Előre, 1964. január (18. évfolyam, 5029-5053. szám)

1964-01-03 / 5029. szám

2 Vidámság a gyári klubban . Este hétkor már zsúfolásig meg­telt a marosvásárhelyi cukorgyár kllubja. Először azok érkeznek, akik 16 órakor odaállnak az újjáépített gyár modern, automata vezérlésű gépsoraihoz, hogy legyártsák 1964 első vagon finomított cukrát. Két kilenc, amikor a vállalat mű­kedvelői megkezdik az éjfélig tartó vidám műsort. Az asztaloknál száll a dal, összecsendülnek a poharak s a termeket betölti a vidám szilvesz­teri hangulat. Megszólal a gyár nagykürtje s a szabadba tódulók hallják, hogy a város minden részé­ben harsognak a gyárak kürtjei. Az állomáson a mozdonyok gőzsípjai szólnak, s az égre vörös rakéta röp­pen fel. Megszólal a rádióban Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs jól ismert hangja s mindenki újra a terembe tódul, meghallgatni a dolgozó nép­hez szóló újévi köszöntőt. Aztán Szász István, a személyzeti osztály főnöke köszönti a gyár dolgozóit. Zúg a taps, s újra összecsendül­nek a poharak. Az emberek egymás kezét rázzák, megölelik szeretteiket, száll a szív­ből jövő hagyományos jókívánság : erőt, egészséget, boldog újesztendőt. A fiatalok táncolnak, s akiknek nem jut hely a parketten, nótáznak az asztaloknál. Itt dalol a többiekkel Reinert Cristian fiatal mérnök, aki mindössze három hónapja dolgozik a gyárnál. Birizdo Ferenc a nyugdíj küszöbén álló régi cukorgyári mun­kás feleségével, leányával, vej­ével és unokájával nótázik. A marosvásárhelyi ifjúság a Kul­túrpalota tükörtermében és tágas előcsarnokában adott egymásnak ta­lálkozót ezen az éjszakán. Hétszáz fiatal jött el az IMSZ tartományi bi­zottságának meghívására a jelmezes szilveszter estre. Vidámság, kitörő jókedv tölti meg a hatalmas palotát. S folyik a találgatás, ki rejtőzik egyik-másik jelmez alatt. Éjfélkor aztán megoldódik a rej­tély. Az első és a második díjat nye­rő nyolctagú csoport jelmezében a Maros konfekciógyár fiataljait isme­rik fel. A harmadik díjas „orvosnő­ben és falusi betegében“ ismerős fiatalokat üdvözölnek a jelenlevők. A jelmezek között gazdag a válasz­ték. Szól a zene, s a szünetekben vi­dám kabaréműsort adnak az Állami Színház fiataljai, míg a Kábelgyár könnyűzenekara fáradhatatlanul húzza, s mi sem természetesebb, hogy a fiatalság még fáradhatatla­­nabbul járja. T SÁNDOR ATTILA Tengerészek új esztendeje A kikötői üzemek dolgozói ten­gerészek, rakodómunkások, tisztvi­selők családjukkal egymás után ér­keztek a konstancai kikötő hall­jába, hogy megünnepeljék az új­év érkezését. Rövid idő alatt vi­dám kacagástól és beszélgetéstől zengett az egész terem. Egymást követték a pohárköszöntők, kéz­szorítások, újévi jókívánságok. A Civil Hajózás Tartományi Igaz­gatósága klubjának agitációs bri­gádja jól sikerült szilveszteri mű­sorral szórakoztatta az egybe­gyűlteket. Nicolae Zeicu igazgató lépett a mikrofonhoz és az elmúlt év eredményeinek rövid összefogla­lása után azt kívánta a jelenlevők­nek, hogy 1964-ben még nagyobb sikereket érjenek el a megnöveke­dett feladatok teljesítésében. Az óra éjfélt ütött. Kint a kikötőben felbúgtak a hajószirénék, köszönt­ve az újévet. Álltam az ablak mel­lett és a szemem elé táruló uszály­sort néztem. Jól kivehetően rajzo­lódtak az égre a hajók körvonalai. Az egyiken svéd, a másikon görög, német, olasz vagy líbiai zászló len­gett, de a fedélzeten egyformán ölel­ték meg egymást a tengerészek, hosszú életet és csendes tengert kívánva. Néhány román hajó pár nappal az újév előtt érkezett A Bucuresti földkörüli útjáról tért