Előre, 1974. május (28. évfolyam, 8234-8259. szám)
1974-05-01 / 8234. szám
ELŐRE 2. oldal a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja HÁNY ÖNÖKNÉL (Folytatás az 1. oldalról) bár feladataink tavalyhoz képest újabb 30 százalékkal növekedtek! Egyelőre még a régi, téglaépületekben sétálunk, amelyek ma már ipartörténeti szempontból is nagyszerű események szemtanúi voltak: itt született meg valamikor a bukaresti kohászipar, de innen indult útnak, pontosan 25 esztendővel ezelőtt, 1949 május elsején az első román Diesel-motor is, a 25 lóerős TN—60. — Emlékszem, milyen izgalom előzte meg a TN—60 bemutatkozását — idézi fel azokat a hősies napokat a legidősebb Turcu testvér, Marin. — Tudomásunk szerint addig hazánkban csak egyszer próbálkoztak Diesel-motor gyártásától, Nagyváradon, de a kísérlet eredményéről már hallgat a krónika. Elképzelheti, hogy mindenki, az egész gyár munkaközössége milyen büszke volt, amikor a próbapadon ütemesen, szépen felbúgott a motor... Lényegében a Timpuri Női abban a percben vált igazán nagyüzemmé. — Azóta hány Diesel hagyta el az üzem kapuját? — Számításaink szerint 60 000 — felel Turcu Marin helyett Ioan Breazu —, na meg 60 400 kompresszor. Azokról se feledkezzünk meg, hisz mindenik típusát a mi koncepciós osztályunk képzelte el, valósította meg. — Szerintem — szól közbe a középső Turcu, Alexandru — nem annyira ezek a számok az érdekesek, hiszen a mennyiség jórészt kapacitás kérdése, inkább azt hangsúlyoznám, hogy ma már 4 lóerős motortól 120 lóerősig a legváltozatosabb típusúakat gyártjuk, ami a munkaközösség magas műszaki-technológiai képzettségéről vall. Hasonlóan kompresszorokból is, a 240 lló kapacitástól a 10 m3/ó kapacitású óriáskompresszorig számtalan méretűt gyártunk. Nem nehéz kitalálni, mire használják a motorokat, hol van szükség viszont a kompresszorokra? — A már illendőség kedvéért is a harmadik Turcura Vasilére nézek. — Ült már vonaton? Persze, hogy ült. De nem tudta azt, hogy a mozdony — legyen az Diesel vagy villamos meghajtású — szíve a mi kompresszorunk Látott már nagy öntözőberendezést? Ott is a mi kompresszorunk dobog. Ismeri az aranyérmet nyert román fúróberendezést? Annak is a TN-kompreszszor a szíve. Termékeinket különben a világ 30 országában ismerik és becsülik. S mi büszkék vagyunk erre. — Negyedszázaddal ezelőtt május elsejét az első román Diesellel tisztelték meg. Most mivel készültek? — Maradjunk a motoroknál — veszi át ismét a szót a szakszervezet elnöke. — Május elseje tiszteletére kezdtük meg a 120 lóerős Dieselek sorozatgyártását, ugyanakkor terven felül 1 900 000 valutalejt bevételeztünk exportból, s természetesen újabb lapokat téptünk le a versenynaptárról. Munkaközösségünk határozott célja ugyanis az, hogy már az elkövetkező hónapokban, hazánk fasiszta iga alóli felszabadulásának 30. évfordulója, a párt XI. kongresszusa tiszteletére olyan előnyt szerezzünk a tervvel szemben, hogy jövő év június 30-án jelenthessük a pártnak, személyesen szeretett főtitkárunknak, Nicolae Ceaușescu elvtársnak, hogy teljesítettük vállalásunkat, hat hónappal határidő előtt az ötéves tervet. Elnézem a három önző, a Turcu-testvérek határozott, magabiztos mozdulatait. Nincs bennük semmi különös, s mégis Órájukat — jelképesen, persze — naponta ők is átállítják, mint mindenki az üzemben, amely — bár ipari tevékenységének centenáriumára készül — nevéhez illően lépést akar tartani a korral, részese akar lenni, mint