nem győzöm eléggé arra buzdíta­ni, hogy forduljanak a munkásélet felé. Különösen szól ez a fiataloknak, hi­szen mozgékonyságuk és friss fogé­konyságuk, valamint kevesebb társa­dalmi munkájuk lehetővé teszi, hogy akár évekig is egyhuzamban tanulmá­nyozzák valamelyik nagyüzem munkás­ságának közösségi és magánéletét. Egyik módja lenne ez annak, hogy mé­lyebben, alaposabban megismerjék az életet, így véget vethetnénk annak a hiánynak, amit Újlaki elvtárs a mun­kásokról szóló irodalomra nézve kifo­gásol. Az ilyen elmélyült tanulmányo­zásnak szükségét — bár eddig szinte csakis munkásokról írtam, mert őket is­mertem közelről — saját irodalmi te­vékenységemben is érzem. A mai mun­kások életét valóban nem ismerem olyan bensőségesen, mint a felszaba­dulás előtti munkáséletet. De ismere­teim bővítésére mostani sokfelé ágazó teendőim között is igyekszem minél többet tenni. Most is megragadom erre az alkal­mat. Újlaki elvtárs azt írja, hogy­ az írók másképpen látják a munkások életét, mint ők maguk. Nos, tegyünk egy újabb lépést a kérdező olvasó és a válaszoló író szorosabb kapcsolata érde­­kében, írja meg Újlaki elvtárs, miben áll ez a látási különbség, vagyis írjon arról, hogyan gondolkozik mai életünk­ről önmaga és családja, mennyiben gazdagabbak a mai munkásember érzé­sei az általunk ábrázolt munkáshősöké­nél ? Nekünk íróknak éppen az emberek érzelmi életét a legnehezebb feltárni- Látjuk őket így, vagy úgy dolgozni, cselekedni , mosolyra derülni vagy el­komorulni de, hogy az öröm és a ha­rag, a szerelem fellobbanásai és kihu­­nyásai között mi megy végbe, annak felismeréséhez már mélyebbre hatoló szem kell-A régi társadalmi rendszer irodal­mában túltengtek a központba állított szerelmi bonyodalmak. A mi épülő szo­cialista társadalmunkban az irodalom már nem ezekre helyezi a hangsúlyt. Számunkra az építkezés a központi fel­adat. Ezért minden más életmegnyil­­vánulást is mintegy ezen keresztül szem­lélünk. Ez sok olvasónak úgy lehet szo­katlan, mert önmaga még nem jutott el odáig, hogy a munkát lássa az élet központi kérdésének. Ezért aztán kü­lönbség támadhat az író és az ilyen olvasó látásmódja között. Pedig, hogy az ember egyáltalán emberré válhatott, az a munkának köszönhető és ha ma el akarunk jutni a szocializmushoz, majd a kommunizmushoz, ezt csakis munkával, még­pedig az eddiginél különb munkával érhetjük el, kü­lönb munkát azonban csak minden te­kintetben különb dolgozó emberekkel végezhetünk. Olyan emberekkel, akik­nek érzelmi életük, ízlésük, világnéze­tük, a munkához, az emberekhez, sze­relmesükhöz való viszonyuk is kiegyen­súlyozott, kommunistához méltó vi­szony. Ilyen embereknek a fejlődése, kiala­kítása és ábrázolása foglalkoztat ben­­nünket, írókat. Igaza van Újlaki elv­társnak, új világunk elsősorban a mun­kásosztály kezében formálódik (nemré­gen írtam erről magam is), tehát a munkások joggal elvárhatják, hogy minél többet és minél érdekesebben ír­junk róluk. A várakozás azonban ön­magában véve nem elég, olvasóinknak együtt kell működniök velünk, az új munkásélet feltárása és megismerése érdekében. Éppen mert a munkások éle­te az utóbbi tizenöt esztendőben alap­vetően megváltozott és másképpen ala­kul, mint a tőkések igájában élő dolgo­zóké, ez még ma is annyira friss és eléggé nem ismert jelenség, hogy a megismerés folyamata csak most van elmélyülőben. A megismerés annál gyorsabban megy végbe, minél többet vallanak olvasóink önmagukról és az irodalomról, minél többször buzdítnak bennünket, annál