Előre, 1972. március (26. évfolyam, 7562-7588. szám)
1972-03-01 / 7562. szám
ELŐRE 2. oldal SZÍNÉSZARCOK EGY VÁRADI FOTÓKIÁLLÍTÁSON Még azok számára is, akik indulásuktól kezdve féltő szeretettel kísértük kemény kitartásukat e szabadon választott nemes szenvedélyben, még számunkra is első hallásra kissé meghökkentő, hogy rövid három év alatt immár hatodik közös kiállítását nyitja meg a Crainic Tiberiu-Weiss István fotóművészkettős. Nagyvárad, Temesvár és a főváros volt színhelye eddigi egyéni tárlataiknak, amelyeken az általuk bevezetett hagyomány szerint, ciklusokban és címek nélkül vallanak nagyon őszintén nagyon emberi problémákról. Ezaltalommal a nagyváradi színház előcsarnokában láthatjuk színészportré kiállításukat. És már elöljáróban el kell hessegetnünk a cím olvasása után felsejlő gyanút, miszerint eddigi szokásuktól eltérően most a könnyebb ellenállás vonalát választották volna. Mert mi sem lenne hálásabb, mint szuftosszeplős srácok és ráncos arcú öregek után népszerű színészek szépségét merevíteni fényérzékeny papírra, a modell által önként felkínált, rutinosan sikeres szemszögekből. Talán éppen ez csábította őket, hogy minden kísértés ellenére bemutassák ennek épp az ellenkezőjét! A kiállított képek vallomása szerint így lesz többek között az egyik szép, fiatal naiva csupán csillagszem és gyöngyfogsor összeállítás, az egyik jóvágású fotogénikus hősszerelmes, mutatós színpadi maszk, a korán meghervadt törékeny kis statiszta szemünk előtti „színe változik“, amint gyötrődve csak mondja, mondja a maga balladáját, és a fotomontázs-sorozat nyomán fenséges színpadi hősnővé magasztosul. A rendező sok szeme csupa értelem, sok szája kedves szavakra nyílik. A másik kép csupa szemüveg-csillogás, csupa keménygallér, meg nyakkendőbog. Még sokáig folytathatnánk a felsorolást. Részletesen méltathatnánk a technikai bravúrok sorozatát a negatív montázstól a grafikai hatásokig, kollázsig vagy égetett, festett papír-applikációkig, összevethetnénk az egymást kiegészítő két kiállító művész egyéni vonásait, miszerint az egyik inkább a frappáns technikai bravúrokra, a mutatós felszínre törekszik, a másik pedig egyre mélyebbre ér. Művészi vallomás ez a színház világáról, a színházművészet humanizmusáról. Wagner István Varga Vilmos Weiss István felvétele MŰVELŐDÉS LAPSZEMLE SZATMÁRI HÍRLAP: A román és a magyar irodalom tanulmányozásában csakis az együttes kutatások hozhatnak eredményt. Én is állandóan figyelemmel kísértem és hasznosítottam a magyar kutatók eredményeit. Elsősorban Jancsó Elemér, Waldapfel József, I. Tóth Zoltán, Domokos Sámuel és Gáldi László nevét kell megemlítenem azok közül, akiknek munkásságát nagyra értékelem. Sokat várok az idei és a következő évtől. Köztudott, hogy 1772-től, Bessenyei fellépésétől számítják a felvilágosodáskori magyar irodalom kezdetét, ennek lesz az idén 200. évfordulója, jövőre pedig Csokonai születésének... A lozsvári egyetem román, magyar és német katedráinak eddig elért eredményeit rövidesen szintézisbe kell foglaanünk (dr. Josif Pervain egyetemi tanár interjújából). VIAJA ROMANEASCA: Az elmúlt év képzőművészeti eseményeihez fűzött kommentárjában írja Radu Ionescu. Az országos grafikai Szalont tavaly nem Bukarest, hanem Galati látta vendégül. Legmarkánsabb egyénisége Ion Donca volt. Hiddegrád Kieper, Tamás Klára és Valentin Papa expresszív munkái a sejtelmek világába vezettek el. Mátyás József 4 metszete az antik domborművek lírai hangulatát idézi. Úgyszintén a kiemelkedő egyéniségek között