Előre, 1967. június (21. évfolyam, 6088-6113. szám)
1967-06-01 / 6088. szám
Gondolat és költői nyelv SZÉKELY JÁNOS ÚJ Székely Jánost mint egy évtizede legnagyobb lírai tehetségeink között tartja számon az olvasóközönség és a kritika ; azóta várja tőle a „nagy“ teljesítményt, a kiugrást, az egyenesbelendülést, amely közvetlenül líránk élvonalába venné, mintegy a kor parancsára. Ha számba vesszük a nemzedékét, önkéntelenül is kínálkozik a párhuzam eddig megtett útja és a Kányádi Sándoré között. Körülbelül egy időben indultak, mindketten a harmadik-negyedik kötetig jutottak el ; érzésem szerint a startnál Kányádi volt nehezebb helyzetben, az alkalmi-leíró költészet erős kötöttségeivel, míg Székely János az első perctől kezdve oldottabban, vagy — még inkább — lebegőbb, intellektuálisabb tartással szállott át a kezdeti nehézségeken, sok fölösleges gyökeret nem kellett elszakítania. Úgyszólván a jelentkezésétől kezdve felékesítették a „formaművészet“ — csöppet sem megvetendő — dicsérő jelzőivel, Kányádinak pedig nem is volt egyéni formakultúrája. A második kötet táján kiderült, hogy Székelynél ez a formaművészet azonos egy bizonyos fajta klasszicizáló hajlammal, s hogy a költői nyelvezet tekintetében nincs szándékában túllépni a huszadik század harmadik és negyedik évtizedének nagyon magas színvonalú, de mégiscsak több mint negyedszázaddal öregedett hagyományait. Mindez természetesen szorosan összefügg a két költő termésének „belső látványával“; ezt — de egyáltalán nem a szójáték kedvéért — úgy lehetne meghatározni, hogy az indulás percétől kezdve Kányádi — bár először kissé fellengésen — mindig a kort kutatta önmagában, Székely János pedig — sokkal simábban és egyértelműbben — magát kutatta a korban. Ez együttjárt azzal, hogy Kányádi erősen kiállott a, szelek járásába, bírókra kelt velük, s ha egyszer-kétszeralul is maradt a küzdelemben, ez csak megacélozta erejét. S ha végigtekintünk a Kikapcsolódás (1966) versein, mintha széltől-esőtől kicsipkézett, gyönyörködtetően változatos, sziklás tájon járnánk, és fent, magasan, üdítő levegőben. Székely János egészen másfajta intellektualitás útján haladt, de a legerősebb intellektualitás útján s ezt a kétségtelenül nagy érdemét, a mély gondolatiságot, azonnal elismerte a köztudat. Ha most munkába lendítjük a képzeletünket és megismételjük az alábbi sétát, némileg egy emlék- és árnyvilágba jutunk, amelynek a körvonalait nem mindig könnyű kitapogatni. Jegyezzük meg már itt, hogy a költészetben ez nem is mindig szükséges. Elég az hozzá, hogy ez a világ legtöbbször kétségektől, fájdalmaktól, néha örömöktől, máskor egészen egyszerű kérdésektől vissz-hangos ; még gyakrabban a kérdések bonyolultak, első hallásra nem is igen érthetők, mintha visszhangok interferenciája működnék közre zavaróan bennük. Mindenesetre, hallucinációsabb világ ez, mint aKányádi Sándoré. Ez önmagában is bizonyítja, hogy Székely János költői vállalkozása nem alacsonyrendű. Sőt, talán nagyobb belső elhatározás kellett hozzá, mint a Kányádiéhoz. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy — mint új vállalkozás — tulajdonképpen modernségben sem marad el mögötte , hiszen egy változó, alakuló, a jövő felé haladó élet intenzív belső tükrözése ez. Szerintem a legfontosabb vonása az, hogy költői énje hihetetlenül erős ellenállásra képes mindazzal a rengeteg, tengernyi gonddal, amit magára vesz, nem egyszer önsanyargató kereséssel, mintha folyton és újra próbára akarná tenni önmagát. Költészetében folyton visszatér a magányosság érzése — holott nagyon vágyik a megértésre; gyakran úgy érzi, hogy üzeneteit senki sem hallja meg — pedig az embereknek szánja őket ; a lét miértjét kutatja, de nem akar lemondani róla, hanem erősen igényli; még szimbólumaiban is olyanokra bukkan, amelyek hosszú, ellentétes gondolatsorokra késztetik az életről ; szerelmes versei — ezek a kötet legszebb darabjai — az érzelmi viadal esélyeit latolgatják. De nincs olyan küzdelem, amelyből vesztesként kerülne ki ! Hangsúlyozni kell ezt, még akkor is, ha egyik-másik versének látszólagos