közelebb kerülünk a nagy művek megalkotásához. Végül pedig igen fontos, hogy új írótehetségek emelkedjenek fel magá­ból a munkásosztályból olyan új író­jelöltek, akik nem kívülről jövő tanul­mányozással, hanem saját és­­ társaik szabad életének ismeretében láthatnak hozzá az új munkásélet irodalmi meg­örökítéséhez. A regény is olyan kell hogy legyen, mint amilyen az élet Nem vagyok tollforgató ember, csak egyszerű kollektivista földműves. Nem nagyon értek hozzá hogyan is kell va­lamit jól szavakba önteni, szépen, cir­­kalmasan megformázni. Ne haragudja­nak hát az író elvtársak, ha az őszinte szó nem úgy sikerül, ahogy éppen kel­lene. Nagyon szeretem az irodalmat, olva­sok is mindig, mikor ráérek. Igaz, leg­főképpen télen, akkor több az idő, de azért nyáron, ősszel is, ha csak tehe­tem. Elolvastam én Mikszáth Kálmán több regényét, csakúgy mint Jókai vagy Móricz Zsigmond műveit, de elolvastam ám a maiak közül is többet, nemrég éppen a Gondos atyafiságot fejeztem be — már a második kötetet. No meg ol­vastam sok szovjet író könyvét. Az így edződött az acél nagyon tetszett. Any­­nyira tetszett, hogy eszembe is jutott­­ ilyen emberek, mint ez a Pável Kor­cságin, nálunk is vannak. Még ha ép­pen más körülmények között edződtek is acélossá. Miért is nem írnak róluk az írók ? Mert tudjuk mi, hogy volt Minszki Lajos, Vasile Roaita meg any­­nyian mások. De ilyen hősök vannak ma is, csakhogy ma másféle hősiességet, másféle helytállást követel az élet­ hő­siességet a mi mindennapos küzdel­meinkben, a munkánkban. Ilyen hősök pedig közöttünk is élnek, városon, az üzemekben, munkapadok mellett, de nálunk falun is. Ezeknek az életét kel­lene megírni úgy, ahogy az így edző­dött az acélban van. No, nem akar ez éppen szemrehányás lenni, csak hát tényleg ezek a hős emberek amolyan példaképek a mi regényeinkben pedig még alig vannak jelen. De ha már a Gondos atyafiságról be­széltem, megmondom azt is, hogy ne­kem ez a könyv nagyon tetszett. He­lyesebben az első kötet tetszett igazán. A mi falunkban is van néhány Akácos Sanyi, meg Minka, az öreg Akácost is meg lehet találni. Eszti-forma is akad éppen olyan, ahogy az író lefestette szavakkal s bizony a kollektíváért, azért, hogy most egész Udvarfalva kol­lektivista, meg kellett küzdeni. Nem jött az csak úgy. No hát, ami az első kötetben le van írva — ha azt a kulák­­lakodalmat leszámítom, mert azt már nem nagyon hihetem — olyan az, mint az élet. Szép is, igaz is, küzdelmes is. De már a második kötetet nem egészen szeretem. Megengedem, hogy ilyesmi is előfordul, ahogy ott az író, Szabó Gyula elvtárs írja. Julis is botlik. Akácos Sa­nyi is meginog a családi tisztesség lét­ráján, sok minden előfordul az életben. De már az ilyen Ágoston-félének nem szabad előfordulnia. Nem tudok hinni abban hogy a párt ilyeneket küld a falusiakat felvilágosítani. Legalább is, én még ilyennel nem találkoztam. Le­het, hogy a harmadik kötet mindent helyrehoz, végre a kollektíva is mega­lakul Székelylokon s éppen erről szeret­nék én is mihamarabb olvasni. Hogy az élet hogyan jut egyenesbe az Akácosék falujában is, úgy ahogy nálunk is egye­nesbe került a párt, a kommunisták se­gítségével. Akácos Sanyi, Miska, Eszti meg a többiek sorsára most már ugyan­csak kíváncsi vagyok. Hadd lám, meny­nyire hasonlít a magunkfajta kollekti­visták sorsához. Mert hogy hasonlítania kell, az biztos. A regény is olyan kell hogy legyen, mint amilyen az élet. Ezért, ha már megkérdezték a vélemé­nyemet, én arra bíztatnék minden