Előre, 1975. június (29. évfolyam, 8568-8592. szám)
1975-06-01 / 8568. szám
4. A DUNA ÉS A PIROS NYAKKENDŐ Dél van, a hajó bődül egyet, elválik a rakparttól, s megindul felfelé a Dunán. Mögötte maradnak Tulcea házai, a modern központ, a halászkikötő. Szép vasárnap, enyhe az idő. A kényelmes, modern hajó gyors, de nyugodt tempóban eszi a vízi kilométereket. Többemeletes, úszó váróterem. Csendes, biztonságos. Néhány évvel ezelőtt ugyanígy jöttem felfelé a Dunán egy másik hajóval, egy tengerjáróval. Galați felé tartottunk. 1970 júliusát írtuk. Az ország már nagyjából magához tért az árvízdöbbenetből, a folyók már régen hazatértek a medrükbe, de a Duna-delta helyén még tenger volt. Sulinánál nehezen vette tudomásul az ember, hogy vége a nagy sós víz birodalmának. Fák koronái, távírópóznák, házak álltak ki a zavaros folyadékból. Akkor is vasárnap volt éppen. .. Egy lipován halászfalu mellett húzott el hajónk, csökkentett sebességgel, nehogy az általa kavart hullámok összerombolják azokat a házakat, amelyek térdig, hónaljig a vízben álltak, s amelyeket úgyis a végsőkig megviselt az özön... Egyik ház úszómedencévé változott udvarán egy kislányt pillantottam meg, derűsen integetett a hajónak... egy deszkapallón állva. A kislányon fehér blúzocska vált, kék rakott szoknya, és frissen vasalt pionírnyakkendő. Több, óceánokon edződött hajóstársam felsóhajtott. Mintha a megtestesült emberi méltóság integett volna felénk a kislány képében. Mit számít, hogy árvíz van, hogy a konyhakályhában halak úszkálnak, ez még nem ok arra, ha eljön a vasárnap, ne vasaljuk ki a pionír nyakkendőt. Megbecsüljük az ünnepeinket! Mint ahogyan a hétköznapjainkat is megbecsüljük... pontos, rendes munkával. Igen, árvíz volt, sok bajt, szomorúságot hozó, átkos árvíz. Csakhogy az embert az ilyen „apróságok" nem törhetik le. Nem is törik le. Ezt integette azon a vasárnap délutánon a hosszú útról hazatért hajósoknak a dunamenti faluból az a fehérblúzos, pirosnyakkendős kislány. Nemes László — Az esztergapadok öreges zörgése mintha sűrűbbé tette volna a rozoga műhely homályát. A mesterem, idős esztergályos, Andrási Dénesnek hívták, mögöttem dolgozott. Nem láthattam, mikor néz, s mikor nem. Szálka-természetű szigorú ember volt, nagy kedve tellett a fiatalok mozgatásában. Úgy csinált, mint ahogy vele tettek annak idején. Nem tűrte maga körül a szájtáti álldogálást. Dolgoztunk szó nélkül. Olykor élesen csikordult a beszorult fémdarab. A mester hátamba fúródó tekintetétől — vagy csak én éreztem úgy, de örökké — megcsappant figyelmemet azt se tudtam hova-mire fordítsam. Erre a vénséges masinára inkább vagy a föl-fölbuzgó örömömre: végre sikerült, bent dolgozhatom a vállalatban. Csattanás!... Zsibbadtan meredek az eszterga késre: eltörött. A vér mintha mind egy cseppig elszivárgott volna belőlem, aztán forrón föl a nyakamba, az arcomba, a fejem búbjáig égetett. Leizzadtam... Körülsunyítok, de hisz a füle botját sem mozdítja senki, szuszszantam föl. Leállítom a gépet, szedem ki a csonkot; egyszercsak a mester hangját hallom. Keze a vállamon: — Pistuka, érzi, ugye milyen huzat van?... Na, menjen nézze meg hátul a lappancsot, bizonyára valamelyik nyitva felejtette. — Mindezt komótosan, a világ legtermészetesebb hangján. Mégsem vette észre, naivkodtam nagy igyekezettel a padlásfeljáróhoz... De térültem is rögtön. Nemhogy nyitva, de nagy lakat volt a lappancson. Mondom az öregnek, onnan nem jöhet. — Nem-e, — szegzi nekem András Dénes bácsi, de a tekintete úgy szúrt, akár a gúnnyal villantott kérdés. — Pedig azt hittem, a huzat vitte le a kését. — Erre aztán robbant a műhely, a kacagás csak úgy rázta a pókhálós ablakokat, mindenki rajtam mulatott... így kezdtem — fordítja a mába a szót Fábián István, a Tehnoutilaj, a székelyudvarhelyi élelmiszeripari Felszereléseket Gyártó Üzem főmérnöke. Huszonhárom év távolából eleveníti föl a kezdeti időket. Kérdéseim a negyedszázada, 1950 májusában alapított fémipari termelőszövetkezet „hőskorából" merítenek emlékeket, el nem feledhető élményeket. Biztos vagyok abban, hogy a legilletékesebbek egyikétől érdeklődöm. Fábián főmérnök életútja egybe forrott az üzemével. A hajdani szövetkezet a negyedszáz év alatt fémipari nagyüzemmé terebélyesedett. Fábián István pedig munkásból mérnökké emelte önmagát. amit a mi h Miseimis ÉRDEMES mm LM Filmklub? Az a Schnedarek! — felelték kérdésemre marosvásárhelyi kollegáim. S mivel az ember mindent kitervelhet előre, ha kiszállásra megy, csak azt nem, hogy kit talál otthon mindazok közül, akik érdeklik, két napig törhettem a fejem a talányon: a filmklub rossz-e, amelyet egyetlen személlyel azonosítanak, vagy a szóbanforgó kollegák nem értenek a filmhez? Ez utóbbi ígérkezett valószínűnek. Századunk gyermeke, a hetedik művészet sosem egy emberé, műfajilag szintézis-jellegű, technikai kivitelezése pedig annyiféle szakmát igényel, hogy nincs az a reneszánsz egyéniség, aki egyedül vállalhatná. „Az-e hát a Schnedarek, vagy...? Vagy sokkal több: pedagógus. Az elegáns szakszervezeti palota második emeleti folyosóján két ajtón olvasható a Cineclub Mures felirat. A kétszárnyú ajtón kopogtatok először: magas, de borotvát még nem látott fiatalember ül egy keverőasztalnál. Egy óra múlva kiderül, hogy Suteu „Sanyika“ még a pionír filmklub tagja, a nyolcadik általánosba jár. A kör odaát ülésezik, a kisebbik ajtó mögött. Kicsi helyiség, de látszólagos zsúfoltsága ellenére igen célszerű, mint később kiderül, tárgyalóterem és nézőtér egyszerre. A szekrény oldalára tűzött ív karton pontosan akkora vetítőernyőnek bizonyul, amely ezen a kis, két-három méteres távon sem rontja a néző szemét. A hátsó ajtó mellett, úgy villanykapcsoló-magasságban, kis, négyszögletes ablak, ott nézeget kifelé a vetítőkészülék. Mellette „a“ Schnedarek, az asztalfőn, a hosszú asztal körül többnyire fiatalok és fiatalabbak: Kiss István, a Metalotechnika technikusa, Mokos Kálmán orvos, az egyetlen idősebb jelenlevő, Balán Vasile Alimentaru-felelős, Telan Traian, az Unirea líceum növendéke, