Előre, 1967. június (21. évfolyam, 6088-6113. szám)

1967-06-01 / 6088. szám

Gondolat és költői nyelv SZÉKELY JÁNOS ÚJ S­zékely Jánost mint egy évtize­de legnagyobb lírai tehetsé­geink között tartja számon az olvasóközönség és a kritika ; azóta várja tőle a „nagy“ teljesítményt, a kiugrást, az egyenesbe­lendülést, amely közvetlenül líránk élvonalá­ba venné, mintegy a kor parancsá­ra. Ha számba vesszük a nemzedé­két, önkéntelenül is kínálkozik a párhuzam eddig megtett útja és a Kányádi Sándoré között. Körülbelül egy időben indultak, mindketten a harmadik-negyedik kötetig jutottak el ; érzésem szerint a startnál Ká­nyádi volt nehezebb helyzetben, az alkalmi-leíró költészet erős kötött­ségeivel, míg Székely János az első perctől kezdve oldottabban, vagy — még inkább — lebegőbb, intellek­­tuálisabb tartással szállott át a kez­deti nehézségeken, sok fölösleges gyökeret nem kellett elszakítania. Úgyszólván a jelentkezésétől kezd­ve felékesítették a „formaművészet“ — csöppet sem megvetendő — di­csérő jelzőivel, Kányádinak pedig nem is volt egyéni formakultúrája. A második kötet táján kiderült, hogy Székelynél ez a formaművé­­szet azonos egy bizonyos fajta klasszicizáló hajlammal, s hogy a költői nyelvezet tekintetében nincs szándékában túllépni a huszadik század harmadik és negyedik év­tizedének nagyon magas színvona­lú, de mégiscsak több mint ne­gyedszázaddal öregedett hagyomá­nyait. Mindez természetesen szoro­san összefügg a két költő termé­sének „belső látványával“; ezt — de egyáltalán nem a szójáték ked­véért — úgy lehetne meghatározni, hogy az indulás percétől kezdve Kányádi — bár először kissé fel­­lengésen — mindig a kort kutatta önmagában, Székely János pedig — sokkal simábban és egyértelműb­ben — magát kutatta a korban. Ez együttjárt azzal, hogy Kányádi e­­rősen kiállott a, szelek járásába, bí­rókra kelt velük, s ha egyszer-két­­szer­­alul is maradt a küzdelemben, ez csak megacélozta erejét. S ha végigtekintünk a Kikapcsolódás (1966) versein, mintha széltől-esőtől kicsipkézett, gyönyörk­ödtetően vál­tozatos, sziklás tájon járnánk, és fent, magasan, üdítő levegőben. Székely János egészen másfajta in­­tellektualitás útján haladt,­­ de a legerősebb intellektualitás útján s ezt a kétségtelenül nagy érdemét, a mély gondolatiságot, azonnal el­ismerte a köztudat. Ha most mun­kába lendítjük a képzeletünket és megismételjük az alábbi sétát, némi­leg egy emlék- és árnyvilágba ju­tunk, amelynek a körvonalait nem mindig könnyű kitapogatni. Jegyez­zük meg már itt, hogy a költé­szetben ez nem is mindig szüksé­ges. Elég az hozzá, hogy ez a vi­lág legtöbbször kétségektől, fájdal­maktól, néha örömöktől, máskor e­­gészen egyszerű kérdésektől vissz-­­hangos ; még gyakrabban a kérdé­sek bonyolultak, első hallásra nem is igen érthetők, mintha visszhan­gok interferenciája működnék köz­re zavaróan bennük. Minden­esetre, hallucinációsabb világ ez, mint a­­Kányádi Sándoré. Ez önmagában is bizonyítja, hogy Székely János költői vállalko­zása nem alacsonyrendű. Sőt, talán nagyobb belső elhatározás kellett hozzá, mint a Kányádiéhoz. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy — mint új vállalkozás — tulajdonkép­pen modernségben sem marad el mögötte , hiszen egy változó, ala­kuló, a jövő felé haladó élet inten­zív belső tükrözése ez. Szerintem a legfontosabb vonása az, hogy költői énje hihetetlenül erős ellen­állásra képes mindazzal a renge­teg, tengernyi gonddal, amit ma­gára vesz, nem egyszer­­ önsanyar­gató kereséssel, mintha folyton és újra próbára akarná tenni önma­gát. Költészetében folyton visszatér a magányosság érzése — holott nagyon vágyik a megértésre; gyak­ran úgy érzi, hogy üzeneteit senki sem hallja meg — pedig az embe­reknek szánja őket ; a lét miértjét kutatja, de nem akar lemondani róla, hanem erősen igényli; még szimbólumaiban is olyanokra buk­kan, amelyek­­ hosszú, ellentétes gondolatsorokra késztetik az élet­ről ; szerelmes versei — ezek a kö­tet legszebb darabjai — az érzelmi viadal esélyeit latolgatják. De nincs olyan küzdelem, amelyből vesztes­ként kerülne ki ! Hangsúlyozni kell ezt, még akkor is, ha egyik-másik versének