Előre, 1970. április (24. évfolyam, 6968-6993. szám)

1970-04-01 / 6968. szám

ELŐRE 2. oldal MŰVELŐDÉS SZÍNHÁZI APÁLY KOLOZSVÁRON • O'Neill: Boldogtalan hold Egy idő után felesleges lesz szín­házi krónikákat írni, hiszen nagyjá­ból ugyanazokat mondhatja el a színikritikus, legfeljebb cserélget­heti a neveket. A színházak úgy­sem hallgatnak a kritikára, a kö­zönség is csak akkor, amikor vélet­lenül egyezik a véleménye. Itt van például a legutóbbi ko­lozsvári bemutató, a Boldogtalan hold. Ha csak ezt tartanánk ma­gunk előtt s nem ismernénk az évad s a régebbi évadok előzményeit s mindazt, amit színjátszásunkról az utóbbi időben mondottak, beszá­molhatnánk az egyes szereplők „alakításainak jó mozzanatairól“, mert ilyenek kétségtelenül voltak Bereczky Júlia sok mindent érzéke­nyen felfogott annak a lánynak a pszichológiájából, akinek csak a durvasága és a közönségessége ad valami helyet, súlyt az életben, de aki epekedve várja, hogy felfedez­zék benne is a szépet s aki szerel­met, gyöngédséget akar adni, nem­csak izzadt szeretkezéseket. S be­számolhatnánk Péterfy Gyula „hi­teléről“, Márton János „kedélyéről“, Geréb Attila „humoráról“ meg­­Kincses Elemér „játékigyekezeté­ről“. A továbbiakban aztán sajnál­kozhatnánk azon, hogy a nem ide illő játék­modor, előadási stílus miatt ezek „az erényei az alakításoknak nem érvényesülhettek kellő hatás­fokon“. Utána feltehetnénk a kér­dést, hogy ha már O'Neillnek ezt a darabját választották, miért nem az egyedül ezt éltető szellemben ját­­­szották? S a végén kifejezhetnénk a reményünket ; ez a tanulság is arra ösztönzi a színházat, hogy ko­molyan hozzáfogjanak a játékstílus megújításához, elgondolkozzanak . A kritikus első igyekezete ar­ra irányulna, hogy minél „szoli­dabb", sőt ha lehet, komolykodóbb hangot üssön meg erről az elő­adásról beszélve. Mert, ugyebár, a „színházunk abbeli igyekezete", hogy a műsorrendjét minél változa­tosabbá tegye..., hogy fiatal művé­szek tehetsége számára megfelelő kifutási lehetőséget nyújtson, még kockázatos vállalkozások árán is, megfelelő méltányolást érdemel mindenki részéről. Csakhogy ez al­­kalommal a színház maga üt meg olyan hangnemet, hogy evvel kizár­ja a „tartásos" értekezést. Méghozzá teszi ezt már azelőtt, hogy belép­nénk a színházba : teszi már a jegy­pénztár előtt. A jegypénztár előtt egy felöles nagyságú fényképen a két szereplő látható : Tőszó Ilona és Pásztor János méghozzá úgy, hogy Tőszó Ilona a kép egyik zugában ül és magát a képet meztelen lábai töltik ki. Csakhogy­­ a járókelő ma már nem olyan jóhiszemű. Tudja, hogy ha őt művészet helyett pikáns fel­vételekkel akarják becsalogatni a színházba, ott sem művészetet, sem erotikát kielégítő mennyiségben nem fog kapni. A dolgon hosszasan elélcelődhetnénk, annál inkább, mert az utóbbi évek során a színhá­zak fényképészei és közönségtobor­­zói nagyon rákaptak arra a lehető­ségre, amit meztelen női lábakról alsó rövidülésben készített fénykép­­felvételek nyújtanak. Csakhogy az ember nem élcelő­­dik, mert a dolgot kissé, sőt eléggé arcpirítónak érzi. Világért sem az­dramaturg- és a rendező-kérdésen stb. stb. De mindezt meddig és hányad­szor? Hányadszor kell­­’elmondani egy színháznak, hányadszor kell megbukni ahhoz, hogy belássák : egy darab műsorra tűzését nem in­dokolja meg az, hogy máshol is ját­szották ! A Boldogtalan holdat fő­városi előadása után bemutatta a vásárhelyi színiiskola stúdiója, a váradi magyar tagozat s most Ko­lozsvár. De hogy mit akarnak a nézőnek nyújtani éppen ezzel a da­rabbal, éppen