Előre, 1970. november (24. évfolyam, 7149-7173. szám)
1970-11-01 / 7149. szám
A BARÁTSÁG HÚRJAIN (Folytatás a 3. oldalról) /és vándor tűnődése, Nemcsak mi vénülünk, A faluban utcahosszat, Egy bölcs hajdan... Petőfi varázsa örökre megérintett. Versei után a költő életét kezdtem tanulmányozni. Goga mondja egy helyen, hogy a magyar irodalomból legjobban Petőfi tiszta lelke hatott reá, a szabadság dalnoka, az a nagyon nagy költő, akinek hatalmas víziója számára a kor romantikája adott keretet. Ezt éreztem meg mindig Petőfiben. Kerestem a közös vonásokat Eminescu és Petőfi költészetében. Természetesen, Eminescu útját a magyar irodalomban nagy érdeklődéssel követtem, szerettem volna, ha minél mélyebben, igazabbul megismerik a nagyon nagy román költőt. Örömmel látom, hogy immár Eminescu egész költészete megszólalt magyarul is, része lett a magyar irodalmi tudatnak. Talán én is hozzájárultam ehhez valamennyire doktori értekezésemmel : Eminescu a magyar irodalomban. Különben Petőfi és Eminescu költészetének rokonvonásait nemcsak én kerestem és keresem, kiváló elődeim voltak ebben. Szőcs Géza még 1895-ben könyvet írt Eminescuról, s később többször visszatért e témára. Kristóf György is felvetette a kérdést 1935-ben. Veégh Sándor tanár pedig az én dolgozatom pandanját írta meg : Petőfi a románoknál. Engedje meg, hogy néhány pillanatra előre ugorjak a mába. Veégh Sándor tanárt akkoriban ismertem meg, amikor a dolgozatát készítette. Segítettem neki abban, amiben tudtam. Hosszú ideig nem is hallottam többé róla, nem tudtam, él-e, hal-e. Néhány héttel ezelőtt felkeresett. Bizony megváltoztunk azóta külsőre, nem ismertem volna meg. De a nevéről azonnal. Közös nagy szerelmünk hozta el hozzám, a kölcsönös irodalmi kapcsolatok ügye. Nyugdíjba ment s újra írni szeretne kedves témáiról. Fél éjszakát átbeszélgettünk, átszavaltunk, hol románul, hol magyarul. Az irodalom el nem mosódó barátságokat munkálhat ki emberek között és kihat az egész nép hangulatára, közérzetére. Ezért kell sokat, jóval többet tudnunk egymásról. Soha se tudhatunk eleget. Veégh Sándor reggelig elhallgatta volna Petőfi-fordításaimat. Le is kellett diktálnom neki néhányat. — Tudtommal az elmúlt ötven esztendő alatt szakadatlanul fordított, készen a teljes román Petőfi. Ezt a roppant munkát nem kiadók szerződése alapján, rendelésére vagy biztatására végezte el. Egy időben elismerésre se nagyon számíthatott. Mi volt az az erő, ami két háború poklán és a történelem szakadékomat is töretlenül megőrizte önben, tanár úr, a fordítói kedvet ? .— Mondtam az előbb : nagyon kell ismernünk egymást. És a másik erőforrás maga Petőfi volt, aki a világszabadságért kívánt meghalni, tehát minden nép szabadságáért. Soha se spekuláltam, hogy megjelennek-e a fordításaim és mikor. Nem tudok tolakodni sem. Tartoztam ennek a munkának az elvégzésével. És ha még csiszolgatni kell rajta, azt is vállalom. Persze, igen-igen örülnék, ha végre nyomtatásban láthatnám a teljes román Petőfit. Talán 1973 januárjában, születésének 150. évfordulóján. Biztatnak. Bizakodom. — Avram P. Todor neve nemcsak Petőfi-versek alatt szerepelt fordítóként. Mi vonzotta még igazán a magyar szépírásból ? — Első fordításom nem Petőfi-vers volt, hanem a Tóth Kálmáné, címe