Előre, 1966. szeptember (20. évfolyam, 5856-5881. szám)

1966-09-01 / 5856. szám

9 EIŐRE 1966. szeptember 1., csütörtök Mikor ezek a sorok nyomdafestéket látnak, Tárkányban bizonyára lóval túljutottak már az aratáson. Lehet, hogy a cséplésen is, s most a nyári szántást végzik, kaszálnak, vagy a veteményest és a Szőlőt gondozzák. A falu azonban a napi munka jellegétől függetlenül most is olyan csendes-mozdulatlan lehet déli egy órakor, mint két héttel ezelőtt. így van ez rendjén dologidőben : munkabíró, egészséges és becsületes embert erővel sem lehet ilyenkor otthon tartani. Középen áll a nap Tárkány fölött, s legfeljebb csak idős nénék néznek ki a kapu elé, hadd fortyogjon még az étel a tűz szélén. Egy óra után, valamivel kitárul a napköziotthon kapuja, ebéd utáni álomra vonulnak a kicsik a szomszédos házba. Jól táplált gyermekek. Udvariasan ráköszönnek az ismeretlenre.. Aztán megint csend, forróság, mintha nem is itt volnánk, a Nyugati Érchegység lábánál, melyet a Fekete Kőrös mos lankadatlanul. A látogató tovább nézelődhet. Mert érdemes. Micsoda házak ! Ezek tűnnek fel leginkább, még annak a szemnek is, mely már sok régi faluban látott nagyon sok új házat, rádió- és televízióantennával a cseréptetőn. A tárkányi új házak viszont elsősorban nem méreteikkel, hanem elrendezésükkel vonják magukra a fi■gyermet. Alig van itt kerítés, melyen mélázó almafaág bukna ki az útra. Szorosan egymás mellé épültek, házat a háztól pusztán a kapu választ* ja el. Node ez a kapu aztán kitesz magáért. Jó masszív alkotmány. Úgy csillog rajta a bádog, mellyel tetőstől-talpig bevonták, mint a kiszegeszseh repülőgépszárny a sodró naps sütésben. Minden szeg a helyén. Az ember csak sejti, hogy a kapu mögött, fedett bejárati rész következik, s az udvar jó hosszan húzódik hátra, a kertig. Az utcasor egészen városias látvány, és a méretek ! Jó magasra épült házak, kívülről is látszik, hogy a gazda lépcsőn megy fel a lakásba. Egyiken-másikon rajta az évszám épült 1962-ben. Épült 1963-ban. Amelyiket utóbb húzták fel, ha néhány centivel is, de magasabb a másiknál. Néma vetélkedés szemtanúi vagyunk. Ennek a félreismerhetetlen versengésnek aztán nyilván megvan az az előnye, hogy odabent tágasabb lett a lakás, több a fény és a levegő, s végülis megjelent Tárkányban az emeletes ház. „Dolgozik az ember...* Ismerkedésem a tárkányiakkal tulajdonképpen nem a házak közvetítésével kezdődött. De a ház, mint olyan, már az ismerkedés kezdetén szóba jött. Amikor leszálltam a buszról, egy 16—17 éves forma lányt kérdeztem meg, melyik út visz Tárkányba. Rámvillantotta fehér fogsorát, s szólt, adjam oda útitáskámat, felakasztja a bicikli szarvára — maga is Tárkányba igyekszik. Odavalósi. Végülis : toltam a biciklit, s csevegés közben megrövidült a gyalogút Tárkányig. Mélyen meglepett, amikor kellemes utitársamtól megtudtam, hogy ő már elvált asszony. Jobb esetben, iskoláslánynak ha néztem. S kiderül, hogy már éves gyermek édesanyja. — Nem értettek szót ? — Nem — válaszolta. Majd nyomatékosan : — Pedig megvolt mindenünk. A nagy ház, az új bútor. Ő is jómódú fiú, az édesanyám is mindennel ellátott... — és most ?... — Megyek az ősszel iskolába. Az egészségügyibe, A község határában elváltunk. Ma sem tudom, hol áll az a ház, mely — érthetően — nem volt elegendő az egyetértéshez. A kerékpáros lány jut eszembe később, mikor az iskola igazgatónőjével, Kocsor Rozáliával ellátogatunk néhány tárkányi családhoz, s egy fiatalemberről —, aki mellesleg villanyszerelő — megjegyzi kísérőm : — Beszélik a