említi a szerző Feszt Lászlót, Ion Taralungát, Éva Cerbut, Drócsay Imrét, Geta Bratescut, Stan Donét és Fekete Józsefet. Mint csodálatraméltó teljesítményt említi Molnár Józsefnek a bukaresti Nottara Színház Jónás-előadására készült plakátját. SZABAD SZÓ: Nagy József nyugdíjas asztalos 30 évig gyűjtött ásványmintákat Európa minden országából. Gyűjteményét most a temesvári magyar tannyelvű líceumnak ajándékozta. MAGAZIN: Az utóbbi időben neves írók és költők vetették rá magukat feltűnő mohón és türelmetlenséggel a sportra, külön rovatokat indítanak, amelyekben élesszavú párbajt is vívnak egymással. Még szembeszökőbb a jelenség ha figyelembe vesszük, hogy ezek az írók valamennyien a labdarúgással, a legnépszerűbb sportággal foglalkoznak. A labdarúgás és egy divatos csatár, mint például Dobrin, tízmeg tízezer olvasót jelent az írónak, akinek a neve így még inkább közszájon forog, tehát végsősoron önreklámozásról van szó ... (Egy bukaresti olvasó levele a szerkesztőséghez). VÖRÖS LOBOGÓ: (Kun NI. Attila) „ha bírja erővel, virtuózként improvizál, bravúrosan szólózik, de az is megesik, hogy Hamletként tűnődik valahol a félpálya környékén... A legkedvesebb költeményeket külön füzetecskébe írja ki, s borongás kedélyű napszakaiban Juhász Gyula, Tóth Árpád, Eminescu, André Chénier, József Attila vagy Ady Endre Jólesően fájó verseinek ritmusával vigasztalódik." No lám, a középcsatár Chénierversek ritmusával vigasztalódik. Ha a labdarúgástól nem idegen a költő, mert nehezményezzük, hogy a költőtől sem idegen a labdarúgás? IGAZ SZÓ: „Bukarestre halotti csendesség telepedett. Este a hold vérbe borultan hágott az üvegtiszta égboltra. Éjfél felé gonosz szellemek tünedeztek fel, Júdás fejét s amaz ős testvérgyilkost keresvén. Isten kutyái mohón martak a lénybe, s a tükröket — melyekről tudnivaló, hogy ragálykor fölöttébb ártalmasak — az asszonyok fehér leplekkel takarták le; később beszélték, hogy a tükrök befelhősödtek, hamuszínű homály szállt rájuk, s a halál jelét mutatták." Eugen Barbu Princepele című regénye azok közé az alkotások közé tartozik, amelyeket nem lehet lefordítani. Legalábbis így érzi az olvasó, amíg bele nem kóstol Veress Zoltán bravúros fordításába. Katonadolog. Tíz év múlva. Szerzőjük, Farkas Árpád, szerényen jegyzeteknek nevezi. A költő minden évben megünnepli a fegyveres erők napját, részt vesz a tízéves érettségi találkozón, ahol koccint egy aszszonnyal, erről szól az írás, látszólag. Amennyivel mégis többről szól, teszi, hogy sokáig ne felejtsük el ezt a két jegyzetet Ha az Igaz Szónak tervében áll ilyen szinten művelni a publicisztika műfaját, sajnálni fogjuk, hogy havonta csak egyszer jelenik meg. ASTRA: Intr-un singur zimbet al táu /a íncáput avea zi,/ te-am ferit / de praful cárárilor, / mi-am pregátit háitílé, / drumul in surdiná al verbului / care-?i pferá potecile in schimb... (Márki Zoltán: A doua intilnire (részlet) Verona Brate? fordítása). UTUNK: A szerkesztőség munkatársai és a szatmári Északi Színház magyar tagozatának művészei kerekasztalt szerveztek: Művészszínház, népszínház — vidéken. Kovács Adálm rendező mondotta: „Egy könyvnek az ötlete foglalkoztat régóta ... Itt lenne az ideje, hogy elkészítsük az elmúlt negyedszázad romániai magyar színházkultúrájának mérlegét. Tisztelet-becsület azoknak, akik az erdélyi magyar színjátszás múltjával és történetével foglalkoznak, de most már szinte ott tartunk, hogy többet tudunk a dicső, régi múltról, mint az elmúlt huszonöt évünkről. Márpedig egy ilyen munka — a