Előre, 1968. június (22. évfolyam, 6398-6423. szám)

1968-06-01 / 6398. szám

ELŐRE 2. oldal t Élt közöttünk egy ember, jogtudós, közíró és szociológus , aki a század elejétől hadakozott, hol országos, hol helyi méretben, az „eszmék barikádjain“, a haladó erők élvonalában. Tíz éve, hogy lankadatlanul érdeklődő, kutató, vitázó és agitáló heve megszűnt lüktetni. Nagy vajúdások, társadalmi és politikai harcok tevékeny tanúja tűnt el vele, sok-sok történelmi jelentőségű emlékkép, amiről nem számoltattuk be őt. Noha éppen azáltal, hogy a pozitivista és a dialektikus materialista nézetek, a polgári liberális és a szocialista felfogások határterületein mozgott, sokoldalú betekintést nyert ennek az átmeneti kornak számos mozzanatába, ami egyben a polgári demokratikus forradalom beteljesítésének és a proletár forradalom kibontakozásának szakasza is. Magánélete szervesen kapcsolódott a közéletbe. Fővárosban és vidéki központban egyformán nagy távlatú szellemi mozgalmak sodrában élt, hol betöltve, hol meghaladva a munkásmozgalommal rokonszenvező polgári humanista nem egyszer félreértett szerepét. Már mint „felsős” diák Marosvásárhelyt a Bolyai kollégium Mentovich-körében és a Munkásotthonban egyaránt működik. 1907-ben első éves pesti joghallgató korában, a Szocialista Diákok Szakszervezetének tagja. Rá egy évre egyik alapítója s alelnöke a Galilei körnek, Jászl Oszkár szellemi szárnyai alatt. Megismerkedik Braun Róberttal, a „Huszadik Század“ c. társadalomtudományi folyóirat erdélyi szociográfusával s érdeklődési köre a parasztság helyzetének ismeretével bővül. 1911- ben a Szociáldemokrata Párt erdélyi kongresszusán már érett és merész álláspontot képvisel Erdély szociális helyzete és a választójog című jelentésében. „Az az ellentét — hirdeti — amit most mesterségesen szítanak a székely és a román nép között, el fog tűnni, mert a nép fel fogja ismerni, hogy az ő érdeke közös a más nemzetiségű elnyomott érdekével, közösek a vajai, a nyomorúsága“. 1912- ben Turnowsky Sándor a Galilei-kör elnöke lesz. Ugyanebben az évben a Szabadgondolkodók Egyesülete által rendezett háborúellenes gyűlésen tart beszédet. Az 1913-as nagy sztrájk idején a pesti egyetemi hallgatók szolidáris akcióját szervezi. Az első világháború alatt antimilitarista tevékenységet fejt ki. Az „őszi rózsás” polgári demokratikus forradalom előestéjén, 1918 október közepén a Radikális Párt országos kongresszusán az elnyomott nemzetiségek helyzetét ismerteti. Beszédét a pesti cenzúra törli. Október végén ismét Marosvásárhelyt találjuk, ahol az Antalffy Endre elnökségével megalakuló Nemzeti Tanács titkára lesz, amelynek első ülésén állást foglal az általános demokratikus jogok és az erdélyi románság önrendelkezési joga mellett. November 10-től már a Radikális Párt országos titkára. A magyar Tanácsköztársaság idején, annyi más haladó értelmiségivel együtt, félreérthetetlenül a proletariátus oldalára áll. A húszas éveket Marosvásárhelyt tölti s a Munkásotthonban vezet tanfolyamokat. 1925-ben részt vesz Aradi Viktor Jövő Társadalma c. munkásmozgalmi folyóiratának beindításában. 1926-tól mindvégig állandó munkatársa a Diénes László, majd Gaál Gábor által szerkesztett élharcos Korunknak. Politikai tevékenységét előbb a Szociáldemokrata Pártban fejti ki, majd az 1928-as választáskor az illegális Román Kommunista Párt által irányított Városi és Falusi Dolgozók Blokkjának Csík megyei listavezetője lesz. Igaz, hogy közben érdeklődési köre a polgári szabadelvű Cobden-szövetségre és a páneurópai mozgalomra is kiterjed, de ez az eklektikus hajlam nem az egyedüli ebben a korban. Lényegében az értelmiségiek között a tőkés-földesúri reakció nyomasztó világából kiutat kereső nyugtalan lelkiismeretek szellemi alkatát jellemzi. 