Előre, 1963. november (17. évfolyam, 4976-5001. szám)
1963-11-01 / 4976. szám
1963. november 1. péntek A fény palotái nyurgák és büszkék, mint a mi fenyőink a Kárpátok híres fái. A fém, a beton és az üveg remekművekké állt itt össze rövidebb idő alatt, mint ahogy a gyermek megtanul beszélni. A Fekete tenger gyöngye — Mamaia. Ilyennek látnak téged látogatóink, akik nagyszerűséged megcsodálják. Ilyennek alkottunk téged, hazánk földjének szeretett tája. A napos ég felé nyújtózkodó paloták, méltán töltenek el igazi örömmel minden embert, a szocialista Románia minden alkotóját, barátjait, tisztelettel, elismeréssel minden szépet érzékelő vendéget. A dolgozó ember műve ez a partszegély, aki elűzte a román tenger partjairól a sivárságot és a bogáncsot. , Mamaia ! Ilyennek ismertek meg azok a vendégeink is, akik szeptember 15- én a Litra motoroshajón érkeztek partjaidhoz s néhány órát töltöttek teraszaidon, mielőtt hosszú útjukra indultak volna a Földközi-tenger partjai mentén. Különböző világrészekről érkeztek ezek a vendégek. Voltak köztük olyanok, akik látták már az Aranypartot is, az olasz Riviérát is, Florida fürdőit is. Mamaia! Friss, fiatalos varázslatod a világ legszebb tengerpartjai közé emel! Felejthetetlen látványod elkíséretunkon. A vendégek nem győzik dicsérni tengerpartunk szépségeit. Velük együtt hajóra széltünk mi is, hogy részt vegyünk az újságírók harmadik világtalálkozóján. A Litri hajó fedélzetén gyűltünk össze a találkozóra, a hajó elvisz minket a Földközi tenger partvidékének ősrégi városaiba, kikötőibe. A hajó eltávolodott a rakparttól, éreztük már a ringását, lobogtak a zsebkendők s lassan-lassan elindultunk. S amikor megkísértett az elválás szomorúsága egy kedves kép ragadta meg figyelmünket. Ahogy a kikötő világítótornya mögöttünk maradt a Transilvania motoros hajóval találkoztunk. Várta, hogy bebocsássák Konstanca kikötőjébe. Távoli vizekről érkezett és így köszöntött: — Jó utat és csendes tengert ! Ismerkedünk a kollegákkal. Elfoglaljuk a kajütjeinket. A régi „tengerjárók" lekicsinylő fölénnyel osztogatják tanácsaikat. Egyesek, esküsznek arra, hogy a tengeri betegség ellen legjobb orvosság a tele has. Mások éppen ellenkező véleményen vannak, szerintük, ha üres az ember gyomra, akkor a tengeri betegségnek nincs miért megkörnyékeznie. Ez csak logikus ? Nem ? Ismét mások (és úgy tűnt, hogy ők vannak többségben) ironikusan kijelentették, hogy mindkét „óvintézkedés" ósdi, túlhaladott. Ellenben a hajózás évezredes története és a modern orvostudomány egyaránt azt vallja, méghozzá fenntartás nélkül, hogy „tengeri betegség esetén mindenki folyamodjon bizalommal egy üveg nyugalmat és bátorságot adó rumhoz vagy konyakhoz s tegyen melléje egy szelet citromot." De . .. térjünk vissza a tárgyra. !Az elrendezkedés izgalmas időszaka után felfedező útra indulunk a hajón. Bejárjuk a vendéglőt, a koncerttermet és a mozit s minden eshetőségre számítva megkeressük, hogy merre is van az orvosi rendelő. Aztán felmegyünk a fedélzetre. Tekintetünkkel a hullámok fodrait követjük. Sirályok röpködnek a hajó körül, jeléül annak, hogy még a partok mentén hajózunk. A Litva ütemesen hasítja a Fekete tenger vizét. Néhány hétig ez a hajó lesz az otthonunk, itt élünk és dolgozunk. Egyelőre nagyon előzékenyen, simán, csendes ringatással visz acélhátán. Az ebédlőbe hív a hangosbeszélő. Észre sem vettük, hogy mikor telt el a délelőtt. Elfoglaljuk helyeinket. Mától kezdve naponta háromszor találkozunk itt. Gyorsan telik az idő. A bolgár part tűnik fel a láthatáron. Utazásunk első állomásához érkeztünk a Várnába. Rövid