A lengyel anya. Balázsfalván az önképzőkörben fordítgattam Kisfaludy Károlytól is, Aranytól a Toldi egyik részletét, Móricz Zsigmond-novellát. Petőfin kívül igazán erőteljesen Ady hatott reám. Egyetemista koromban ismerkedtem meg Adyval, a huszas évek elején, Bukarestben. Túl voltunk az első világháborún, amely meghordozott engem is végig Európán, de a szenvedéseken nem voltunk túl. Esténként jó barátommal, Ion Chinezuval ,a későbbi íróval nagyokat sétáltunk. Chinezu kiválóan tudott már akkor magyarul, s nagyon szerette Adyt. Séta közben megrendülten szavalta : „Tagadni múltat, mellet verve / Megbabonázva, térdepelve ! Megbánni mindent. Törve, gyónva /Borulni rá egy koporsóra ITestamentumot, szörnyűt, írni/ És sírni, sírni, sírni, sírni." Nagyon érzékeny lelkű ember volt, ezt a verset szavalta leggyakrabban. Sírt közben, belső zokogással.. Reám inkább Ady jakobinus eszmeisége hatott, ami őszintén össze tud kötni embereket és népeket. Emlékszem, hogy 1940 elején egy szilágysági magyar újság meginterjúvolt. Adyt idéztem fel azokban a viharos időkben. Nem csak azért, mert Ady szülőföldjén, a Szilágyságban kérdeztek meg. — örülök, hogy Ion Chinezu szóba hozódott. Őt már, sajnos, nem kérdezhetem meg ebben az interjú-sorozatban. Irodalmi tudatunk az irodalomtörténész Chinezul, aki az első román áttekintést írta az erdélyi magyar irodalomról, kezdi méltó helyen emlegetni. „Megismertetni akart, hogy megszerettessen, megszerettetni, hogy megértessen" — írta róla nemrégiben találóan Baráti Pál. A fordító Chinezut jóval kevésbé ismerjük, ön, tanár úr, igen jó barátja volt végig. Villantsa fel ezt az arcát. — Alapos kritikai elemzésnek kell felmérnie Chinezu fordítói jelentőségét. Németből is fordított. A román kritikusok úgy vélekednek, hogy Thomas Mann fordítása (A Buddenbrook ház) kon zseniális alkotás. Nem hinném, hogy kevésbé értékesek lennének magyar fordításai. 1944 előtt, ha jól emlékszem, csak egy magyar novellát fordított, Sipos Domokostól, a Boabe de griu című folyóiratban jelent meg, 1944 után annál többet. Különösen szerette és szívesen tolmácsolta Móricz Zsigmondot. Lehet, hogy személyesen ismerték egymást. Chinezu európai kitekintésű ember volt. Az értékekért rajongott, az ocsút semmiben sem szerette. Ez a vonása megmutatkozott az erdélyi magyar irodalom első tíz esztendejéről írt értekezésében is. Csak még annyit : ha valamelyik kötetben a fordító neveként Petre Muresan van feltüntetve, őt keressük benne. — Avram P. Todor a bukaresti akadémiai könyvtár alkalmazottjaként felbecsülhetetlen segítséget nyújtott Veress Endre magyar történésznek forrásértékű okmány köteteinek megjelentetéséhez. Veress Endre is felfedezésre vár még, román és magyar részről egyképpen. Veress Sándor 48-as magyar emigráns fia volt. Apja a legkonokabb, legkövetkezetesebb forradalmárok egyike, aki a Habsburgokkal soha se kötött kiegyezést. Fia 1891-ig Bukarestben élt, itt járt gimnáziumba, majd Kolozsváron és Budapesten folytatta tanulmányait. Egy ideig a kolozsvári egyetemi könyvtárban dolgozott. A történelem szenvedélyes kutatója, aki fél Európa könyvtárait felbúvárolta. Jorga-alkatú történész volt. Romániai vonatkozású, általa feltárt okmányokat adott ki Bukarestben, 11 