faluban, hogy a nagyanyja, aki mostoha nagyanyja, kinézi a házból. Mert nincs neki semmije. Pedig jóravaló fiú, dolgos, és mindig ott van a kultúrotthonban. — Jó szakma az enyém — állapítja meg a rokonszenves fiatalember. Egyetértünk. — Hallottam, hogy kitűnően alakítja az „öreg" szerepeket — váltok témát. — Szeretek a színjátszó csoportban. ■— Egyéb, munkaidő után ? — A könyv. — S nekilelkesedve beszél olvasmányairól. Csak a végén állapítja meg hangfogóval . — Sajnos, a könyvtárunk most be van zárva. De azért Petru Groza városban mindenhez hozzájutok... Megyünk az úton lefele, hat felé jár az idő. Most meg Mikló Péternek, a téesz elnökének szavai jutnak eszembe, akivel ebéd után sikerült futólag szót váltanom : „Nemcsak a gazdaság gyarapodott itt 62 óta évről évre, hanem az emberek életformája is változott. Régen, nyári dologidőben például 3—4 — S televíziót nem vásárolnak, Sándor? — Akkor inkább jégszekrényt — válaszol a fiatal férfi, s indokolja is : — Hát nem jó dolog hazajönni a munkából, s kihúzni azt az üveg bort ?... A fiatalasszony meg panaszkodik, hogy sok bajjal jár Belényesben az aragázpalack töltése. Pedig elő vannak rá jegyezve. Mégis, mennyi az utánajárás , és a ház körül is örökké van tennivaló, az ember alig fejezi be az egyiket, máris veszi elő a másikat. Házról házra Míg házról-házra járunk, látom, mennyire igaza van kísérőmnek : szorgalmas, jó gazdák lakják Tárkányt. Az udvarokban szőlőt futtatnak, az árnyék végett. Benn a házakban rendszerint : három-négy szoba. Az egyik háznál bevezetnek a „tiszta szobába", melyben a legszebb holmikat, bútorokat, vetett ágyat, edényeket tartják. Ebben zajlanak le az emberi élet nagy rítusai : a kézfogó, az esküvői ünnepség, Magasan süt a nap Tárkány felett órát aludtak éjszakánként..." Igaz, akkor például nem teherautóval hordták be a gabonát, mint most. A nagyüzemi termelés, a szocialista gazdaságszervezés itt, Tárkányban is megkönnyítette az emberi munkát. Erre gondolok a hat óra tájban hangosodó falu láttán. Közben csevegünk — a tárkányi életformáról. — A szabadidejüket ? Nagyobbára lakásuk szépítésére fordítják — válaszol az igazgatónő megpendített kérdésemre. — Szorgalmas nép a tárkányi ! Valóságos versengés folyik azért, hogy kinek van szebb háza és bútora. Már a gyermekek is nagyon dolgosak. A tanulásban is valóságos harc folyik egy-egy tanuló között az elsőségért.. — Megnézzük a házát, Ferenc, ha megengedi — köszönt be az igazgatónő a tárkányi emeletes ház gazdájának. Középkorú férfi, szívesen invitál bennebb. Példás rendben tartott portát látunk : betonalapzatos-villanyvilágításos istállót, gazdasági udvart töméntelen sipító malaccal, kertet óriásparadicsomokkal. A fürdőszobában vakító fehérségű fürdőkád és mosdó. A füstölőben — valóságos szalonna-költemények. — Dolgozik az ember. És van. Igazán nem panaszkodhatunk ■ — mondja a gazda. Bennebb, illetve fennebb invitálnak, megnézni a szobákat, az új bútorokkal. Leülünk egy kupicára. — S egy kis szórakozásra... pihenésre jut idő ? Olvasásra, esténként ? — Azt nem. Láthatja, mekkora a gazdaság. Nálunk mindenkinek megvan a tennivalója, kora reggeltől... No de most maguk mondjanak valamit. Mi járatban van errefelé ? A szomszédok szintén új házában — miután kedves vendéglátóink mindent megmutattak — az igazgatónő tréfásan megkérdezi , s ebben ravatalozzák fel, miután elköltözött az élők sorából, a ház gazdáját. Egyébként : nem lakják. Mondják, az utóbbi időben erősen megfogyatkozott a tiszta szobák száma Tárkányban. Viszont egyikmásik