sétát teszünk a városban, futólag megtekintjük az üdülőtelepet, koccintunk a vendéglátókkal s újra a kikötő felé indulunk. Felszállunk a hajóra, a motorok felzugnak, megremeg bele az egész hajótest. A csillagos égboltról méltóságteljesen tekint alá a Göncölszekér. Csörög a horgony, amint felhúzzák. Indulunk Az éjszakába. A Boszporusz felé. Következő állomásunk Isztanbul. Aztán sorra következnek majd a többiek: Görögország, Olaszország, Algéria, Tunisz, Líbia, az Egyesült Arab Köztársaság, Libanon és Ciprus. .Vajon milyen meglepetést tartogat A csillagos égbolt takarója alatt hajónk nyeli a mérföldeket. Végtelen csend kísér. Csak a felső fedélzetről, a gépház környékéről hallatszik a sokezer lóerős motorok zúgása. Hűvös az idő. Szvetter nélkül nem tanácsos mászkálni a fedélzeten. S különben is, szvetterrel vagy anélkül, a fedélzeti séta fárasztani kezd. Lemegyünk inkább a koncertterembe. Belesüppedünk a kényelmes fotelekbe és lassanként kisebb csoportok alakulnak. Megkezdődik a társalgás. Beszélgetés közben azok, akik már jártak Isztanbulban, élményeiket idézgetik. Érdeklődéssel kapcsolódom be a beszélgetésbe, ugyanis nekem is alkalmam volt már látni Isztanbult. Kíváncsi vagyok, hogy élményeim mennyire egyeznek a társaiméval. örömmel tapasztalom, hogy a lényeges dolgokban egy véleményen vagyunk. Annál inkább várom az érkezés pillanatát. Most, 4—5 esztendő után vajon milyen új látvánnyal vár Isztanbul, milyen új dolgokat fedezhetek fel a városban ? Talán nem lesz érdektelen, ha — mielőtt a Boszporuszhoz érkeznénk — felidézek egy-két epizódot mindabból, amit e régi város történelméről tudunk. ... Az ókori Görögország leleményes kalmárai eleven kereskedelmi érzékükkel hamar felismerték, hogy milyen előnyös várost alapítani itt, ahol a Márvány-tenger keskeny tengerszorossá szűkül és a Fekete tenger kapujává válik. Ennél alkalmasabb helyet találni sem lehetett volna a hajók kikötéséhez, hiszen a tenger hullámaitól egy földnyelv védi a kikötőt. Ilyképpen és ezért született meg a mélyvízű Aranyszarv partján az időszámításunk előtti VII. században Bizánc kikötője. A következő évszázadok nagy változásokat hoztak a város életébe. A III—IV. században Nagy Konstantin, a római birodalom székhelyét Rómából Bizáncba helyezte át. Ekkor kapta új nevét a város — Konstantinápoly. A XV. században Bizánc-Konstantinápoly az ottomán birodalom fővárosává vált. A szultánság bukásakor, Kemal Attatürk demokratikus forradalma nyomán századunk első évei számunkra a Márvány-tenger, az Égeitenger, a Földközi-tenger, vajon milyen fogadtatásban részesítenek az utunkba ejtett városok, országok ? Vajon miről fognak beszélni nekünk az emberek, akikkel találkozunk, miről mesélnek majd a helyek, amelyeket felkeresünk ? Ezekről szeretnék az alábbiakban beszámolni. Mindarról, amit 5142 tengeri mérföldes vízi és sokszáz kilométeres szárazföldi utunkon tapasztaltunk Európa, Afrika és Ázsia tengerparti városaiban, országaiban. Kedeiben Isztanbul mér nem fővárosi Törökország európai partjainak fontos kikötőjeként ismerjük. Mikor a kajütbe visszatértem, fülemben csengtek még az előbb hallottak a városról, amely felé közeledtünk. Hamar hajnalokon és ezzel együtt feléledt a hajó utasainak izgalma. Igyekszünk a legelőnyösebb helyet elfoglalni a fedélzeten, hogy minél többet láthassunk a városból. De a sűrű köd és a szitáló eső eltakarja a boszporuszi tengerszoros partjait. Egy különös látványon mégis megakad a szemünk. Az európai parton, fenn a szárazföldön egy két emeletes blokk, házba hajó szaladt bele. Magyarázatért a másodtiszthez fordulunk. Egy