vissza. A Craiova, Oradea, Victoria, Buzau és más hajók is sikerekkel köszöntötték az újévet. Személyze­tüknek nagy része családjuk köré­ben töltötte a szilvesztert. Az or­szágtól távollevő román teherhajók személyzetét rádión keresztül üdvö­zölte az üzem vezetősége. A parti Rádióvevő állomás már fel is fogta a Barátság petróleumszállító hajó és 6 Suceava teherhajó választáviratait. O T T IH­O N... AUREL CONSTANTINESCU Szép szokás honosodott meg az­­Avasban. A kollektivisták a kultúr­­otthonban gyűlnek össze, s közös ün­nepi vacsorán búcsúztatják el az 6­ esztendőt, köszöntik az újévet. Amint az ilyenkor már lenni szokott, a hangulatkeltéshez nem­csak a műkedvelő együttesek vidám mű­sorai, az ízletes ételek, italok járulnak hozzá, hanem a meglepetések is. Egyik másik avasi faluban ezt olyan ügyesen szerve­zik meg, hogy a vigadó közönség alig sejti, mit rejteget számára a rendezőség, így történt ez kedd este Draguseniben is. Már kora délután nagy volt a ké­szülődés, az izgalom a faluban. A gondozók hamarabb megetették a jószágokat, hogy jusson elegendő idő a csizma fényesítésére, s az öl­­tözésre. Még a legapróbbak is gaz­dagon hímzett avasi népviseletbe öltöztek. A hosszú kultúrterem most is olyan volt, mint tavaly. Széfjén feldíszítve, a színpadon óriás A szolgálati telefon halkan felber­­reg. — Halló ! Crisan elvtársat kérem... Igen, a felesége beszél... ...A vonal egyik végén a fővárosi telefonpalota géptermében Crisan Tudor váltásvezető főgépész az óesztendő utolsó, egyben csúcsmű­szakját végzi. Az óriásgépezet szíve, az érzékeny berendezések kifogásta­lanul kell hogy működjenek ma is, hogy a sokezer ünnepi telefonbeszél­­getés gyorsan, időben, jó hallási vi­szonyok között bonyolódjék le... ...Itt ,a nagyváros egyik legújabb lakónegyedében, a Pajurel utca A-5-ös blokkházának egyik földszin­ti lakásában Crisanne , kissé türel­metlenül áll a telefonkészülék mel­­lett. A két szép szoba ragyogó rend­ben, kész a szilveszteri vacsora is. — Ne félj­ időben otthon leszek... Még az óesztendőben i­s—­ hallja a férje hangját. Aztán visszahelyezi a kagylót a zöld plasztik készülékre. — Alig egy hónapja költöztünk. Az idén itthon szilveszterezünk a két gyermekkel... — mondja. S mintha az évvégi riporteri látogatás hirtelen jött kérdése kissé zavarba hozná, siet kiegészíteni.— Nem mintha nem hívtak volna bennün­fenyőfa, a kályhában duruzsolt a tűz. Némelyeknek azonban feltűnt, hogy a télifa alatt a szokásostól eltérően jóval több és nagyobb ajándékcsomagok voltak. Hét óra után már több száz kol­lektivista tekintett a színpadra. Kezdetét vette az ünnepség. Gheor­ghe Chira, alapszervezeti titkár üd­vözlő szavai után Vasile Roman, a kollektív gazdaság elnöke röviden megvonta az 1963-as év mérlegét. Kiemelte, hogy ebben az esztendő­ben a gazdaság nagy léptekkel ha­ladt tovább a szervezeti-gazdasági megerősödés útján. Aránylag rövid idő alatt három és fél millió lejre nőtt a gazdaság közös vagyona. Ezután Gheorghe Kis iskolaigaz­gató lépett a színpadra, vele együtt mintegy vezényszóra előbújtak a két sok helyre az idén is. Várnak a férjem barátai, elmehetnénk a Te­lefonpalota szilveszterestjére, amit a Főposta nagytermében rendez­nek... Tizenkilenc év óta először fogjuk itthon köszönteni az új évet... Most, hogy mondja kicsit el is gondolkozik rajta, tizenkilenc év óta először... Talán régi vidám, za­jos szilveszterekre gondol — jó esz­tendőket köszöntöttek azok is —, de most, mégis ez jelenti a legtöbbet: itthon. Nem is tudja, hogy nem mondhatna többet, mást, ami