most, (azonkívül, hogy egy-két szerepre elvben itt jó lehetőség kínálkozott.) az a legke­vésbé sem derül ki az előadásból Mindezt a vásárhelyi előadás alkal­mából is megírtuk: ezt a darabot, noha jó, mély mű, nagyon nehéz játszani — de nem muszáj. De hát eljut-e egy ilyen meggondolás a színházak füleibe? Számtalanszor bebizonyosul, hogy nincsen mesz­­szire néző művészetpolitika, csak szaladnak az után, hogy minek hol volt sikere, valahol. Persze. Mert akkor a sikertelen­ségért a közönségre és a kritikára lehet hárítani a felelősséget, más­hol jó volt, de itt most affektálnak, gondolják. Ott van aztán a játékstílus kér­dése. Nem kell nekünk a jó érte­lemben vett, mutatós színpadias­ság — az elavult, ugye, mert mi irtózatosan modernek vagyunk , de nem kell a hiteles, átélt pszicholó­­giájú, elragadott, belefeledkezett játék sem, mert az, na ugye, az naturalizmus. Marad hát mind a kettőből, ami rossz : vontatott, szer­vetlen közönségnek játszás és szár­­nyaszegett prózaiság­­ért, mintha egy kis meztelenségtől zavarba jönne... Elpirulunk, mert azt tételezi fel a színház rólunk, hogy már egy ingerlőnek szánt fényképtől is elmegyünk a színházba , elme­gyünk, ha különben nem mennénk , ha a darabtól, a színészettől nem várunk semmit. Azt is meg kell je­gyeznünk, hogy nemcsak a színházi fényképész működött ebben a szel­lemben, hanem a rendezés és jel­meztervezés is. A darab első része Moszkvában, 1947-ben játszódik, s amíg a férfi főszereplő esetében nagyon is gondosan kidolgozták a jelmez korhűségét, elnyűtt katona köpenyben és kozáksapkában jár az egyetemi hallgató, addig az egyetemi hallgatónő — ultrahatvan­­kilences kurtaszoknyában. S a to­vábbiakban úgy tűnik, a harmadik felvonásra azért lesz olyan morcos a művésznő, mert most már bokáig érő szoknyát kell viselnie. De mindez még nem volt elég. Sem a színpadon, sem az életben nincs kínosabb annál az érzékiség­nél,amit nem hitelesít — a forró vér­mérséklet, a temperamentum. Ebből a szempontból az előadás elég hosz­­szú első jelenetei kínosan hatottak , mert Pásztor János mackós, bumfordi, szögletes férfiassága eléggé hiteles volt, de a női szereplőről ugyanezt nem mondhatjuk el. Horváth Béla rendezőről mindent el lehet monda­ni, csak azt nem, hogy ne volna ér­zéke­­ a humorhoz és az érzékcsik­­landozáshoz,­­ mégis érthetetlen, hogyan hagyhatta meg ilyen fahan­­gúaknak e bájos enyelgéseket. Az említett színészek közül több­höz is régóta tartó baráti elismerő vonzalom fűz, egyszerűen : szeretem őket. Mégis, ilyenkor, mint ezen az előadáson is, mértéktelenül inge­rültté tettek, csakúgy, mint a többi nézőt is, azáltal, ahogy tálalják ma­gukat a nézőnek. A másik partner megszűnik élő személynek lenni, csak arra való, hogy odadobja a végszót, amit aztán megragadva, kecsegtethetem a nézőnek magam :­ na itt van az én arcom, ezt nézzé­tek, ugye, hogy tükröződnek rajta az érzelmek? Szerelmi dühkitörést játszik a színész, de minden ideg­szálával a nézőtér felé koncentrál , megrendülve bújnak össze az álom, a félálom intimitásában, de a kö­zönség simogató pillantásaiért epe­­kednek. Még azt sem leh­et elmondani, hogy nem készültek eléggé: leg­alább négy hónapot dolgoztak raj­ta „alaposan“, hogy a főpróbán Márton János rendező mellé segít­ségül beosszák Rappaport Ottót, hogy mentse, ami menthető , az ki­cseréli a díszleteket és kénytelen annyi munka után rögtönzött meg­oldásokat keresni. De mondom, mindez nem első eset és sajnos, nemcsak a kolozs­vári együttesre jellemző. A kritika és a közönség kénytelen egymaga monologizálni