kötetben. Ő készítette el az első román-magyar bibliográfiát. E munkájában fő bukaresti támasza ön volt, tanár úr. Milyen emlékeket őriz együttműködésükről ? — Négyszáz levelet váltottunk, ezek mindent elmondanak barátságunkról. Veress Endre munkássága is kapcsolataink kellően fel nem tárt fejezetéhez tartozik, igaza van ebben. Dokumentumgyűjteményét 1929-ben kezdte megjelentetni és a sorozat 1939-ben szakadt félbe. A megjelent 11 kötet az 1527 és 1690 között kelt okmányokat foglalja magában. Nicolae Iorga nagy érdeklődéssel követte Veress munkásságát, sokáig lelkes pártfogója volt. Később gyermekes makacsságok miatt — mind a kettő nagy gyermek volt — összekülönböztek. De a munka itt van, 11 kötet és beszél önmaga helyett. Sajnos, Veress Endre nem folytathatta az okmányok közreadását, az idők nem voltak alkalmasak hozzá. Veress Endre elmesélte nekem, hogyan született meg benne a Bibliográfia románo-maghiari gondolata. Már diák korában noteszébe feljegyezte, ha románokról szóló magyar vagy magyarokról szóló román irodalmi és más munkát olvasott. Ebből állt össze később, persze, alaposan kibővítve a három vaskos kötet, Románok a magyar irodalomban és magyarok a román irodalomban alcímmel. Adatai, és nagyon gyakran a művek vázlatai, az 1473 és 1878 között megjelent munkákat fogják össze. A bibliográfia Bukarestben jelent meg. Folytatása még várat magára. Mindenképpen tanulságos és tudtommal a világirodalomban páratlan vállalkozás volt. Fel kellene mérni minden vonatkozásban Veress Endre munkásságát. A hagyatékában maradt kéziratok is óriási kincset jelentenek. És e felmérés rendjén szólni kell kilenc nagy, történelmi vonatkozású, román nyelven megjelent tanulmányáról, amelyekben az együttélés hajdani tetteit kereste meg. Egyik ilyen munkája magyar irodalomtörténeti szempontból is hallatlanul érdekes, hiszen ismeretlen magyar szerzők énekeit közli Mihai Viteazulról, akit törökellenes harcaiban székely seregek segítettek. A Vasile Lupu és Mátéi Basarab küzdelméről szóló magyar verseket is közreadta, kommentálta, örülök annak, hogy ezeknek a munkáknak a megszületéséhez magam is hozzájárulhattam, bármilyen kevés is volt a szerepem. Ha nem egyébbel, hát gondoztam őket. Veress Endre meghatalmazott „nagykövete" voltam, az igazi barátság és tiszelet alapján. — Avram P. Todor egy időben magyar nyelvet és irodalmat tanított a bukaresti egyetemen. Nyelvtani kurzusáról a magyar szakemberek a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak, Gáldi László professzor, Valentiny Antal volt kolozsvári főkönyvtáros és mások. Karácsony Sándor Debrecenből, válaszul a kurzusra. Magyar nyelvtan társaslélektani alapon című munkáját küldte el. Illyés Gyula az egyik hetilapban 1945 augusztusában azt írta, hogy Avram P. Todor nemcsak régi híve a román-magyar barátságnak, de egyben a kérdés elsőrangú ismerője és igazi magyar nyelvész... Hogyan tett szert ilyen alapos nyelvi ismeretekre? Kik voltak a tanár úr hallgatói az egyetemen és azon kívül, hiszen a kurzusán túl is tartott magyar vonatkozású előadásokat. — Első kérdésére nehezen tudnék válaszolni. Nyelvet lehet tanulni iskolában is, de talán még inkább azon kívül... Kérem, ne értsen félre. Kik voltak a hallgatóim. Úgy emlékszem, huszonöten, főként