lehangoltsága ellentmond ennek az állításnak. Az emberi lélek ereje mutatkozik így meg, és hozzá nem is olyan áttételesen, mint ahogy azt — első olvasásra — hajlandók volnánk hinni. Mintha Székely János így fogná fel a költői szabadságot : csaknem a maga rovására és hátrányára — de etikusan és szilárdan, ezt kiáltva oda az életnek , ne kímélj, hogy példa lehessek a kitartásra. Ritka fajta költészet ez, s most, ha hirtelenében rokonokat keresnék hozzá, a maiak közül talán a szovjet Martínov jut eszembe, bár neki egészen más a kifejezésmódja. A kifejezésmód... Ezen sok minden áll, vagy bukik. Az előbb körvonalazott költői magatartást lehet rokonszenvesnek találni (mint ahogy én annak találom, el is lehet utasítani, de az kétségtelen, hogy tiszteletre méltó, mert energiát és hitet is sugároz azok felé, akik jól tudnak olvasni belőle. Ám magával a költői dikcióval másként áll a helyzet : itt már objektív követelmények is közbeszólnak, a mérleg csaknem valóságos és kitapintható, sokkal biztosabb hozzá az összehasonlítási alap. És ez érvényesíti az én-magatartás igazi korszerűségét vagy korszerűtlenségét is. A költő elkerülhetetlenül a maga korában él, szembe kell néznie mindazzal, amit VERSESKÖTETÉRŐL a kor — egy bonyolult Irodalmilelki sugárzással — valósággal köréje lövell, amivel körülburkolja egyéniségét. A kérdés az, hogy ebben a szférában mennyire érvényesül a szava, mennyire tudja azt áttörni. Székely János új kötete*) jó alkalmat nyújt egy ilyen vizsgálatra. Az alcímként szereplő „Versek“ megjelölése ugyanis nem a legújabb termésre vonatkozik — amint azt az olvasó gondolná —, hanem tizenhét esztendős (1950-- 1966) dióhéjnyi antológiájára. Hogy pontos legyek : a legtöbb vers 1965-ből való (8), a következő legnagyobb szám 1962-re utal (7) ; ezután vissza kell kanyarodnunk 1953-ba (6), majd újra vissza 1961- be (5) ; négy vers való 1966-ból, a maradék 1—3 arányban megoszlik az 1950—1964-es esztendők között, egy vers pedig az 1963—66 keltezést viseli. Ennek a kis „rejtett“ antológiának a tanulmányozása arra a felismerésre vezet, hogy Székely János keveset változott indulása óta magatartásban is, kifejezésmódban is. Az előbbi — egyelőre — a költő dolga, az utóbbi ellenben már nem egészen, bár mindkettő közügy. Csakhogy , míg az elsőn vitatkozhatunk (és bár vitatkoznánk), a második tekintetében a költészettudomány törvényei sokkal határozottabb állásfoglalásra, értsd : objektív állásfoglalásra köteleznek. Tudniillik : egy magatartást elő lehet adni egy versben, két versben, nagyon sok versben, de az irodalom (és az olvasó) szempontjából a „nagyon sok“ csak akkor érdekes, ha mindegyik tagjában valami újat kap, „más éneket“, igen, egészen pontosan erről van szó : más dalt, az összes konzekvenciáival, más szöveggel, más dallammal. Ez a kötet távolról sem tartalmazza egy szegény kisgyermek panaszait, ellenkezőleg, egy" érett (néha koraérett, vagy kissé koravén ?) férfi határozott állásfoglalásait, de azért egészen távoli asszociációkkal mégiscsak felidézi bennünk Kosztolányi ciklusát. Ebben a —a végeredményben egyetlen, de mindnyájunk lelkét megrendítő alaphangra szerelt — versfüzérben, ha nem is a csillogás, a játékos tökély, a hangulatváltogatás, a formai-nyelvi bravúrok halmaza a legmegkapóbb, feledhetetlen olvasmánnyá mégiscsak ez avatja. Székely János — szerencsére, és dicséretére legyen mondva — nem ilyen virtuóz ; ez kétségtelenül teljes epigonkodásba taszította volna. Ma már egy másfajta formaművészetet várunk a költőtől, a tartalomhoz való hajlékony simulást, de nem öncélúan, hanem a mondanivaló szolgálatában, de főként a kor bonyolult szellemiségéhez való aktív formai viszonyulást, számonkérve tőle a nagy fejlődésen átment irodalmi és köznyelv hatékonyságait, a mai költészetet — és emberi lelket — jellemző áttetsző izzás kiragyogtatását. Persze — itt elkerülhetetlenül visszatérünk költői magatartására — ez már nem, távolról sem csupán fegyverzet dolga. Félreértés ne essék : arról van szó, hogy a magatartásból mai nyelven kell mai költészetet teremteni, s ha ez