a színház kérdései­ről, csak sajnos, semmi sem múlik rajtuk, így most is csak egyet tehe­tünk, hogy megállapítsuk magunk­nak : az intellektualizmus szerepe nem az a mai színjátszásban, hogy merje vállalni az unalmat, hanem az, hogy tisztázza, mi végre? Hogy tudja, minden mozzanatában előre lássa : mit akar egy darabbal vagy részeivel mondani? Milyen várható hatása lesz annak? Mit mondanak az előző tapasztalatok? stb. stb. stb. Egyáltalán : akár­milyen nehéz is, de gondolkozni egy kicsit és odafigyelni a gondola­tokra. Külön kérdés azután, hogy vajon egy kezdő színésznő meghane egy olyan szerepet, ahol egész este egy­magában kell lebilincselve tartania a közönséget, méghozzá olyan szö­veggel, amely ebben neki túl nagy­ segítséget nem nyújt ? Szerintünk csak kivételes esetben bíz meg — s ez nem az az eset volt. Nem ért­hető, hogy a színház Teszó Ilonát milyen eddigi teljesítménye alapján vélte alkalmasnak egy ilyen nehéz vállalkozásra ? Nem vonjuk kétség­be, hogy eszes, tehetséges és kelle­mes látványt nyújtó színésznő, azon­ban erre a feladatra még éretlen volt. Ezzel kapcsolatban hadd jegyez­zük meg : a színház néha érthetet­lenül „túlfuttat" egy-egy fiatal mű­vésznőt, aztán, amikor az már kezd belemelegedni a színjátszásba, ugyanolyan érthetetlenül elejti. Ez történt egy időben például Nagy Rékával is. A közelebbi múltban pedig feltűnt temperamentumával és tehetségével — méltán — Sebők Klára, de egy­ idő óta semmit sem hallani róla. Azt hiszem, csak na­gyon nehezen lehetne arról meg­győzni bennünket, hogy művészi ká­derpolitikának ez — ésszerű. Valószínűleg a színház ilyenkor csak az újdonság hatására számít. Tagadhatatlan, ez is fontos tényező, de úgy találjuk, divatbemutatókon nagyobb a jelentősége, mint ameny­­nyire objektív esztétikai kategória­ként felfogható. Persze, örvendenénk jó revüelőadásoknak is, ahhoz vi­szont tüzesebb érzékiség, finomabb ízlés, fényűzőbb kellékek és kar­csúbb bokák kívántatnak... Árkossy István színpadképe eszté­tikus, ügyes, színvonalas munka volt. Szőcs István Zorin: Varsói melódia A MŰKEDVELÉS SORSA­ IFolytatás az 1. oldalról­ ellentétben felfigyelhetünk más jel­legű tényekre. Elsősorban arra, hogy a valóban népi eredetű táncok, játé­kok stb. reneszánsza nagy közönsé­get hódított magának, és városon a műkedvelő tánc és könnyűzenekarok­nak, miután reális szükségleteket fe­deznek, sikerük van. De még az igé­nyes színjátszók sem panaszkodhat­nak érdektelenségre. Jogos kérdés merül fel bennem, korántsem a megszokotthoz való ra­gaszkodás szellemében : vajon a mű­kedvelés társadalmi funkciója kime­rül, ha nincs szükség többé a hiva­tásos művészet alkalmi és kénysze­rű pótlására ? Más célja és értelme nem lehet a műkedvelésnek, mint a szereplésvágy kielégítése és a kö­zönség jobb híján való szórakozta­tása ? Ha valóban ennyiből állna társadalmi szerepe, akkor még csak búsulni sem érdemes csöndes kimúlá­sa fölött és a műkedvelést pártfogo­ló vagy éppenséggel szorgalmazó törekvéseket joggal tarthatjuk ana­kronisztikusaknak. Érdekes különben, hogy akik esküsznek a műkedvelés közeli elhalására, nem óhajtják en­nek felszámolását. Nem is lehet ilyen álláspontra helyezkedni, akár a je­len, akár a jövő szempontjából mér­legeljük a kilátásokat, mert egyre inkább bebizonyosodik, hogy a mű­­kedvelést nem a közönségszolgálat szempontjából kell elbírálnunk. A műkedvelés értelme és célja lehet más is mint az, hogy szükségmegol­dásként pótolja a hivatásos művé­szetet. Mielőtt a másik, korántsem újkele­tű funkciójáról