jövő felé is mutatna*. Vajha ez a hozzászólás a közeljövő felé mutatna. Ugyanezen a megbeszélésen mesélte Marosi Péter, hogy az állomáson „egy ismeretlen bácsi" arra intette az érkező újságírókat, „mondják meg a véleményüket a szatmári színháznak, de ne bántsák, mert mi nagyon szeretjük őket”. Miután ily módon a két oldal terjedelmű kerekasztal-beszélgetésben 3 sor erejéig a közönség is véleményt mondhatott színházáról, várható, hogy a szeretet hőfoka emelkedő tendenciát mutasson. Barabás István ELSŐ OSZTÁLYÚ PARAZITA Nemrég az autóbuszon a következő mondatra lettem figyelmes : Pár nap múlva ez a busz a szembeni utcán fog közlekedni. Mivel ez a nyelvünk természetével ellenkező kifejezés mind gyakrabban hallható, és a napilapokban is elég gyakran olvasható, elhatároztam, hogy szóvá teszem. Ennek a hibás kifejezésnek a használata a nyelvújítás előtt ismeretlen volt nyelvünkben, de a múlt század első felében az irodalom úgy felkapta ezt a képzésmódot, hogy egyre-másra születtek és terjedtek el az ilyen módon képzett melléknevek (pl. házbani, kertbeni, egymástóli), s velük egy időben terjedtek el a határozószókból (pl. itteni, benti), valamint a névutós főnevekből (pl. ebéd utáni) -i képzővel alkotott melléknevek is. A múlt század 40—50-es éveiben azonban elterjedt az a szokás is, hogy mindenféle raghoz isozzáillesztették, néha teljesen feleslegesen, az -i képzőt. Arany János a Koszorú 1863 évf.-ban szóba hozta és helytelenítette a használatát, és annak idején az Akadémia is. Tiltakozott Szarvas Gábor is a Magyar Nyelvőrben, és a nyelvparaziták első osztályába, a szószörnyek közé sorolta. Újabban A mai magyar nyelv rendszere is helyteleníti ezeket a kifejezéseket. Ez a kifejezés a régi nyelvben túltengő való szavunk elkerülését célozza. Az -i képző nem járulhat raggal eleve ellátott szavakhoz. A rágós alakhoz járuló -i képzőt csak abban az esetben tűri meg a nyelvérzékünk, ha az a szó, amelyhez az -i képzőt csatlakoztatjuk, önálló, állandó határozószóvá fejlődött, ahol tehát nem érezzük az alapszó ragozott voltát (pl. alatti, feletti, utáni). Előbb a névutókhoz és a határozószókhoz járult az -i képző, majd megkezdődött a rágós név- NYELV ÉS ÉLET szókhoz való ragasztása is. Roszszak tehát a következő szavak, illetve kifejezések: A postán szállított áruk időbeni (ehelyett : idejében való) megérkezéséért felelősséget vállalunk. A vízszolgáltatás jövőbeni (e helyett jövőbeli) feladata. A román vegyipar jövőbeni (e helyett : jövőbeli) fellegvárában. A természetbeni (e helyett természetbeli) szolgáltatás pénzbeni (e helyett pénzben való) ellenértéke. Az adósságok részbeni (e helyett i részben való v. részleges) elengedése. A közéleti szereplésének újbóli (e helyett: újból való v. ismételt) megkezdése. A haláltól (helyett: a haláltól való) félelem. Az értékbeni(e helyett : érték szerinti) arányszám. Az egymáshozi (e helyett: egymáshoz való) viszony. Az állammal szembeni (e helyett: iránti) kötelezettségeink teljesítése. ■■ A tervek szerint megszüntetik a Tineretul utcával szembeni (e helyett: szemben fekvő) kis bekötő utat. . A nagybani, kicsinybeni eladás és a természetbeni kifejezés eléggé gyökeret vert; ezeket tehát nem szükséges okvetlenül üldöznünk. Mindenesetre ezek helyett is ajánlható a nagyban, kicsinyben való eladás és a természetben való kifejezés. A névutói funkciójú, de eredeti rágós főnévi jellegüket még őrző szavakhoz lehetőleg ne illesszünk -i, képzőt az igenévvel való szerkezet elkerülése végett. Pl. A beszéd nyománi