nem egészen sikerül, akkor talán a kitekintésen, a horizonton kell változtatni, újabb izgalmakat beléhozni ; ez „villanyozza fel“ a nyelvi erőt is. Meglepődve tapasztaljuk, hogy Székely most — hírével ellentétben nem úgy mutatkozik meg mint mai „formaművész“. Pedig általában jól tud bánni a sorokkal, szépen is csengeti össze őket, de nézzünk csak néhányat a rímei közül : mezőket/ őket, vagyok/ olvasok, fekszem/ menekszem, megesett/ lesett, lódít/ hasonlít, sáfrány/ hátán, körben/ tükörben, sással/ panaszkodással, kékség/ mélység, bújni/ aludni, alusznak/ úsznak, árnya/ gátja, keretbe/ végtelenbe, nagyság/ társtalanság, asszony/ parton, álmok/ virágok — hogy tovább ne is menjünk. Ilyesfajta rímes költészetet — József Attila után — ma már akkor sem lehet űzni, ha egyébként maga az eleven tűz lobogna a sorokban — mert az ilyen rímek a legistenibb szikrát is elhamvasztják. De a legnagyobb baj és a legkorszerűtlenebb vonás Székely János kötetében a monoton terjengősség, a túlbeszélés. Ez az oka annak, hogy alapvető emberi magatartása gyakran homályban marad vagy feloldódik az áradó szavak ködében. 450 soros lírai költeményt nehezen is lehet végig bírni érzelemmel ! Pedig hát a modern irodalomnak az a legnagyobb vívmánya — még a prózában is —, hogy úgyszólván minden szót pontos funkcióval lát el — sőt, ezen túlmenően olyan energiát ad neki, hogy csaknem robban tőle... Ez jól mutatja, hogy a szavakkal való mágiázás nem mehet a végtelenségig, meg kell tartani őket egy láncreakció keretében, különben kihűl a folyamat... mint Székely János sok versében. Bár a hosszadalmasságra nehéz rövid példát idézni, ez a kettő talán mégis mond valamit : Gyermekkorom, gyermekkorom, / Minek kísértesz, mondd mivégre ? / Mert senyvedsz bennem untalan / Első eszmélkedés sivár emléke ? / Minek öleled ma is homlokom / Legsajgóbb kínja sajgó életemnek ? " (Mert szenvedhet a férfi és az agg, / De senki úgy, miként a gyermek ! / Gyermekkorom, gyermekkorom ! / Ha vissza nem térsz soha többé, / Ha szent varázsod végleg odalett, / *) Virágok átka. Versek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966. Minek sanyargatsz mégis mindörökké?... (53. old.). Vagy: Mit hallottam, barátaim ? / Mit kellett hallanom e földön ? / Mi lephetett meg engem is, / Ki semmitől meg nem lepődöm ? / Mit kellett végül hallanom, / Miféle ritka szörnyűséget, / Hogy megtetézze poklomat, / Amelyben élek — amely eléget ? / Mit hallottam, barátaim, / Hogy inkább meghalnék nyugodtan, / És néma lennék és süket, / Semhogy tovább is hallgatózzam??... (62. old.). Arra is vetemedtem, hogy egyik-másik verséből „próbakivonatot“ vegyek — s úgy találtam, hogy a kivonat sokkal jobb ízű a felhígított folyadéknál. A Mogorva tenger című ciklus (1956) Himnuszának 24 sorából például elhagytam 14-et, s a vers sokkal igézőbbnek, lelkesítőbbnek tetszett... ami persze veszélyes és önkényes eljárás, s csakis játékként fogható fel, de néha a játék is hasznos ... Ha jól megfigyeljük, az újabb versekben mintha csökkenne a túlbeszélési tendencia, a sorok és a szakaszok egyre komolyabb és mélyebb mérlegeléséről tanúskodnak. Kár, hogy Székely János most, annyi esztendő után újra elővette sok régi versét : nem ártott volna sokkal szigorúbb szemmel megmérnie külső-belső hosszukat, s jónéhányat el is hagynia közülük. (Például az Ádámot — ezt minden további nélkül —, a Sajnálj meg engem-et, de talán még a Fin de siècle-es hangulatot árasztó, egyébként kötetcímadó Virágok átkát is). Sok-sok évvel ezelőtt kissé elámultam, amikor egy jóbarátom, kitűnő költő és műfordító arra tanítgatott, hogy egy titokzatos irodalmi törvény szerint a lírában csak kivételesen „élnek meg“ a hosszú versek ... Azóta tudom, hogy igaza volt. Szénakazalban nehéz megtalálni a beléje rejtett gyémántot. Ez a gyémánt itt , Székely János emberséges lelki komolysága, sziklaszilárd lírai ereje, nemes jósága. Csakhogy tisztábban kell megragyogtatnia. Lőrinczi László (Folytatás az 1. oldalról) bábszínházainkban általános a törekvés, hogy csökkentsék, illetve koncentrálják a szöveget, s