háznál, ha nem is tüntetnek ki ezzel a címmel egyetlen helyiséget sem, nyári dologidőben a rendes lakószobákat nem lakják. Nyilván, hogy ne mocskolódjék. Rendkívül sokat adnak Tárkányban a tisztaságra. Még ki sem tesszük a lábunkat a kapun, egy idősebb nénike máris seprűt ragad, egyengeti lábunk nyomát, melyet az egész udvart betakaró finom homokon hagytunk Adatok, melyek sokmindent megmagyaráznak Idézünk Bozóti Lászlónak, a néptanács elnökének monográfiájából : 1965 végén a falu 366 háza közül 283 az új házak nyilvántartásában szerepelt (Tárkány szerény számítások szerint is többszáz éves település). A házak mellett épült 221 új istálló; az utóbbi három évben 6 ártézi kutat fúrtak, hozzávetőlegesen 40 család vezette be a vizet lakásába (konyhába, istállóba, kertbe); a több mint 20 fürdőszobáról, 8 televízióról, 230 rádióelőfizetőről és 276 aragúzkályháról tud még az elnök elvtárs (a palackokat Belényesbe motorbiciklivel, vagy kerékpárral viszik). 1962-ben átadták az új kultúrotthont, melyet azóta is lelkes ügyszeretettel vezet Piedli Gizella tanítónő. A kocsma viszont, melyet nemrég újonnan létesítettek, rövid időn belül megbukott. (A jelek szerint a háztáji gazdasághoz tartozó szőlő és gyümölcsös kielégíti a szükségleteket). A sokgyermekes mozigépésznek viszont nem kell attól félnie, hogy Rusz Lívia: Körhinta megszüntetik állását — most, nyáron is túlteljesíti bevételi tervét. Annak ellenére is, hogy a televízió bizony konkurrenciát jelent. — Megszámoltam, Csipiszkinél 80 ember gyűlt össze valamelyik este az udvaron, ahová a tévét kitették — mondja Oláh Ferenc a mozigép mestere. Kissé rezignáltan. A fiatalokra mindig számítani lehet Még Belényesben mondotta volt egy fiatalember (aki bár nem tárkányi, mégis sokszor megfordul a községben), hogy Tárkányban bizonyára találkozni fogok a dicsekvővel is, aki nem azt mondja, hogy „vettem egy jó rádiót", hanem, hogy „vettem egy nyolcbillentyűset". Az újonnan vásárolt aragázkályha ilyen értelemben nem jól vagy rosszul főz, hanem háromlyukas és így tovább. A tárkányi értelmiségiek is tapasztalják : él az emberekben a versenyszellem. Hogy a portéka, amit újonnan vásárolnak, szebb és jobb legyen, mint a szomszédé. — Annak idején hagymán és kenyerén vettek földet a tárkányiak —■ jegyzi meg Piedli Gizella tanítónő, kultúrotthon igazgató. — Most viszont megváltozott a helyzet. Jól táplálkoznak, szépen járatják a gyermekeiket, és vásárolnak. Folyik a verseny a nagy házért, a bútorért. — Nem láttam ma a házakban magánkönyvtárat — jegyzem meg — s könyvet is alig ... S ekkor a kultúrotthon igazgatója elpanaszolja, hogy az utóbbi három évben a könyvtár hol átadásban, hol leltárban, hol meg zárva volt. Nem kaptak a könyvtárosi állás betöltésére érettségizett személyt. Egy kicsit megdöbbentőnek érzem a puszta tényt : az utóbbi három esztendőben amikor megjelentek Tárkányban a fürdőszobák, s minden a fejlődést igazolja letagadhatatlanul — ebben a három, áldásos esztendőben parlagon hevert az a 3000 kötet könyv, a sok megrendelt folyóirat ? Hát csak azért rendelték meg őket, hogy legyenek ? Elég az az embernek, ha van valamije, és nem élvezi a gyümölcseit ? — Az ifjakra mindig számítani lehet — meséli a kultúrotthon igazgatója közvetlen munkájáról. — Egészen új magatartás az övéké ! Dehát mind elvégezték a nyolcosztályos iskolát. Sokan jönnek haza a líceumokból és szakiskolákból. Most is készülünk egy kulturális és sportvasárnapra, ahogyan ezt felénk hívják. Igen ám, de meddig lehet rájuk számítani ? Amikor egy