felzúdulás (e helyett : a beszéd nyomán való). Az ügy mások révén (e helyett: által történő) elintézése. Ezeknek a helytelen kifejezéseknek egy része olyan mélyen beleivódott nyelvünkbe, hogy csak állandó résenállás is küzdelem tudja lassan-lassan kiszorítani, is lerögzíteni a régi, nyelvünk természetiből folyó szabályt, hogy: az -í képzőt csak akkor csatlakoztathatjuk a szóhoz, ha nem érezzük ragozott voltát. Balogh Ödön NÉPRAJZ ÉS ÖNISMERET (Folytatás az 1. oldalról) egy 33 000 eredeti tárgyat magukba foglaló munkaeszköz-, lakás-, táplálkozás-, kerámia-, textil-, öltözeti- és szokás-folklór gyűjteményekké fejlesztette. 1966-ban megnyílt szabadtéri osztályán már eddig is mintegy száz népi épület (lakóházak, gazdasági épületek, népi ipari konstrukciók és műhelyek) nyert elhelyezést. A Néprajzi Múzeumban, amelyhez tudományos dokumentum érték tekintetében legfennebb a bukaresti Falumúzeum mérhető, a román, valamint a más nemzetiségű lakosság hagyományos néprajzi anyaga mellett a tízezret is meghaladja azoknak a tárgyaknak a száma, amelyek a Szilágyság, Kalota, Szeg, Torockó, Mezőség, Marosvölgye, Udvarhely, Csík, Háromszék, Hétfalu és más vidékek magyar lakosságától kerültek be. A múzeum 1972 évi kutatási és vásárlási tervében a kutatók által eddig elkerült magyar néprajzi tájak közül Szatmár-vidék szerepel. A múzeum 1954-ben megnyílt korszerű alapkiállításának és mintegy 30 szakkiállításának milliónál több látogatója volt. A Mezőségen és Lápos vidékén szervezett közös kutatások mellett a múzeumi szakemberek rendszeresen végeznek egyéni kutatásokat is. Ezek eredményei jobbára a múzeum 1957 óta megjelenő évkönyveiben vagy más tanulmánykötetekben látnak nyomdafestéket. A Folklór Intézet 1949-ben létesült kolozsvári osztályának archívuma már mintegy 200 000 népi szöveg- és zenei feljegyzést számlál; ennek jelentős része magyar anyag. Jelentős román folklórfeldolgozások mellett magyar és német kiadványok is megjelentek, vagy előkészületben vannak. Ilyen volt Faragó József és Jagamas János moldovai csángó népdal és ballada gyűjteménye, jelenleg pedig Faragó József a hazai magyar népi próza katalógusát készíti elő, Almási István meg a szilágysági magyar népzenei anyagot dolgozza fel kiadásra. A felszabadulást követő években az Erdélyi Múzeum és a kolozsvári egyetem néprajzi tanszéke keretében folyt kutatómunka, amelynek egy része meg is jelent, bár kolozsvári városnéprajzi kutatásunkból vagy a györgyfalvi, torockói, járai és széki gyűjteményeinkből mindeddig csupán töredékek, vagy jelentésszerű összefoglalások publikálódtak. 1950—1956 között a magyar néprajzi kutatás fő kerete az Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója, G. Oprescu javaslatára Kolozsváron létesült magyar népművészetkutató csoport volt. E csoportnak alulírott mellett Nagy Jenő és Szentimrei Judit voltak állandó kutató tagjai, de a munkába az akkori kiválóbb hallgatókat (pl. Tarisznyás Márton, Starmüller Géza, Halay Hajnal, Lám Erzsébet, Kiss Ilona stb.) is bekapcsolták, így vált lehetővé Kászon, a Szilágyság, a Csángóság és Kisküküllő mente magyar népművészeti monográfiáinak elkészítése. A könyvkiadás többszöri átszervezése miatt csupán idén kerül sor a kászoni (első) kötet megjelenésére, de remény van rá, hogy ezt a többi monográfia kiadása követi. A szövegfolklór — a népmese, népdal és ballada — szépirodalmi műfaj is lévén, közlése másfél évszázada kötelezően beletartozik irodalmi kiadónk és irodalmi folyóirataink profiljába. Folklorisztikai tanulmányokat