írót, Szabó Gyula elvtársat is, mást is, hogy írják meg valóságosabban a mai életet, a mai embert Úgy ahogy van. Mert erről van mit írni. Nemcsak a munkát, az egész életet írják meg, mert szebb az, meg gazdagabb is, mint ahogy sok regényben van. Ilyen regényt akár min­den héten szívesen olvasnék. ZÓLYOMI GYÖRGY, az udvarfalvi Vörös Partizán kollektív gazdaság tagja EC­DRE Múlt heti ankétünk folytatása Hogyan alakul tovább a Bogár Zsuzsikák sorsa A könyvtáros egy kicsit mindig az olvasóközönség ütőerén tartja az ujját Megérzi a legkisebb „hőmérsékletvál­tozást“ is, talán mindenkinél jobban tudja, melyik művet hogyan fogadják. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a leghitelesebb olvasókkal van naponta dolgom, azokkal az emberekkel, akikről s akikhez a mai könyvek szól­nak. A szakszervezetek Művelődési Há­zának könyvtárosa vagyok Marosvá­sárhelyen. Ma 1402 olvasónk van, ami egyik szemléltetője a mai dolgozó ember kultúrszomjának, az irodalom iránti szeretetének. Legtöbb olvasónk mintha csillapíthatatlan betűéhségben szenved­ne, minden jó könyv vonzza, mindent el­olvasna, vagyis igyekszik pótolni a régi idők mulasztását. A klasszikusokat ép­pen úgy keresik, mint az újdonságokat, de mégis megállapítható, hogy ha a klasszikusok felé kíváncsisággal fordul­nak, a mai művek felé még nagyobb fo­kú érdeklődés és várakozás vonzza őket. Önmagukat s a Ma ismert alakjait ku­tatják bennük. Nagyon sokan keresik — noha több év telt el a megjelenés óta — Nagy István A legmagasabb hőfokon című regényét, Kovács György, Asztalos István, Huszár Sándor műveit, továbbá nagy élvezettel olvassák a mai román irodalom új hajtásait. A Mitrea Cocor, a Nikola Potkova, a Viharmadár, a Ba­­ragán című regényeket szinte alig lehet bent találni. Nagyon szeretik Sütő András műveit az olvasók. Humorát, stílusát, mondanivalóját igen kedvelik, szóvá is tették már nem egyszer, hogy a két novelláskötete után miért nem je­lentkezett már olyan régen újabb novel­lákkal vagy regénnyel. Sütő András hőseit, az olyanokat, mint Bo­gár Zsuzsika, Szakács Ferkó, Koronka Mihály, Benkő Eszter nagyon megsze­rették az olvasók. De hogyan alakult tovább a sorsuk? Hiszen az író legtöbb­jüket csak elindította útjukon, azon az úton, amely a falu dolgozó parasztsága előtt nyílt meg a felszabadulás után. Ennek az útnak a folytatására lenné­nek kíváncsiak az olvasók s ezt várják Sütő Andrástól, aki olyan élvezetesen és szépen tud mesélni a mai emberekről, mint kevesen íróink közül. Reméljük, hogy most, a tizenötödik felszabadulási évforduló küszöbén Sütő Andrásnak egy új kötetét is megtalál­hatják majd az ünnepi kiadványok kö­zött. Ha egy könyvtáros szerény kérésével egyáltalán fordulhat íróinkhoz, én éppen azt kérném, hogy írjanak többet a mai emberről, ábrázolják a maga teljes va­lóságában. Milyen jó lenne, ha itt, szép, tágas könyvtárunkban találkoznának az írók olvasóikkal , tőlük hallanák meg mindazt, amit én itt tolmácsolni igye­keztem. Biztos, hogy e találkozás meg­teremné a maga gyümölcseit. KUTHY MARGIT, a marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Háza könyvtárosa Szabó Gyula levele szerkesztőségünkhöz Tisztelt elvtársak! Megkaptam mindkét táviratukat — Kolozsvárról is, Almásról is —, mely­ben válaszomat sürgetik „Az olvasó kérdez — az író válaszol m ankétjük­höz. Sajnos, a hozzám érkezett le­vélre nincs mit válaszolnom, tekintve, hogy a levél sokkal inkább vélemény­­nyilvánítás és feladatmegszabás, mint kérdés és még hozzá olyan