fiatalember megnősül, vagy egy lány férjhez megy, kapcsolatai elhidegülnek, nem mennek rajongva a tanítónénihez szerepért. Vasárnap délután viszont szívesen beülnek a nézőtérre, s tapsolnak „az ifjaknak", ha jól járják. A rádiónak nemcsak billentyűje van . Este kilenc óra, a néptanácsi vendégszoba felé tartok, az ablakokon villanyfény és halk muzsikaszó szűrődik ki. Élményeimet rendezgetem, s olyasféle konklúzióra jutok, hogy lám, a szerzésvágy, mely a falusi életben ősidőktől fogva oly sok örömtől fosztotta meg az embert — elhullatta méregfogait. Még akkor is, ha a lakásban, melyet degeszre töm a gazda nehézkes és drága bútorral, még nem fér el a könyvespolc. Mert gondoljunk csak vissza : a föld, amelyért hajdan a szorgalmas falusi ember évtizedeken át kuporgatott, nem sok örömöt nyújtott. S aligha támasztott éhséget Beethoven muzsikája iránt. A rádió, vagy a televízió — megteszi ezt. Nemcsak billentyűi vannak — de híreket is mond, zenét, és képet sugároz. Nem is beszélve a fürdőszobáról ... Bölöni Sándor Vajon jó ez így? Három éve végeztem el a Színművészeti Főiskolát és hazakerültem szülővárosomba Szatmárra. Annak idején sokan gratuláltak és velem együtt örültek annak, aminek örülni kellett. Voltak olyanok, akik egészen büszkék voltak rám, hiszen együtt álltunk a munkapad mellett, együtt izgultunk minden egyes alkalomkor, ha egy gépet be kellett indítani, hogy az elfoglalja helyét a termelés nagy forgatagában. Egyszóval gratuláltak és ez akkor nagyon jól esett nekem. Három éve mind gratulálnak, de megvallom nem mindegyiket fogadom most már olyan szeretettel és nem esik olyan jól mint azelőtt, bár meggyőződésem, hogy Őszinteségükben sohasem csalatkoztam és azt hiszem nem is fogok. Viszont valamit azért mégsem értek és felteszem a kérdést: „vajon jó ez így?" — Jónapot kívánok Szekeres elvtárs — köszöntöm illedelmesen. — Ááá jó szerencsét, de rég nem láttam — mondja ő. — Köszönöm. — Én sem láttam magát nagyon régen. Mi újság? Hogy vannak? Hogy megy a munka? — Köszönöm jól, mondhatni nagyon jól. — dicsekszik szerényen. — Mintha láttam volna valamelyik nap a gyárban. Még hirtelen azt gondoltam, hogy vissza akar jönni hozzánk — nevetett jóízűen. Különben hogy megy a színház? Látja még nem sikerült magát megnéznem. Tudja milyen elfoglalt ember vagyok. Na meg aztán olyan jó filmek mennek a tvben. A család már régen alszik, én még mindig ott ülök. Akkor zárom le, mikor azok is ott a drót végén aludni térnek. — Megjelenik arcomon a kényszermosoly és vele együtt nevetek. Mi mást tehetnék? Mondjam azt neki, hogy tévesen ítéli meg a dolgokat? És vele együtt még sokan, akik ugyanígy gondolkoznak. Vagy tegyem fel neki is a kérdést, hogy vajon jó ez így? Már tudom a választ előre és különben is már néha unom a sok magyarázkodást. Azért nem ártana néha minket is megnézni — kockáztatok még egy keveset. — Nem mondom, ha egy jó operettet játszanának még elmennék. És így folyik a beszélgetés mindaddig, míg ki nem mentem magam és elköszönök. Bár még megmagyaráztam volna neki is, mint másoknak (sajnálatos, de tanultak is vannak köztük), hogy nem éppen így áll a helyzet. Ne értsen félre a kedves olvasó, nem rólam van szó, nem arról, hogy talán engem három éve miért nem nézett meg, vagy arról, hogy agitálok a színház mellett, hanem arról, amit már nagyon sokan tudnak, hogy a színház nem tv és fordítva. Hogy a színház hozzátartozik a mindennapi életünkhöz, ahhoz az élethez amiben létezünk, amiben élünk és építünk, szórakoztatunk és nevelünk, hogy a színház egy