látszólagos lehangoltsága ellentmond ennek az állításnak. Az emberi lélek ereje mutatkozik így meg, és hozzá nem is olyan átté­telesen, mint ahogy azt — első ol­vasásra — hajlandók volnánk hin­ni. Mintha Székely János így fogná fel a költői szabadságot : csaknem a maga rovására és hátrányára — de etikusan és szilárdan, ezt ki­áltva oda az életnek , ne kímélj, hogy példa lehessek a kitartásra. Ritka fajta költészet ez, s most, ha hirtelenében rokonokat keresnék hozzá, a maiak közül talán a szov­jet Martínov jut eszembe, bár neki egészen más a kifejezésmódja. A kifejezésmód... Ezen sok min­den áll, vagy bukik. Az e­­lőbb körvonalazott költői magatartást lehet rokonszenvesnek találni (mint ahogy én annak ta­lálom­, el is lehet utasítani, de az kétségtelen, hogy tiszteletre méltó, mert energiát és hitet is sugároz azok felé, akik jól tudnak olvasni belőle. Ám magával a költői dik­­cióval másként áll a helyzet : itt már objektív követelmények is köz­beszólnak, a mérleg csaknem való­ságos és kitapintható, sokkal biz­tosabb hozzá az összehasonlítási alap. És ez érvényesíti az én-ma­gatartás igazi korszerűségét vagy korszerűtlenségét is. A költő elke­rülhetetlenül a maga korában él, szembe kell néznie mindazzal, amit VERSESKÖTETÉRŐL a kor — egy bonyolult Irodalmi­­lelki sugárzással — valósággal kö­réje lövell, amivel körülburkolja egyéniségét. A kérdés az, hogy ebben a szférában mennyire érvé­nyesül a szava, mennyire tudja azt áttörni. Székely János új kötete*) jó al­kalmat nyújt egy ilyen vizsgá­latra. Az alcímként szereplő „Ver­sek“ megjelölése ugyanis nem a legújabb termésre vonatkozik — amint azt az olvasó gondolná —, hanem tizenhét esztendő­s (1950-- 1966) dióhéjnyi antológiájára. Hogy pontos legyek : a legtöbb vers 1965-ből való (8), a következő leg­nagyobb szám 1962-re utal (7) ; ez­után vissza kell kanyarodnunk 1953-ba (6), majd újra vissza 1961- be (5) ; négy vers való 1966-ból, a maradék 1—3 arányban megoszlik az 1950—1964-es esztendők között, egy vers pedig az 1963—66 kelte­zést viseli. Ennek a kis „rejtett“ antológiá­nak a tanulmányozása arra a fel­ismerésre vezet, hogy Székely Já­nos keveset változott indulása óta magatartásban is, kifejezésmód­ban is. Az előbbi — egyelőre — a költő dolga, az utóbbi ellenben már nem egészen, bár mindkettő közügy. Csakhogy , míg az elsőn vitatkozhatunk (és bár vitatkoznánk), a második tekintetében a költészet­tudomány törvényei sokkal határo­zottabb állásfoglalásra, értsd : ob­jektív állásfoglalásra köteleznek. T­udniillik : egy magatartást elő lehet adni egy versben, két versben, nagyon sok versben, de az irodalom (és az olvasó) szem­pontjából a „nagyon sok“ csak akkor érdekes, ha mindegyik tagjában va­lami újat kap, „más éneket“, igen, egészen pontosan erről van szó : más dalt, az összes konzekvenciái­val, más szöveggel, más dallam­mal. Ez a kötet távolról sem tar­talmazza egy szegény kisgyermek panaszait, ellenkezőleg, egy" érett (néha koraérett, vagy kissé kora­vén ?) férfi határozott állásfoglalá­sait, de azért egészen távoli asszo­ciációkkal mégiscsak felidézi ben­nünk Kosztolányi ciklusát. Ebben a —a végeredményben egyetlen, de mindnyájunk lelkét megrendítő alaphangra szerelt — versfüzérben, ha nem is a csillogás, a játékos tökély, a hangulat­váltogatás, a formai-nyelvi bravúrok halmaza a legmegkapóbb, feledhetetlen olvas­mánnyá mégiscsak ez avatja. Szé­kely János — szerencsére, és di­cséretére legyen mondva — nem ilyen virtuóz ; ez kétségtelenül tel­jes epigonkodásba taszította vol­na. Ma már egy másfajta forma­­művészetet várunk a költőtől, a tar­talomhoz való hajlékony simulást, de nem öncélúan, hanem a monda­nivaló szolgálatában, de főként a kor bonyolult szellemiségéhez való aktív formai viszonyulást, számon­­­kérve tőle a nagy fejlődésen át­ment irodalmi és köznyelv hatékony­ságait, a mai költészetet — és em­beri lelket — jellemző áttetsző iz­zás kiragyogtatását. Persze — itt elkerülhetetlenül visszatérünk költői magatartására — ez már nem, tá­volról sem csupán fegyverzet dol­ga. Félreértés ne essék : arról van szó, hogy a magatartásból mai nyelven kell mai költészetet terem­­teni, s