vélemény­nyilvánítás, amilyent már volt alkal­mán az Előrében olvasni, az olvasó tehát alapjában véve a szerkesztőség véleményét nyilvánította, amellyel sem eddig nem tartottam, sem most sem tartom szükségesnek vitába szállni.) Ami kérdés a levélben van, az a III. kötetre vonatkozik, ami elől azon­ban szintén kitérek lévén, hogy az ilyenszerű kíváncsiságot még a leg­szűkebb baráti körben sem szoktam kielégíteni, hivatkozással arra, hogy majd a kötet jobban elmondja, mint én. Egyébként a „válasz" megírása épp folyamatban és eléggé előrehaladott állapotban van, úgy hogy szíves tü­relmét kérem minden kíváncsiskodó­nak. Üdvözlettel Rugonfalva, 1959. július 16. A SZERKESZTŐSÉG MEGJEGY­­ZÉSE. Szükségesnek tartjuk leszögez­ni, Hogy Szabó Gyula elvtárs „vála­szával“ nem értünk egyet. Az író nem csak művel válaszolhat és tartozik válaszolni a könyvét ért bírálatokra, különösen akkor, ha az olvasók és kritikusok bírálata annyira egybehang­zóan vet fel súlyos eszmei-politikai­ és művészi fogyatékosságokat, mint a Gondos atyafiság második kötetének esetében. Puszta kifogásnak tartjuk Szabó Gyula elvtárs indokolását, mely­­lyel kitér a válaszadás elöl Zólyomi György levelére, mivel úgymond az olvasó csak a szerkesztőség vélemé­nyét visszhangozta. Zólyomi György olvasói véleményében mi az irodalom­­bírálat jogosságának ismételt bizonyí­­tékát látjuk. Új irodalmunk íratlan erkölcsi tör­vénye, hogy az író felelősséggel és al­kalomadtán számadással is tartozik művéért a nép előtt. Ezen a jogon szólt és kérdezett Zólyomi György. Reméljük, Szabó Gyula végül is nem fog elzárkózni az elől az elvtársi segí­teni akarás elől, amelynek az olvasó és a kritika egyaránt tanújelét adta. Bí­zunk abban hogy a méltó válaszadás­sal és a dolgozó népünk magas eszmei, művészi igényeit kielégítő új művekkel nem fog késlekedni. Új íróbarátaink Abban a szerencsés helyzetben va­gyok, hogy nemcsak a magam nevében beszélhetek, mint olvasó, hanem — úgy hiszem legalább is­­— sok-sok más ol­vasó véleményét is tolmácsolhatom. El­árusító vagyok egy bukaresti könyvüz­letben. Szeretem ezt a foglalkozást, amely már hosszú évek óta a kenyerem, de nem mindig szerettem úgy, mint most. Rendszeres olvasóvá az elmúlt tíz­tizenöt esztendőben váltam. Elolvastam egy könyvet, még egyet, aztán egyre többet, s ma már elmondhatom, hogy nem igen akad olyan könyv, amely meg­fordult a kezemben és ne olvastam vol­na. Megszerettem a klasszikusokat, de megszerettem mindenekelőtt a mai iro­dalmat. S mert naponta sok-sok olvasó­val van dolgom, azért merem azt mon­dani, hogy egészen biztosan nemcsak én vagyok így az irodalommal. Az em­bereket a könyvekben is az érdekli leg­inkább, amiben önmagukra, a maguk életére ismerhetnek. Úgy is mondhat­nám, hogy önmagukról szeretnek olvas­ni. A felszabadulás utáni új irodalom pedig ezt nyújtotta : tükröt tartott elénk, amelyből mindennapi életünk tekintett vissza reánk, de valahogy még­is másképp, úgy, hogy most határozot­tabb körvonalat nyert az is, ami addig nem egészen tisztázott kérdés volt ben­nünk. Éppen ezért minden új könyv el­olvasása újabb és újabb felfedezést je­lentett. Ezekről az olvasói élményekről al­kalmam volt már máskor is — nyilvá­nosan, sőt olykor valamelyik lap ha­sábjain — beszélni. Az Előre ankétjá­­nak mégis megörültem, mert szeretnék beszámolni egy olyan „felfedezésemről“, amelyet ugyancsak az elmúlt esztendők­ben tettem. Néhány hazai magyar író munkáira gondolok, amelyek közül so­kat olvastam és csaknem mind