kellemetlen hajótörés nyomait láthatjuk, mondja. A hajózás a tengerszorosban nagy tapasztalatot és hozzáértést követel meg a kapitányoktól. A háztetőre felmászott hajót baleset érte, a gépeket nem lehetett gyorsan leállítani és a hatalmas hajótest kifutott a szárazföldre, a lakóházak közé. A baleset látványa még kísér egy darabig, aztán lassan felszáll a köd és ahogy a kikötőhöz közeledünk, kitárulkozik előttünk a város képe. Az Aranyszarv hat kilométer hosszúságban nyúlik el, szélessége 500 és 1000 méter között váltakozik. A két partot a Galata-híd köti össze. A nyugati parton terül el a város történelmi negyede, a tulajdonképpeni Isztanbul. A keleti parton a modern Beyoglu nemzetközi negyed tűnik elénk. Az ázsiai parton emelkedik Urkadar városnegyed is. Ilyen látványt tárt elénk azon a hűvös reggelen Isztanbul, a világ egyetlen nagyvárosa, amely két földrészen épült. Leszállunk és bebarangoljuk a város történelmi helyeit. Megállunk a Teodosziusz császár emelte falaknak, ennek az V. századbeli építménynek a romjainál. Több kilométeres védőfalak övezik rajtuk 90 őrtorony még állja az idők viharát. Ennek az erődrendszernek része a híres Jedikül, a Héttorony börtöne. Érthető meghatottsággal léptük át újra a csodálatos templom-múzeum, a Hagia Szófia küszöbét. A bizánci építészetnek ez a remeke a XVII. században készült. Építészeti megoldásai ma is világszerte elismerést váltanak ki. Az emberi alkotás és tehetség e nagyszerű művében egyszerre 20 ezer ember fér el. 1935 óta folyik a templom-múzeum restaurálása, hogy régi szépségében ragyogtassák fel újra a gyönyörű díszítéseket. A város másik büszkesége a kék mecset. A XVII. században Ahmed szultán építette. A kék fajansz díszítés világos kék színben veri vissza az ablakon beáradó fényt és a perzsa szőnyegekkel borított aulába mesevilág hangulatát varázsolja. A szeráj a letűnt dicsőség nyomasztó hangulatát ébreszti. Az egykori szultáni palota ma múzeum, s látogatói megcsodálhatják a palota volt lakóinak értékes fegyvereit, porcelánedényeit, szőnyegeit. Sokáig elnézem az egyik kézmosó edényt, amelyet ismeretlen mester alkotott nagy művészettel 15 kiló színaranyból. Mennyi munkát, mennyi vért és verejtéket kívántak ezek a nagyúri kincsek ! Láttam Nagy Sándor márvány szarkofágját, megcsodáltam a mozaik-képek múzeumát, s a letűnt évezredek és évszázadok sok más tanúságát. Aztán a múzeumok nyomasztó levegőjéből, az emberi géniusz előtti csodálat és mélységes hódolat hangulatából egyszerre belevetjük magunkat az utcák zajos forgatagába. Lárma fogad, a vándorkereskedők minduntalan elénk nyomják áruikat, halat, gyümölcsöt és mindenféle más portékájukat; kacskaringós, szegényes sikátorok, amelyeken csak nagyritkán megy végig egy-egy női deszkából és pléhből összeeszkábált lakóházak, közkutak, amelyek előtt mindig hosszú embersor várakozik, mindenki kezében egy-egy veder — mindez a kép cseppet sem különbözik attól amit néhány esztendővel ezelőtt itt láthattam. Régi állapotában találom az isztanbuli opera épületét is. 18 esztendővel ezelőtt kezdték meg az építését, de ki tudja, hogy mikor fejezik végre be. Az újságok, különösen választások küszöbén újabb meg újabb, helyesbített, újra megszabott, vagy újra elhalasztott időpontokat jelölnek meg az opera befejezésére. De a rövid isztanbuli látkép, a futó benyomások nem lennének teljesek, ha nem néznék meg a híres bazárt is... Ez a hely sok turista számára csupán egzotikumot jelent, de az isztanbuli egyszerű emberek azért járnak ki ide, hogy olcsóbban vásárolhassanak mint a városi üzletekben. Az eső megsűrűsödik. Gépkocsink