ha ez nem egészen sikerül, akkor talán a kitekintésen, a hori­zonton kell változtatni, újabb izgal­makat beléhozni ; ez „villanyozza fel“ a nyelvi erőt is. M­eglepődve tapasztaljuk, hogy Székely most — hírével el­lentétben nem úgy mutatko­zik meg mint mai „form­aművész“. Pedig általában jól tud bánni a sorokkal, szépen is csengeti össze ők­et, de nézzünk csak néhányat a rímei közül : mezőket/ őket, va­gyok/ olvasok, fekszem/ menek­­szem, megesett/ lesett, lódít/ hason­lít,­­ sáfrány/ hátán, körben/ tükör­ben, sással/ panaszkodással, kék­ség/ mélység, bújni/ aludni, alusz­nak/ úsznak, árnya/ gátja, keretbe/ végtelenbe, nagyság/ társtalanság, asszony/ parton, álmok/ virágok — hogy tovább ne is menjünk. Ilyes­fajta rímes költészetet — József At­tila után­­ — ma már akkor sem lehet űzni, ha egyébként maga az eleven tűz lobogna a sorokban — mert az ilyen rímek a legistenibb szikrát is elhamvasztják. De a leg­nagyobb baj és a legkorszerűtle­­nebb vonás Székely János köteté­ben a monoton terjengősség, a túl­­beszélés. Ez az oka annak, hogy alapvető emberi magatartása gyak­ran homályban marad vagy felol­dódik az áradó szavak ködében. 450 soros lírai költeményt nehezen is lehet végig bírni érzelemmel ! Pedig hát a modern irodalomnak az a legnagyobb vívmánya — még a prózában is —, hogy úgyszólván minden szót pontos funkcióval lát el — sőt, ezen túlmenően olyan energiát ad neki, hogy csaknem robban tőle... Ez jól mutatja, hogy a szavakkal való mágiázás nem mehet a végtelenségig, meg kell tartani őket egy láncreakció kere­tében, különben kihűl a folyamat... mint Székely János sok versében. Bár a hosszadalmasságra nehéz rö­vid példát idézni, ez a kettő ta­lán mégis mond valamit : Gyer­mekkorom, gyermekkorom, / Minek kísértesz, mondd mivégre ? / Mert senyvedsz bennem untalan / Első eszmélkedés sivár emléke ? / Mi­nek öleled ma is homlokom / Leg­sajgóbb kínja sajgó életemnek ? " (Mert szenvedhet a férfi és az agg, / De senki úgy, miként a gyermek ! / Gyermekkorom, gyermekkorom ! / Ha vissza nem térsz soha többé, / Ha szent varázsod végleg odalett, / *) Virágok átka. Versek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966. Minek sanyargatsz mégis mindörök­ké?... (53. old.). Vagy: Mit hal­lottam, barátaim ? / Mit kellett hal­lanom e földön ? / Mi lephetett meg engem is, / Ki semmitől meg nem lepődöm ? / Mit kellett végül hallanom, / Miféle ritka szörnyűsé­get, / Hogy megtetézze poklomat, / Amelyben élek — amely eléget ? / Mit hallottam, barátaim, / Hogy inkább meghalnék nyugodtan, / És néma lennék és süket, / Sem­hogy tovább is hallgatózzam??... (62. old.). Arra is vetemedtem, hogy egyik-másik verséből „próbakivo­natot“ vegyek — s úgy találtam, hogy a kivonat sokkal jobb ízű a felhígított folyadéknál. A Mogorva tenger című ciklus (1956) Himnu­szának 24 sorából például elhagy­tam 14-et, s a vers sokkal igé­­zőbbnek, lelkesítőbbnek tetszett... ami persze veszélyes és önkényes eljárás, s csakis játékként fogható fel, de néha a játék is hasznos ... Ha jól megfigyeljük, az újabb ver­sekben mintha csökkenne a túlbe­­szélési tendencia, a sorok és a szakaszok egyre komolyabb és mélyebb mérlegeléséről tanúskod­nak. Kár, hogy Székely János most, annyi esztendő után újra elővette sok régi versét : nem ártott volna sokkal szigorúbb szemmel megmér­nie külső-belső hosszukat, s jóné­­hányat el is hagynia közülük. (Pél­dául az Ádámot — ezt minden to­vábbi nélkül —, a Sajnálj meg en­­gem-et, de talán még a Fin de siècle-es hangulatot árasztó, egyéb­ként kötetcímadó Virágok átkát is). Sok-sok évvel ezelőtt kissé elámul­­tam, amikor egy jóbarátom, kitűnő költő és műfordító arra tanítgatott, hogy egy titokzatos irodalmi tör­vény szerint a lírában csak kivéte­lesen „élnek meg“ a hosszú ver­sek ... Azóta tudom, hogy igaza volt. Szénakazalban nehéz megta­lálni a beléje rejtett gyémántot. Ez a gyémánt itt , Székely János emberséges lelki komolysága, szik­laszilárd lírai ereje, nemes jósága. Csakhogy tisztábban kell megra­­gyogtatnia. Lőrinczi László (Folytatás az 1. oldalról) bábszínházainkban általános a tö­rekvés, hogy csökkentsék, illetve koncentrálják