mind több szerepet ruházzanak át a képi szimbólumokra. SAJÁTOS MONDANIVALÓ — SAJÁTOS FORMANYELV Ez a tendencia, a naturalista bábjátszástól való eltávolodás következménye, többek között abból a gyakorlati felismerésből táplálkozik, hogy a gyermekekre a naturalista ábrázolás hatástalan. A helyesen értelmezett bábdramaturgia mindinkább tért hódít. K örömmel üdvözöltük Sütő András elhatározását, aki Ion Creanga Tarisznyás Iván című meséjének átdolgozására vállalkozott. Abból, ami eddig elkészült, megítélhetjük, értékes darabot bocsát majd rendelkezésünkre — mondotta Antal Pál. A vásárhelyi bábszínház egyébként jelentős sikert mondhat magáénak a klasszikus művek bábszínházra alkalmazásában. Legutóbbi bemutatójuk, Hajdú Zoltán Toldi-dramatizálása kitűnő munka. Az eredeti szövegen végrehajtott átalakítás (pontosabban : vágás), stílusos, és ötletes dramaturgra valló teljesítmény. De nemcsak a vásárhelyi bábszínház dolgozott együtt írókkal. Méhes György régóta elkötelezettje a bábszínpadnak. Bajor Andor úgyszintén. Darabjaikat több bábszínházban is játszották. Valentin Silvestrutól, Stefan Iurestől és más szerzőktől fordított színvonalas művek a korábbinál sokkal szélesebb körű választási lehetőséget kínálnak. Egy ideje a Pedagógiai Könyvkiadó és a népi alkotási házak gondozásában is jelennek meg bábdarab-kötetek. Sajnos, ezek között már akad éppen elég kifogásolható összeállítás. A legáltalánosabb hiba, hogy némelyek a bábjáték szerepét az elemi udvariassági és higiéniai szabályok ismertetésében látják kimerülni. — Legyetek jók, fogadjatok szót, ne játsszatok a tűzzel, mossatok fogat, — ilyen és hasonló tanulságok kimondása végett ragadnak tollat. — Ha nem szárazon tálaljuk, a legjelentéktelenebb mondanivaló, is hat a bábszínpadon — mondta Fux Pál. — De, véleményem szerint, nemesebb feladatokra kell vállalkoznunk. A gyermekek fantáziáját és gondolkozását csak akkor mozgatjuk meg, ha a jó és a rossz párharcában a küzdő felek nagyon világosan magukon hordják jellemük jegyeit, de mégsem sablonos , művészileg kidolgozatlan figurák. Az egyszerűség nem takarhat tartalmi ürességet. A küzdelem, mely a színpadon folyik, a gyermekek számára érzékletes, — valóságos — kell hogy legyen ; látniuk kell a választási lehetőséget a jó és a rossz között, s nekünk állásfoglalásra kell bírnunk őket, meggyőzően kell bizonyítanunk, hogy a jót érdemes eszményképül választaniuk. A választás aktusát nem szabad túlságosan megkönnyítenünk. Tudatosítanunk kell a gyermekekben, már ebben a zsenge korban, hogy a helyes elhatározás sokszor lemondással jár, hogy az önzés rossz útra vezet és így tovább. Föl kell készítenünk őket a társadalmi életre, el kell fogadtatnunk velük társadalmunk erkölcseit. Van tehát mit mondani a bábszínpadon. Csakhogy a bábjátékírást úgy kell komolyan venni, hogy az a lényeges tanulságot is játékos formában, nem frázisokban, hanem érzékletesen fejezze ki. , A gondolkodás folyamatát — állítja Kovács Ildikó — nem csupán közvetlen, fogalmi eszközökkel kell befolyásolnunk (ez a gyermekek tekintetében ritkán célravezető módszer), hanem közvetlen is a szimbólumok segítségével. Mert — ez is lélektani tény — a gyermekek rendkívüli asszociációs készséggel rendelkeznek, könnyedén teremtik meg a kapcsolatot az egymástól látszólag távol eső jelenségek között is, ha fantáziájukat jól irányítják. A felnőtt embert élettapasztalatának rutinja sokkal inkább a földhöz köti. A gyermeki képzelet ebből a szempontból nézve a költői képzelethez hasonlóan friss és hajlékony. A modern bábjáték-effektusok naivul áttetszőeknek tűnnek a felületes szemlélő előtt. De sokan ugyanilyennek vélik a gyermeki lelkivilágot általában. Holott a modern gyermekpszichológia már régóta rácáfolt erre a szimplista felfogásra. A bábjátszásnak, ha feladata magaslatán akar állni, igazodnia kell a legújabb gyermeklélektani felfedezésekhez, sőt, a bábszínház művészei maguk is aktívan segíthetik a kutatást. A kolozsvári és a nagyváradi társulat tett lépéseket ilyen irányba, felajánlotta közreműködését a defektológiai