eddig is mindig, munkásosztályunk nagy, országos erőfeszítésének. Már csak gondolatban kérdezem meg őket: — Hány óra, elvtársak? — Hányadika, akarja kérdezni? — helyesbítenek mozdulataikkal. MUNKATÁRSAINK JELENTIK 1 | # ÁJ | A | T IS AZ ORSZÁGBÓL | VÁLLAL | UIV| A SZÓ ÉS TETT tűzerődben eltöltött napok emlékeit két füzetnyi jegyzet őrzi, amit néhány írásomban elmondottam csak kis hányadát képviseli a Vörösacélon szerzett élményeknek. A megíratlanok közül, íme, még kiválasztottam egyet. A hideghengermű karbantartó részlegén szakszervezeti csoportgyűlésen vettem részt. Schier József VÖRÖS ACÉL mester, Lalu Nicolae lakatos, Gozob Ion csoportvezető, Borán Ion mérnök arról beszélt, hogy a május elseje tiszteletére tett vállalásokat miként teljesítik a csoport tagjai, milyen munkaszervezési intézkedésekre van szükség, hogy állják adott szavukat. Semmi rendkívüli eddig. Volt azonban a gyűlésnek egy olyan pillanata, amely jelképessé válhat az üzem dolgozóinak egészére. Ionita Valeriu mondotta: — Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a szocialista munkaversenyben egyre többen érnek el kiváló eredményeket, de ugyanakkor azt is el kell mondanunk, van néhány olyan munkatársunk, akik a gyűléseken szívesen beszélnek, ígérnek, azt gondolná az ember, hogy íme máris láthatjuk kik lesznek a verseny győztesei. Csakhogy, közeledik az ünnep, s az illetők nem szerepelnek az élenjárók listáján... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne beszéljenek az emberek a gyűléseken, hanem azt, hogy aki hallatja a szavát az mutasson példát a munkában is, így szoktuk mi ezt meg, így képzeljük el a gyári demokráciát... Főleg azokra a fiatalokra gondolok, akik a múlt gyűlésen felszólaltak az energiatakarékosság ügyében és aztán nem tettek semmit ezért, vagy azokra, akik különböző hazafias munkákra serkentettek, de nem voltak ott, amikor kimentünk... Nos, egy szó mint száz, tanulja meg mindenki, hogy szava és tette között ne legyen különbség. Csak így lesz méltó tagja közösségünknek... Nos, az „a néhány fiatal", akit aztán név szerint is megemlített Ionifa Valeriu, úgy érzem, sok mindent megértett, ami az üzem munkaközösségére jellemző: az adott szónak aranyfedezete van itt, mert a közvélemény eleve nem tűri meg a látszat ígéreteket, a fölösleges szólamokat. Tettek — csupán ezeknek van hitelük az üzemben. Éppen ezért, a május elsejét köszöntő eredmények — 800 tonna acél, 500 tonna hengerelt áru, terven felül — a vállalásoknak, az adott szónak megfelelően születtek meg. A statisztikában május első napján 5,5 millió lej értékű többletet jegyezhettek be az össztermelési terv, 6,5 millió lej értékű többletet az árutermelési terv mutatóinál... Szándékosan őrizgettem ezeket a tényeket, adatokat jegyzetfüzetemben, hogy május elsején, a munka ünnepén, ezzel zárjam a vörösacéli élménybeszámolómat. Munkásosztályunk e hős csapatának becsületes helytállásáról, munkaszeretetéről szólva, úgy érzem, ennél meggyőzőbb érveket úgy sem találnék. Hétköznapi hőstetteikről írtam főként, tetteikről s nem szavaikról. Úgy, ahogyan ők szeretik. A A ZÁSZLÓ NÁLUNK MARAD teremben ünnepélyes csend honol. Amikor olvasni kezdik a köztársasági elnöki rendeletet, a gyűlés résztvevői valamennyien talpra állnak, feszült figyelemmel hallgatják végig a megtisztelő üzenetet. A téesz immár harmadszor nyeri el a Munkaérdemrend I. fokozatát, s az idén az ország legjobb termelőszövetkezetének járó versenyzászlót