szólnék, visszakanya­rodom a műkedvelés és a közönség viszonyához. A televízió elterjedése és népszerűsége, tömeghatása nem­csak mint a műkedvelésre kimondott halálos ítélet végrehajtója jelentke­zik, hanem különös módon, mint a műkedvelés korszerű éltetője és haszonélvezője is. Kiderült ugyanis, hogy a televízió legnépszerűbb mű­sorai közé tartoznak a műkedvelők szereplései. A bukaresti televízió Névtelen csillag című hétfő esti mű­sora például olyan nagyszámú kö­zönséget és olyan nagyfokú érdeklő­dést biztosít a műkedvelőknek, ami­lyet egy-két évtizeddel ezelőtt a leg­fanatikusabb kultúraktivista sem re­mélt. Mi ennek­ a magyarázata ? Egy­részt nyilván a televízió népszerűsé­ge ,másrészt a minőségi szelekció, hiszen az ilyen műsorokban tehetsé­ges és bizonyos mértékben képzett műkedvelők lépnek fel. Nyilván köz­reműködik az újfajta sznobság is, mely a képernyőn jelentkező műked­velőket elfogadja, de teremben nem hajlandó megnézni előadásukat. Et­től függetlenül újból bebizonyosodik, hogy a műkedvelést nem lehet to­vábbra is mennyiségi célkitűzések szerint szervezni és irányítani, hanem kizárólag minőségi kritériumok alap­ján. A korszerű műkedvelés építőele­mei : a tehetség, rátermettség és mű­veltség. Közönség előtt vagy publi­kum nélkül, de feltétlenül tehetség­gel, művészi hajlammal és művészi kultúrával szabad csak gyakorolni, ilyen esetben a műkedvelőt kevésbé érdekli nézőinek száma, hiszen a maga gyönyörűségére éli ki művészi törekvéseit . Meglátásom szerint a műkedvelés válaszút előtt áll és az irányvétel el­döntésében a tömegigények a mérv­adóak. A műkedvelés elemi feltéte­le az önkéntesség , ebből kiindulva kell és lehet megtalálni a megfelelő szervezési kereteket és a korszerű fejlődés irányát. S ez nem jár együtt feltétlenül az összes hagyományos műkedvelési formák elvetésével, sőt talán éppen a mélyebb gyökerű, többnyire ösztönösen kialakult gya­korlat felelevenítését jelenti. Gondo­lok elsősorban a társas éneklés és zenélés falusi és városi hagyomá­nyaira, mind az alkalmi szükségletek­hez kapcsolódóra, mind egyszerűen a kedvtelésből űzött muzsikálásra. És ha valaki odahaza, a maga gyö­nyörűségére énekel vagy hegedül, az miért ne lenne műkedvelés? Az aktív műkedvelés korszerű vágya megnyil­­latkozik a művészi alkotómunka ki­próbálásában is ; egyre többen — mégha nem is kimondottan tömeg­méretekben — igénylik a művészi al­kotás lehetőségét, és ha ezek még csupán rügyek, akkor is feltétlenül figyelmet érdemelnek. Anélkül, hogy eltúloznánk a mű­kedvelés új vonásainak jelentőségét, figyelmeznünk kell rájuk és feltétlenül biztosítanunk kell a kibontakozás feltételeit. Ha nehézségekkel is ÖTÖDIK FAL A jóból is megárt a sok. És ha ráadásul ez a jó valójában nem is olyan nagyon jó, akkor még igazabbnak tűnik ez a közmon­dás. A tévé könnyűzene adásairól van szó. Arról a vitatott és ho­zsannázott „nagyhatalomról“, a­­mely kamaszokat állít piedesz­­tálra, ismeretleneket röpít a vi­lághír felé, modern legendákat költ és rombol le, tehát őfelségé­ről, , a könnyűzenéről. Pontosab­ban az utóbbi hetekben tapasz­talható könnyűzene-túlt­engésről. Brassó előtt azt hittük, hogy ez ugyebár a beharangozás... Azu­tán következett a Reménységek hangverseny-sorozata, közben lát­hattunk néhány külföldi énekes csillagot, csak úgy ízelítőül, nem maradt el a Névtelen csillag­adás sem, hogy mindez kiteljesedjék az Aranyszarvas-fesztivál hat tömény könnyűzene-estjében. Szép volt, jó volt — elég volt. Mármint a tévénézők zömének. De nem így a stúdió , hiszen az­óta a Reménységek