intézetnek. Nem rajtuk múlik, hogy ez az együttműködés nem elég szoros. KULTÚRATEREMTŐ ÉLMÉNY A bábtervezők manapság gyakran fordulnak ihletért a gyermekrajzokhoz. Dehát nem fonák helyzet az, hogy a művész tanuljon a gyermekektől, engedjen utánuk ? — Vagy ez csupán taktikai lépés a mondanivaló „csomagolása“érdekében ? Egyetlen szülőnek sem újdonság az a megállapítás, hogy a gyermekek egy bizonyos életkorig minden biztatás nélkül, önfeledten énekelnek, táncolnak, rajzolnak, „művészek“ tehát, s ez a képesség, hajlam a későbbiek során a legtöbbjüknél teljesen elhalványul, a „tehetség“ szertefoszlik. Az önfeledt magabiztosság, mellyel rajzolnak például, onnét van, hogy minden esetben az élményeiket vetik papírra. Nincs olyan színfolt, vagy vonal a rajzlapon, melynek jelentését ne tudnák megmagyarázni. A részletekre nem fordítanak figyelmet, mindig a lényeget akarják kifejezni, illetve azt, ami számukra lényegesnek tűnik. Nem a tárgyat rajzolják le, hanem azt, amit a tárgy nekik jelképez. Másrészt megfigyelhető, hogy rajzaik mindig harmonikusak, ami azt jelenti, hogy kivétel nélkül egészséges, jó ízléssel születnek. Az általuk használt képi beszéd tanulmányozása, fogásaik ellesése és felhasználása a nekik szóló mondanivaló kifejezéséhez, tehát művészi szempontból nem feltétlenül jelent leereszkedést. Annál kevésbé, mert ez a nyelv, mint bebizonyosodott, megbírja a fajsúlyos mondanivalót. A bábtervezők azonban természetesen nemcsak a gyermekrajzból in-spirálódnak. A népművészet és a modern képzőművészet eredményeit hasonlóképpen felhasználják munkájukban. Valamikor, nem is olyan régen, még óvónők és tanítónők is szót emeltek a „szép“, azaz az operettesédeskés bábtervezés visszaállítása érdekében. Ma már a pedagógusok körében ritkán hangzik el ilyen igény, bár sokak álláspontja azóta sem változott. A megkövült ízlés nehezen alakítható. A gyermekek ösztönösen egészséges ízlését azonban nem szabad rossz irányba befolyásolni. A bábtervezés ma már kompromisszumok nélkül halad a jó úton, országos viszonylatban. A bábzenét illetően azonban már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Az ország legjelentősebb bábszínháza, a fővárosi Tánchárka színház nemzetközi hírű együttese következetesen tehetséges fiatal zeneszerzőkkel hat bábzenét (Stefan Niculescu páldául mondhatni háziszerzőként dolgozik náluk). Ezt a példát leginkább Vásárhelyen és Kolozsvárt követték, Terényi Ede, Vermesi Péter, Szabó Csaba, Csíky Boldizsár és mások bevonásával. A bábelőadás egészében véve, vagy a bábzene külön, megszülethet az igénytelenség jegyében is, de hogy a bábszínház-művészet eleve igénytelenséget jelentene, az nagy tévedés. — Szabó Csaba zeneszerző, aki a vásárhelyi Toldi-bemutató zenéjét komponálta, véleményét így fejtegette tovább : — Kézenfekvő lett volna az Arany remekművet, a szuperprodukciók fogásait alkalmazva, rémdrámaként előadni. Ám mindannyian arra törekedtünk, hogy a lélektani mélységeket ábrázoljuk. A zenét nem hangkulisszának szántam, hanem jellemeket ábrázoló, a dráma csomópontjain sűrűsödő, a mű sodrásával együtt haladó muzsikát komponáltam. — Meggyőződésem, hogy a bábszínpad sajátosan koncentrált, modern zenét követel. A bábszínházi előadás hatásossága szerintem egyenes arányban áll a stiláris egységgel. Ha a kép, a szöveg és a zene harmónikusan illeszkedik össze, az előadás jó, ha ez a harmónia a modern kifejezőeszközök platformján jött létre, akkor a bábszínház a művészeti nevelés hatékony eszközévé vált. És az etikai nevelés mellett, azzal elválaszthatatlan összefüggésben , ez a bábszínház legfontosabb társadalmi feladata. A zenéről szólva nem egyszer hangoztatják, hogy a mai zeneszerzők és a közönség művészi igénye nem mindenben találkozik. A zenetörténet azt mutatja, hogy az átlagízlés és az élvonalbeli művészek ízlése között időnként valóságos szakadék tátongott. Nem hiszem — mondta Szabó Csaba — hogy ennek szükségszerűen így kellene lennie. A zenei nevelés ezt a szakadékot áthidalhatja. A bábszínház kiválóan alkalmas arra, hogy a mai, modern zenei hangvételre