is a szalontaiaknak SZALONTA ítélik oda. Aztán még hatszor verődnek össze a tengerek, az öröm, a jogos büszkeség megnyilvánulásaként. Az országos legjobbaknak átadják a vörös selyemzászlókat, okleveleket, a kiváló cukorrépa termésért, a legnagyobb baromfihús hozamért, a legmagasabb gyapjúnyírási súlyért, a kitűnő tej-, marhahús- és tojástermelésért. Hát igen, ez Szalonta. A legeslegjobb felső fokának jelzője nemcsak egyetlen egyszer hangzik el. Ezek az emberek a gazdálkodás minden területén csúcsokat érnek el, csúcsokat döngetnek. Az országos versenyzászló — vándorlobogó —, de az bizony örökre itt marad — ezt kiáltozták lelkesen az ünnepi összejövetel részvevői, amikor Czégé Sándor, a téesz elnöke átvette a magas kitüntetést. Most is tehát, erre az évre is, elkötelezték magukat az alföldi nagy mezőgazdasági üzem tízezer hektárjának gazdái, ők már az ötéves terv utolsó esztendeje termésének betakarítására készülnek. Négy év alatt teljesítik vállalásukat. Terven felüli ráadásuk a következő: 5000 tonna cukorrépa, 1000 tonna burgonya, 2000 tonna hús, 2000 hektoliter tej, 30 tonna gyapjú, 2 millió tojás. „Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben...“ Igen, ilyen volt valaha a szik, mely a nádast körülvette. Ennek a földnek 1500 hektárját most bővizű csatornák és vezetékek permetsugarai teszik termékennyé, nem fűszál, dúslevelű lucernatövek sarjadnak a hajdani kopár sziken. Major György, a téesz, s talán az ország legjobb juhásza egyszerű szavakkal mond köszönetet a magas kitüntetésért, s befejezésül megfogalmazza a magas társai nevében az ígéretet is: a megtiszteltetésre válaszolunk, mindent elkövetünk, hogy feladatainkat teljesítsük és a tervet túlszárnyaljuk. A gazdaság olyan feltételeket teremtett a nagy hozamok elérése érdekében, amelyek valóban a bőség forrásává változtatták a végtelen zónát,é s olyan emberek birtokolják a műszaki adottságokat, akik hozzáértéssel és végtelen szorgalommal látnak hozzá munkájukhoz az esztendő minden egyes napján. Mintha valaki beintett volna... egyemberként állott talpra a terem földműves közönsége, amikor az elnöknek átnyújtották a versenyzászlót. Ez a pillanat beszédesen jelképezte a szalontai gazdaság tagjainak egész hozzáállását. Egyszerre lépni, egyöntetűen cselekedni, válaszolni a jó vezetés hívására, önként vállalt munkafegyelemmel eleget tenni bőhozamot teremtő „parancsolatoknak“... Sohasem meghátrálni és mindig többre törekedni. • Örökre itt marad a versenyzászló — hangzott az ígéret. S kik aranykalászos, kincses rónasággá változtatták a sziket, már most gondoskodnak arról, hogy a ma Szalontájának holnap is folytatása legyen. A téesz idősebb nemzedéke lelkiismeretesen törődik az utánpótlás képzésével. Halász Imre, a vereshajú brigádos például Péter Ferenc csoportfelelőst neveli utódjául, azért, hogy szakértője legyen a gépeknek, jártasságra tegyen szert a kémia világában, ismerje az öntözéses gazdálkodás fortélyait. S Halász Imréhez hasonlóan cselekszenek a téesz szakemberei, élükön Ilyés Sándor és Cociubei Teodor főmérnökökkel és a nagyüzem többi vezetőivel, így állandósulhattak Szalontán eddig is a kivételesen szép megvalósítások, s így adják tovább tapasztaltabbak fiatalabbaknak a korszerű gazdálkodás stafétabotját. Örökre itt marad a versenyzászló? Úgy legyen, ahogy munkájukkal a téesz tagjai kiérdemlik. A FIATALOK KÖZÖTT 7 ország valamennyi lakosa — felnőttek, gyermekek, férfiak, nők, öregek, fiatalok, románok, magyarok