pedig kezdettől átvesz a kolozsvári egyetem nyelv- és irodalomtudományi közlönye. Ugyanakkor a népi életmód, a népszokások, népművészet és népzene körében végzett gyűjtéseket és tanulmányokat csupán lerövidített és népszerű formában (a tudományos apparátus — hivatkozások, jegyzetek, szakirodalom — elhagyásával) vehet át „módjával“, pár éve a sajtó ,így a néprajzkutatás számos eredménye közvetlenül jut el az olvasók széles köréhez, bekapcsolódva így még hatékonyabban szocialista ismeretterjesztésünkbe, népművelésünkbe, haladó népi hagyományainkat alapul elfogadó új típusú közműveltségünk alakításának folyamatába. L. A technikai forradalom ismétlődő szenzációi mellett és a művészetek területén félévszázada nálunk is próbálkozó formabontó mutatványok dacára közérdeklődésünk és közműveltségünk egészségesen tájékozódik a szülőföld, a hazai emlékek, az elődök hagyatékai, a nemzetiségi sajátosságok irányában. Ékesen bizonyítják ezt az utóbbi évek hazai magyar ■ „sikerkönyvei“, akárcsak némely pályázatok kiugró eredményei. A szocialista haza- és népszeretet melegíti át nemzetiségi kultúránkat. Néprajzkutatásunk még fokozottabb részvételével köteles táplálni, egyben óvni is (a „népieskedés“ kártevőivel szemben) a honhoz és néphez igazodó kultúránk fejlődését, szolgálni önismeretünk ügyét. Williams T. Walton angol zeneszerző, 1929-ben, 27 éves korában komponált Brácsa-versenye jeles mű, de hangszerelési szempontból a szerző nem minden esetben tartotta szem előtt a jellegzetes brácsa-hang fogyatékosságait. A zenekari együttes érdekes, de tömör hangzáskomplexumai sokszor elhomályosítják a szólóhang- HANGVERSENYHÍRADÓ szer csillogását, ami csapdákat rejteget a zenekar és a karmester számára. Minden pillanatban fenyeget a „hangos kíséret" veszélye. Ezt csak gondos zenekari előadással lehet elkerülni. A karmesternek állandóan fegyelmeznie kell az orchesztert, mely — a vezérkönyv előírásai szerint — könnyen előtérbe kerülhet a szólista rovására, és megakadályozza a művészt elmélyült munkájának szabad kibontakozásában. Ilyen csapdába esett a Román Rádió-Televízió Szimfonikus zenekara is, amelyet Paul Popescu karmester vezényelt — a tévé és rádió jóvoltából 2 milliós közönség előtt. Menet közben Erdély Csaba budapesti brácsaművész és a zenekar között kemény küzdelem bontakozott ki az elsőbbség miatt. A szólista teljesítményét gyakran háttérbe szorította a zenekari együttes. Hiányérzetet keltett a hallgatókban, akadályozta a tehetséges művész interpretálásának zavartalan élvezését. Pedig egy kiváló művész lépett föl a hangversenyen. Ésszerűen kidolgozott jobbkéztechnikája a balkéz biztos intonációjával összhangban nemes tónust eredményezett, a kifejezés szolgálatába állított, tudatosan megalapozott virtuozitást. Mindez a brácsaművészet legjobbjainak élvonalába helyezi Erdély Csabát. Csire József A régi álmokat régi bútorok lakják. Csupa öreg darab, amihez foghatót egyszer ha lát életében az ember. Most hajdani fényében ragyog mindahány: ódon tabernákulum, szigorú írószekrény, sokfiókos szekreter, amelynek titokzatos rekeszsora lenyitható ébenfalappal zárható, kényelmes kanapé, csavart oszlopos ágy, öblös szekrény, mélyéből levendulaillat árad, szárnyas ajtóin aranyozott zárak, rovátkolt fogantyúk csillannak meg... A szútól halkan megroppan egyikmásik bútor. Mennyi méltóságot ébreszt egy antik karosszék, karfáit őrsók tartják, a karfa végén faragott kacsafej, támláján hajszálfinom virágintarzia, a hátsó lábak vonala kecsesen kifelé