alapozva, a jövő hangversenylátogató közönséget helyes irányban befolyásolja. Aki pedig azt hiszi, hogy a gyerekek „szenvednek“, ha nem olcsó, úgynevezett melodikus zenét kapnak a bábdarabokhoz,, annak ajánlanám, hogy jöjjön el néhány előadásunkra, ahol meggyőződhet ennek az ellenkezőjéről. Szabó Csaba kitért arra is, hogy a bábszínházak — tisztelet a kivételnek — gyakran maguk „teremtik elő“ a kísérőzenét, melyben Beethoventől Kálmán Imréig, hol innen, hol onnan vágnak össze dallamokat, motívumokat, kisebb-nagyobb töredékeket. Nyilvánvaló, hogy ez az eljárás, ez a kompromisszum az ízlésnevelés rovására megy. A bábjáték — élvonalbeli művelőinek egybehangzó véleménye szerint — nem „könnyű“ műfaj, noha egyik leghatásosabb eszköze a mosolyfakasztás , illetve a kinevettetés. A bábszínház nyújtja a gyermekkor legnagyobb művészi élményét : egyszerre előcsarnoka a képzőművészeti, a nagyszínházi és a zenekultúrának. Jelentősége annál nagyobb, mert a bábszínházbajárás kora a legfogékonyabb életkor. Az önálló gondolkozásra nevelés érdekében, az alkotó fantázia megóvásáért és tudatos továbbfejlesztéséért ez a miniatűr színház igen sokat tehet. És tesz is. A BÁBJÁTÉKRÓL ÉS A BÁBJÁTSZÁSRÓL Ínyem őrzi az (immár hányadszor) első cseresznye és földieper friss ízét, szemem az elvirágzó orgonafürtök lila pezsgését raktározta el, az orgona mellett a rózsák, a nekibátorodó hársak illatát se felejtem el, emlékezetem májusi záporok, hólyagos esők újabb filmkockáit pergeti. Ettől a májustól mégis más élményre emlékezve búcsúzom. Májusi élmény ez is, nem pusztán azért, mert a kalendárium tanúsága szerint éppen májusban történt az, amit el akarok mondani, hanem mert... De minek is vágnék elébe a dolgoknak ? Kolozsvárra utaztam egy éjjel, gyorssal. Még ott állt a vonat az Északi pályaudvaron, amikor fölfigyeltem a szomszédos kocsi előtt álló fiatal fiúk és lányok vidám csapatára. Amikor a hangosbeszélő a vonatba szólította az utasokat, körükből szőke, kékkendős, piros pulóveres leány vált ki s szökdelt föl a lépcsőkön, hogy pillanatok múlva ott integessen az ablakban. Kísérői hangos hurrákkal, széles mosollyal, majd sírást színlelve, mókázva búcsúztak tőle. De épphogy csak megmoccant a vonat, alig gördült egy-két métert, a kékkendős utas elpityeregte magát. Mókázott volna ? Kihajoltam az ablakon. Válla rázkódott, fejét a lehúzott ablak peremére hajtotta. Sirt. Föltoltam az ablakot, rágyújtottam. Mire is gondolhat ilyenkor az ember ? Fiatal lányok könnyen elsírják magukat. A búcsúzók között ott lehetett a kedvese. Talán vidéki, látogatóban volt és a hirtelen búcsú ... Idővel az ember megszokja, hogy a vonat egy perc alatt elvisz attól (vagy elviszi azt), akitől a legszívesebben sohase válnánk el egy pillanatra sem. Az elején ez fájdalmas, mint egy ütés, amitől megbillen az egyensúly, meglazul a belső fegyelem. Igyekeztem napirendre térni a dolog fölött, mindegyre aprólékosabban körülírva a jelenet banalitását, bölcsködve töprengtem az érzelmek végleteket kavaró viharain, búcsúk és újratalálkozások szépségén. De mindegyre a lány sírástól rázkódó vállát láttam, lehajtott fejét és ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyik cigarettát gyújtottam meg a másik után. Végül átmentem a másik kocsiba. A lány még mindig ott állt a nyitott ablaknál és sírt. — Valamiben segítségére lehetnék ? — kérdeztem. Butábbat aligha mondhattam volna, de valóban, pillanatra arra a lehetőségre gondoltam, hátha rosszul van. — Nem — mondta felém se pillantva, de mintha mégis azzal a szándékkal, hogy további kérdésekre biztasson. — Ne értsen félre... — Nem értem félre. Mindenki így kezdi. Rám nézett, azt figyelte, megértettem-e, mit akart ezzel mondani. — Lehet — mondtam. — Ennek ellenére tovább kérdezek. — Tessék. Nem cinikusan válaszolt, csak egykedvűen. — Ott maradt a fiú az állomáson . — Nincs senkim. — Senkije ? — Idefigyeljen, itt sírok nem tudom mióta és elhatároztam, hogy az első embernek, aki megkérdi, mindent elmondok. Ha maga az, hát legyen maga. Tudja, kik voltak, akik búcsúztattak az állomáson . A