és más nemzetiségűek — egyaránt kiveszi részét a nagy szocialista munkaversenyből. Az áldozatkész, kitartó, okos munka eredménye nem marad el: hazánk hatalmas ütemben épül, egyre inkább valóra válnak dolgozó népünk célkitűzései. Az előbbi CSÍKSZEREDA felsorolásban szó esett a fiatalokról. Szenteljük hát nekik ezt az írást, már csak azért is, mert május elseje a tavasz, az újjászületés, megfiatalodás évszaka, legszebb hónapjának első napja egy kicsit az ő külön ünnepük is. Hargita megyében járva, a legilletékesebbhez, Fábián Andráshoz, a megyei KISZ-bizottság első titkárához fordultunk adatokért. Volt mit jegyeznünk. A megye 33 000 KISZ-tagja, de a többi fiatal sem kímélte erejét a fő célkitűzés, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom felépítése Romániában, megvalósítása érdekében. A legnehezebb feladatok előtt sem hátráltak meg, mindenkor becsületesen helytálltak. Valamennyi fiatal részt vesz a KISZ KB kezdeményezte: az ifjúság aktív tényező az ötéves terv határidő előtti teljesítésében elnevezésű versenyben. Vállalták, hogy ebben az esztendőben 6,5 millió lejes többlettermelést érnek el, ezen kívül 700 tonna különleges acélt, 2500 köbméter deszkát, 40 millió lej értékű konfekciót állítanak elő. Az ifjú kommunisták, az öntudatos fiatalok kötelességüknek érzik felébreszteni a hivatástudatot azokban, akik még nem illeszkedtek be tökéletesen a kollektívába, akik még nem értették meg a munkafegyelem, a kitűzött feladatok megvalósításának jelentőségét. E célt szolgálja számos ötletes és eredeti kezdeményezésük, mint például a Csíkszeredái kötöttárugyárban elindított „mikrofonnal a késők között", vagy mint az udvarhelyi bútorgyár fiataljainak „dolgozzunk egy napot megtakarított anyagokból” mozgalma. Munkaidő után sem pihennek meg Hargita megye ifjai. Az utóbbi esztendőkben egyre fokozottabb mértékben veszik ki részüket a különféle — helyesebben — valamennyi hazafias akcióból. Május elsejét és országunk történelmének két nagy jelentőségű eseményét — hazánk fasiszta iga alóli felszabadulásának XXX. évfordulóját, valamint a XI. pártkongresszust — köszöntik az elért munkasikerek. Jelen voltak csaknem valamennyi jelentősebb építőtelepen, többek között Csíkszeredában a napközi otthon, Gyergyószentmiklóson a kultúrház, a balánbányai, székelykeresztúri sportpályák építésénél segédkeztek, és nemcsak azért, hogy ez a beszámoló „életesebb“ legyen, hanem azért is, mert a kíváncsiság (a kíváncsiság, hogy saját szememmel is lássam miként dolgoznak a megye szorgalmas, lankadatlan, úgy tűnik, fáradságot nem ismerő fiataljai) elvitt a Csíkszeredai 2-es számú líceumba, amelynek bentlakása már ott áll, egyelőre még vörösben, az iskola épülete mellett. Mint azt már Fábián András elöljáróban elmondotta, és Bartalis Árpád, a líceum igazgatója szavaival megerősítette, a líceum tanulói jelentős segítséget nyújtottak az építőknek. Ott voltak az alapok kiásásánál, valamennyi földmunkánál, sokan az anyagszállítók munkáját könnyítették meg, a kevesebb fizikai erőfeszítéseket igénylő munkákat pedig a lányok végezték. Most pedig, hogy a háromemeletes, 216 ágyas bentlakás felépítése a vége felé közeledik, a környék csinosításán dolgoznak. Parkosítanak, füvet ültetnek, fenyőkkel szegélyezett sétány születik meg kezük nyomán. De hadd adjuk át a szót néhányuknak: Tőke István. Sok mindent bíztak rám. Téglát hordtam, maltert kevertem, néhány napig az