nagy óvatossággal halad a szűk és sötét utcákon. Végre elérkezünk a bazárhoz vezető utcáig. Haszirejoglu Hani utcának nevezik. Megállunk a 79. szám előtt. Az esőverte ablaküvegen át szemlélgetjük a falakat bőségesen borító táblácskákat. A táblák jórészén gyakran ismétlődik egy szó: AVUKAT, azaz ügyvéd. Ritkák, nagyon ritkák az olyan isztanbuli épületek, amelyeken legalább két-három ügyvédi tábla ne díszeleg, ne. És a 3000 hivatalosan nyilvántartott kávézó vajon nem tartozik-e szorosan hozzá ahhoz az isztanbuli valósághoz, amely ezekkel a táblákkal, kávézókkal is jellemzi önmagát ? A Bankasi-Türk Cigarettagyártó RT óriási rekláma alatt belépünk a bazárba. Néhány hektárnyi területen üzletek labirintusa s bennük pokoli zsivaj. A vásári láz keríti hatalmába az ittenieket. A vándorkereskedők vagy a kis boltosok eredetibbnél eredetibb módszerekkel csalogatják be a vásárlókat. A vásári forgatagban tájékozatlanul megállunk és cigarettára gyújtunk. Valaki mellettünk terem és cigarettát kér. Megkínáljuk. A következő pillanatban az az érzésünk, hogy a fülsiketítő trombitaszótól beszakad a dobhártyánk. Ösztönösen a zaj irányába fordulunk. Egy erősen hiányos öltözetű gyerek karján ócska réztrombitával az egyik üzlet bejáratára mutat. Az ő feladata ugyanis az, hogy ilyen módon hívja fel a járókelők figyelmét Hüszna Szagdut úr üzletének „utolérhetetlen minőségű" portékáira. A boltos az üzlet ajtajából csábos mosollyal néz felénk: „Parancsoljanak befáradni !“ Lemondunk erről az élvezetről és a hatalmas vásártér más sikátorai felé indulunk. Minden elképzelhetőt eladásra kínálnak itt: berbécshúst és rózsaolajat, amerikai nylo- harisnyatartót és cigarettacsikkeket, banánt és patkányirtó-szert, szent talizmánt és sírkövet, házipapucsot és imádságos könyvet. Újra láttam hát Isztanbult. Ez a viszontlátás semmi új élménnyel nem gazdagított. De mégis tanulságos volt ez a látogatás. Ott, Isztanbulban értettem meg még jobban annak a nagyszerűségét, hogy az én hazámban a keleti mesék ütemével változik esztendőről esztendőre a városok arculata. Odahaza — most még jobban éreztem ennek az örömét — gyakran előfordul, hogy néhány esztendő elteltével az ember nem ismeri fel az ismerős várost, a lakónegyedeket. Odahaza, az új városnegyedekben és mindenütt az emberek a szocialista élet lépéseihez mérik életüket. Odahaza mindenfelé építő, tanuló, szórakozó fiatalokkal találkozunk. Az ifjúság pedig az ország jelene és jövője mindenütt. Isztanbulban is sok a fiatal. De ezeknek a fiataloknak nem volt életcéljuk, nem volt, ahol dolgozzanak, ahol tanuljanak,s mindenféle csinytevésre készen ődöngtek a nagy bazár sikátorain. Este indulunk tovább Isztanbulból. Szomorkás idő kísér. Egy ideig még halljuk az Aranyszarv öbölbe befutó és onnan kiinduló hajók kürtjeit, aztán csend borul a végtelen tengeri tájra. A fedélzeten, majd a vacsoránál isztanbuli élményeinket idézgetjük. Gyakran ismétli mindenki: „Élénk, lármás, Isztanbul olyan, mint egy hangyaboly.“ Ez a vélemény vált valamennyiünk következtetésévé. Valóban, túl a rikoltó reklámokon, amelyek közül sok, igen sok külföldi cégeket ajánlgat, eltekintve attól a néhány bulvártól, amelyeket keskeny járda szegélyez, s amelyeken szakadatlan a zsivaj, egymást érik a csigaként haladó autók, a buszok, a villamosok, teherkocsik, mindettől eltekintve Isztanbul keskeny és kacskaringós sikátorok labirintusa, ahol bizony alapos tájékozódási érzék kell ahhoz, hogy az ember el ne tévedjen. Mögöttünk marad a part. Szürke, komor a tenger. A város őrzői, a minarettek erdeje belevesz a sötétségbe. A történelmi