1932-ben Turnowsky Sándor átköltözik a gazdag haladó hagyományokat őrző Nagyváradra, ahol az ügyvédi mesterség mellett intenzív baloldali közéleti tevékenységet fejt ki. Még abban az évben egyik szerkesztője a horthysta vésztörvényszék ellen tiltakozó kiáltványnak, amelyet többek között Spectator (Krenner Miklós), Molter Károly és Tabéry Géza is aláír. Sallai és Fürst magyarországi kommunista vezetők állnak a Töreky tanács várbírósága előtt. A Nagyváradi Napló 1932 július 31-i számában közölt cikkében megrezdül a vádlottak sorsát izzó felháborodással követő közíró minden humánuma : „Már hatra jár az idő. Pesten ilyenkor még csak négyre, még van másfél óra, a percmutató lassan halad. Jaj, ne nézd annyit azt az órát, még történhetik valami csoda, a kormányzónál a kegyelem. Jó, tudom, kizárt eset, de hátha mégis . Ne gondolj rá, járjunk egyet. Már hat óra, uzsonna idő, beszéljünk másról... De nem megy sehogyse. Nem csúszik le a falat a garaton, szárad a száj. Most, jaj, talán épp ebben a pillanatban... Mennyi az idő ? Háromnegyed hét. Vége. Consummatum est. Elvégeztetett. A villamost tovább csilingel, a sarki rendőr rendületlenül áll az uccasarkon . Töreky Géza, mint aki jól végezte dolgát, már bizonyára beült a Pullmann-kocsiba, hogy elutazzék s folytassa megszakított üdülését...“ Sok mindent kellene még megírni róla, sok mindent kellene még idézni tőle. Bizonyára megteszi majd egy alapos tanulmány szerzője. Itt még annyit, hogy Turnowsky Sándor részt vett az Antifasiszta Liga megalakításában s 1934-ben Benemy Sándorral együtt lefordította a hitlerista terrort leleplező Barnakönyvet. Publicisztikája, amíg csak lehetőség van rá, kíméletlen ostorozója a fasizmusnak, a fajgyűlöletnek, a hitleri agreszsziónak. A bécsi döntés után következnek számára az üldöztetésével, 1944 április 6-án letartóztatják s internáló táborba hurcolják. Családja a hitleri gázkamrákban pusztul el. Ő maga egy év múlva hazakerül, akkor, amikor a fasiszta fenevad végnapjait éli s a felszabadult Romániában a demokratikus Groza-kormány van uralmon. 1946 decemberétől a Bolyai egyetem büntetőjogi katedráján ad elő 1952-ig, amikor nyugdíjazzák s mint a nagyenyedi Bethlen-könyvtár igazgatója fejti ki további tevékenységét. Múlt századi szellemi elődök képét idézi cikkeiben, valamint a Galilei-kör történetéről közöl adalékokat. 1958 május 5-én, 69 éves korában súlyos betegség végez vele, íme egy minden izéves kora társadalmi mozgalmaiba fonódó élet útjelzői. Turnowsky Sándor hagyatékát a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai dokumentációs könyvtár őrzi. A 3500 kopottra olvasott, főleg jogi és szociológiai mű (bennük a témáról szóló kivágott vitacikkek), a számos kézirat s a hozzá intézett levelek sora szakadatlanul mozgalmas szellemi tevékenységét idézi. ...De mi ez mindahhoz képest, ami haláláig lázasan működő agyában élt ? Magával vitt egy darab történelmet, amit semmiféle kutatómunka nem elevenít fel többé. Bányai László Egy élet útjelzői EMLÉKEZÉS TURNOWSKY SÁNDORRA MŰVELŐDÉS FÉRFIPRÓBÁK TELÉN Három év telt el Stefan Banulescu novelláskötetének első megjelenése óta. A román kritika nyomban kimagasló irodalmi eseményként köszöntötte, jogosan, mert — ezt magam is jeleztem akkor a magyar olvasónak —, a tematikailag egységes kötet valóban újat, eredetit hozott, olyasmit, ami az olvasót eltölti