testvéreim. Tizen vagyunk otthon testvérek és nekem távol kell élnem tőlök, ők továbbra is együtt maradtak, együtt indulnak reggel az iskolába, együtt mennek a moziba, kirándulásra, együtt táncolnak. Én meg egyedül maradtam. — Egyedül — kérdeztem nevetve. — Egyedül — mondta duzzogva ; nem sírt már; haragudott, hogy kételkedem a szavaiban. — Egyedül és Váradon, ahol senkit se ismerek. Tudom, most azt fogja mondani, hogy mindenkinek el kell mennie egyszer otthonról, mindenki ezt mondja és mindenkinek igaza van, de én mégis ott ülök egyedül a négy fal között, vagy kinézek a Körös-partra és nézem a vizet.... — Talán ... — Nem vagyok beteg, ezt a kérdést is ismerem már. Nincs nekem kutyabajom. — Hogy került Váradra ? — Azt mondták, ott laboránsnőket keresnek, jelentkeztem. Egy csoport mérnökkel találkoztam egyszer a hegyekben, ők is mondták, hívtak is. — Akkor hát mégis vannak ismerősei. — • Családosak, a maguk bajával törődnek. S amelyik törődni akar, velem, abból én, köszönöm szépen, nem kérek. — Na és a fiúk . — Azokból se kérek. Amíg nem tanulnak meg viselkedni. — Tanítsa meg őket. — Akkor meg rámulnak. Mert egyik se szeret engem. Érti most már És ne nevessen, mert akkor egy szót se szólok többé. Szeretném látni a helyemben, egyedül olvasva a szobában, amikor otthon kilenc testvérével hancúrozhatna. Jó, jó, ne mondja most, hogy az élet nemcsak hancúrozás, mert én azt már pont olyan jól tudom, mint maga. És addig mindig sírni fogok, ahányszor elvisz a vonat, ameddig nem leszek szerelmes és nem lesz valaki belém szerelmes és akkor is sírni fogok, ha elvisz tőle a vonat, mert nekem éppen olyan jogom van sírni, mint nevetni. Egyetért velem 7 Kénytelen voltam. — De majd, ha egyszer — kerestem a szavakat — akkor is, mindig sírni akar 7 —, akkor nem leszek egyedül. Boldogan nem lehet sírni 7 És most jó éjszakát. Ezzel belépett a fülkébe és behúzta az orrom előtt az ajtót. Kinéztem az éjszakába. A májusi fák szaladtak a töltés mentén. Nem túl nagy igényekkel indul ez a lány erre az utazásra . Ezt kérdeztem ott magamtól a vonatablakban. Keresi a közösség melegét, a szerelem lobogását, odaadását, hogy újból érezhesse a családi fészekalj melegét. Kilenc testvér szeretetét ki tudja pótolni 7 Hát Hamlet hány testvér szereteténél jobban szerette Oféliát 7 Vagy ez csak a költői képzelet játéka lenne 7 Nem válaszokat kutattam, inkább a felelősségre gondoltam, amit ez a lány önmagával szemben érez. Úgy utazik a gyerekkorból kifelé, hogy a szemében lévő könnyek ellenére is látja maga előtt az emberség céljait. Jó utat kívántam neki és egyre csak néztem ki az ablakon, a májusi éjszakába. SZÁSZ JÁNOS Búcsú májustól ROMÁN VIKTOR rajza D. DARU: Egy pedagógiai kísérlet lehetőségei A nevelési folyamat bonyolultságát többek között az a tény is magyarázza, hogy a folyamat tárgya — a tanuló — maga is állandóan változó, végtelenül bonyolult jelenség. Másrészt pedig számba kell venni azt a dialektikus, sokban ellentmondásos viszonyt, ami a tanuló és az úgynevezett információs környezet között kialakul. Nyilvánvaló, hogy minden pedagógiai kutatás lényege a tanuló köré összpontosul, a középpontja minden ráhatási tényezőnek, amelyek közül az iskola csak egy a sok közül. Ám az iskola azok közé a legszervezettebb és leghatékonyabb tényezők közé tartozik, amelyeket elméletileg a társadalmi környezet fogalmival jelölünk meg. Az a törekvés, hogy a tanuló mind teljesebb és egyben mind magasabb mennyiségi szintet megütő nevelésben és oktatásban részesüljön, az egész hazai pedagógia története során megnyilvánult. A hagyomány szellemében e törekvések még hangsúlyozottabbak és eredményesebbek napjainkban. A pedagógiai kutatómunka során nem, egy kísérlet foglalkozik az oktató-nevelő folyamat hatékonyságának növelési lehetőségeivel, új módszerekkel és eljárásokkal. Hiányzik azonban az elméleti és történeti kutatásokon túl a gyakorlati lehetőségek kutatása. Túl keveset foglalkozunk az információs folyamattal az iskolában, valamint az iskola nevelő hatásával, ami a tanuló intellektuális energiáinak fejlesztését