hajol. . Beleereszkedem óvatosan, képzeletben leülök, ügyelve, mennyire enged az illesztők, a fecskefarkú csapolás, mert abból becsülhető meg a kiszáradás, az elmúlt esztendők műve. A vén bútorok, a nagy korokat idéző „néma lelkek" örökké felejthetetlenek. Hát még ha azokat éppen irodalom hagyta örökül ránk. Mint azt az emlékezetes, remekbe irt angol komódot. Egy valóságos Chippendale-sublótot. Hornyolt lábakon állt, ha jól emlékszem, hat fiókja lehetett, alul két hosszú, fölötte két-két rövidebb. Hullámvonalú elejét gazdagon díszítették, még a fiókok közt függőlegesen is. A bonyolult faragványok mindenféle virágfüzért, Indadíszeket, birtöket ábrázoltak. A nehéz, nagy sublót méretét finom eleganciája ellensúlyozta. Furnérja topáz ragyogású volt, kétszáz esztendejének dús, érett, gyönyörű sötét, igaz színében. A bútor az ember teremtménye. Velünk él, és észrevétlen valami furcsa viszony alakul ki ember és tárgy között. Többé már nem „léttelen szolgák" a székek, asztalok, könyvszekrények, zenélőórák, hanem rossz és jó sorsunk részesei, magányunk tanúi, meghitt környezetünk alkotóelemei Utitársak az együttesen átélt időben. A közös élmény avatja őket hűséges barátokká, ragaszkodunk hozzájuk, emlékeztetnek minket, beszélgetünk velük, kérdezzük őket, hallgatunk rájuk, segítenek nekünk. Minket szolgálva, általunk nyernek értelmet, rendjükben minket őriznek, szokásainkról, szeszélyeinkről, rólunk vallanak. A maga módján mindenki bebútorozza világát, és néha úgy adódik, hogy valahányan, valami soha-többé-nem lesz árverésen zsibárustól vásárolunk, ahol rábukkanunk a nekünk kirendelt démonig tárgyakra, — de attól kezdve azt a nevezetes „rózsafa bútort" lakjuk, és ki tudja mikor, ki tudja hogyan éljük át a nagy író rejtelmes és bölcs tréfáját... nyaralókat rendel be. (Ezeket a szép, ízléses, célszerű, tartós bútordarabokat egytől egyig vásárhelyi kisiparosok, cégek, műhelyek gyártják le.) A Wigand-bútor divat volt. Ma van akinek tetszik, van akinek nem, de vitathatatlan, hogy ezekről az intérieutekről egy korszakra ismerünk. Minden korszak arcát csak nagy tehetségek rajzolhatják maradandó jegyekkel meg. A hajdani céhvilág, a kézműipar, a famegmunkálás gazdag hagyománya így élt tovább és újult meg a századfordulón. Jó fajtától a beépítettig és a nehéz korpuszbútorig, a fémmel, műanyagokkal kombinált csoportokig mindenfélét. A nemzetközi kiállításokon ötszáz alaptípussal jelentkeztek, ahol általában a nemesturnér borítású, „magasfényű", berakással, intarziával díszített vagy faragott komplex garnitúrákra figyeltek föl leginkább. A bútorszalonok vonzották a szerződéseket. És a piacigény lassanként a stílbútorra szakosította a vásárhelyi gyárat Faragott tölgyfa barokk és flamand férfiszobákra, háló bútorcsoportokra, nappalira. A „város" bútorairól... Marosvásárhely valaha vagyonokat költött bútorra. A kisváros a századforduló iparművészetének egyik jelentős megrendelője, a szecesszió rangos művészeit foglalkoztatja. 1906 és 1913 között, a városfejlesztés nagyszabású korszakában a bútorművészet ismert központja A Tekintetes Törvényhatóság igényes mecénás. Pontosabban a város polgármestere az, az előrelátó és okosan bőkezű Bernády. Bernády idejében a város önmagát szüli újjá. A korszaknak van gondja és érzéke a legapróbb részletre és a legmívesebb megmunkálásra. Nemcsak a reprezentatívépítkezéseket, hanem a paloták, házak, a villák intérieurjét, a belsőtér kiképzést, a bútortervezést is kiváló szakemberekre bízzák. A cívisvárost olyan iparművészek