alapásóknak segítettem, sőt még a felépítésben is részt vettem. Bármilyen munkát szívesen végeztem, hiszen a bentlakás a miénk is, nem egy társam, jóbarátom fog benne lakni ... Bucur Doina: A fiúk mellett igen sok lány is kivette részét a bentlakás építéséből. Persze, ránk könnyebb munkák hárultak, én például téglát válogattam. A lányok viszont a bentlakás környékének szépítésénél mutatták meg, hogy mit tudnak. Mi ültettük a fenyők egy részét, ami nem is volt olyan könynyű dolog, főleg sok kitartást, türelmet igényelt, az iskola ugyanis sziklára épült, sokszor kellett újraültetni a csemetéket. Bomber Jenő: Az alapok építésénél kaptam munkát, akárcsak Tőke István, én is részt vettem a munkálatokban az első csónyomtól egészen az épület felhúzásáig. Most a futballpálya építésénél segédkezem. Igen, de csaknem elfelejtettem: a líceum diákjai most önerőből korszerű futballpályát építenek és hozzájárulnak tornatermük elkészítéséhez is. A AMIRŐL EGY KITÜNTETÉS BESZÉL... „vörös kikötőben", a forradalmi múltú Galafi-on mindenki természetszerűleg és büszkeséggel beszél a Duna-parti municípium legreprezentatívabb üzemóriásáról, a Kohászati Kombinátról. Az üzemi szakszervezeti bizottságnál először a díszhelyen pompázó zászlóra hívják fel a figyelmemet. A szocialista verseny tavalyi eredményeiért kapták. Országos GALAJI elsők voltak valamennyi ipari egység között és természetesen az iparágban is. A legjobbnak kijáró versenyzászlót s a Munkaérdemrend I. fokozatát a legelső köztársasági elnöki rendeletek egyike ítélte oda nekik. Teljesítményük már csak azért is figyelemreméltó, mert fiatal munkaközösségről van szó. Az első üzemegység, a vastaglemez-hengermű 1966 május 10-én indult be; két év múlva az 1-es kohó, az acélmű és más gyár kezdte meg a termelést; a legutolsó indítás a villamos acélműben történt, amely ez év márciusában adta az első nemesacél mennyiséget. Életkor szempontjából szintén fiatal a kombinát, az átlagéletkor alig 24 esztendő! A fiatalság ellenére harminc országban ismerik a CSG védjegyet, a kombinát 26-szor annyi nyersvasat ad az országnak, mint Románia egész 1938. évi termelése volt. Lenyűgöző látványt nyújt a hosszú kilométereken át nyújtózó füstölgő-dübörgő üzemóriás. A legkorszerűbb berendezések biztosítják benne a termelőfolyamat hatékonyságát, a nyersanyag átlényegülését, megnemesedését. Kevésbé látványos, de az említett átlényegülést a modern gépeknél is jobban elősegítő tényező azonban az itt dolgozó sokezer ember mindennapi munkája. Azoké, akik együtt léptek az üzemmel, együtt nemesedtek és edződtek a galafi-i acéllal. A pártszervezetek és a kommunisták olyan szellemet honosítottak meg a közösségben, mely szüntelenül jobbra törekvésre sarkallja az embereket, megtanította őket a nehézségek leküzdésére, az összefogásra és helytállásra. Arra, hogy csakis a becsülettel végzett munka ad értelmet és szépséget az egyén életének, biztosítja társadalmunk gyors fejlődését, az ország gazdasági erejének és hírnevének gyarapodását. Az okos műszaki és munkaszervezési intézkedések, valamint a korszerű technológiák alkalmazása mellett ez a nagyszerű csapatszellem ,a feladatok iránti magas felelősségérzet volt a záloga az összes eredményeknek. E szellem, a szocialista öntudat bíbora, ragyog a versenyzászló vörös színében. A versenyzászló és a kitüntetés átnyújtása ünnep volt a kombinátban. Olyan emlékezetes esemény, amely újabb, még nagyobb sikerekre ösztönözte