illeti. Ez ugyanis korántsem mellékes mozzanat. Az ellentmondás a tanuló által elsajátítandó ismeretek állandóan növekvő mennyisége és a tanuló intellektuális teherbíróképessége között, akarva-akaratlanul az iskolai lélektan és pedagógia legfontosabb problémája. Főként az ismeretek földolgozásának folyamatát szükséges megismernünk és az intellektuális energiák adekvát nevelésével irányítanunk. Feladatunk továbbá a tanuló munkastílusának „ésszerűsítése", az ismeretek elsajátításához szükséges hajlamok és szokások kialakítása. A túlinformáltság ugyanis, amit más fogalommal a tanuló túlterhelésének nevezünk, káros hatással van az egész oktatói-nevelői folyamatra. A tanrendben szereplő tantárgyak és e tárgyakon belül az ismeretek mennyisége állandóan növekszik. Ez természetes, hiszen a tudományok állandó differenciálódásának, az ismeretek forradalmas fölhalmozódásának korát éljük. Hadd támasszam alá eddigi állításaimat gyakorlati, saját magam tapasztalta példával. A craiovai Nicolae Balcescu elméleti középiskola X. osztályában a tantárgyak száma 14. Ha témákra, viszonylag független egységekre bontjuk e tárgyakat, mintegy 1500 területet kapunk. Ehhez hozzá kell adni a tanároknak azt a — szubjektíve érthető, objektíve azonban tudományos fedezet híján levő — hajlandóságát, hogy a tankönyveken túl egyéb ismeretekkel, vagy más, kijelölt olvasmányok által halmozódó ismeretekkel tetézik meg ez amúgyis tetemes mennyiséget. Mindemellett nem szabad megfeledkeznünk azoknak a többé vagy kevésbé rendszeres nevelő közegeknek — környezet, család — információs „össztüzéről" sem, aminek a tanuló ugyancsak ki van téve. Ebben a helyzetben — amely egyfelől objektív okokból született, másrészt szubjektív járulékos tényezők is alakítják — természetszerűleg vetődik fel a fennebb említett ellentmondás akárha részleges megoldásának szüksége. A modern pedagógia nyíltan szembenéz ezzel a kérdéssel. A kibernetikus pedagógia például az oktatóinevelői folyamat ,,termelékenységének" felmérésével kísérletezik, néha nagyszerű eredményekkel. A programozott tanítás módszerével az is- ■ meretek megszerzésének időtartama 40 százalékkal csökkenthető. És fölöttébb biztatóak az eredmények. Ám gyakorlatilag nem számolhatunk velük, mindenesetre egy ideig még nem, mivel a programozott tanítás általános bevezetésére egyelőre még nincs lehetőség. A műszaki felszerelés költségei igen magasra rúgnak. A szakemberek — tanárok, technikusok — képzése, mégha a meglévő pedagógus-állomány átképzésére gondolunk, sok időt vesz igénybe. Egyelőre tehát másutt kell keresnünk a megoldást. Hagyományainkban számos példát találunk az említett ellentmondás eredményes megoldására. Ha nagyobb gonddal értékesítjük ezt az örökséget, arra a következtetésre juthatunk, hogy a tudományok jelenlegi rendszerezésének nem megfelelő az áttétele az iskolai tantárgyak rendszerében. Más szóval, sok esetben bizonyos tudományágak és tantárgyak között a közvetlen kapcsolat nem indokolt, így például a történelemtudomány, a.. természettudomány és a társadalomtudomány esetében e gépies kapcsolás fölösleges párhuzamosságokat eredményez. Éppen ezért tartom szükségesnek a kísérletezést bizonyos szintetikus tantárgyakkal, amelyek rokon tudományokat fogjanak össze. A feltételezhető eredményt az ismeretek feldolgozásához, elsajátításához szükéges idő mennyiségének csökkenésében, valamint a tanulónak a valóságról kialakuló szintetikus szemléletében jelölhetjük meg. Gondoljunk arra, hogy már eddig is tanítottunk olyan tantárgyakat, amelyek keretében differenciálódott tudományágak alapjait és fogalmait ismertettük. Ezeket az eredményeket fölhasználhatnók a kísérlet során. Nem szabad természetesen megfeledkezni a szintetikus tantárgyak megjelölésekor jelentkező óhatatlan veszélyről, nevezetesen a túlzottan művi jellegű vagy az önkényes összevonás lehetőségéről. Éppen ezért e tantárgyak megjelölése csakis pszichológusok, pedagógusok, tudósok közös munkájának eredménye lehet, amelyben egyaránt érvényesül a széles tudományos látókör és a szakszerűség. FORUM ELŐRE