bukaresti fiatalok, akik érdeklődtek a magyar nyelv és irodalom iránt. Különben most is van egy „magántanulóm", egy Lucian Boia nevű harminc esztendő körüli fiatalember. Történész, tanársegéd a bukaresti egyetemen. Bukaresti születésű. Doktori értekezését Eugen Broteről, a neves erdélyi román politikusról és íróról készíti, s úgy érzi, hogy az anyagban csak akkor mélyülhet el igazán, ha legalább olvasni és szótárral fordítani megtanul magyarul. A későbbiekben is erdélyi történelmi kérdésekkel kíván foglalkozni. Egyetemen kívül főként Veleri de Munteban tartottam előadásokat. Ismeretes, hogy Nicolae Iorga ebben a havasalföldi városkában a saját költségén szabadegyetemet létesített, az ország értelmiségének szabad fórumát kívánta létrehozni, Iorga a harmincas évek elején meg hívott, hogy tartsak előadásokat a magyar kultúra köréből. Szívesen vállaltam, s 1930 és 1939 között ilyen témákról beszéltem Veleri de Munteban : magyarra fordított román irodalmi művek ; Petőfi Sándor ; Ady Endre ; kö tzös témák a román és magyar népköltészet-ben ; román-magyar kapcsolatok a múltban és a jelenben ; román vonatkozású témák Barcsay Ábrahám költeményeiben ; Jósika Miklós magyar regényíró és a románok ; a magyar ballada ; Mihail Eminescu a magyar irodalomban ; románok a magyar klasszikusok művei- ben. Az előadások elkészítése során néha ki- kértem a dr. Bitay Árpád véleményét is. Bitay szintén nem kellően ismert alakja a kapcsolatok történetének, sorgával is meleg barátságot tartott, szívügye volt a kölcsönös megismerés, s a kiváló gyulafehérvári főgimnáziumi tanár országos elismerést szerzett e tevékenységével. Megérdemelné, hogy jobban ismerjük és tisztteljük. Velem de Munten igyekeztem a kölcsönös megbecsülés hangján szólni. Ezért a barátság ellenségei többször sajtóban is megtámadtak, Iorga azonban mellettem állt. Velem de Munte sziget volt akkoriban, az értelem szigete. — őszintén szólva, zavarban vagyok. Ha össze akarnám foglalni az ön majdnem hatvan esztendős tevékenységét a kapcsolatok építésében, nem tudnám, miről szóljak előbb. A kéziratban he-verő teljes román Petőfi is zavarna. Meg aztán... — Ne összegezzen még, ez lesz a legjobb. Nem tartom magam nagyon öregnek. Tavaly Craiován beszéltem Petőfiről, most bukaresti előadásra készülök a kölcsönös kapcsolatok köréből. Nem is egyre. Olyan sok mindent kell elmondanunk még egymásról és egymásnak. Méliusz József írja Párizsból (Folytatás a 3. oldalról) talán pillantásra méltat valamelyikük, a hippiség : ez az utcaszínház amelynek aktortömegét épp a haj, vagy a haj is teszi. A haj - mint micsoda is? Mint elkülönbözés, másféleség, tagadás, tiltakozás mindenképp, mint exegetaik mondtak, a fogyasztói társadalommal szemben. Igaz, a tagadás nem program. De 1968. nyáron, a diákfelkeléskor felsejlett egy program is : más társadalmat, más emberközviszonyokat — és a munkásosztály felé hívó szavak szálltak, s talán korán meg. Vagy későn?... — összehúzom a szemem és elnézem : lobogni tűnik az öreglány téglavörös haja, egyfajta hippi-haja, nem alábevaló tiltakozásra árulkodván, holott hát épp ezek a klasszicizált századfordulós épületek tartósítják, ami ellen a haj itt, az egész negyedben tüntet. Én — úgy vélem — eléggé ismerem az öreglányt, hogy vörös hajában bízalommal gyönyörködhessem, ahogy így remegve lobog a huszadik század halhatatlanságának a háttere előtt. Gyönyörködöm bízunk hajában... Mintha tényleg lobogna az Atlanti-óceán felől fúvó szellőben... 