job­ban kifejezné az új otthon örömét. — Mik a terveik az új esztendő­ben ? — tesszük fel az utolsó, meg­szokott kérdést, önkéntelenül körülnéz maga kö­rül. — Most kell pótoljuk, amiben le­maradtunk, a lakás felszerelésében... Modern kárpitozású szép bútor van a szobában, földig érő csipke­­függöny az ablakokon, kis, színes konyhabútor — mind, mind új hol­mi. —Az új esztendőben veszünk te­levíziót, mosógépet... D. E. fenyő mögül a színjátszó együttes tagjai. Versekkel, énekekkel, népi táncokkal szórakoztatták a közönsé­get. A tréfás jelenetek mindegyiké­ben egy-egy kiváló kollektivistát di­csértek meg. A zene elhalkul, a színpadról le­vonulnak a műkedvelők ismét a gazdaság vezetői veszik át a szót. Megkezdődik az ajándékok kiosz­tása. Idős életkora ellenére Joan Chira nagyon jó erőnek és egészség­nek örvend. A nyáron is ott serény­kedett, ahol a legégetőbb volt a munka. 180 munkanapegységet tel­jesített. Példaadó szorgalmáért a télapó egy pár bakanccsal ajándé­kozza meg. Joan Chira szemében ki­gyűl az öröm és megelégedés fénye. Nem is annyira az ajándék miatt, gazdag osztalékot és öregségi segélyt kapott amúgy is, hanem a megbecsülés és a figyelem váltotta ki. Idős barátja, Stefan Muschali pedig egy pár csiz­mát kapott a gazdaságtól. Aztán sorra következtek a többi öregek, s a gazdaság élenjárói. Rus Varva­rának három méter szövetet ajándékoztak, Vasile Costin az egyik élenjáró tehenész a legszebb tejhozamért pedig szintén egy pár csizmát kapott. Jó sokáig eltartott a meglepetés­nek szánt szilveszteri ajándékok ki­osztása. A poharak megteltek bor­ral, meleg ünneplésben részesítet­ték a kollektivistákat, s hasonló szép eredményeket kívántak az 1964-es esztendőre is. Kezdetét vet­te a kollektivisták szórakozása. A vacsoránál Joan Chira mókázva vetette közbe, hogy igyekezzen min­denki megfogni a szilveszteri malac farkát, hogy jövőbe hasonló meg­lepetésben legyen része minden kol­lektivistának. SIKE LAJOS MEGLEPETÉSEK| Tele pohárral — új sikerekre Sötétek a két, egy­mással párhuzamos hatalmas épülettömb ablakai. A két épü­letet összekötő kul­túrterem annál pa­­zarabb fényárban úszik. Benn, a hófe­hér damaszttal terí­tett asztalok mellett búcsúznak az óévtől a Bucuresti ruha- és kötöttárugyár dolgo­zói. Míg a tarka műsor pereg a színpadon, a poharak is sűrűn ü­­rülnek. A gyár mint­egy 800 élmunkása, technikusa, mérnöke tölti meg az elegáns étkezdét. Helyet szo­rítanak az éppen most érkező filme­seknek, a televízió riportereinek. Régi ismerősökkel váltunk néhány szót: Lucia Nazarie, Stefan Constantinescu, Emi­lia Radu, Enache Ciu­­rea, Elena Gruianu — valamennyien é­­lenjárók. Most a ter­melésről, eredmé­nyekről kevés szó esik, a gyárbelieknek nincsen szükségük di­csekvésre, a tények beszélnek helyettük, íme, néhány ténye­ket tükröző szám: December 16-án már egyetlen olyan muta­tószáma sem volt évi tervüknek, amelyet ne teljesítettek volna. Azóta terven felül 450.000 darab kész­ruhát, 500.000 darab kötöttárut, 200.000 pár műszálból készült szuperelasztikus ha­risnyát, 1 650 000 pár pamutharisnyát gyár­tottak*. Felgyúlnak a fil­mesek jupiterlámpái, magasra emelkednek a poharak. Valaki tele poharat nyom a kezembe. — Hagyja már azt a jegyzetfüzetet, ün­nepeljen velünk! L Steinbach vezér­­igazgató újévi üdvöz­letét óriási taps ki­séri. Azután megszó­lal a tánczene. A jegyzetfüzetet mégis el kell tenni... Ma este nem lehet nem együtt örülni ezekkel a lelkes, szorgalmas, vidám emberekkel. — Nos, az elmúlt­nál is eredményesebb újévet a Bucuresti ruha- és