a munkaközösséget. Az ez alkalommal a párt Központi Bizottságához, személyesen Nicolae Ceausescu elvtárshoz intézett táviratukban kifejezték azt az elhatározásukat, hogy a pártfőtitkár személyes példáját követve, megvalósítva a tőle kapott rendkívül értékes és pontos útmutatásokat, maradéktalanul teljesítik tervfeladataikat és vállalásaikat. Ezek a vállalások pedig hűen tükrözik a kollektíva erejét, hozzáállását, pártos viszonyulását a megnövekedett feladatokhoz. Egyebek közt egész évre 25 000 tonna acél előállítására vállalkoztak terven felül. Nos, május 1-ig sikerült a 30 000 tonna! Az elektromos acélmű második A FÉNYÍRÁS MŰVÉSZETE cím egy kifejezés kissé önkényes fordítása: a kolozs-vári művelődési háznak a felszabadulás tiszteletére rendezett s a május elseje előtti napokban megnyílt művészi fényképkiállításáról van szó. A „fotografica" kifejezést a kiállítás hirdetményéről azonban ezúttal kissé semmitmondónak érezném KOLOZSVÁR a megszokott fénykép szóval visszaadni. A képek többsége valóban fotografica, mondhatnánk úgy is, hogy a fény grafikája. Derűs, kellemes, üdítő kiállítás, igazán május elsejei hangulatú. Hármas téma fogja egységbe az egész kiállítást: az építés története az első, a gyermeki szem lírája a második, és az idilli tájé a harmadik Milyen sokszor birkóznak festők, grafikusok és fényképezők is az építkezések pátoszával és bizony a birkózás gyakran gyötrelmes. A mű, a szerkezet, a konstrukció gyakran eltörli képeiken az emberi mozzanatok látószögét. Az arányok érzékeltetése, a szilárdság, az erő viszszaadása olykor öncéllá válik, vagy pedig ember és alkotása egy teátrális pózban híradó mozis ékesszólásban egyesülnek. Nos, ezen a mostani kiállításon ezeken a fényképeken, amelyek erőművek duzzasztógátjait ábrázolják, vagy választékos eleganciájú, magasba törő szerkezeteket, épülethomlokzatokat, sajátos, átszellemült munkagesztusokat végző emberek sziluettjeit, árnyképeit, azaz fénymetszeteit — birkózásnak, küzdelemnek és teátralizmusnak nyoma sincs. És a képvilág öncélú létének a modern kiállításokon annyiszor szorongató látomása is elkerüli most a művész és a néző látómezejét és élményeinek síkját. A keresetlennek ható és mégis mélyen kitanulmányozott látószögek olyan művészekre vallanak, akik meghitt, bensőséges viszonyban vannak ezekkel az alkotásokkal és létrehozóikkal Nem nyilatkozatok ezek a fényképek, hanem baráti közlések. A munkát, a dolgozó, az alkotó ember lélektanát és látásmódját belülről, sajátjukként ismerő emberek tanulmányai ezek, akiknél a munka és az építés témája csakis a szépség, a meleg fény játékainak átszellemítő derűjében válik jelképpé. Nem önmagának, hanem a benne gyönyörködő ember lelkületének a kifejezésévé. Jellemző, hogy még az olyan formai játékok is, amelyek hajdan a fényképészeknél a gépszörnyek félelmetes összefüggéseire utaltak — mint amikor például egy acélszerkezet bizonyos irányból nézve pókhálónak tűnik — itt bizakodó ötletté válnak: az acélpókhálóba nem az ember akad bele, hanem a távolság, a végtelenség, az lesz általa az ember zsákmánya. És a sok gyermekfénykép sem édeskés gyönyörködés, nem merengő édesgés, hanem forró, jövőt vállaló, komoly bizalom kifejezése, és a természeti tájakban is nem a kuriózumok, nem növények, kövek, állatok fontoskodóan titokzatoskodó szeszélyes alakjátékai uralkodnak, hanem a munka után erőgyűjtésért barangoló ember feloldódása, elmélyedése, fény, domborzat, felhő, erdő, mező