a szöveget, s mind több szerepet ruházzanak át a képi szimbólumokra. SAJÁTOS MONDANIVALÓ — SAJÁTOS FORMANYELV Ez a tendencia, a naturalista báb­játszástól való eltávolodás következ­ménye, többek között abból a gya­korlati felismerésből táplálkozik, hogy a gyermekekre a naturalista ábrázolás hatástalan. A helyesen értelmezett bábdramaturgia mindin­kább tért hódít. K örömmel üdvö­zöltük Sütő András elhatározását, aki Ion Creanga Tarisznyás Iván cí­mű meséjének átdolgozására vállal­kozott. Abból, ami eddig elkészült, megítélhetjük, értékes darabot bo­csát majd rendelkezésünkre — mon­dotta Antal Pál. A vásárhelyi bábszínház egyéb­ként jelentős sikert mondhat magáé­nak a klasszikus művek bábszínház­ra alkalmazásában. Legutóbbi bemu­tatójuk, Hajdú Zoltán Toldi-drama­­tizálása kitűnő munka. Az eredeti szövegen végrehajtott átalakítás (pontosabban : vágás), stílusos, és öt­letes dramaturgra valló teljesítmény. De nemcsak a vásárhelyi bábszínház dolgozott együtt írókkal. Méhes György régóta elkötelezettje a báb­színpadnak­. Bajor Andor úgyszintén. Darabjaikat több bábszínházban is játszották. Valentin Silvestrutól, Stefan Iurestől és más szerzőktől fordított színvonalas művek a koráb­binál sokkal szélesebb körű választá­si lehetőséget kínálnak. Egy ideje a Pedagógiai Könyvkiadó és a népi al­kotási házak gondozásában is jelen­nek meg bábdarab-kötetek. Sajnos, ezek között már akad éppen elég kifogásolható összeállítás. A legáltalánosabb hiba, hogy né­melyek a bábjáték szerepét az elemi udvariassági és higiéniai szabályok ismertetésében látják kimerülni. — Legyetek jók, fogadjatok szót, ne játsszatok a tűzzel, mossatok fogat, — ilyen és hasonló tanulságok ki­mondása végett ragadnak tollat. — Ha nem szárazon tálaljuk, a legjelentéktelenebb mondanivaló, is hat a bábszínpadon — mondta Fux Pál. — De, véleményem szerint, ne­mesebb feladatokra kell vállalkoz­nunk. A gyermekek fantáziáját és gondolkozását csak akkor mozgatjuk meg, ha a jó és a rossz párharcában a küzdő felek nagyon világosan ma­gukon hordják jellemük jegyeit, de mégsem sablonos , művészileg kidol­gozatlan figurák. Az egyszerűség nem takarhat tartalmi ürességet. A küzdelem, mely a színpadon folyik, a gyermekek számára érzékletes, — valóságos — kell hogy legyen ; lát­niuk kell a választási lehetőséget a jó és a rossz között, s nekünk állás­­foglalásra kell bírnunk őket, meg­győzően kell bizonyítanunk, hogy a jót érdemes eszményképül választa­niuk. A választás aktusát nem sza­bad túlságosan megkönnyítenünk. Tudatosítanunk kell a gyermekek­ben, már ebben a zsenge korban, hogy a helyes elhatározás sokszor lemondással jár, hogy az önzés rossz útra vezet és így tovább. Föl kell készítenünk őket a társadalmi élet­re, el kell fogadtatnunk velük társa­dalmunk erkölcseit. Van tehát mit mondani a bábszín­padon. Csakhogy a bábjátékírást úgy kell komolyan venni, hogy az a lényeges tanulságot is játékos for­mában, nem frázisokban, hanem ér­zékletesen fejezze ki. , A gondolkodás folyamatát — állít­ja Kovács Ildikó — nem csupán közvetlen, fogalmi eszközökkel kell befolyásolnunk (ez a gyermekek te­kintetében ritkán célravezető mód­szer), hanem közvetlen is a szimbó­lumok segítségével. Mert — ez is lé­lektani tény — a gyermekek rendkí­vüli asszociációs készséggel rendel­keznek, könnyedén teremtik meg a kapcsolatot az egymástól látszólag távol eső jelenségek között is, ha fantáziájukat jól irányítják. A fel­nőtt embert élettapasztalatának ru­tinja sokkal inkább a földhöz köti. A gyermeki képzelet ebből a szem­pontból nézve a költői képzelethez hasonlóan friss és hajlékony. A modern báb­játék-effektusok na­­ivul áttetszőeknek tűnnek a felüle­tes szemlélő előtt. De sokan ugyan­ilyennek vélik a gyermeki lelkivilá­got általában. Holott a modern gyer­mekpszichológia már régóta rácá­folt erre a szimplista felfogásra. A bábjátszásnak, ha feladata magasla­tán akar állni, igazodnia kell a leg­újabb gyermeklélektani felfedezések­hez, sőt, a bábszínház művészei ma­guk is aktívan segíthetik a kutatást. A kolozsvári és a nagyváradi társu­lat tett lépéseket ilyen irányba, fel­ajánlotta közreműködését a­ defekto­­lógiai