meg­nyerte a tetszésemet. Nagy István regé­nyét, a Legmagasabb hőfokon-t az egyik legjobb hazai regénynek tartom s na­gyon szeretem Szemlér Ferenc és Maj­­tényi Erik verseit. Sütő András ízes novelláit és karcolatait pedig különös gyönyörűséggel olvastam. De a hazai magyar írók munkái közül is talán leginkább Asztalos István írásai tetszettek. Olvastam az Új esztendő­t, a Házunk táján-t, de főleg a Szél fá­­ratlan nem indul­hatott reám. Része van ebben annak is, hogy a könyvben ábrázolt életről sokat hallottam mesélni már gyermekkoromtól kezdve szüleim­től, akik éppen arról a vidékről szár­maztak el, ahol Asztalos István regénye játszódik. Mai napig is jól emlékeznek azokra az időkre, amikor a román és a magyar soviniszták egyaránt azon fára­doztak, hogy ellenségeskedést szítsanak a román nép és a nemzeti kisebbségek között. Asztalos István regényét úgy olvastam, mint hiteles híradást a meg­változott időkről, amely a román nép és az együttélő nemzetiségek szocializ­must építő közös harcát ábrázolja. A regényben megörökített világot és azokat az embereket, akikről Asztalos István mesél, kétszeresen is közelieknek érzem. Régi vágyam, hogy a regény színterét és szüleim szűkebb szülőföld­­­ét magam is felkeressem egyszer. De addig is köszönetet mondok Asztalos Ist­vánnak, aki a gyermekkoromban hallott történetek tájait olyan otthonás közel­ségbe hozta hozzám. S ha e néhány sor­ra választ várhatok, leginkább azt sze­retném megtudni az írótól, hogy milyen új műveket — regényt vagy novellás­­kötetet — készít számunkra, román ol­vasói számára is, akik minden új írá­sát szeretettel várják. BUCSA PARASCHIVA a fővárosi 17. sz. könyvüzlet elárusítója Asztalos István válasza örömmel olvastam elismerő sorait s rajta leszek, hogy ezután is kiér­demeljem olvasóim szives érdeklődé­sét. Értesítem, nemsokára újra talál­kozni fog a "Szél furatlan nem in­dult regényem hőseivel. Könyvet írok, félig meg is vagyok vele és ebben is falusi emberek szerepelnek. Itt a­­zóta már sokat fejlődtek ezek a falusi emberek. Már nem elégszenek meg csupán csak a barátsággal, hanem már együtt is dolgoznak és közös gazdaságban élnek. Külső és belső életük sokkal igényesebb, mint eddig. Már nem elégszenek meg csak azzal, hogy bőségben élnek, hanem ami en­nek következménye és velejárója — és amihez pártunk segítette őket, — harcos öntudatra tettek szert. Érzés­­világuk gazdagodott, szépült, igényük van nemcsak a kenyérre, hanem a kultúrára s mindenre, ami emberré teszi az embert. Megváltozott a szemléletük, már nem tölti be őket a földszerzés vágya, ami a magángaz­dálkodással jár, már nem rabolja el minden idejüket a látástól vakulásig való munka, már kultúrcsoportban vesznek részt, sportolnak, rádiót vá­sárolnak és szabad a szerelmi életük is. Már nem a földek házasodnak össze, hanem a szerelmesek. S bár néha húzzák vissza őket az előítéle­tek, a vak megszokás, a babona, de már kitörtek a fényre, s diadalmasan haladnak előre azon az úton, amelyen a párt vezérli őket: a szebb, boldo­gabb, szocialista jövendő felé. S ezt a valóságot próbálom ebben a köny­vemben visszaadni, tükrözni. Egy har­cos szerelmi történeten keresztül a mai falut igyekszem bemutatni, a mai falu életét és fontos kérdéseit szeretném visszaadni. Remélem sem ön, sem más kedves olvasóm nem fog csalódni. Elvtársi nagyrabecsüléssel üdvözli. Sütő András válasza Kuthy Margit kedves érdeklődésére a következőket válaszolhatom: Az Igaz Szóban és az Utunkban négy rövidebb írásom jelent meg. I