burkolják és öltöztetik nemesfába, fémbe, bársonyba, kerámiába, majolikába, ólomkeretes üvegbe, mint Thoroczkay-Wigand, az építész, vagy Körösfői-Kriesch, a festő. Később itt dolgozik a Kozmatanítvány bútortervező, Jeddy Sándor. Minden darabon, támlásszéken, tanácsasztalon, íróasztalon. Irattárion, falburkolaton, sárga bőrrel bevont ülőbútoron, minden munkán az egyéniség tagadhatatlan jegyei, a tervezőművészek keze nyoma. Aki valaha megfordult a vásárhelyi régi városházán, az egykori Iparkamarában vagy a Művelődési Palotában, aki látta a Tükörterem egyszerű pompáját, az ismeri azt a fekete mahagóni bútort, rajta kevés piros meg zöld dísz, az ismeri azt a sajátos atmoszférát is. Wigand Ede a városban középületet is tervez, megkomponálja a Tükörterem ablakaiba illesztett üvegképeket, Körösföl-Kriesch Aladár dekorálja a Kultúrpalota főhomlokzatát és megfesti az előcsarnok híres falfreskóit. De a bútorokat, azokat a fekete garnitúrákat közösen tervezik. Tizenhét Intézményt bútoroz be Wigand, és ezen kívül még 37 magánmegrendelést tervez itt, bankok, hitelintézetek, nagyvállalatok igazgatói irodáit, mulatóhelyek belsőterét, aztán polgárházakat, villákat. A Wigand-bútor emlékezetünkben jelképpé nőtt, példa lett. Még manapság is, a nagyipar nagysorozatos világában. A Berek utca végén, a strekken túl... Ott a bútorgyár. 1948-ban errefelé, a turbinaárok mentén, a városszéli kisházak mögött mindössze néhány álmos barakk, valami panelraktár létezett. Más semmi. Június 11-én, az államosításkor a régi Albina téri bútorgyár, a másik két nagyobbacska vállalat-forma asztalosműhely és egy hordókészítő műhely együttesen 270 alkalmazottat foglalkoztat. Hamarosan döntés születik az új, korszerű bútorgyár építéséről. A kisállomás szomszédságában, a városszélen megkezdődik az építkezés és 1949 legvégén tető alatt a főcsarnok, üzemel a gyár, elkészül az első sorozat „népbútor". Ez volt a kezdet. Ez volt a Simó Géza gyár. Ma már többemeletes, új üzemcsarnok árnyékában húzódik az az egyhajós, cseréptetős, régi főépület. A gyártási kapacitás növekedésén mérve: a mai gyár, hivatalos nevén az IPROFIL Augusztus 23. tizenhatszorosa annak az egykorinak. A gyárból gyártelep lett, a Maros-völgyi faipari fővállalat bázisa. Azt a háború utáni, kicsit nehézkes garnitúrát, az emlékezetes népbútort azóta évről évre a bútorcsoportok tízezres sorozatai követték. Huszonkét esztendő alatt majdnem egymillió bútorgarnitúrát szállítottak le. A külföldi piackutatás diktálta a gyártmányfejlesztésnek az igényt és a feladatot. A gyár egésze fokozatosan olyan beruházási programot realizált, hogy ma az aradi bútorgyár mellett, a vásárhelyi az ország legjelentősebb és legnagyobb bútorexportra termelő vállalata. Az utóbbi években hozzávetőlegesen 250 bútortípus gyártását rendszeresítették. Ülőbútort, fekhelyet, asztalokat, aztán a legkülönbözőbb lakás-, iroda-, iskolabútort, a könnyű, áttört, mozgatnaegész bútorfalakra, egyedi darabokra, komódra, vitrinre, karosszékre, könyvszekrényre. Ma rendszeres kereskedelmi kapcsolata van a gyárnak a szovjet, lengyel, magyar, csehszlovák, mongol bútorforgalmazó vállalatokkal, osztrák, angol, francia, nyugatnémet cégekkel, szállítottak például Hollandiába, Svájcba, Svédországba, Norvégiába, Dániába, Írországba, Máltába, Kanadába, Izraelbe, az arab országokba. 1951-ben a gyár termelésének 3 százalékát irányították exportra. Jelenleg az egész gyártelep össztermelésének 98 százalékát exportszerződések kötik le. ...