szenvedéllyel és nyugtalanító gondolatokkal. Azóta Ștefan Banulescu verskötettel lepett meg bennünket : a Cintece de címpie népköltészeti ihletésű versei jobbára lírai változatok elbeszéléseinek témáira. Most, három esztendő múltán Dávid Gyula fordításában magyarul olvashattam újra Stefan Banulescu novelláit Némi szorongással vettem kézbe a kötetet: vajon az első benyomást megszilárdítja-e a higgadtabb viszontlátás ? Örömmel állapítottam meg, hogy a könyv mit sem vesztett erejéből és hatásából. Banulescu esetében az első jelentkezés érett volt (vonatkozik ez egyaránt a szerző életkorára és a mű erényeire), valóban tartós értékkel gazdagította a román irodalmat. Miben áll ezeknek a novelláknak újszerűsége?dorlása az egyre áradó végtelen vizeken, hogy sírhelynyi szárazföldet találjon, ahová eltemethesse fiát, olyan mintha a vízözön idején játszódna, vagy mintha az örök emberi bolyongást jelképezné. Egyébként mindegyik novellában Banulescu hősei keresnek valakit vagy valamit, hol egy ezredpostást, aki hírt adhat a háborúban eltűnt hozzátartozóról, hol egy másik faluba elférjezett lányt, hol egy katonaszökevényt, hol egy városkát, mely délibábszerűen eltűnik a vándorok elől. Ez az örök keresés, a vándorlás végtelensége is időtleníti a cselekményt, melyet a szerző ugyanakkor gondosan időhöz köt, néha nem többel mint egy mondattal, néha a cselekmény egész kibontakozásával, mint a Tükrös asztalban. És mégis hősei sajátos dermedtségben élnek, a sorsnak kiszolgáltatott, megadásra késztetett lények, akik a végtelen síkságban elvesző falvakban és városkákban élnek, ősi rituálékkal védekeznek a számukra érthetetlenné vált világ ellen. Innen adódik a mítosz látszata Banulescu novelláiban ; illúzióink támadnak, melyeket a szerző aztán hatalmas csapásokkal szétrombol, mert végül is hősei önerejük tudatára ébrednek — vagy talán ösztönösen megérzik, hogy uralkodhatnak sorsuk fölött — és valóságváltoztató szándékukkal szétfoszlatják a mitikus hangulatot. Ismét az Arban példájára hivatkozhatok, Condrat a végveszély pillanatában, amikor már úgy látszik, hogy nem sikerül földet találnia fia koporsójának, amikor a falut elsodrással fenyegeti az egyre növekedő ár, békésen, játékosan úszó vaddisznó csordát pillant meg a vizen és egészséges, ragadósan harsány kacajra fakad. A férfikacagásban az ember legyőzhetetlenségének, a közösségi összetartás elpusztíthatatlanságának hite csendül fel. A kánikula és hóvihar katonaszökevény hősét kísérői átengedik úszni a Dunán, hogy áthozza nekik a kompot — valójában szándékosan szökni hagyják — és meglepetésükre a legény kockáztatva az újbóli elfogatást, teljesíti a vállalt feladatot, így kívánja embersége, így diktálja erejének tudata. Hallatlan erő, önbizalom, a legyőzhetetlenség biztonsága nyilatkozik meg ebben az egyszerű tettben, mely újból a saját sorsa fölött uralkodóvá váló embert jelzi. Mítosz és szigorú ésszerűség egyesül ezekben az írásokban, melyekben nincs semmi valóságfeletti és mégis minduntalan az emberiség gyermekkorában kialakult tudatformákkal találkozunk. A realizmusnak ez a gazdagítása teszi izgalmassá Stefan Banulescu novelláit és ad mélységet gondolatainak. Dávid Gyulának hallatlan nehézségekkel kellett megküzdenie a fordítás során, hiszen a novellák sajátos hangulatvilága, a realitás mítoszba játszását sajátos román nyelvi formákkal és szerkezetekkel valósítja meg a szerző. Banulescu novelláinak sokszor árnyalatokon múló egyéni színezete, mitikust és reálist egyesítő hangulatvilága elhalványult a fordítás során, a fordító nyelvi