S bár nem én vagyok a sajtóterjesztő, felsorolom a címüket is: „Karikás költekezik“, „Misi, a csillagos hom­­lokú", „Csendes beszélgetés“, „Zász­lós Demeter". Közülük Karikásra sze­retném fölhívni Kuthy Margit figyel­mét. Karikás az eszmélés, a tétova indulás kisparaszti világából már elérkezett a kollektív gazdaság biz­tonságos, de nem mennyeien problé­­mátlan, hanem a merész alkotás, a forradalmi fejlődés izgalmaival teli világába. Régen elindult hőseimnek életútját az ő sorsában próbáltam követni. Nem állítom, hogy utolértem őt, de már a közelében vagyok s amit elmondtam róla, az úgy igaz, ahogyan elmondtam. A dolgozó parasztság életformája gyökeresen megváltozik; a szocia­lista mezőgazdálkodás rohamos fej­lődésével — rohamosan átalakul gondolkodása, magatartása, min­dennapi gondja-baja is. • A változás irányát például — tematikai szem­pontból — (kitűnően példázza) Aszta­los István Finom utazás című írása. (Utunk) Asztalos repülőgépen utazó társult parasztja az anyagi gyarapo­dás képviselőjeként veszi számba a technika csodáit, amelyek az áltatvetős ember szolgálatában állanak. Az új paraszti gondolkodás — amely való­­jában már nem lesz „paraszti“ — a szocializmus építésével felhalmozódó anyagi alapok döntő hatására alakul ki. Azok a parasztok akik szűk bi­valyos-szekeres kecskés világukból kikerülve már a repülőtéren is meg­fordulnak — s most már nem mint kubikusok, hanem mint utasok — nyil­ván nem őrizhetik sokáig, a régi, zárt életformából adódó sajátos életbölcse­letet, melyet sokan „jó íznek", „hu­mornak" és „paraszti észjárásnak" ne­veznek. Jól tudom — és Asztalos ezt is meggyőzően érzékelteti a föntebb említett írásban —, hogy a technika tulajdonosaként jelentkező paraszt általvetőjében még sok régi lim­lom zötyög. (Az első világháború hadi kölcsönét már nem kaphatja vissza, de őrzi a megsárgult papírokat). Ar­cáról mégis eltűnnek rendre a kor­szerűtlenség komikus vonásai A pa­raszti tudatban feloldódnak az évszá­zados ellentmondások. A kollektivis­ták kiváltképpen jelzik ezt a fejlő­dési irányt. Legjobbjaik, akik már a munkások tudatszínvonalára emelked­tek bizony el-elcsodálkoznak egy­­egy különösen „paraszti“ felfogású irodalmi termék parasztnak nevezett csodabogarain. Az élet tehát új, eddig ismeretlen konfliktusokat teremtEzeket fölfed­ni, megírni nem könnyű feladat, mert az ábrázolásban még régi babonák kísértenek. De bízom benne, hogy irodalmunk ezzel is megbirkózik. Hogy visszatérjek most már saját munkáimhoz, nemrégen fejeztem be s adtam át a Kiadónak „A nyugalom bajnoka" című kisregényemet. Hőse egy falusi párttitkár. Ifjú korában maga is „induló ember" volt; most ő indít el másokat a forradalmi gon­dolkodás és cselekvés útján Ezt pró­­báltam a kisregényben megörökíteni. Itt Marosvásárhelyt úgy hallom, hogy ez a könyv augusztus 23-ig eljut a könyvesboltokba. S még valamit! Az Állami Irodal­mi és Művészeti Kiadó gondozásában jelenik meg nemsokára az az egy­­felvonásos gyűjtemény, amely az Igaz Szó pályázatának díjnyertes színdarabjait foglalja magába. Köz­tük lesz a „Fecskeszárnyú szemöldök" című vidám játékom is. „De hogyan alakul tovább a sorsuk?" – kérdi Kuthy Margit Bogár Zsuzsikáról, Koronka Mihályról, Benkő Esztiről Hitem és tapasztalatom szerint úgy, ahogyan a „Fecskeszárnyú szemöl­dök" hősei elmondják. Természetesen, ez nem minden, amit róluk mondani lehet: ez csak annyi, amennyire a szerző tehetségéből futotta. A többit majd mások mondják el... 3 Folytatás a 4. oldalon

Next