6. Brauner Ha valamely hazai vonatkozású anyagra bukkannál — mondta elutazásom előtt a főszerkesztő —, nagyon kérlek... Az első éjszaka belebotlottam. A Hotel Cayréból, a Raspaillal összefutó Boulevard Saint-Germain sarkán zsongó Flore kávéházba sietve, a 196. szám alatti Galerie Alexandre Jollas kirakatában a plakát : Victor Brauner. A hófehér termecske mélyén, éjfél felé, jól megvilágítva a Brauner-képek, számszerint hét darab és a kiállító helyiség előterében öt Max Ernst. No, mondom magamban, főszerkesztő úr, itt a „román anyag’ s milyen átszellemült már, milyen anyagtalan, milyen lebegő anyag, mennyi emlék fátyolán úszó festő-eszmélet. Másnap már oda is rohantam a 196. alá, hiszen Brauner, aki vagy két esztendeje hagyta el örökre Párizst, hogy az öreglány örökkévalóságára testálja, amit festett, Brauner Bukarestben a nagy avantgarde felkeléssel indult el, Geo Bogzáékkal, Sa$a Panéval, Virgil Teodorescuval, Gheorghe Dinu-$tefan Roval, a később jelentkező Gellu Naummal, a festő Maxyval, no meg a két roppant dimenziójú költővel, aki francia szürrealistaként folytatta ide kint, amit románként elkezdett odahaza , a „képköltő" Veroncával és Fundoianuval, aki a Benjamin Fondane névvel lépett át a francia irodalomtörténetbe is, akárcsak Victor Brauner, az itteni művészettörténetbe, őt a művészettörténetbe Alexandre Jollas műkereskedő továbbítja, nemcsak a Párizs szívebeli, de ugyanakkor világhíres New York-i, genfi, milánói, galériák tulajdonosaként, felfedezőként, menedzserként, a XX. század művészetének egyik legnagyobb francia értőjeként. Hét Brauner és öt Max Ernst, íme egy képkiállítás, összesen tizenkét kép, épp elég két rokonvilág tökéletes érzékeltetéséhez. Nincs lapja, nyomtatványa, mozzanata a román avantgardenak a 30-as évek elejéig, amiben, ahol fel ne tűntek volna Brauner-grafikák, reprodukciók, s ezeket, persze, nem ismeri Párizs, ezen a kiállításon is : a két kép 1942—1967-ig mutatja fel Braunert, a szürrealistát, mily megrendítően, folytatójaként hallatlan felkelésének a 20-as évek második felétől, amikor festeni kezdett azaz tiltakozni. Megrendítően, mert itt egy derűs, a naivitásig leegyszerűsített képe 1948-ból édestestvére egy ugyanakkor festettnek, aminek a címe:La pomme socialiste, azaz: A szocialista alma — a paradicsomi alma, amit egy vidám színezésű szörnyeteg mancsaival úgy szorít, hogy összetörje. Az ez év májusi nagyarányú retrospektív Brauner-kiállítás katalógusában — 1933- 1965 —, két Brauner-mondat. 1941-ből: A nevetés a könnyek lángja — jól jegyezzük meg, 1941-ből: Amikor már szinte válogatás nélkül öldöstek németek franciákat. Akkor is mindenképp a latin nevetés a gyászban, a gall történelmi optimizmus — Brauner az ellenállók környezetébe tartozott. A francia avantgarde ellenállt. Voronca bújdosott, Brauner bújdosott, Fundoianu-Fondanet megölték. A korai vezér, a román-francia Tzara az ellenállásban. És odahaza román avantgardisták : Ștefan Roll-Gheorghe Dinu, Gellu Naum, Virgil Teodorescu és a