kötöttáru­gyárbelieknek ! TIBOLDI BÉLA BUKAREST: Giurgiului sugárút. Első szilveszter az új lakásokban­. A jövendő tanárok a fehér asztal mellett. A nagybányai Pedagó­giai Intézet növendékeinek szil­veszteri mulatsága. (Szabó Ferenc felvétele) E­L­Ő­R­E A iasi-i egészségügyi palotában A távolból feltűnik a iasi-i egész­ségügyi palota, vagyis az Antibioti­kum gyár körvonala. A népi hata­lom éveiben épült gyárban minden csendesnek tűnik. De a látszat csal, mert a gyár osztályain fehérkö­penybe öltözött idős és fiatal mun­kások dolgoznak új antibiotikum fajták előállításán. Az üzemben semmi nyoma a szil­veszteri hangulatnak. Nincsenek konfettik, színes szalagok, muzsika, keringő és télifa De az emberek arca örömtől ragyog. Ezekben a feszült percekben, a­­mikor mindegyik pontosan kell hogy végezze a munkáját, amikor a másodpercek is számítanak, senki és semmi nem vonhatja el a figyel­müket. — És amikor éjfélt üt az óra? — Akkor sem, mert munkánk legnehezebb műveletét végezve lé­pünk át az új évbe. Mindenütt körülöttük az ország egész területén éjfélt ütött az óra. Ebben a pillanatban felcsendül millió összekoccintott pohár szim­fóniája, de itt a iasi-i Antibiotikum gyár III. részlegén folytatják a gyógyszer előállítását. PETRE AGACHE MM. Január 1– péntek Szilveszter este az egész ország­ban bekapcsolták a TV készülé­keket. Ezeket a táncosokat váro­sokon, falvakon láthatták. Reflek­torok nélkül, felvételünk ugyanis a stúdióban készült • •Örömmel és bizakodással Fiatal még az új esztendő, egyelőre inkább csak percekben számlálhat­ja életkorát. Kolozsvár utcái csen­deseknek tűnnek, egy-egy járókelő sietős léptei koppannak, boldog új­évet köszönteni megy valaki, köz­ben halkan dudorászik. Ha népesebb csoport tűnik fel, az alighanem kultúregyüttes : szórakoztató fel­adataik vannak hivatásos és mű­kedvelő művészeknek egyaránt, né­melyiküknek több helyen is. De nagyon is viszonylagos ez a csend. A világos ablakszemek, az in­nen is, onnan is, előszűrődő zene­­hangok arról beszélnek, hogy a két­százezres lélekszámú városban való­színűleg csak a legkisebbek alusz­­szák át az évfordulásnak nevezetes pillanatát. Hányan koccintanak poharat és kívánnak boldog újévet ezekben a pillanatokban ? Fogalmat alkotha­tunk róla, ha betérünk per pilla­natra Kolozsvár számos nagy befogadóképessé­gű termének valame­lyikébe. A Dosztojevsz­kij utcai sportcsarnok­ban például néhány ez­ren is elférnek verse­nyek alkalmával, most azonban kényelmeseb­ben vannak itt, aszta­loknál, táncparketten hatalmas télifa körül, mintegy hét-nyolcszá­­zan. Meghívottak vala­mennyien, de ilyenkor elnézik már a látoga­tónak a meghívó hiá­nyát. Ebben a tágas csarnokban az IMSZ- bizottság rendezett vi­dám óesztendei össze­jövetelt, a város leg­jobb munkás és diákfia­taljai számára. Az ifjak megilletődött csendben hallgatták végig Gheor­ghe Gheorghiu-Dej elv­társ újévi köszöntőjét, többszáz torokból hang­zott el a hagyományos „Multi ani traiasca“, megtörténtek az egyéni jókívánságok, rázendített a zenekar. Nem hiányoztak a meg­lepetések sem. A termet az Állami Opera díszletezői készítették elő ez alkalomra, a műsort főiskolás együttesek szolgáltatták. Érdemes benézni az Egyetemiek Háza tükörtermébe is : itt ezernél több főiskolás ifjú,­­ matemati­kusok, természetrajz szakosok ün­nepelnek. De magasra csapott a jó­kedv a Diákművelődési Házban, az új diákvároska 1500 személy befo­gadására alkalmas étkezdéjében, s a városnak úgyszólván minden na­gyobb helyiségében. Kolozsvár város ezer és tízezer, fiatal és