hangverse­nye, a Névtelen csillag, a külföldi intermezzo mind, mind folytató­dott, sőt az Euróvízió amszterda­mi versenyéből is láthattunk egy órácskát. Szerényen megkérde­ném : nem sok ez ? Ki bírja szusszal és türelemmel ? És ezzel TV-KRÓNIKA el is érkeztem mondanivalóm lé­nyegéhez : a tévé­műsorok e­gyensúlybomlásáról, a program­összeállítás művészetéről szólnék néhány szót. Tehát arról, amiről a csípős nyelvű belga tévések azt állítják, hogy ,­minden cirku­szi mutatványnál bonyolultabb, szemfényvesztőbb s ráadásul még jobban is...“ Persze, mindezt jel­képesen gondolják, de tény az, hogy hihetetlenül nagy munkát követel a kiegyensúlyozott mű­sorrend összeállítása, minden szempont és igény okos mérlege­lése, összeegyeztetése. Ha mind­ez nem úgy sikerül, ahogy sike­rülnie kell, robban a kritika, rob­ban a türelmetlen tévénéző, és... ezzel maradunk. Mert a műsor jól-rosszul lement és a minden­ható képernyő szuggesztív hatá­sa alatt álló tévénéző utólag, mindig csak utólag veszi észre, hogy ismét egy kicsit becsapták, nagy-, sőt levesmerő kanállal öntötték bele azt, amiből kisker­nálnyi is elég lett volna. Így jártunk mi is az utóbbi hetek könnyűzene-adagjaival, de ha nagyon körülnéznénk a tévé tá­jékán, azt h­iszem, találhatnánk más példát is. Persze a magyar és német nyelvű adás sem kivé­tel. Egy adott pillanatban például a magyar nyelvű adás csakis két­­három megye tájairól tudósított, mintha kizárólag oda sugározta volna adásait. Persze, igazságtalanság csupán a gyengeségekről szólni, mert a tévé műsorszerkesztőinek tudása, tapasztalata évről évre nő. No meg — azt is tudjuk —, hogy nem csak a műsorszerkesztők akara­tát és tudását kell kárhoztatnunk. Az Ismeretlen Nézőt (így, nagy 1-vel és nagy N-nel) viszont mindez nem érdekli, igénye to­vábbra is maximális és épp ezért reméli, hogy a tavasz beköszönté­sével, az új évszakhoz igazodva a műsorrend is újjászületik. S ha mégsem lesz így,­­ sebaj, úgyis csak utólag vesszük észre... Dános Miklós küszködik például a kolozsvári és nagyváradi művelődési ház magyar nyelvű színjátszó csoportja, a lelkes és tehetséges gárda megérdemli a rája fordított gondot, mert amit nyújta­nak, feltétlenül más minőséget jelent, mint a régi műkedvelősdi. A szín­játszástól a festészetig, a tánctól a hegedülésig, a bábjátéktól az ének­lésig minden téren találkozunk olyan emberekkel, akik átérzik az alkotás örömét és szépségét, anélkül, hogy hivatásos művészek lennének. Elgon­dolkoztató például, hogy egyes or­szágokban a műkedvelő színjátszás egyre inkább értelmiségi kedvteléssé válik és rangos együttesek működ­nek főként egyetemi központokban : felfigyelhetünk a rendszeresen meg­tartott un. „primitív" képzőművészek nemzetközi tárlataira, ahol műked­velő festők és szobrászok egészen figyelemre méltó alkotásokkal je­lentkeznek. A közművelődés egyik jövős tevékenységi ága a műkedve­lők művészi képzése és szakirányí­tása, amit nem lehet kizárólag isko­lás keretek között megoldani. A műkedvelés jövőjét az emberek­ben rejlő művészi képességek fel­színre hozásában látom. Talán fölös­leges emlékeztetnem Lenin általában ismert tételére, mely szerint a mű­vészetnek „a tömegek érzéseit, gon­dolkodását és akaratát kell összefog­nia, őket kell felemelnie. Bennük kell a művészt felébresztenie és kifejleszte­nie". Azt hiszem, hogy közművelő­désünk eddig nem figyelt fel eléggé a lenini tétel második felére és kis­sé riadtan áll az új jelenség előtt , a máris nagy számban jelentkező művészigényekre. A valóban töme­ges jelentkezés még a