többiek az ellenállásban. És aztán? Élete utolsó esztendőiben elsötétülnek a képek, mintha csak most szállna a lélek felszínére a titok : micsoda pusztító szörnyetege az ember az embernek. Sötét, barna tónusok, kemény fekete vonalak, Brauner magára veszi Európa lelkiismeretét, elvégezni a borzasztó tisztogatást, a vallomást a szörnyetegről. A másik Brauner-idézet 1968-ból, A halál küszöbén : Ihletem egyetlen forrása, s örökké, a titokzatos lét. A titokzatos, a mágikus, a még kimondhatatlan, ami a festői kimondásra vár, a festői névadásra. — Brauner elejétől végig : kimondott, vallott. Ma már tudjuk, érthetően, sőt félreérthetetlen módon. Az emberről beszél. Utolsó képein, akárcsak az elsőkön az ember bestialitásáról. A XX század művészetének bolondsága? Az ember őrülete — elvégre két világháborút, fasizmust, hidegháborút értünk meg — és néha egy mosoly : A szocializmus almája. .. Arrébb Vasarely kiállítás. A mezőnyben ketten párizsiként is. A dunai Európa jelenléte az öreglány eszázadi halhatatlanságában. Miután a mosdó lefolyója csepegett, meg akartam szállítani azt a köralakú, recés hogyismondjákot, ami az egészet rögzíti, mire a szerelék a kezemben maradt. Bár a vízvezeték-javító szakmában akkor még kezdő voltam, azonnal fölismertem, hogy egy darab préselt túróval adományozott meg a szerencse. Az ember azonban soha sincs megelégedve avval, ami éppen a kezében van. Jobbat kíván, zsörtölődik és ifjú korára gondol, amikor az ilyen csőszorító kuplungokat rozsdamentes bakelitből készítették. Első ötletem az volt, hogy a préselt sajtot vajjal fogom összeragasztani, mert azt hittem a gyártó vállalatnál is így csinálják. Sajnos azonban, a vaj még kevésbé volt alkalmas műszaki célokra, mint a túró. Ezt valószínűleg már a technikusok is fölfedezték, mert vajból újabban tömítést sem gyártanak. Minthogy a vajjal való ragasztás nem vált be, az a kétségbeesett ötletem támadt, hogy a szerelőszövetkezethez fordulok. Itt egy mester fogadott, majd elutasította kérésemet. Mint a hírneves ügyvéd, aki nem vállalja egy tyúktolvaj jogvédelmét. Egyrészt, mert a tyúktolvaj nem tudja megfizetni a védőbeszédet, másrészt, mert az ügy amúgyis elveszett. — Dehát mit tegyek ? — kérdeztem alázatosan, hogy legalább részvétet keltsek helyzetem iránt. — Amit akar ! — felelte a mester és a saját üzleti ügyeivel kezdett foglalkozni. Ezután kezdtem ólálkodni a szaküzlet körül, majd amikor elég lelkierőt éreztem magamban, beléptem, kezemben a minta szorító csavarral. — Kérem — mondtam a felelősnek — ez szétment. A felelős bólintott. — Biztosan vizet eresztett reá — állapította meg rosszallóan. Válasza kellemetlenül érintett. Mert nemcsak hogy vizet eresztettem a kényes alkatrészre, de két hónap óta állandóan ázott. — Ha lehetne — kérleltem szemlesütve — adjanak egy darab égetett túrót. ’ Kérésem olyan naív volt, mintha a bútorüzletből meg akartam volna venni az egyik széklábat: vágják le és csomagolják be ! — Csak a mosdóval együtt adhatjuk — magyarázta tagoltan a felelős. Kellemetlenül érintette elemi tájékozatlanságom. — Ez a csavar: a mosdó lelke — világosított föl, így már megértettem. A lé-Tücsök és bogár lek természetesen nem eladó. Csak a tőkés adja és veszi a lelket, nyilván a mosdó lelkét