emlékek és az Isztanbul éjszakai életét uraló fényreklámok árnyékában pedig milliók dolgoznak és küzdenek, s mélységes meggyőződéssel hisznek Törökország jobb jövőjében. Szilágyi Dezső ISZTANBUL Hosszabb tanulmányúton hazánkban járt Augusto Murer a jelenkori olasz szobrászat egyik kiemelkedő egyénisége. Itt közölt vázlata ízjárt marosi élményeinek a terméke. A neves vendég igen kedvezően nyilatkozott arról a szívélyességről amit lépten nyomon tapasztalnia kellett, s nemkülönben a román képzőművészekkel folytatott vélemény és tapasztalatcseréről. ELŐRE MŰKEDVELŐK STÚDIÓJA (Munkatársunktól). — A műkedvelők, s főleg irányítóik továbbképzésének figyelemreméltó új formája kezdte meg működését ezen a héten a kolozsvári Kultúrpalotában. Műkedvelők stúdiója nevet kapta, • az a rendeltetése, hogy ellássa az üzemi, vállalati, falusi önkéntes művészek irányítóit a különféle művészetágak alapvető ismereteivel. A rendszeresített elméleti és gyakorlati oktatásban hivatásos színművészek, zenészek, rendezők, folklór-szakértők és más szakemberek vesznek részt. Kolozsvárt már meg is tartották az első oktatást. A rajoni kultúrházak munkaülésre összeült instruktorai és számos más kultúraktivista előtt Maria Cupcea érdemes művésznő, a Nemzeti Színház tagja, gyakorlati példákkal illusztrált,és nagy figyelemmel kísért előadást tartott a színpadi beszéd technikájáról, művészi sajátosságairól. A részvevők azt az óhajukat fejezték ki, hogy a Kolozsvárt tartandó további oktatásokon is részt vehessenek. A kívánság jogos, de ezen túlmenően, tervek szerint hasonló műkedvelő stúdiók indulnak a tartomány összes rajoni kultúrházaiban, s a képzésben különféle művészetágak mintegy 200 képviselője nyújt segédkezést. 3 Hervay Gizella: ÚJ HÁZ Elnézem szemben az ablakokat esténként, ha nyugtalan vagyok. Ahogy felgyűl a villany. Itt is, ott is a sötétből egy szekrénydarab ragyog elő, felbukkan egy kép a falon, egy pirospettyes pongyolás asszony az asztal fölé hajol, két kis láb rugdalódzik, pelenka libben, kinyitnak egy ajtót, egy kisfiú az ablakpárkányra állt, éppen most nyomja oda orrát az üveghez, ruhát terítenek, televízió világít ki egy sötét szobából és hiába is mondod,hogy bámulhatnak máshol is, akárhol ilyen lenne egy nagy házban az élet, nem hiszem el, én szeretem ezt a házat kitárt fényeivel. . Mikor ideköltöztünk, sötét volt még, frissen festett és lakatlan aztán egy este kigyúlt egyetlen villany egy szemközti ablakban reggel kijött az első lakó az erkélyre, pokrócot porolt, aztán gyerekek gyűltek az udvarra, majd a sok antennadrót feszült ki, számoltam az új függönyöket, a mire elkészül bennem egy megíratlan verseskötet úgy át-meg átjárt az élet egyszerű közelsége s megnyugtat mint gyermeket a gőzölgő csésze, hogy a félig látott mozdulatokat öntudatlan folytatom s végigélem gondolatban kétezer ablak millió fényfi életét — és este hallgatom az új ház szívverését a csendben. Hirosima virágai*5 Hirosima borzalmainak utóhatása, Japán mai életének újszerű megragadása Edita Morrisnak kiváló alkalom arra, hogy néhány közelképbe állított figurát megrajzoljon. Hogyan működnek az emberiség csirái a nehéz történelmi nyomás alatt is, hogyan küzd a humanizmus a barbarizmussal s hogyan győz az emberség — ez foglalkoztatja könyvében a norvég származású amerikai írónőt. Nem akar mást, mint felhívni a józan gondolkodású emberek figyelmét az atomkatasztrófa borzalmaira, elősegíteni a béke híveinek küzdelmét az atomveszély elleni harcban. S mindezt egy amerikai fiatalemberrel mondatja el. Az ifjúnak Hirosimában kisebb üzleti ügyeket kell