intézetnek. Nem rajtuk múlik, hogy ez az együttműködés nem elég szoros. KULTÚRATEREMTŐ ÉLMÉNY A bábtervezők manapság gyakran fordulnak ihletért a gyermekrajzok­hoz. Dehát nem fonák helyzet az,­­ hogy a művész tanuljon a gyerme­kektől, engedjen utánuk ? — Vagy ez csupán taktikai lépés a mondani­való „csomagolása“­­érdekében ? Egyetlen szülőnek sem újdonság az a megállapítás, hogy a gyermekek egy bizonyos életkorig minden biz­tatás nélkül, önfeledten énekelnek, táncolnak, rajzolnak, „művészek“ te­hát, s ez a képesség, hajlam a ké­sőbbiek során a legtöbbjüknél telje­sen elhalványul, a „tehetség“ szerte­foszlik. Az önfeledt magabiztosság, mellyel rajzolnak például, onnét van, hogy minden esetben az élmé­nyeiket vetik papírra. Nincs olyan színfolt, vagy vonal a rajzlapon, melynek jelentését ne tudnák meg­magyarázni. A részletekre nem for­dítanak figyelmet, mindig a lénye­get akarják kifejezni, illetve azt, ami számukra lényegesnek tűnik. Nem a tárgyat rajzolják le, hanem azt, amit a tárgy nekik jelképez. Másrészt megfigyelhető, hogy rajzaik mindig harmonikusak, ami azt jelenti, hogy kivétel nélkül egészséges, jó ízléssel születnek. Az általuk használt képi beszéd tanulmányozása, fogásaik el­­lesése és felhasználása a nekik szó­ló mondanivaló kifejezéséhez, tehát művészi szempontból nem feltétle­nül jelent leereszkedést. Annál ke­vésbé, mert ez a nyelv, mint bebizo­nyosodott, megbírja a fajsúlyos mon­danivalót. A bábtervezők azonban természe­tesen nemcsak a gyermekrajzból in-­­spirálódnak. A népművészet és a modern képzőművészet eredményeit hasonlóképpen felhasználják munká­jukban. Valamikor, nem is olyan régen, még óvónők és tanítónők is szót emeltek a „szép“, azaz az operettes­­édeskés bábtervezés visszaállítása érdekében. Ma már a pedagógusok körében ritkán hangzik el ilyen igény, bár sokak álláspontja azóta sem változott. A megkövült ízlés ne­hezen alakítható. A gyermekek ösz­tönösen egészséges ízlését azonban nem szabad rossz irányba befolyá­solni. A bábtervezés ma már kom­promisszumok nélkül halad a jó úton, országos viszonylatban. A bábzenét illetően azonban már korántsem ilyen egyértelmű a hely­zet. Az ország legjelentősebb bábszín­háza, a fővárosi Tánchárk­a színház nemzetközi hírű együttese követke­zetesen tehetséges fiatal zeneszer­zőkkel h­at bábzenét (Stefan Nicu­­lescu páldául mondhatni háziszerző­ként dolgozik náluk). Ezt a példát leginkább Vásárhelyen és Kolozs­várt követték, Terényi Ede, Vermesi Péter, Szabó Csaba, Csíky Boldizsár és mások bevonásával. A bábelőadás egészében véve, vagy a bábzene külön, megszülethet az igénytelenség jegyében is, de hogy a bábszínház-művészet ele­ve igénytelenséget jelentene, az nagy tévedés. — Szabó Csaba zeneszerző, aki a vásárhelyi Toldi-bemutató ze­néjét komponálta, véleményét így fejtegette tovább : — Kézenfekvő lett volna az Ar­any remekművet, a szuperprodukciók fogásait alkalmaz­va, rémdrámaként előadni. Ám mindannyian arra törekedtünk, hogy a lélektani mélységeket ábrázoljuk. A zenét nem hangkulisszának szán­tam, hanem jellemeket ábrázoló, a dráma csomópontjain sűrűsödő, a mű sodrásával együtt haladó muzsi­kát komponáltam. — Meggyőződésem, hogy a báb­színpad sajátosan koncentrált, mo­dern zenét követel. A bábszínházi előadás hatásossága szerintem egye­nes arányban áll a stiláris egységgel. Ha a kép, a szöveg és a zene harmó­­nikusan illeszkedik össze, az előadás jó, ha ez a harmónia a modern kife­jezőeszközök platformján jött létre, akkor a bábszínház a művészeti ne­velés hatékony eszközévé vált. És az etikai nevelés mellett, azzal elvá­laszthatatlan összefüggésben , ez a bábszínház legfontosabb társadalmi feladata. A zenéről­ szólva nem egyszer han­goztatják, hogy a mai zeneszerzők és a közönség művészi igénye nem mindenben találkozik. A zenetörté­net azt mutatja, hogy az átlagízlés és az élvonalbeli művészek ízlése között időnként valóságos szakadék tátongott. Nem hiszem — mondta Szabó Csaba — hogy ennek szükség­szerűen így kellene lennie. A zenei nevelés ezt a szakadékot áthidalhat­ja. A bábszínház kiválóan alkalmas arra, hogy a mai, modern zenei hang­vételre alapozva, a