is. Mert neki az is árú, aljasul kereskedik vele. — De ha félek, miért van túróból ? — kérdeztem egy bölcselő konokságával. Bár persze, az ilyet nem egy üzletvezetőtől kell kérdezni, hanem a Természettől, ahonnan megszülettek a rejtelmek. Ugyanavval a joggal arról is faggathattam volna az üzletvezetőt, hogy az emberi test miért áll sejtekből, és miért romlik el, ha sokáig ömlik át rajta az idő. Az üzletvezető azonban gyakorlatilag fogta föl a kérdést, áthidaló megoldást keresett, nem kívánt a rejtelmekről bölcselkedni. — Nézze — mondta jóindulatúan — menjen el a túloldalon Kepes úrhoz a pincébe. És megrendelheti nála. Pár perc múlva ott voltam Kepes úr kárpitosműhelyében. Ugyanis Kepes úr díványokat készített, s az volt a gyanúm, hogy a csavart nem túróból, hanem valami virágmintás székhuzatból fogja kikeményíteni. Megmutattam a mintadarabot, mire ő bólintott. — Meglesz — mondta — sárgarézből fogjuk elkészítni, viszont előre kell fizetni, mert másképp nem tudjuk elhozni a gyárból. Rendkívül meglepett, hogy a gyár fémből is készít szorítócsavart. Méghozzá egy szerszámgép-gyár profilírozta át a tervét, kizárólag az én kedvemért. örültem az emberi akarat diadalának: íme, még egy nagyüzem is tud törődni az egyén apró bajaival. Még az is képes mosdókagyló-pótalkatrészt gyártani, ha akar. Másnap a szorítócsavar a kezemben volt. Tíz lejjel többet kellett fizetnem az előzetes árnál. Ugyanis Kepes úr azt mondta, hogy ez a második csavar, az elsőt elvette valami ellenőr. Ezen nem is csodálkoztam, mert gyönyörű, csillogó csavar volt. A párja bizonyára megtetszett az ellenőrnek. Nekem különben sem kell két mosdókagyló-lélek a fürdőszobába , a másik éjszaka mind gurulna, csörömpölne, kísértene. Rejtélynek egy is elég. Mert pontosan most sem tudom, milyen utakon gurult hozzám a csavar, amely azóta a fürdőszobám dísze. De ne bölcselkedjünk, hanem foglalkozzunk gyakorlati dolgokkal. Műveljük fürdőszobánkat. BAJOR ANDOR A mosdókagyló lelke Átkorcsolyáztunk.. (Folytatás a 3. oldalról) nem mer letenni, hisz még az állatot sem hagyják isten számában, és ahogy bír, emel mind magasabbra... Anyám karján ülök, ki félkezében ezt a világot tartja ! Valahányszor értük jött a történelem, mindig rosszul jártak , rajtuk csattant leginkább az ostor vége. Akkoriban ezt úgy képzeltem, hogy egy szép napon édesapám hatalmas létrát állít fel a kertünkben, amelyik majd felér egészen az égig. És én felmászom a létra tetejére, ahonnan látni fogok mindenkit és hallani mindent. Vagyis : belátom az egész világot... Persze, a létrából nem lett semmi. De a tervemről azért nem tettem le. Alig vártam, hogy hatesztendős legyek. Mert akkor még járhattam lógóban. Ez volt az isteni dolog. Még nem kellett a betűvetés magas tudományával bíbelődnöm, de már hallgathattam Dombi tanító úr történeteit. És nyugodtan elmélkedhettem rajtuk. Most is előttem áll az a szentmártoni legény, aki csodálkozva kiáltott fel valamikor a század elején, ahogy megtudta, hogy a mi öreg földünk nem csupán szárazföldből áll, hanem vizek is vannak rajta. Nagyvizek , tengerek és óceánok. És hogy minket Amerikától egy hatalmas nagy óceán választ el. Mintha legalábbis ő lett volna Kolumbusz Kristóf, aki felfedezte ezt az új világrészt, majd