jövő kérdése nálunk, de a közművelődésnek fel­tétlenül erre figyelmezve kell irányí­tania lépteit. TÖMÖRY PÉTER SAJÁT TOLVAJAINK Annyit beszéltünk, írtunk már az emberi felelősségérzetről, hogy szinte hajlamosak vagyunk a szavak mögé bújni, megnyug­tatni magunkat : mindenikünkben megvan ez a társadalmi haladás­hoz, emberi összetartozáshoz , a jólét eléréséhez szükséges nor­matív kategória. S mindannyiszor, mikor felelősségérzetről beszé­lünk, mégis nagy világrengető dolgokra gondolunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle hősiesség­érzettel azonosítsuk, s magunkban felfedezzük, jól­­esőn sütkérezünk melegében. S bizony, arra is hajlamosak va­gyunk, hogy okok és szándékok sorával magyarázzuk magunknak, hitessük el környezetünkkel, hogy mi bizony mindent megtettünk en­nek vagy amannak a célnak az érdekében, csupán a tőlünk füg­getlen körülmények folytán nem sikerült felelősen megoldanunk nehéz helyzeteket. Naponként eszembe jutnak mindezek s na­ponként meg is fogalmazom ma­gamban, megpróbálom a harag és a gondolkodás kettős satujá­ba szorítani őket, hátha hasznos és használható gondolattá állnak össze bennem, magam és mások okulására. Mondom, naponta, hi­szen ameddig a sepsiszentgyörgyi­­ek büszkeségének számító Szemer­­ja negyedből a városba beevické­­lek, mindannyiszor olyan dolgokat látok, melyek az emberi felelősség­ről kényszerítenek morfondírozni. Nem az akadékoskodás vagy a bosszúság az, ami indulatosan fe­szíti bennem é­s bizonyosan min­den lakóban — az értetlenséget s az ebből születő nagyon is he­lyénvaló felháborodást. Mégcsak nem is a naponkénti sáros cipők, az elkoszolódott ruhák sajnálata miatt kívánkozik a nyilvánosság elé mindaz, amit tapasztalok, lá­tok. De igenis azért a tényért, melyet napnál­­ is világosabban bizonyítanak a Szemerja negyed és környéke építkezési munkála­tai : valakik felelőtlenül kezelik mindannyiunk vagyonát, elherdál­ják az állam és mindannyiunk vagyonát, megalázzák embertár­saik munkáját. Tudom, súlyos vá­dak ezek. Nem lehet róluk csak elcsevegni, bizonyítani kell őket, rá kell bizonyítani őket tetteseik­re, s ha maguktól nem voltak ké­pesek rá, mindannyiunk érdekében érvényben lévő törvényeink erejé­vel kényszeríteni, szolgáltassanak NAPLÓ elégtételt, térítsék meg a mind­annyiunknak okozott károkat. Most csak egyetlen egy dologról írnék, mely hiszem, hogy napnál is világosabban bizonyítja a fen­tebb kinyilatkoztatottakat. Tavaly ősszel új utat építettek a negyedben. Jó minőségű kocka­­kőutat, mely az első napokban őszinte örömmel töltötte el az egész negyed lakóit, akik addig­­elé csak sártengerben úszkálva juthattak le a városba. Mindany­­nyiunk csodálkozására azonban a tél beállta előtt az út mentén, mind a két oldalon, mély sánco­kat ástak a csatornázáshoz szük­séges csövek lefektetésére, és megkezdődött a szomorú kálvá­ria. A telepre anyagot szállító gépkocsik szétnyomták a sarat az új úton. A sárra rátapadt a kö­vek közé beszórt homok s pár nap múlva az út egészen ósdi,, megrokkant képet mutatott. Az­tán megérkeztek a csövek. Ezeket ledobálták az autókról, nagy ré­szüket összetörték — még mai napig is látható belőlük az út szé­­lén. Megkezdődtek a csatornázási munkálatok. Közben leesett a hó. Aztán a hó elolvadt,­­ a vadonatúj út pereme besza­kadt a sáncok mentén. A me­redekről a város felé futó ré­szét pedig az olvadás vizei tet­ték tönkre. Természeti csapás ? Nem hinném,­hogy annak lehetne nevezni. Hiszen az iskolás gyer­mekek is tudják, hogy tavasszal az agyagos föld csúszik, azt is