jövő hangver­senylátogató közönséget helyes i­­rányban befolyásolja. Aki pedig azt hiszi, hogy a gyerekek „szenvednek“, ha nem olcsó, úgynevezett melodi­kus zenét kapnak a bábdarabokhoz,, annak ajánlanám, hogy jöjjön el né­hány előadásunkra, ahol meggyőződ­het ennek az ellenkezőjéről. Szabó Csaba kitért arra is, hogy a bábszínházak — tisztelet a kivétel­nek — gyakran maguk „teremtik elő“ a kísérőzenét, melyben Beetho­ventől Kálmán Imréig, hol innen, hol onnan vágnak össze dallamokat, motívumokat, kisebb-nagyobb töre­dékeket. Nyilvánvaló, hogy ez az el­járás, ez a kompromisszum az ízlés­nevelés rovására megy. A bábjáték — élvonalbeli műve­lőinek egybehangzó véleménye sze­rint — nem „könnyű“ műfaj, noha egyik leghatásosabb eszköze a mo­­solyfakasztás , illetve a kinevette­­tés. A bábszínház nyújtja a gyer­mekkor legnagyobb művészi élmé­nyét : egyszerre előcsarnoka a kép­zőművészeti, a nagyszínházi és a zenekultúrának. Jelentősége annál nagyobb, mert a bábszínházbaj­árás kora a legfogékonyabb életkor. Az önálló gondolkozásra nevelés érde­kében, az alkotó fantázia megóvásá­ért és tudatos továbbfejlesztéséért ez a miniatűr színház igen sokat tehet. És tesz is. A BÁBJÁTÉKRÓL ÉS A BÁBJÁTSZÁSRÓL Ínyem őrzi az (immár hányad­szor) első cseresznye és földieper friss ízét, szemem az elvirágzó or­gonafürtök lila pezsgését raktározta el, az orgona mellett a rózsák, a nekibátorodó hársak illatát se felejtem el, emlékezetem májusi záporok, hólyagos esők újabb film­kockáit pergeti. Ettől a májustól mégis más él­ményre emlékezve búcsúzom. Má­jusi élmény ez is, nem pusztán azért, mert a kalendárium tanú­sága szerint éppen májusban tör­tént az, amit el akarok mondani, hanem mert... De minek is vág­nék elébe a dolgoknak ? Kolozsvárra utaztam egy éjjel, gyorssal. Még ott állt a vonat az Északi pályaudvaron, amikor föl­figyeltem a szomszédos kocsi előtt álló fiatal fiúk és lányok vidám csapatára. Amikor a hangosbeszé­lő a vonatba szólította az utaso­kat, körükből szőke, kékkendős, piros pulóveres leány vált ki s szökdelt föl a lépcsőkön, hogy pil­lanatok múlva ott integessen az ablakban. Kísérői hangos hurrák­kal, széles mosollyal, majd sírást színlelve, mókázva búcsúztak tőle. De épphogy csak megmoccant a vonat, alig gördült egy-két métert, a kékkendős utas elpityeregte ma­gát. Mókázott volna ? Kihajoltam az ablakon. Válla rázkódott, fejét a lehúzott ablak peremére hajtotta. Sirt. Föltoltam az ablakot, rágyújtot­tam. Mire is gondolhat ilyenkor az ember ? Fiatal lányok könnyen elsírják magukat. A búcsúzók kö­zött ott lehetett a kedvese. Talán vidéki, látogatóban volt és a hir­telen búcsú ... Idővel az ember megszokja, hogy a vonat egy perc alatt elvisz attól (vagy elviszi azt), akitől a legszívesebben sohase válnánk el egy pillanatra sem. Az elején ez fájdalmas, mint egy ütés, amitől megbillen az egyen­súly, meglazul a belső fegyelem. Igyekeztem napirendre térni a dolog fölött, mindegyre apróléko­sabban körülírva a jelenet banali­tását, bölcsködve töprengtem az érzelmek végleteket kavaró viha­rain, búcsúk és újratalálkozások szépségén. De mindegyre a lány sírástól rázkódó vállát láttam, le­hajtott fejét és ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyik ciga­rettát gyújtottam meg a másik után. Végül átmentem a másik kocsi­ba. A lány még mindig ott állt a nyitott ablaknál és sírt. — Valamiben segítségére lehet­nék ? — kérdeztem. Butábbat alig­ha mondhattam volna, de való­ban, pillanatra arra a lehetőségre gondoltam, hátha rosszul van. — Nem — mondta felém se pil­lantva, de mintha mégis azzal a szándékkal, hogy további kérdé­sekre biztasson. — Ne értsen félre... — Nem értem félre. Mindenki így kezdi. Rám nézett, azt figyelte, megér­tettem-e, mit akart ezzel mondani. — Lehet — mondtam. — Ennek ellenére tovább kérdezek. — Tessék. Nem cinikusan válaszolt, csak egykedvűen. — Ott maradt a fiú az állomá­son . — Nincs senkim. — Senkije ? — Idefigyeljen, itt sírok nem tu­dom mióta és elhatároztam, hogy az első embernek, aki megkérdi, mindent elmondok. Ha maga az, hát legyen maga. Tudja, kik vol­tak, akik búcsúztattak az állomá­son . A testvéreim. Tizen