idősebb dolgozója munká­ban kivívott győzelmekkel érdemel­te ki azt a jogot, hogy örömmel és bizakodással tekintsen a beköszön­tött új esztendő elé. ORBÁN LAJOS Bologán Pál, idős pincér a nagyvára­di Transilvania vendéglő teremfelelőse, sűrűn nyit be a vendéglő irodaszobájá­ba. Az íróasztalon, mint egy nagy ve­zérlőtáblán, rajzlap fekszik. Rajta a nagyterem „tükre“, melyen minden asz­tal, sőt minden szék fel van tüntetve. Az asztalok helyét jelölő négyszögekbe az ott helyet foglaló vendégek nevei vannak bejegyezve, s így mint egy tér­képről, mindent meg tud róla mondani. Ám a nevek mellett egyéb bejegyzése­ket is látni. És éppen ezért néz be Bo­logán Pál olyan sűrűn az irodába, így el nem felejthet semmit, pontosan, za­vartalanul irányíthatja a kiszolgálást, idejében küld mindent a vendégek elő­re bejelentett óhajai, igényei szerint. Kilép az irodából, Bernáth Tibor pin­cérnek mond valamit, aki fél perc múlva már indul is, karján finomsá­gokkal megrakott tányérokkal a terem egy bizonyos pontja felé. Zegzúgos uta­­kon követjük az asztalok között, amíg két fiatal pár asztalánál megállunk. S amíg Bernáth Tibor gyors, ügyes moz­dulatokkal tányérokat cserél, megis­merkedünk az asztalfőn ülő vendéggel. — Zilahi Tibor mérnök — mutatko­zik be. Feleségemmel és bará­taimmal jöttünk együtt tölteni a szil­vesztert. Csak annyit mondhatok, hogy minden várakozáson felüli, a kiszolgá­lás az ételek, italok, a zene, a szépen kidíszített, ragyogó terem és persze, a hangulat is. Nincs is mit kérdezni ezek után,­­ jobb is a gyors interjúnak véget vetni, hisz a zenekar elé a fiatal Mentzel­­testvérek lépnek, a fővárosból jött éne­kesek. Minden szem őket figyeli, a poha­rakat tartó kezek is leereszkednek az asztalra. A Republicii-úti Crisul Repede vendéglőben három fiatalemberrel is­merkedtünk meg. Egy sarok­asztalt foglaltattak le maguknak már napok­kal előbb. Cseres Vincze, és Murvai Ferenc, a tartományi építkezési tröszt kőművesei, mind jóbarátok, már rég tervezgették, hogy együtt töltik a szil­vesztert. S most jókedvűen koccan ösz­­sze a három pohár. Boldogságot, jó munkát kívánnak egymásnak az 1964- es esztendőre, és talán szép, takaros feleséget. Az Oradeában, a város másik nagy vendéglőjében Mándi Géza felelős egyenesen a konyhába vezet. Nagy Zsu­­zsánna szakácsnő és segédhada kipi­rult arccal dolgozik. A kezdet nagysze­rű volt, az ételek mind jól sikerültek. Még az olyan ritkaságok is, mint a sonkapaszta aszpikban tartármártással, amit előételnek tálaltak. Most pedig a vendégeken *­80r, hogy elbírálják a szakácsnő művészetét. De nem hiába dolgozik itt 16 éve Nagy Zsuzsánna, kizárt dolog, hogy valami is rosszul menjen. A Técsi család, s a többi asztaloknál helyet foglalók is ezen a véleményen vannak. — Minden nagyon ízlett — mondja Técsi Júlia, az Állami Bank fiatal tiszt­viselőnője, aki gazdasszonyi „mellék­foglalkozásánál­" fogva illetékesebb e téren mint férje, aki az italok minősé­gét dicséri. S valóban, a hangulat itt is remek, a terem kidíszítve, nagybetűkkel felír­ták : La multi ani ! BUÉK ! Jó szóra­kozást és boldog újesztendőt kívánt a náluk szilveszterező mintegy másfél ezer nagyváradi dolgozónak a vendég­lők több mint 160, szolgálatos alkalma­zottja, akik gondoskodtak is róla, hogy a szilveszterezők jól érezzék magukat, jó hangulatban köszöntsék 1964-et. ILLÉS FERENC Százhatvan ember gondja Grivicai koccintás. Újabb si­kerekre, boldogságra ! Születtek január elsején (Munkatársunktól).