része általános műveltségünk fejlesztésének (több magyarázkodásra egyelőre nincs szükség). Igényesebbeknek kell lennünk saját magunkkal szemben, mert csak így lehetünk igényesek másokkal szemben. Jó ha elgondolkodunk ezen a dolgon. Meggyőződésem, hogy már kevesen érdekeltek ebben a dologban és hogy ez a kevés a feleletet nemsokára olyan értelmezésben válaszolja meg, ahogyan azt nagyon sokan szeretnénk. Kocsis Antal Nagy Albert: Vita TŰZREVALÓ-E A KRIMI ? Egy ismerős családban az anya arról panaszkodik, hogy nem tudja leszoktatni 15 éves fiát a krimiolvasásról. — Egyebet is olvas ? — kérdeztem. — Falja a könyveket. — Akkor semmi baj, — mondtam, mire az anya megütközve tekintett rám és válasz helyett csak legyintett, mint akivel nem is érdemes szóbaállni. Ez a sznob fintorgás, valahányszor a kalandregényről, detektívregényről szó esik, nem ritka jelenség. Jó kalandfilm ? Erre csak ajkbiggyesztés a válasz. Vérbeli western ? Kinevetnek. Szerintük mindez merénylet a jóizlés, a művészet, az erkölcsök ellen. A krimi viszonylag új fogalom, több mindent jelölünk meg vele : a hagyományos kalandregényt, detektívtörténetet vagy ennek film- és tv-változatát, a kémhistoriát, az amerikai vadnyugati történetet (a western t) mindenféle fajta bűnügyi történetet, rémtörténetet sőt van már tudományos-fantasztikus krimi is. Ki tagadná, hogy ebben a dúsnál dúsabb vegetációban rengeteg a burján, hogy megannyi könyv között sok a makulatúra, temérdek film között jócskán akad kommersztákolmány, fércmű ? Ám ezért az egész jelenséget, eleve minden krimit elátkozni nem csakhogy sznobság, de egyben szellemi kalandorság is. Szemet hunyni afölött, hogy ez a műfaj reális szellemi szükségleteket elégít ki, hadakozni ellene (akár csak a családban is) mint bűnös szenvedély ellen, végülis az irodalom és a művészet élvezete elé emelhet óriási, néha szinte legyűrthetetlen akadályokat. Kétségkívül, a krimi irodalmi-művészeti melléktermék, hiszen megreked a valóság felszíni jegyeinek kibetűzésénél. De ahogy a könnyűzene iránti fogékonyság nem zárja ki a Beethoven-szimfóniák élvezetét, egy Simenon regény elolvasása sem tántorítja el az olvasót attól, hogy kézbe vegye Thomas Mann Varázshegyét. A műfaj maga rangos elődökre tekint vissza és nem kevesebb mai rangos szerzővel büszkélkedhet. Poe, Jules Verne, Chesterton, Hi G. Wells ebben a műfajban is teljes értékű irodalmat produkált, manapság pedig Graham Greene, Dürrenmatt, Simenon lép a nyomdokukba. A lengyel Lem, az amerikai Bradbury műveinek senki sem vonja kétségbe irodalmi értékét. Ciampi Sorgeról szóló filmjében mindenki felfigyelt a művészi erényekre. Vannak azután, ügyeskezű szerzők, mint Agata Christie, Leslie Charteris vagy maga Connan Doyle, a tisztes középszer képviselői. Sajátos tehetségek is kedvükre való mondanivalóra leltek a műfajon belül, itt van mindjárt Rejtő Jenő, aki valójában a krimiparódia megteremtője s groteszk humorával is jó két évtizeddel megelőzte Dürrenmatt parodisztikus detektív történeteit. A szocialista irodalomban is akad e műfajnak tehetséges képviselője, elég csupán a mi Ifjúsági Könyvkiadónk kalandregény sorozatára gondolnunk. No igen, kiváló és középszerű szerzők mögött ott tolong a szakmányban dolgozó iparosok hada. Nyugaton a krimit szellemi kábítószerként is forgalmazzák, fölhasználják arra, hogy az embert ösztönlénnyé alacsonyítsák. Szekszuál-hisztéria, cinizmus, fajvédelem, az erőszak, az öncélú kaland dicsőítése — mindez valóban bomlási termék, veszélyes szellemi méreg. A krimi széles körű