lebonyolítania. A nemzetközi szálloda kényelmét, luxusát unalmasnak, mesterkéltnek találja és egy egyszerű, szegény japán családnál bérel lakást. Fumio könyvelőnek feleségén kívül a sógornője is ott él a házban. Fumioék gyűlölik Hirosima borzalmainak okozóit, de kiadják szobájukat egy amerikainak. A holnap gondjai s a szerény lakbér késztetik őket erre a lépésre. Mindhárman betegek, sugárfertőzésben szenvednek, és nem tudják mikor kezdődik el a nagy szenvedés, mikor esnek össze az utcán, meddig futja „jó vérük“ erejéből... A kis sógornő bájos, értelmes teremtés de nem szerethet szíve szerint, nem mehet férjhez választottjához. Lépten nyomon elzárják előle az élet szépségeit, nem szülhet ép, egészséges gyereket, csak torzszülött kisdedre számíthat.... Azon a szörnyű napon nem látott mást csak romot és lángot, füstöt és kormot, jajveszékelő, őrjöngő embereket, égő gyermekeket és anyákat. A gyermek Ohacsut 1945 augusztus 6-án érte a bombatámadás, a felnőtt Ohacsut 15 évvel később... Medát, a festőt, Pirokné mindenesasszonyt szintén ! A bomba megnyomorította az elcsonkított, elsorvasztott testek lelkét is. A halálraítélteket a legkegyetlenebb büntetéssel sújtotta: kiközösítette az épek, az egészségesek társadalmából, íme az egyik áldozat vallomása: ... a hölgyek szegényebbek sem*) Edita Morris: Hirosima virágai, Európa Könyvkiadó, 1963. hogy megengedhetnék maguknak a saját fürdő fényűzését. Ezért Juka asszony és én felváltva hetenként kétszer meghívjuk őket a magunkéba. Hiába minden másként van mint a háború előtt, minthogy mi ki vagyunk tiltva a nyilvános városi fürdőből..." A Fumio család helyzete még nehezebb. Titkolniok kell a sugárbetegséget. Ha a könyvelőről kitudódna, hogy beteg, szedhetné sátorfáját, ha a háztulajdonos rájönne, hogy bérlői betegek, szó nélkül az utcára lökné őket. Fumio felesége emberfeletti erőfeszítéssel küzd a látszatért, a nagyobb falat kenyérért, a halvány mosolyért, családja csöppnyi öröméért. A mai Hirosimában az áldozatokat csak sajnálják, az elesettek mindöszsze egymástól várhatnak segítséget, szeretetet, biztatást. Az amerikai látogató erre a valóságra, Hirosima tragédiájára csak fokozatosan döbben rá. Eleinte nem érti a nagy titkolózás okát, nem érti, miért kezd gyorsan másról beszélni a háziasszony amikor megpillantják a folyó tükrén úszó csokornyi árvácskát; miért önti el hirtelen a veríték Fumio homlokát a tavaszi kiránduláson; nem érti, hogy az életvidám Ohacsu miért hagyja el végülis családját, miért nem mehet hozzá ahhoz, akit nagyon szeret. A hirosimai áldozatok tragédiája, a város mai életének mélyebb, átfogóbb megértése után kristályosodik ki. De akkor világos a következtetés: nem titkolni, hanem figyelmeztetni kell honfitársait, az egész világot az atomkatasztrófa borzalmaira. S a felismert igazság diadaláért síkra kell szállni, harcolni kell. Edita Morris könyve mentes minden verbalizmustól, szépítgetéstől, nem akarja elhallgatni a borzalmakat, de nem is túlozza el őket. Könyvét nem az olvasó idegeinek megborzongatása szándékával írta, hanem hitvallásnak szánta: bízni kell az emberben, a haladó gondolkodású milliók töretlen erejében s akkor nem lesz többé Hirosima. Az áldozatos harc meghozza gyümölcsét, a békeharcosok ügye győzni fog. Edita Morris hősének igazát elhisszük, mert milliók igazát fejezi ki. KOLOZSI MÁRTON A VAJDAHUNYADI NÉPSZÍNHÁZ Gyárat és várost az ország egyetlen helységében sem fűz össze olyan bensőséges és sokrétű kapcsolat, mint Vajdahunyadon. Vajdahunyad város elsősorban kohókat, hengerművet, egyszóval a nehézipar fellegvárát jelenti. Bárki