Épül a házi reprezentációs kiállítási csarnok, a vásárkötések színhelye. Az idenyíló emeleti folyósok, a süppedős szőnyegek, az elegáns irodák, halk és előzékeny, csinos titkárnők — mindez nem a tulajdonképpeni gyár. Ez a gyártmányvizsgálat, az árufölbecsülés, az értékesítés, a szerződés-előkészítés, az eladás szakterülete. A gyár az merőben más... A gyár énnekem egy kicsit ma is , rengeteg faraktár, bútorcsontvázak halmaza, otthonosan áttekinthetetlen, összevissza udvarrészek, rakodók, gőzt pöfögő, sustorgó szárítókamrák sora, mindenütt forgács, fűrészpor, fahulladék, a régi gyári hordalék. Ahol minden ismeretlen, de mégis minden megőrizte a tegnapot, megőrizte ma is, a kékes fények, búgó levegőcserélők, zümmögő forgács- és porelszívók, a csöndesen futó villamos targoncák, a sivító automata másolók, csiszolók, fúró gépcsodák közpette is, föllelni az ismerős „izeket”, a kisműhelyek enyvszagát, a fatelepek gyantás, csersavas, kesernyés leheletét, a körfűrészek, a gyalu- meg a marógépek, a kelelés, a cinkolás sok-sok csattogó zaját, kedves zakatáját, kattogását és a megüőtt, németből eszkábált mesterszavakat, amelyeket még a hajdani céhműhelyben tanultak a dédapák. A máglyába rakott rengeteg 1. A bebútorozott világ MAROSI BARNA riportja Marx József felvétele 1972. MÁRCIUS 1., SZERDA NEM VÁLLALTA AZ ANYASÁGOT Egy fiatal ember halála mindig megrendítő. Megrendítő és igazságtalan. Mert már sohasem bontakoztathatja ki azt, ami tehetségben, alkotni vágyásban csiraként benne szunnyadt, nem adhatja tovább utódainak önmaga legjavát. Mennyivel megrendítőbb annak a fiatalaszszonynak a halála, akinek azért kellett elpusztulnia, mert nem vállalta a testében megfogant élet világrahozatalát. Az a gyimesfelsőloki fiatalasszony, aki Ilie Anica kezére adta magát, nem vállalta az anyaságot, nem adta tovább az élet szikráját. Pedig az életre hivatkozott, arra, hogy nem hajlandó feláldozni fiatal éveit a gyermekgondozásra. Sírját azóta idenőtte a fű és Ilié Anica is megkezdte büntetése letöltését, amelyet a Csíkszeredai bíróság mért rá. A vádlottak padján Ilié Anica mellett ült egy idős nő is, aki három fiatalasszonyt vezetett el lelkiismeretlen és pénzéhes ismerőséhez, s a kapott összegen osztozott vele. Sőt, saját leánya életét is kockáztatta, kétszer is rábeszélte a kétgyermekes, beteges asszonyt a barbár beavatkozásra. A fiatalasszony életét mindkét esetben csak a gondos kórházi kezelés mentette meg. Betegsége miatt törvényes úton is kérhette volna terhessége megszakítását, de anyja biztatására inkább Uie Anica „segítségét“ vette igénybe. Hogyan minősíthetjük az idős asszony magatartását? Miért veszélyeztette leánya életét és unokái sorsát? Tudatlansága az ok? A vádlottak padjánteljesen összetört, megértette tettének embertelenségét. De hogyan gondolkozhattak azok a tíz-tizenkét osztályt végzett, a mi társadalmunkban felnőtt fiatalasszonyok, akik a comanesti-i Trotus vendéglő háromelemis takarítónőjének, Ilie Anicának az „orvosi beavatkozását“ kérték? Nem emlékeztek már vissza arra, amit a líceumban az emberi szervezetről és a higiénia elemi szabályairól tanultak? Nem hallották talán már sokszor, hogy az illetéktelen beavatkozás egész életükre tönkre teheti őket, hogy belehalhatnak? Talán ősanyáik babonás hitével bíztak a kuruzsló asszony „tudományában“ ? Ők maguk sem tudtak egyértelmű választ adni a bírák kérdéseire. Az élet azonban válaszolt, egy fiatalasszony halálánál riasztóbb figyelmeztetést nem adhatott volna azoknak, akik megszegik törvényeit. Kovács Erzsébet