­­ Amikor tető­fokára hágott a jókedv, összecsendültek a gyöngyöző poharak és sok-sokezer brassói bizakodó jókívánsága köszön­tötte az 1964-es esztendőt, a szülészeti kórház ügyeletes orvosai új életeket segítettek világra. A fényárban tün­döklő, szerpentin szalagok és konfetti áradatától tarka éjszaka nagy kalei­doszkópjában benne van az újonnan érkezők első sírása is, benne a legszebb mosoly, a gyermekük arcára feledkező édesanyáké. Az első újszülött kislány, Sibisan Io­sif szerelőlakatos és Sibisan Elena tisztviselőnő gyermeke. Harsány han­gon tiltakozott a szokásos szem- és orr­­cseppek ellen, csak akkor hallgatott el, amikor puha flanelltakaróba csavarva odatették egy pillanatra az anyja mel­lé. Az orvosnő gratulált az anyának és nevetve jegyezte meg, hogy lám a lá­nyok általában fürgébbek a fiúknál. Tavaly is egy kislány nyitotta meg az 1963-ban született 3005 brassói gyer­mek sorát. Az „egyes“ parányi kezét ökölbe szo­rítva szunnyad a csecsemő­szoba egyik ágyában, egy szempillantás ere­jéig sem hajlandó interjút adni az új­ságírónak. Mamája azonban akinek ágya mellett már ott virít az asztalkán az újdonsült apától kapott rózsaszín ciklámen, szívesen osztja meg határta­lan örömét. — Első gyermek. Nagyon vártuk. Tu­lajdonképpen Resicán kellett volna szü­letnie, mi ugyanis ott lakunk. Férjem is, én is a resicai kombinátnál dolgo­zunk. Én azonban nagyon vágytam szü­leim után és rábeszéltem férjemet, hogy jöjjünk ide, töltsük náluk az ünnepe­ket, így lett Carla brassói születésű. Valószínűleg beletelik néhány hét, amíg vonatra ülhetek és hazavihetem... Szép kétszobás lakást kaptunk nemrég egy blokkban. Az egyik szobát átadjuk Carlanak, abba állítjuk be a gyermek­ágyat meg a babakocsit. A „kettes“ szintén kislány. Érkezé­sét nagy izgalom előzte meg. Mamája Sperehez Victoria, a szilveszteri ven­dégségre készülődött, amikor jelent­keztek az első fájdalmak. Az orvos megállapította, hogy koraszülésre kell számítani, azonnal mentőket hívott. Száguldva hozta a mentőautó Zernyest­­ről Brassóba. A szülés szerencsésen folyt le, dr. Stappler Hermann a fiatal ügyeletes orvos örömmel közölte az aggódó apával, Sperehez Ion vaseszter­gályossal, hogy a kis koraszülött le­nyomja a két kiló súlyt, tehát nem is kerül a koraszülöttek osztályára, ha­nem a többi „rendes“ csecsemő közt tölti az újesztendő és élete első nap­­ját. — Kislány ! — mondták kissé csa­lódottan a szülésnél segédkező nővé­rek, amikor a harmadik baba is vi­lágra jött. Gronea Teodora, a mama azonban egy cseppet sem csalódott, sőt végtelenül boldog, hogy kislánynak adott életet, mert kisfia már van. — Fiú ! — kiáltott fel diadalmasan dr. Stappler, amikor az 1964-es eszten­dő negyedik újszülöttje megérkezett. Az anyát, Balázs Bélánét, szintén men­tőautó hozta be a szülőotthonba, az Ünnepi asztal mellett ülő család nagy ijedelmére. A szilveszteri mulatságot alaposan elrontotta az aggodalom, még a nagyszülőknek sem volt kedvük to­vább poharazgatni. Annyi baj legyen, majd kipótolják a következő szilvesz­terkor, a fő az, hogy itt van a kicsi Lacika, az első gyermek. Az apa, Ba­lázs Béla kőműves, a sok aggodalomtól megviselt arccal ül a kórház várószo­bájában, s csak akkor hajlandó végre hazamenni, amikor az orvos személye­sen közli vele, hogy anya és gyermeke teljesen egészségesek. A kórteremben tengernyi öröm fé­nyével szemükben beszélgetnek az anyák a most születettekről. Tervezge­tik a néhány órás emberpalánták jövő­jét. _ Nőjetek nagyra parányi reménységek, váltsátok valóra a terveket, amelyeket szüleitek és jövőt építő társadalmunk fűz hozzátok ! SIPOS BELLA

Next