vagyunk otthon testvérek és nekem távol kell élnem tőlök, ők továbbra is együtt maradtak, együtt indulnak reggel az iskolába, együtt mennek a moziba, kirándulásra, együtt táncolnak. Én meg egyedül ma­radtam. — Egyedül­­ — kérdeztem ne­vetve. — Egyedül — mondta duzzogva ; nem sírt már; haragudott, hogy kételkedem a szavaiban. — Egye­dül és Váradon, ahol senkit se is­merek. Tudom, most azt fogja mondani, hogy mindenkinek el kell mennie egyszer otthonról, mindenki ezt mondja és minden­kinek igaza van, de én mégis ott ülök egyedül a négy fal között, vagy kinézek a Körös-partra és nézem a vizet.... — Talán ... — Nem vagyok beteg, ezt a kér­dést is ismerem már. Nincs ne­kem kutyabajom. — Hogy került Váradra ? — Azt mondták, ott laboránsnő­­ket keresnek, jelentkeztem. Egy csoport mérnökkel találkoztam egyszer a hegyekben, ők is mond­ták, hívtak is. — Akkor hát mégis vannak is­merősei. — • Családosak, a maguk bajával törődnek. S amelyik törődni akar, velem, abból én, köszönöm szé­pen, nem kérek. — Na és a fiúk . — Azokból se kérek. Amíg nem tanulnak meg viselkedni. — Tanítsa meg őket. — Akkor meg rámulnak. Mert egyik se szeret engem. Érti most már És ne nevessen, mert akkor egy szót se szólok többé. Szeret­ném látni a helyemben, egyedül olvasva a szobában, amikor otthon kilenc testvérével hancúrozhatna. Jó, jó, ne mondja most, hogy az élet nemcsak hancúrozás, mert én azt már pont olyan jól tudom, mint maga. És addig mindig sírni fogok, ahányszor elvisz a vonat, ameddig nem leszek szerelmes és nem lesz valaki belém szerelmes és akkor is sírni fogok, ha elvisz tőle a vonat, mert nekem éppen olyan jogom van sírni, mint ne­vetni. Egyetért velem 7 Kénytelen voltam. — De majd, ha egyszer — ke­restem a szavakat — akkor is, mindig sírni akar 7 —­­, akkor nem leszek egyedül. Boldogan nem lehet sírni 7 És most jó éjszakát. Ezzel belépett a fülkébe és be­húzta az orrom előtt az ajtót. Kinéztem az éjszakába. A máju­si fák szaladtak a töltés mentén. Nem túl nagy igényekkel indul ez a lány erre az utazásra . Ezt kér­deztem ott magamtól a vonatab­lakban. Keresi a közösség melegét, a szerelem lobogását, odaadását, hogy újból érezhesse a családi fé­szekalj­ melegét. Kilenc testvér sze­­retetét ki tudja pótolni 7 Hát Ham­let hány testvér szereteténél job­ban szerette Oféliát 7 Vagy ez csak a költői képzelet játéka len­ne 7 Nem válaszokat kutattam, in­kább a felelősségre gondoltam, a­­mit ez a lány önmagával szemben érez. Úgy utazik a gyerekkorból kifelé, hogy a szemében lévő könnyek ellenére is látja maga előtt az emberség céljait. Jó utat kívántam neki és egyre csak néz­tem ki az ablakon, a májusi éj­­­­szakába. SZÁSZ JÁNOS Búcsú májustól ROMÁN VIKTOR rajza D. DARU: Egy pedagógiai kísérlet lehetőségei­ ­A nevelési folyamat bonyolultsá­gát többek között az a tény is ma­gyarázza, hogy a folyamat tárgya — a tanuló — maga is állandóan változó, végtelenül bonyolult jelen­ség. Másrészt pedig számba kell venni azt a dialektikus, sokban el­lentmondásos viszonyt, ami a tanu­ló és az úgynevezett információs környezet között kialakul. Nyilvánvaló, hogy minden peda­gógiai kutatás lényege a tanuló kö­ré összpontosul,­­ a középpontja minden ráhatási tényezőnek, ame­lyek közül az iskola csak egy a sok közül. Ám az iskola azok közé a legszervezettebb és leghatékonyabb tényezők közé tartozik, amelyeket elméletileg a társadalmi környezet fogalmival jelölünk meg. Az a tö­rekvés, hogy a tanuló mind telje­­sebb és egyben mind magasabb mennyiségi szintet megütő nevelés­ben és oktatásban részesüljön, az egész hazai pedagógia története so­rán megnyilvánult. A hagyomány szellemében e törekvések még hang­­súlyozottabbak és eredményesebbek napjainkban. A pedagógiai kutatómunka során nem, egy kísérlet foglalkozik az ok­tató-nevelő folyamat hatékonyságá­nak növelési lehetőségeivel, új mód­szerekkel és eljárásokkal. Hiány­zik azonban az elméleti és törté­neti kutatásokon túl a gyakorlati lehetőségek kutatása. Túl keveset foglalkozunk az információs­ folya­mattal az iskolában, valamint az is­kola nevelő hatásával, ami a tanuló intellektuális energiáinak fejleszté­sét illeti. Ez