népszerűsége a politikai zavarkeltőket is vonzza : a James Bondról szóló történetek a nyíltan reakciós uszítás eszközei. Mindez azonban csak azzal a tanulsággal járt, hogy krimi és krimi között különbséget kell tenni, (a könyvkiadásban, a filmforgalmazásban is) különbséget a jó munka és a közönséges ponyva, a műfajon belüli érték és szemét között. Érték ? Szinte hallom a fölhördülést. Hát igen, a krimi nemes emberi eszményeket hirdethet, erkölcsi tartásra nevelheti a serdülőt. A felnőttet pedig, mint szellemi torna — akár a jó keresztrejtvény — pihenteti, szerkezeti sajátságaival a logikai következtetés figyelmére szoktatja. A szellemi pihenés egyik eszköze a sok közül. Modern formája a kikapcsolódásnak, ha nem is az egyetlen, ha akad a kikapcsolódásnak (mely korunkban hatványozottan objektív társadalmi szükséglet) szellemi vagy fizikai szempontból tartalmasabb vagy egészségesebb módozata is. Tagadhatatlan azonban, hogy a kriminek ezek között a helye, és ez, csakis ez szabhatja meg reális jelentőségét és értékét. Ha nincs igazuk a böcsmölő sznoboknak, legalább annyira nincsen igazuk azoknak se, akik kizárólag a krimi hívei, akik számára nincs más szellemi élvezet, csak a krimi, akik nyakló nélkül, válogatás híján vetik rá magukat a kalandregényre és mindennél többre tartanak egy cowboy filmet. A sznob számára a művészet válik öncélúvá, ez utóbbiak számára viszont éppen a kikapcsolódás válik öncéllá, vagyis egyetlen céllá. Lényegében mindkettő jellegzetes nyárspolgári tartás, valóság felett lebegő, az élettől elforduló szellemi restség jele. A kikapcsolódás egyben összehangolást is jelent, a pihenés a munkában leli meg értelmét. A kalandos játékra is hajlamos ember a teremtő-alkotó mozzanatok között kapcsolódik ki. A művelt ember nem élhet az önművelés állandó szellemi feszültségében. A krimire szükség van, mint a sportlátványosságra, mint megannyi társasjátékra. Nem tűzrevaló a krimi ,legfennebb akkor káros, ha kizárólagos szenvedéllyé válik, kábítószerré, mint az alkohol. Efféle káros szenvedély ellen mint tudjuk, elég bajos a küzdelem. A krimi esetében leginkább a szellemi tunyaság a kiváltó ok, a csökkent fogékonyság az irodalom és a művészet iránt. A krimi úgy nyeri el a maga reális helyét a mai ember szellemi szükségletei között, amilyen mértékben növekszik az általános esztétikai növelés. Az utóbbi időben számos intézkedés született a rajz, a művészettörténet, a zene és zenetörténet tanítására vonatkozóan az általános iskolákban. És bizonyára sor kerül az irodalomtanítás módszereinek korszerűsítésére is. Én bevallom őszintén, valahányszor egy krimiért túlságosan nagy szenvedéllyel lobogó ifjúval találkozom, eszem ágában sincs megátkozni a műfajt. Nem, én ilyenkor irodalomtanárára gondolok... Bodor Páll azt írja az Ifjúmunkásban nemrég megjelent írásában, hogy a névtelen riporthős legalább olyan gyanús mint a névtelen levélíró. Utal ezzel arra a szokásra, hogy riporterek gyakran csak nevük kezdőbetűjével jelölik riporthőseiket. Többen tették ezt szóvá olvasók is, ki ilyen, ki olyan előjelű megjegyzésekkel, de nagyobbrészt elmarasztaló hangon, mintha azt mondanák, ki tudja milyen turpisságokat takar ez az újságírói eljárás; legenyhébb közülük az volna, hogy fiktív személyeket takarnak az iniciálék. Inkább ezekre a véleményekre válaszolnék alább, mert nem hiszem, hogy Bodor Pál, aki maga is több névtelen riporthőst örökített meg, komolyan gondolta volna azt, amit egy szellemes hasonlat kedvéért leírt. Éppen az újságírói etika nevében