hangulat játékaiban. Május elseje — annyi egyéb mellett, annyi más ünnepi vonatkozás mellett, ez a nap a gyárak, a vas és acélvilág emberének, azaz a munkásnak a találkozása erdő, mező leheletével, fény, fa, föld, víz csókjával. Ez a találkozás, ez az egymásra találás a történelem egyik legderűlátóbb jelképe. S ezért a fénnyel operáló művészek csoportja méltán írhatta volna fel kiállítása homlokzatára a hajdani napórák jelmondatát. Csak a derű óráit számolom! LÁSZLÓFFY ALADÁR munkásvirág A kéz öt ujja nyílik ebben a kertben: munka. A kéz öt ujja, ötmillió ujja, mely megragad s megolvaszt, megtör-termékenyít alvó földdarabokat: vasat, cementet, kenyeret — a kéz ötmillió, ötvenmillió ujja, mely megragad, megtart szerszámot, zászlórudat, a kéz annyi millió virágszála, mely minden emberi arcot megsímogathat, a kéz öt ujja nyílik ebben a kertben: munka. Nyílik, virágzik, megöregszik, fürdik habban, savban, olajban, gyermekcsókban, hazai folyók szívében s földmélyi forró fekete porban, fürdik tűzben és indulatban, a kéz öt ujja, szerelem s szabadság virága, embervirága a történelemnek. A kéz öt ujja, egyetlen virág, mely maga tartja, viseli, hordozza hátán kertjét, országát, anyaföldjét: munkásvirág. kemencéjét három hónappal a kitűzött határidő előtt adták át és így az ország felszabadulásának XXX. évfordulójáig 15 000 tonnával több nemesacélt kap Galafiból a nemzetgazdaság. Nem tette elbizakodottakká a siker, az országos elsőség a kombinátbelieket. A pártbizottságtól a szakszervezeti csoportokig, mérnöktől az egyszerű betanított munkásig mindenki azt hangsúlyozza, hogy a lehetőségek és igények fényében magasabbra kell emelniük a mércét, javítaniuk kell és lehet az eredményeken. A kollektíva tehát a továbblépésre összpontosít, a kivívott hírnév öregbítésére törekszik, elsősorban a holnapi teendőkre figyelmez. Elejtett szavakból tudtam meg azt is például, hogy az acélmű 11 százalékkal a beütemezett paraméterek fölött dolgozik, hogy jelentős időelőnyre tettek szert az építők a 4-es kohó és a 3-as kokszoló kivitelezésénél. Az egészséges kollektív szellem megnyilvánulását tapasztaltam a kombinát vezetősége és a szakszervezeti bizottság részéről is. Mindannyian lelkemre kötötték, hogy az ő nevüket meg se említsem a lapban. „Minden eredmény, minden siker az egész közösség együttes munkájának a gyümölcse, s elsősorban azoké, akik a gépek, berendezések mellett állnak nap mint nap". Majd ezer ember volt tavaly a szocialista verseny élenjárója. Lenyűgöző ez a kombinát, de még inkább az munkásainak szakmai és tudati nagysága, az a mód, ahogy mindannyian szívüggyé nemesítik a gépek mellett végzett munkát. V A LEGNAGYOBB HŐSTETT árkastélyok, monumentális épületek falába, fémdobozba zárva, építették be nem egyszer az építők nevét. Talán az utókornak szánva, talán csak mert az ember az építés hosszú ideje alatt annyit adott önmagából, annyi áldozatot hozott a nagy mű megteremtéséért, hogy többé már nem tudott végleg elszakadni tőle. BESZTERCE Malterszagú, friss fal tövében állok, fölöttem vasbeton tető. A besztercei új üveggyár egyik súlyos és mégis könnyedén nyújtózkodó vasbeton csarnoka a befejezéséhez közeledik. Mellettem egy kőműves, az imént kiabálták le az állásról. Malterszagú ő is, átázott munkaruháján cementes mészfoltok. Keze érdes, mint a naptól szikkadt föld, millió egymásra rakott tégla, vakolókanál, kőműves szerszámok jegye és nyoma ez rajta, ömlik az