tesz is említést a városról tudjuk és elvárjuk, hogy rövidesen a kombinátról, az ott dolgozó emberekről fog beszélni. Ezért nincs abban semmi különös, hogy bár a helybeli népszínház célkitűzéseiről és gondjairól szeretnék írni, mégis a kombináttal kell kezdenem, mely természetesen és magától értetődően vált a kulturális élet motorjává. A többezernyi itt dolgozó munkás, technikus és mérnök egyrészt a műkedvelés minden ágában tevékenyen részvevő gárdát jelent, másrészt pedig a művelődési rendezvények hálás, ám igényes közönségét is. Milyen is ez a közönség ? Érdeklődése főleg a mai téma felé irányul. Saját problémáit, az élet sűrűjéből származó hősöket szereti legszívesebben viszontlátni a színpadon. Többek között ezért volt elsöprő sikere Paul Everac Nyitott ablakok című színdarabjának. (Jellemző különben, hogy az akkor még munkásszínházként működő együttes éppen az Everac darabbal nyert országos második helyezést tavaly.) A fokozott igény az időszerűség iránt több szempontból is magyarázható. A nézőközönség nagy része a műkedvelő mozgalmon belül ismerte meg és szerette meg a színházat. Kapcsolata a színpaddal éppen ezért sokkal közvetlenebb és természetesebb, mint azoké, akik a hivatásos színészeket szerepeltető színházak látogatása során szereztek színházi kultúrát. Ez a közönség megszokta, hogy a dobogón ismerősei és munkatársai játszanak. Miről szól a darab, mit akar mondani — kérdezi, és mennyiben tartozik ez reánk, a nézőkre 7 fiaszínházi közönségről mon Aldunk általánosító véleményt ebbe természetszerűleg bele kell érteni a kivételeket, hiszen aligha találunk akár két színház iránt érdeklődő, s nézetét meg is fogalmazó nézőt, akinek a véleménye pontról pontra megegyezne. A színjáték, az előadás tökéletes megértése azonban nemcsak a személyes hozzáállástól és ízléstől függ, hanem a színházkultúra megalapozottságától is. A vajdahunyadi színházközönség nagy része az utóbbi szempontjából még nem képes minden esetben megfelelően reagálni a szimbólumokra, a modern színház fontos (színpadtechnikai és dramaturgiai) elemeit —■ a leegyszerűsítést, a jelzéseket nem tudja közvetlenül feldolgozni magában. A népszínház — éppen megnövekedett lehetőségei folytán magára kell hogy vállalja a feladatot, hogy a közönség kevésbé műveit rétegét felemelje, ne csak színházat élvező, hanem színházat értő, a modern és klasszikus alkotások iránt egyaránt érdeklődő nézővé változtassa. Ilyen tehát a népszínház közönsége, ezeknek a nézőknek az igényeit kell kielégítenie, ebből a realitásból kiindulva hivatott közönségének ízlését továbbfejleszteni. A népszínház, mint intézmény új jelenség a hazai művelődési élet térképén, sajátos forma, amely már nem tekinthető pusztán műkedvelő társulatnak, s bár több vonatkozásban (például szervezeti felépítésében) megközelíti a hivatásos színházakat, mégsem tarthatjuk professzionális művészeti intézménynek. Vajdahunyadon a népszínház a munkásszínház új elvek szerinti átszervezése nyomán jött létre. Míg az utóbbi mibenlétét leginkább azzal írhatjuk körül, hogy a műkedvelő csoportok csúcsegyüttesének nevezzük, a népszínház ennél már sokkal több; színház jellege sokkal hangsúlyozottabb, önálló költségvetéssel rendelkező intézmény ez, amely szervezetileg a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottsághoz és a Népi Alkotások Központi Házához tartozik. Repertoárja teljes ivódra szól, vezető tanácsa és művészeti tanácsa van, akár a rendes színházaknak, hetente kétszer tart előadást saját épületében és havonta egyszer a környező városokban és falvakon. A népszínház egész személyzete