leleménye nem bizonyult elégségesnek, hogy a tárgyi valósággal a megfoghatatlan hangulatot is teljességében átültesse. Ha ez nagyobbára sikerült az Árban című novellánál, a többi esetben a magyar szöveget szegényebbnek érzem, a fordítás néhol demitizál, mert nem sikerül újrateremtenie az eredeti hangulatvilágot. Kovács János KÖNYVEK Régi és kipróbált epikus eljárások szokatlan társításában , a mítosz és a józan racionalizmus párosításában, az illúzió és a valóság egymásba való átjátszásában, az ebből keletkező sajátos művészi játékkal közvetített súlyos mondanivalóban. Mert Banulescu technikája korántsem öncélú, indokolja, sőt szükségess témaválasztása és gondolati anyaga. A Férfipróbáik teren novelláinak cselekménye a háborús években játszódik, és a szerző tudatosan törekszik az értelmetlen pusztítás és a céltalan pusztulás jelenségeinek megragadására. Tulajdonképpen a háború nincsen jelen egyik novellában sem, de romboló hatása, súlyos következményei erőteljesen jelentkeznek mindenik írásban. A háború kegyetlen valóságát az értelmetlenség és az embertelenség korának érzékeljük, az apokaliptikus erők uralmának, melyekkel szemben az egyszerű ember tehetetlenül és értetlenül áll. Ez a szenvedéssel és megaláztatással teli nyers valóság Banulescu novelláiban minduntalan átjátszik egy légiesen mitikus világba. Pedig korántsem mitizál a szerző, nem alakítja a valóságot a primitív tudat megnyilatkozásaivá, hanem az eltorzult, érthetetlenné vált világot próbálja magyarázni az értelmezés ősi módszereivel. Az értelem eszközeivel konstruálja látszat mítoszait, hogy megközelíthesse az ész határain kívül eső jelenségeket. Csupa olyan helyzetet ragad meg, melyben a valóság és a fantasztikum határa már-már egybemosódik, amikor a történelmi idő konkrétsága és a mítoszok időnkívülisége pontosan fedi egymást. A legpregnánsabb példája ennek az Árban című novellája (kár, hogy a fordító nem talált jobb megoldást a Mistrelli erau blínzi szimbolikus és többértelmű cím átültetésére). A cselekmény idejét pontosan jelzi a szerző : Condrat deltái halász zsebében ott lapul a katonai behívó, mégis van Tapsolnunk kellene, valahányszor olyan emberekkel találkozunk, akik kezdeményező képességükkel és energiájukkal igyekeznek lemondani a megszokásokról, s arra törekszenek, hogy valami módon újat hozzanak életünkbe. Tapsolnunk kellene azoknak a művészeknek, akik kísérleteznek, s akik kísérleteikkel új lehetőségek útját nyitják meg. Ezért dicsérem meg most a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola két diákját, Tirnovan Videt és Toma Viorelt, akik fölfedezve a Diákművelődési Ház halljának kitűnő lehetőségeit — szakítva az eddigi rossz beidegződéssel, mely szerint ott csak évi egy-két csoportos tárlatot lehetett rendezni — közös kiállítást nyitottak. Főiskolásokról van szó, s így a kísérlet egyesek szemében túl merésznek tűnhet. De ez esetben az aggályoskodók is nyugodtak lehetnek, mert a kiállított munkák nem hoznak szégyent sem alkotóikra, sem a szakmára, és van még egy szempont, amiért minden elismerésünk e két művészé : sikerült elindítaniuk egy olyan mozgást, amely ha hagyománnyá válik, az elkövetkező években mind több fiatalt segít hozzá a közönséggel való találkozáshoz. Sok sikert és lelkes közönséget ! (király) Bene József kiállítása Csíkszeredában (Munkatársunktól) Nemrégiben sok meghívott, bukaresti, kolozsvári és székelyudvarhelyi vendég jelenlétében nyitották meg a csíkszeredai múzeum kiállítási termében Bene József kolozsvári érdemes művész közel félszáz olajfestményét és