állítom, hogy szükséges ez az eljárás. Talán furcsának tűnik ez, hiszen Bodor Pál megjegyzése is épp az újságírói etika jegyében kifogásolja a névtelen riporthőst. Arról van szó ugyanis, hogy erkölcsi problémákat taglaló írásban gyakran kényszerül az újságíró ilyenszerű diszkrécióra, éppen a cikk hatékonysága érdekében. Mert egy válás történetének leírásában például az olvasó szempontjából nem az az érdekes, hogy kik az illető válófelek, hanem a szóbanforgó válás körülményei, illetve az ebből adódó tanulságok. Vagy fiatalok kilengéseiről, botlásairól írva, nem tudom mennyiben érdekes a riporthősök neve, miért kell őket nyilvánosan megbélyegezni és ezzel szüleiket, akik legtöbb esetben nem hibásak, kellemetlen helyzetbe hozni munkahelyükön és szomszédaik körében, különösen ha arra gondolunk, hogy fiatalokról lévén szó, megváltoznak, nem velejükig romlott emberekről írunk és írásunknak épp az a célja, hogy segítsünk rajtuk, józan érveléssel jobb belátásra bírjuk őket és minden hozzájuk hasonló hajóban evezőket az ország bármely részében. Írásainknak ez a javítani akarás a legfontosabb szándéka, nem pedig a kipellengérezés, ezért állítom, hogy sok esetben igenis szükséges a kezdőbetűs megjelölés. Hogy ezzel visszaélések is történnek, az nyilvánvaló, ez már azonban esetenként az újságírói lelkiismeret kérdése. Indokolt volt abban a konkrét, egyedi esetben, melynek kapcsán Bodor Pál felvetette a kérdést, de általánosítani épp a fentebb említett okokból mégsem lehet. Egyik hetilapunk cikkírója munkásfiatalokkal beszélgetett el olvasmányaikról. Az egyik megkérdezett többek között kijelentette, hogy a munkaidő utáni órákat kár és vétek elfecsérelni haszontalan dolgokra. Aki ezt mondta, O. T. néven szerepel. Miért ? K. K. ugyanitt kijelenti, hogy ő a közérdekű kérdésekkel foglalkozó újságcikkeket szereti olvasni. Ez esetben valóban gyanúsnak tűnhetnek a névtelen riportalanyok. Egy, az Előrében megjelent riportban azonban arról van szó, hogy egy hallgatót kitesznek az egyetemről, de az illető fakultás dékánja rövidesen rájön, hogy tévedett és visszavonja a büntetést. A riporter azt a gondolatot sugallja, hogy a tévedést belátni és helyrehozni milyen nagy erény. Egyik szereplőnek sincs neve, az írás mégis meggyőző, éppen ezért nem találom gyanúsnak a névtelenséget, hanem szükségesnek. Hadd említsem ehelyütt Mihai Stoian nagysikerű riportkönyvét (Reporter in ancheta) melyben az ifjúság életének több kérdésével foglalkozik, többnyire csak iniciálékkal szereplő riportalanyok bevonásával. Ez esetben az őszinte válaszok követelték meg ezt az eljárást. Egy irodalmi hetilap, mely riportjaiban mindig az új, szocialista erkölcs pozitívumait, vagy jelenünk vívmányait mutatja be az olvasónak, nem szorul soha ilyen gyakorlatra, ez magától értetődő, de mikor napilapok hasábjain nyilvánosság elé tárjuk az új erkölcsiségben itt-ott még megjelenő konkolyt a segíteni akarás szándékával, sokszor kell kezdőbetűk mögé rejteni hőseink nevét, még ha ezzel velük együtt a krónikás is gyanúba keveredik. Szász János I Barabás István ION BANUTA Eminescunak Alkonyati tenger hívja És van ! Alszik Eminescu, megtörik a messzi párák, sírja tündér-éjszakáit , ezüst szint ád fájdalmának, himnuszát a habok zúgják, a költészet nagy királyát szempilláján a fény játszik, szenvedését az ég alján csak a bajban síró tenger A hold, régi szép leánya Trónol a nagy költőkirály, és a lángész homlokára s én kutatom hullámokban hullat sok-sok néma árnyat, a vers és az álom kulcsát. TÓTH ISTVÁN fordítása