a világosítótól a díszletmozgatóig önkéntesekből áll, akik napi munkájuk után „második műszakként” vállalják a színházi munkát (természetesen a színészek is műkedvelők). A társulat harminc-negyven főnyi, de ez a szám csupán hozzávetőleges, mert hogy színházi nyelven szóljunk szükség esetén számos beugrásra lehet számítani. A kombinát üzemegységeiben és részlegeiben 13 állandó színjátszócsoportban, mintegy 140 műkedvelő színjátszó szerepel, ők jelentik a színész-utánpótlás aranytartalékát. Ha tehát a művészeti tanács úgy véli, néhány próba után, hogy a szereplők valamelyike nem tudja majd kellő színvonalon eljátszani a rábízott szerepet ,akár a társulaton kívülről is választhatnak több éves műkedvelő múltra visszatekintő gyakorlott színjátszót. A népszínház vezetősége úgy döntött, hogy ebben a színiévadban négy, esetleg öt bemutatót tart. Az elsőt, melynek előkészületei javában folynak, novemberben láthatja a közönség. A népszínház első bemutatója Mirodan Lélekfelelős (Séful sectorului suflete) című darabja. A műsortervben szerepel még egy szovjet vígjáték és Ion Luca Caragiale egy műve, de véglegesen még nem döntöttek a teljes repertoárt illetően, ez érthetően nagy gond a színház vezetősége számára. Bár sok minden függ a beindulástól, az első évben nyilván mégsem oldhatnak meg mindent maradéktalan sikerrel, ehhez állandó műsorra van szükség előbb. A művészeti tanács legfőbb gondja a színvonal biztosítása. Már említettük, hogy a szerepre hogyan válogatják ki a műkedvelőket, megkönynyítve a (máskülönben hivatásos) rendező munkáját. Hasznos és kipróbálásra másutt is érdemes elgondolás az, hogy egy-egy főszerepre ismert hivatásos színészeket hívjanak meg a fővárosból, vagy a vidéki színházaktól. Az előadás színvonala, a színész partnereiként fellépő műkedvelő gárda és természetesen a közönség sokat nyerne ezáltal, s kísérletnek is érdekes volna. Gondoltak vendégrendező meghívására, hiszen Pavel Crisan, a színház rendezője, amúgy is nehezen tudna egymaga négy, vagy öt bemutatót előkészíteni egyetlen évadban. Hivatásos művész közreműködésére volna szükség a díszletek megtervezéséhez. Ezen a téren kísért még leginkább a műkedvelői lehetőségek szűkös volta folytán kialakult, és felszámolásra váró gyakorlat, amely itt különösen kirívó : a nehézkes, vaskos bútorok, fantáziátlan háttér, naturalista részletességgel túlrendezett színpad. Tehetséges és tanulni akaró díszlettervezők még csak akadnának, de szükségük van szakmai útmutatásra, irányításra, ahhoz, hogy megközelíthessék a modern színpadtechnikát. A vajdahunyadi népszínház a jelen pillanatban a nagy ígéretek intézménye. Vezetőtanácsa tisztában van a lehetőségekkel és felelősségével is, tagjai tele vannak tervekkel, jobbnál jobb elgondolások vetődnek fel. Az átszervezés előnyeit egyelőre csak ezen a jelenségen mérhetjük le, de ez sem kevés, hiszen nagyon sok múlik azon, hogy a vezetőség miként intézi a népszínház ügyét, már a kezdet kezdetén. A vajdahunyadi népszínház ügye a szó legtágabb értelmében közügy. Olyan városban, ahol egy-egy előadás után — nem ritkán — a közönség háromnegyed része is a helyén marad, hogy a rendezővel és a színészekkel megbeszélje, milyen is volt az előadás, mi tetszett és mi nem — nagyon komolyan kell venni a színház ügyét. A munkásszínház átalakulása népszínházzá nagy lépést jelent előre idejében, jókor jött és szerencse megoldásnak látszik, a tehetsége, műkedvelők számára és úgy tűnik jóval több lehetőség nyílik ezáltal a szocialista tudat istápolására, az ízlésnevelésre és a színházkultúra további elmélyítésére. MEZEI JÓZSEF