akvarelljét bemutató kiállítását. Az utóbbi évek termését tartalmazó kiállítás megnyitóján jelen volt a művész is, akinek emberi és művészeti munkásságát Viorica Marica, a kolozsvári Képzőművészeti Múzeum igazgatója és Banner Zoltán műkritikus méltatta. A helyi illetékesek közül Balázs Lajos a Művelődés- és Művészetügyi Bizottság főfelügyelője és János Pál múzeumigazgató melegen üdvözölte a szülőföldjén kiállító művészt. Heti figyelő A Gazeta literara friss számit az Irodalom fejlődését mérlegelő időszerű kérdéseket felvető elvi cikkek uralják. Paul Georgescu Egység a változatosságban című eszmefuttatása számbaveszi az irodalomkritika eredményeit és elősorolja megoldatlan feladatait. Felhívja a figyelmet arra, hogy a művészi kifejezés elemzését nem lehet elválasztani a mondanivaló értékelésétől. „A kritikus teljes figyelmével fordulhat a kifejezés sajátosságai felé, mégsem hanyagolhatja el semmiképpen a mű társadalmi-politikai vonatkozásait, a műben rejlő ideológiai álláspontot. Nyilván a kérdés sokkal bonyolultabb, de végső soron mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az Író könyvével közöl valamit embertársaival, egy eszmét, olyan mondanivalót, melyet ő maga is fontosnak tart , máskülönben miért is írta volna meg művét ?" — állapítja meg Paul Georgescu, Ariel Baranga mérlegkészítő szándékkal fogott tollat Távlatok című cikkének megírásakor. A különböző stílusirányzatok szükségességét igenelve, a neves színműíró felveti a létjogosultságuk kritériumát : „milyen mértékben adnak választ vagy sem a művészek koruk súlyos kérdéseire. Patetikus párbeszédbe fogtunk korunk problematikájával és ezt semmilyen más tematika, legyen bármilyen csábító vagy elbűvölő, nem helyettesíthet.“ A Contemporanul hasábjain ugyanezt a témakört tárgyalja George Munteanu Az értékítélet paradox jellege című tanulmánya. Érdekes fejtegetéséből csupán egyetlen mondatot ragadjunk ki : „az irodalomtörténésznek és kritikusnak nincs miért félnie az esztétikán kívüli tényezőktől, ezeket egyébként nem kerülheti el, sem amikor felfedezi őket az irodalmi mű struktúrájában, sem amikor hozzájuk folyamodik, hogy megindokolja eredeti értékelő meglátását.. . ..) VERESS ZOLTÁN NOS IGEN, ÚGY ÉRTETTEM... Ha a szomszéd utcában a trolibusz elüt egy öregasszonyt, ha napalmbombát dobnak a Mekong mentén zöldellő rizsföldekre, s ha ismerősünk, a gyenge idegzetű üzletfelelős leltár után bemegy a diliházba — N, barátom, a kaján, sohase mulasztja el az orrom alá dörgölni könnyelmű megállapításomat a Korunk márciusi számából, a Horatius és az atomkor című kis tanulmányból, mely szerint az emberiség „nem jönni jön az aranykor felől, inkább menni megy arrafelé". Igaz, hogy már ott leszögeztem, hogy ez a mi kezdődő atomkorunk aranykornak „még nem huszonnégy karátos", N. barátom mégis meg-megkérdezi, hogyan is értettem én a fent idézett mondatot, s hiszem-e valóban, hogy — az egész emberiség szemszögéből tekintve — a tudomány s a technika páratlan térhódításával, az „atomkor" fogalmában összegezhető haladással egy jobb kor köszöntött ránk ? N. barátom, ha meg nem sértem vele, amolyan kis házi Lucifer nálunk , akár Madáchnál, az a tiszte, amit egyébként ő maga vállalt, hogy felhívja a figyelmet az árnyoldalakra — nem szükségképpen azzal a szándékkal, hogy kiábrándítson, inkább csak hogy ábrándjainkból magunkhoz térítsen és ráeszméltessen az ellentmondásos világ fényeinek dialektikájára. Ez ellen a megállapítás ellen, hogy az atomkor hajnalán az aranykor előtt állunk, afelé megyünk, roppantul súlyos érveket tud