tanítják, ha jól tudom még az ál­talános iskolában, hogy a víz ki­vájja még a sziklát is, nemhogy egy csatornázatlan út homokjával ne tudna elbánni. Nem tudom, hogy az építők, a városi népta­nács szakemberei hogy nem gon­doltak erre. Vagy gondoltak ? Ez sajnos az út és így mindannyiunk szempontjából nem érdekes. Mi csak annyit tudunk, látunk, ta­pasztalunk, hogy megloptak. Azt már nem tudjuk, hogy valakit nemtudásuk vagy nemtörődésük folytán hány ezer lejjel rövidítet­ték meg az egész államot. Csak azt könyveljük el bosszúsan, hogy emberi munka ment kárba, hogy pocsékoltunk, hogy nem cse­lekedtünk felelősen. Lehet, hogy sokan „mea culpáznak", lehet hogy sokan, akik felelősek ezért az útért tudnak okokat és enyhí­tő körülményeket felhozni a tény­állás magyarázatára. De ez mind nem érdekes, mert a hanyagság a mi társadalmunkban pontosan olyan bűn, mint a lopás vagy a csalás. Nem lehet magyarázatok­kal mentegetni. Szocialista társadalmunk nem törheti az ilyenfajta gazdálkodást. A közvéleménynek szavát tolmá­csolom mindenkihez, akinek fele­lősségérzete még egészséges . Ne legyünk hallgatással és megbo­csátással a saját tolvajaink cin­kosaivá ! SPORT • SPORT # SPORT # SPORT # SPORT # SPORT # SPORT Román siker Reggio Calabriában Az olaszországi Reggio Calabriá­ban befejeződött a nemzetközi te­niszverseny. Ilie Năstase és Ion Jir­ac, miután kiestek az egyéni küzdelmek során, párosban kerestek vigasztalást, s ezúttal is bebizonyosodott, hogy ebben a versenyszámban a legjobbak közé tartoznak. Párosunk egymás után aratta győzelmeit és a döntő­ben az ausztrál Ball — Gilfm­an ket­tőst múlta felül, (7—5, 10—8, 6—3) s így a torna nyertese lett. Vegyespárosban csehszlovák siker született: Neumannova, Pala — Vran­­kovics, Nastase 6—8, 9—7, 7—5. Vé­gül férfi egyéniben az ausztrál Martin Mulligan diadalmaskodott. „AZ ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE“ Hétfőn a késő esti órákban, az el­ső napon függőben maradt játszmá­kat bonyolítottak le a Szovjetunió — Világválogatott sakktornán. Ezt meg­előzően 3:3 volt a találkozó állása, a félbeszakadt partik lejátszása után viszont a szovjet sakkozók 1 pontos előnyre tettek szert, minthogy Hort legyőzte Polugajevszkijt, Tajmanov E Uhlmannt, Botvinnik Matulovicsot, a Korcsnoj — Porfisch játszma pedig döntetlennel zárult. Hírügynökségi jelentések szerint az első forduló a várakozásnak megfe­lelően nagy küzdelmet hozott, a vi­lágválogatott eddig nagyszerűen helytállt. Különösen az amerikai Fis­cher és Portisch Lajos keltett jó be­nyomást, az előbbi fényes győzelmet aratott a volt világbajnok Petroszján felett, a magyar nagymester pedig sötéttel is „sakkba" szorította ellen­felét. • Angelo Niculescu és Vogl Emeric szövetségi edzők kijelölték az április 8-án az NSZK elleni mérkőzésre ké­szülő 20 tagú válogatott labdarúgó ke­retet : Raducanu, Adamache — kapu­sok , Satmáreanu, Ivancescu, Hal­­mageanu, Dinu, Pescaru, Mocanu, Deleanu — hátvédek : Dumitru, Ger­ • TELEX • TELEX • hely, Radu Nunweiller — középpá­lyások : Neagu, Dembrószky, Domide, Dobrin, Dumitrache, Tufan, Lucescu, Kalló — csatárok • Alla Kusnyir győzelmével ért véget a belgrádi nemzetközi női sakktorna. A szovjet versenyző a 15 játszma során 13,5 pontot szerzett. A világbajnok Nona Gaprindasvili 12,5 ponttal a második helyre szorult. Alexandra Nicolai­ 8,5 ponttal a hatodik, Elisabeta Polihro­­niade 8 ponttal a nyolcadik lett. Új sportlétesítménnyel gazdagodott az ország úszósportja. A fővárosban ünnepélyes keretek között felavattak az új olimpiai