ugyanis korántsem mellékes mozzanat. Az ellentmondás a tanuló által el­sajátítandó ismeretek állandóan nö­vekvő mennyisége és a tanuló in­tellektuális teherbíróképessége kö­zött, akarva-akaratlanul az iskolai lélektan és pedagógia legfontosabb problémája. Főként az ismeretek földolgozá­sának folyamatát szükséges megis­mernünk és az intellektuális ener­giák adekvát nevelésével irányíta­nunk. Feladatunk továbbá a tanuló munkastílusának „ésszerűsítése", az ismeretek elsajátításához szükséges hajlamok és szokások kialakítása. A túlinformáltság ugyanis, amit más fogalommal a tanuló túlterhe­lésének nevezünk, káros hatással van az egész oktatói-nevelői folya­matra. A tanrendben szereplő tantár­gyak és e tárgyakon belül az isme­retek mennyisége állandóan növek­szik. Ez természetes, hiszen a tudo­mányok állandó differenciálódásá­nak, az ismeretek forradalmas föl­­halmozódásának korát éljük. Hadd támasszam alá eddigi állí­tásaimat gyakorlati, saját magam tapasztalta példával. A craiovai Nicolae Balcescu elméleti közép­iskola X. osztályában a tantárgyak száma 14. Ha témákra, viszonylag független egységekre bontjuk e tár­gyakat, mintegy 1500 területet ka­punk. Ehhez hozzá kell adni a taná­roknak azt a — szubjektíve ért­hető, objektíve azonban tudomá­nyos fedezet híján levő — hajlan­dóságát, hogy a tankönyveken túl egyéb ismeretekkel, vagy más, ki­jelölt olvasmányok által halmozódó ismeretekkel tetézik meg ez amúgy­­is tetemes mennyiséget. Mindemel­lett nem szabad megfeledkeznünk azoknak a többé vagy kevésbé rend­szeres nevelő közegeknek — kör­nyezet, család — információs „össz­tüzéről" sem, aminek a tanuló ugyancsak ki van téve. Ebben a helyzetben — amely egyfelől ob­jektív okokból született, másrészt szubjektív járulékos tényezők is alakítják — természetszerűleg ve­tődik fel a fennebb említett ellent­mondás akárha részleges megoldá­sának szüksége. A modern pedagógia nyíltan szem­benéz ezzel a kérdéssel. A kiberne­tikus pedagógia például az oktatói­nevelői folyamat ,,termelékenységé­nek" felmérésével kísérletezik, néha nagyszerű eredményekkel. A prog­ramozott tanítás módszerével az is- ■ meretek megszerzésének időtar­tama 40 százalékkal csökkenthető. És fölöttébb biztatóak az eredmé­nyek. Ám gyakorlatilag nem számolha­tunk velük, mindenesetre egy ideig még nem, mivel a programozott ta­nítás általános bevezetésére egye­lőre még nincs lehetőség. A mű­szaki felszerelés költségei igen ma­gasra rúgnak. A szakemberek — tanárok, technikusok — képzése, mégha a meglévő pedagógus-állo­mány átképzésére gondolunk, sok időt vesz igénybe. Egyelőre tehát másutt kell keresnünk a megoldást. Hagyományainkban számos példát találunk az említett ellentmondás eredményes megoldására. Ha na­gyobb gonddal értékesítjük ezt az örökséget, arra a következtetésre juthatunk, hogy a tudományok je­lenlegi rendszerezésének nem meg­felelő az áttétele az iskolai tantár­gyak rendszerében. Más szóval, sok esetben bizonyos tudományágak és tantárgyak között a közvetlen kap­csolat nem indokolt, így például a történelemtudomány, a.. természettu­domány és a társadalomtudomány esetében e gépies kapcsolás fölösle­ges párhuzamosságokat eredményez. Éppen ezért tartom szükségesnek a kísérletezést bizonyos szintetikus tantárgyakkal, amelyek rokon tu­dományokat fogjanak össze. A fel­tételezhető eredményt az ismeretek feldolgozásához, elsajátításához szük­­­éges idő mennyiségének csökkené­sében, valamint a tanulónak a va­lóságról kialakuló szintetikus szem­léletében jelölhetjük meg. Gondoljunk arra, hogy már ed­dig is tanítottunk olyan tantárgya­kat, amelyek keretében differenciá­lódott tudományágak alapjait és fo­galmait ismertettük. Ezeket az ered­ményeket fölhasználhatnók a kísér­let során. Nem szabad természete­sen megfeledkezni a szintetikus tan­tárgyak megjelölésekor jelentkező óhatatlan veszélyről, nevezetesen a túlzottan művi jellegű vagy az önkényes összevonás lehetőségéről. Éppen ezért e tantárgyak megjelö­lése csakis pszichológusok, pedagó­gusok, tudósok közös munkájának eredménye lehet, amelyben egya­ránt érvényesül a széles tudomá­nyos látókör és a szakszerűség. FORUM ELŐRE

Next