kiugrott a bőréből : — Hát nagyszerű ! Mert ha ez így van, akkor télen Csákiját kötünk és átkorcsolyázunk Amerikába.... Attól kezdve nem volt nyugtom. Mindenkinél jobban vártam a telet, és esténként elalvás előtt arról ábrándoztam , milyen jó, hogy az egyik lábam gyepesi, a másik meg recsenyédi. Mert ha befagy az óceán, hétkilométeres ragaszkodásokkal siklok át a túlsó partjára. Mintha az egyik lábam Gyepesben lenne, a másik pedig Becsenyében. Az egyik lábam itthon lenne, a másik meg Amerikában. Akkor még nem tudhattam, hogy az óceán sosem fagy be. Gondoskodnak a kiteleltetéséről a jó meleg áramlatok. Később aztán rájöttem arra, hogy azt a bizonyos létrát, amire annyit vágytam, — édesapám helyett — magamnak kell felállítanom... És arra is, hogyha át akarok korcsolyázni „Amerikába“, nem múlhat olyan semmiségen, hogy az óceán nem fagy be. Van akkor csónak, tutaj és hajó is ezen a világon. A létrát, amiről beszéltem, tényleg felállítottam. Itt Becsenyéden. Hogy ez sikerült, sokat köszönhetek ennek az iskolának, amelyik létezésének kerek kétszázhuszonötödik esztendejét ünnepli most. Amióta betettem ebbe az épületbe a lábam, azóta minden egyes tanulásban eltöltött esztendő egy-egy létrátok. Amerikában nem jártam. Nagyon valószínű, hogy nem is megyek. Legalábbis belátható időn belül — nem. De nekem mégis messze kellett mennem ahhoz, hogy megtudjam : nekünk a jövendőt itthon kell keresnünk ! ( Amióta az írás lett a mesterségem, tollal keresem meg a mindennapi kenyerem, furcsán viselkedik az én létrám. Csak akkor léphetek magasabbra, ha minden írásomnak köze van egy kicsit a teremtéshez, mert az írás : közösségi küldetés. Arra hivatott, hogy segítse az embert a felemelkedésben. És választ adjon a lét legfontosabb kérdéseire. De legalább annyira fontos a kérdés is, mint a válasz. Szóval, két létrafok közt egyre nehezebb az út. Az élet valóságos tényei könyörtelen igazmondásra kényszerítik azt, aki ma tollat vesz a kezébe. Különben megindul a talaj alatta... Ezt tudva indult el a másik víz mentéről évtizedekkel ezelőtt Szabó Gyula, s a Nagy-Küküllő mentéről pedig Kányádi Sándor, hogy az ember boldogulásának lehetőségeit keressék-kutassák. És nem hiába fürösztötte annyi időn át a „reménység perlovait" udvarhelyi magányában Tompa László. És nem hiába viaskodott a nagy kérdéssel Farkaslakán Tamási Áron, hogy : „Mi célra vagyunk a világon ?“ Mert olyan választ adott rá, hogy neve menten halhatatlanná vált. Azt mondta : „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne !* Ezt az otthont keressük ma is mindannyian. De ma már nem ad mindenkinek otthont ez a falu. Van, akinek egy egész vidékre van szüksége, hogy otthon érezhesse magát benne, van akinek az egész ország kell, hogy otthonra találjon valahol benne... A lényeg az, hogy az egyik lábunkkal mindig itthon legyünk. Becsenyétlen. — És hogy vegyük már észre — a Mezőség kellős közepéről Sütő András is felénk integet : „...az embernek, ha kivonul az árnyékvilágból, embert kell maga helyett állítania. Az életnek, mint kenyéradó gazdának így kellene szólnia : elmész hát szolgám? Akkor szolgát állíts a helyedbe !“ GRIEB ALFRED „Ismeretlen portrék“ (ciklusból) ZÁSZLÓFFY ALADÁR • VASÁRNAP »VASÁRNAP »VASÁRNAP® Szerkeszti .