méretű fedettuszodát, amely a­ kolozsvári után, a második ilyen létesítmény hazánkban. A nyolc­sávos medence 50 méter hosszú és alkalmas minden szintű verseny lebonyolítására. Rövidesen itt rendezik meg Románia nemzetközi úszóbajnokságát (M­­CIOC felvétem) 1970. ÁPRILIS 1. SZERDA Jégkorong WB­A-csoport A Szovjetunió tizedszer is világbajnok A stockholmi Johannesov fedett műjégpályán befejeződött az ama­tőr jégkorong legnagyobb tornája, a szuper csoport mérkőzéssorozata. A kéthetes fesztivált, ismét a Szov­jetunió csapata nyerte, amely utol­­­só mérkőzésén, szenzációs játékkal, 3:1 (0:0, 2:1, 1:0) arányban múlta felül idei legnagyobb ellenfelét, a svéd válogatottat. Talán több TV- nézőnek is sokáig az volt a véle­ménye, hogy a szovjet együttes 10. világbajnoki címét mások kaparták ki a tűzből, hogy csak a finneknek és a csehszlovákoknak köszönhető­en került a táblázat élére. Ennek ellenkezőjéről hétfőn meggyőződ­hettünk. A jégkorong ugyanis nem a nagy bravúrok sportja (ez elvégre sikerült kétszer a finneknek, egy­szer a svédeknek is), hanem az észé, a munkabírásé, a jó felké­szültségé. Ebből a három szempont­ból pedig jelesre vizsgáztak a szov­jet játékosok. Igaz, első mérkőzésü­ket elvesztették a svédekkel szem­ben, de jobb teljesítményt nyújtot­tak általában. Kétszer is győztek a csehszlovákok ellen, a többieket pe­dig biztosan fektették kétvállra. A kéthetes tornán csak kétszer ingtak meg, először a finnek ellen (2:1 — az utolsó percben a szovjetek javá­ra), másodszor a svédekkel vívott mérkőzésen. Ezzel szemben a své­dek, legveszélyesebb ellenfeleik ve­reséget szenvedtek a finnektől, dön­tetlenre játszottak a csehszlovákok­kal, és csaknem ismét pontot vesz­tettek a második skandináv rang­adón. Függetlenül azonban mindettől, a két csapat az utolsó mérkőzésig versenyben maradt. Mi döntött a szovjetek javára ? A fentebb emlí­tetteken kívül az egészségesebb taktikai elgondolás. A szovjet csa­pat a támadójáték nagy híve és ra­gyogó művelője. Egész játékfelfogá­sa erre van beállítva, függetlenül attól, hogy szerény előnyét kell vé­denie vagy éppen gyarapítania. Ez­zel szemben a svédek a védekezés magasiskoláját mutatták be annak minden előnyével, de hátrányával­­. Hétfőn így két felfogás összecsa­pását láthattuk, amelyből termé­szetszerűleg ismét a támadójáték került ki győztesen, bár csaknem két harmadon át úgy nézett ki, hogy az anti-játék híveinek lesz igazuk. El kell azonban még azt is mondanunk, hogy mindkét felfo­gásnak csak akkor van némi ered­ménye, ha azt olyan színvonalon, olyan játékosokkal művelik, mint a szovjet és a svéd csapat. Az örven­detes — már a mi, a nézők szem­pontjából — az, hogy a támadójá­ték, a látványosabb, precízebb és egyben fantáziadúsabb cs­atárj­áték, amelynek célja és eredménye min­dig a gól, ilyen szinten is győzni tudott. A jégkorong tehát megma­­­radt a támadójáték mellett. És eb­ben nagy szerepe van éppen a vi­lágbajnoknak, a szovjet válogatott­nak. Ami a hétfői találkozókat illeti, még meg kell említenünk, hogy a már tét nélküli finn—csehszlovák találkozón óriási meglepetés szüle­tett. Az északiak nagyszerű játék­,­kar 5:3 (2:0, 2:2, 1:1) arányban győztek, így bátran kijelenthetjük még egyszer (amint azt már a tor­na első napjai után is tettük), hogy Kanada hiányában is megvolt a hagyományos „négyek“ csoportja !­­ • A TORNA VÉGSŐ RANGSORA: SZOVJETUNIÓ 10 9 9 1 68:11 18 Svédország 10 7 1 2 45:21 15 Csehszlovákia 10 5 1 4 47:80 11 Finnország 10 5 0 5 31:40 10 NDK 10 2 1 7 20:50 5 Lengyelország 10 0 1 9 11:70 1

Next