felhozni. Például azt mondja, hogy a technika fejlődésével természetesen együtt fejlődik a haditechnika, s miféle aranykor az, amikor egyetlenegy bomba célba juttatásával egyetlenegy rakéta által percek alatt több embert lehet elpusztítani, mint amennyi elpusztult a tíz évig tartó trójai háborúban? Miféle aranykor az, amikor nem karddal veszik meg a lovaknak legelni jó földet, ahol a legyőzőnek a győzőkkel együtt élnek majd tovább, hanem holmi emberbaráti intézménynek álcázott bűnszövetkezet hivatalnokai irtják ki az indiánokat a szent hippokratészi gyógytudomány fegyvereivel, fertőző mimlőoltásokkal, hogy földjeikre ültetvényesek költözzenek ? S mivelhogy tiszte szerint nagy szkeptikus, N. barátom az olyan nyilvánvaló eredmények láttán vagy hallatán sem ujjong egyértelműen, mint a szívátültetés , azt mondja, hogy bravúros dolog, annyi szent, de lám csak, eddig az embertársainknak csupán a pénzét, nőjét, állását meg efféle javait irigyelhettük és szerezhettük meg, ha nagyon akartuk; most aztán az atomkor tudománya egy újabb lehetőséget teremtett a számunkra — nevezetesen, hogy egészséges embertársaink szerveit irigyeljük. Hát ez az út az aranykor felé ? — kérdezi N. barátom. Itt most csak néhány ellenérvét idéztem, de ezer van, s valahányszor egyet is elmond, én kénytelen vagyok magamba szállni, hogy megvizsgáljam, hogyan értettem hangzatos mondatomat s mit tudjak válaszolni luciferi antitéziseire. Ugyanis válaszolnom kell, mert hiszem, amit leírtam — de tudom, hogy egy hit igazságát éppen az atomkor hajnalán nem- NAPLÓ csak illik, határozottan szükséges is értelmes érvekkel megvédeni. N. barátom ellenérvei, szerencsére, egytől egyig ugyanarra a kaptafára készülnek, s ez megkönnyíti a választ. Megnehezíti viszont az, hogy kiindulópontja, alapelve — amit tiszteletlenül „kaptafának” neveztem —, egy föltétlenül helytálló megfigyelés, méghozzá nem is az ő megfigyelése, hanem már elég régen tudott igazság : az, hogy a tudomány s a technika nem szükségképpen „elkötelezett", nem szükségképpen nemes eszmények szolgálója, s hogy tehát vívmányaik — az atomkort felvirrasztó felfedezések, találmányok — „kétarcúan semleges" dolgok. Humánus tartalmukat tekintve magukban semlegesek, kétarcúságuk pedig onnan van, hogy éppolyan jól felhasználhatók nemes, erkölcsös, emberies, mint mindezekkel homlokegyenest ellenkező célokra. Ott van például az emberiség több évezredes vágyálma, a repülés, amely gyakorlatilag a most élő idősebb nemzedék ifjú korában valósult meg. Csodálatos dolog, ha távol élő szeretteinkhez jutunk el általa sokkal gyorsabban, ahogyan a balladabeli Szilágyi Erzsébet olyannyira kívánta volna ; csodálatos dolog, ha gyors segélyre szoruló betegeknek, bajba jutott tengerészeknek, eltévedt kutatóknak juttatunk el általa élelmet, orvosságot; nagyszerű dolog, ha utazunk, tanulmányozzuk a föld domborzatát, erdényi gyümölcsösöket permetezünk repülőgépeinkkel — ám szörnyűség és gyalázat, ha ugyanazokkal rombolást és halált emelünk a magasba, embertársaink feje fölé. Maga a „repülés” szó, a repülés fogalma Ikaroszt idézi a képzeletünkbe s az ég madarait, de hogyha statisztikát készítnénk, hogy megvalósítása óta hány embert mentett meg a haláltól és hányat tett boldoggá a repülés lehetősége, és viszont hány pusztult el lett boldogtalan miatta — nos hát akkor, azt hiszem, döbbenten állapítnánk meg, hogy jobb lett volna, ha egyáltalán meg se valósul. N. barátom alaptétele tehát vitathatatlan. De épp annyira vitathatatlan, hogy minden felfedezés, minden találmány segít az embereknek