eső. De az építők nem hagyják félbe a munkát. Nem hagyhatják, mert megfogadták, hogy az új gyárat egy hónappal a határidő előtt fejezik be. Nem június 30-án, hanem májusban adják át a termelőknek. Ezt fogadták a besztercei építők és szavuknak állnak, mint ahogy szavuknak álltak az új ipari platform többi nagy egységeinek határidő előtti átadásában. És szavuknak fognak állni az építőanyagipari berendezéseket gyártó üzem második nagy csarnokának, a naszódi textilüzemnek az építkezéseinél. Itt áll mellettem az ember. Neve Kardán András. Csak magyarnémegyei, vagyis faluról való, ahogy ő mondja, Besztercén, Désen, Kolozsváron, vagy Brassóban, szóval a nagyvárosokban, csak épített, üzemeket és gyárakat, megyeházakat és új lakónegyedeket éppen egy negyed évszázadon keresztül. Brigádjának összetétele több mint tíz esztendeje változatlan. Nagy az egyetértés, az egyetakarás. Egy faluból valók szinte mind a tizennyolcan. Forrai Gergely, Falatkás János, Füstös Pál, Forrai András, Forrai Mihály — sok ilyen nevű van a faluban — és a többiek egyformán gondolkoznak, egyformán tudják, hogy hamarabb kell teljesíteni a nagy tervet, hallják itt a munkatelepen, olvassák az újságban, hallgatják a tévében, mikor az ország első embere, pártunk főtitkára beszél erről. „Ilyen emberekkel szorítjuk mi le a határidőket — mondta korábban Pop Joan, az üveggyár munkatelepének főmérnöke — mint Kardán és brigádja, az ilyen emberek kezemunkája a biztosíték arra, hogy a gyárak, üzemek hamarabb indulnak be, sok millió lejre rúgó termelést valósítanak meg terven felül, az ötéves terv négy és fél év alatti teljesítésének újabb aranytartalékait.“ — Hogy mennyit végeztünk a múlt hónapban ? — ismétli a kérdést Kardán András. — A tervet a brigádban 131 százalékban realizáltuk, ebben a hónapban megint meglesz a 130—134 százalék. A brigádban minden nap, minden hónapban meg kell legyen ez a többlet, így szoktuk meg, így szeretjük. — Mi az, amit még szeretnének ? — Hát szerettük volna, ha falunkhoz közelebb dolgozunk, hogy ne hányódjunk annyit életünkben, de ugye a mi munkánk nem olyan mint a cipész, vagy a szabómesterség, hogy ülünk otthon a melegben. A mi munkánk hányódással, fázódással, fagyoskodással jár. De azért olyan munka, hogyha az ember benne van, már nem gondol többet másra, elfelejti gondját, elfelejti baját, s az idő múlását sem érzi... Pedig ugye immár 51. évemben járok. — Mikor hagyja abba az építést ? — Csak ha muszáj lesz, ha ő hagy el engem. Az igazi építő már nem tud végleg elszakadni a falaktól, amibe annyit épített bele önmagából. Ennél a csarnoknál olyan nagy telet fogtak ki, hogy kályhák körül melegített homokkal dolgoztak, hogy a beton ne fagyjon meg; a dési gyárnál 36 órát tartottak ki egyfolytában a brigáddal, amikor a betonpucolást végezték, mert azt nem lehetett abbahagyni, s nem tudná összeszámolni az éveket, amelyekben naponta 10—12 órát dolgoztak megállás nélkül a munkatelepeken, hogy mielőbb befejezzék a művet. Ma már nem falazzuk be, nem őrizzük meg az építő nevét az utókor számára, de belefoglaljuk az újságok napi tudósításaiba, a rádió, tévé híradásaiba. Hány ilyen névtelen hőssel találkoztam csak magam az ország száz meg száz építőtelepén. Mennyi hangtalan, póztalan, igazi emberi odaadást, erőfeszítést láttam. Megírtam és megírom, valamennyit. A nap nap utáni névtelen helytállás nem látványos, de talán a legnagyobb hőstett, a hőstettek között. 1974. MÁJUS 1., SZERDA