eredendő nyomorúságukból kikászálódni. Nem igaz az, hogy régebben egészségesebb, nyugodtabb idegzetű, ráérősebb, kiegyensúlyozottabb emberek éltek — gondoljunk a gyermekhalandóságra, az alacsony átlagos életkorra, a járványokra, éhínségekre, a flagellánsok és vitustánc-járók tömeges elmeháborodottságára, a nyomorra, a szennyre, a rabszolgák és jobbágyok robotjára, s még annyi minden egyébre, ami kétségtelenül pokollá tette az elmúlt századokat. Nem, kedves N. barátom, nem tudom elképzelni, hogy valaha a múltban valahol „aranykorú volt, még a kiváltságosak számára sem ; nem volt elég királynak lenned, hogy a gyermeked kigyógyuljon egy vakbélgyulladásból... Hát én így értettem, hogy jönni semmiképp sem jöhetünk az aranykor felől, s ebben nyilván egyet kell hogy érts velem, és hogyha elképzelhető egy olyan állapot, amelyet az aranykor költői meghatározásával illethetünk, akkor csupán menni mehetünk arrafelé. S ezt nemcsak én hiszem így, íme, mit olvasok egy világhírű atomfizikus tollából egy könyvben, mely néhány hete jelent meg a könyvesboltokban, s meglepő gyorsasággal fogyott el : „Azok a felfedezések, amelyek végezetül az atomenergia gyakorlati hasznosítását eredményezték, olyan nagy jelentőségűek, hogy joggal beszélhetünk az emberiség történetének új korszakáról, az atomkorszakról. Az új korszak hajnalán nagy reményekkel eltelve tekintünk a jövőbe, de ha új felfedezéseinket helytelen célokra használjuk fel, az egész emberiség elpusztulhat. Nos igen, valahogy így értettem én is, csak némiképpen bővebben, általánosabban, minthogy nemcsak atomfizikai felfedezéseinket használhatjuk fel helytelenül, de modern életformánk szelídebb eszközeit, mit mondjak, például az autót, a tévét is, ami ugyan nem vezet azonnali katasztrófához, de hoszszú távon megbosszulhatja magát ; nos igen, így értettem, ámbár az igaz, elfelejtettem odaírni, mert azt hittem, hogy magától értetődik : TŐJÜNK FÜGG. SPORT Döntő, öt bajnok nélkül Túl vagyunk az ökölvívó „maraton“ négy napján s most már csak a döntő van hátra. Az eltelt négy napot nem egyszer nagyszerű öklözés, jó iramú kemény küzdelem és váratlan eredmények tették érdekessé. Sok év után talán az 1968-as országos egyéni ökölvívó bajnokság „előfutamai“ tizedelték meg legjobban a bajnokok sorát. Bármi is fog történni a ma esti döntőben, a tizenegy bajnok közül öt már nem lesz a tavalyi, mivel M. Aurel, M. Goanja és C. Ghita „példáját“ követve az elődöntő második napján M. Dumitrescu is felemelt kézzel ismerte be, hogy ellenfele és klubtársa V. Antonio (Dinamo) jobb nálánál, (az ötödik, Stanes, betegsége miatt maradt távol). A vidékiek a tavalyhoz viszonyít ÖKÖLVÍVÁS ra ezúttal gyengébben szerepeltek és hét helyett csak hat ökölvívóval lesznek jelen a döntőben. A fővárosi „nagyok“ között a tavalyihoz képest sokkal kiegyensúlyozottabb a párharc. Mind a Dinamo, mind a Steaua 8—8 ökölvívóval képviselteti magát ma este. A tippek szerint azonban a mérleg a Steauának kedvez. De nézzük meg kik is lépnek ma este 19 órakor ismét a szorítóba: papír : P. GANEA (Dinamo) — V DRAGÁN (Steaua) ; lég : C. CIUCA (Steaua) — C. GRUIESCU (Steaua) ; harmat: N. GIJU (Steaua) — C. PUSCAS (Resicai CSM) ; pehely : C. BUZULIUC (Steaua) — A. SIMION (C-lung Muscel) ; könnyű : GH. BÁDOI (Dinamo) — C. CUTOV (Dinamo) ; kisváltó : GH. ENE (Dinamo) — V. ANTONIO (Dinamo); váltó : V. SILBERMAN (Steaua) — MÁJAI ÁRPÁD (Kvázi CSM) ; nagyváltó : I. COVACI (Dinamo) — V. BADEA (Métáiul) ; közép : GH. CHIVAR (Steaua) — AL. NASTAC (Steaua); félnehéz : I. MONEA (Dinamo) — P. CIMPEANU (Métáiul) ; nehéz : I. ALEXE (Dinamo) — A. IANCU (Colung Musscel). A fenti tizennégy számon kívül, nyitányként két elmaradt ifjúsági döntőre kerül sor a pehelysúlins BARNA SÁNDOR (Kudzsik ÁS) — P. DOBRESCU (Braila) és a nehézsúlyú V. LEHÁDUS (Galae) — D. BUCUR (Románboksa) között. S mivel az eltelt napokon több tipp is elhangzott, a cikk írója is megpróbálja és a következő tizenegynek „jósolja“ a bajnoki címet, súlycsoportonként : V. Dragán, C. Cica, N. Giju, C. Buzuliuc, C. Cutov, V. Antonio, V. Silberman, I. Covaci, Al. Nastac, I. Monea és I. Alexe. Az ifik közül pedig : P. Dobrescu és V. Lehádu?. Ez azonban még nem szentírás, jobb megvárni. a bajnokságot lezáró gongütést ! Lenevel Sándor 1968. JÚNIUS 1., SZOMBAT A férfi röplabda BEK győztese , a Brnói Spartak FOKOZATOSAN... Egy héttel ezelőtt még vártuk a harmadik mérkőzést, hátha ... Még nem mondtunk le a kontinentális elsőségről, noha a józan ész ezt diktálta. Mi azonban nem számoltunk a valósággal. Reménykedtünk, gondoltuk, hátha ... Nos, a harmadik mérkőzésen is túl vagyunk, a férfi röplabda bajnokcsapatok Európa Kupa harmadik, döntő mérkőzése is lekerült a műsorról, s a román röplabda-sport elvesztette kontinentális elsőségét. Tetszik, nem tetszik, bármennyire is rosszul esik, most már tudomásul vettük. Azt, hogy La Louvietre belga városban a Brnói Spartak 3—2-re győzött, hogy a Bukaresti Dinamó közel három órás küzdelemben maradt alul, hogy mind az öt játszmában ádáz harcot vívott a két döntős, hogy 1—1 után, a harmadik játszmában, szinte eldőlt a mérkőzés sorsa — és a javunkra ! —, hogy a férfi röplabda BEK kilencedik döntője 3—2 (15—13, 12—15, 17—15, 13—15, 15—11) arányú csehszlovák sikerrel ért véget. A Dinamo tehát szépített a Brnoban elszenvedett csúfos kudarcon, semleges pályán egyenrangú ellenfélnek bizonyult, mindez azonban gyenge vigasz röplabda-sportunk számára. És mindenekelőtt azért, mert nem játékosaink voltak a rendezvény újoncai, hanem az ellenfél, mert nem a Dinamo állt az első nagy siker előtt, hanem a Spartak, továbbá azért (és talán ez a döntő érv, ez fáj a legjobban), mert La Louvietre-ben végleg kinyilvánult, hogy férfi röplabda-sportunk hullámvölgyben van. Nem tud eleget tenni a nemzetközi követelményeknek, már nincs a kontinens élén. Sajnos, nem újdonság, nem a BEK- döntőn kezdődött a visszakozás, hanem jóval előtte. Már Isztambulban feladták nekünk az első leckét, már az Európa-bajnokság figyelmeztetett : baj van, a nagy gárda készül (készülhet) lelépni, nincs utánpótlás, nincs új egyénisége röplabda-sportunknak. Akkoriban sokat gondolkoztak az illetékesek, de keveset tettek, s minthogy következett a BEK, elmaradt az intézkedés, az új bevezetése. Két csapattal indultunk a hagyományos rendezvényen, s ez bizonyára elfeledtette az isztambuli leckét. A kezdet kezdetén a BEK nem állította egyik csapatunkat sem különösebb probléma elé, de ahogy közeledett a döntő szakasz már „leálltak“ képviselőink, mind az országos bajnok Steaua, mind a kétszeres BEK-győztes Dinamo. A Steaua kiesett az elődöntőben a Dinamo meg „kihagyta“ a döntőt. Ez röviden a megtett út. Tehát fokozatosan maradtunk aluli elvesztettük az Európa-bajnoki címet, sőt még helyezést sem nyertünk, a BEK-ben elmaradt a már megszokott román döntő, s végül elkerült fővárosunkból a kontinentális elsőt megillető serleg. A tennivaló ugyancsak fokozatosan visszahódítani mindazt, amit elvesztettünk. Persze, nem lesz könnyű, a hírnév viszont kötelez. És az egyetlen kiút: szakítani a régi módszerekkel, felkarolni az újat. Antal András .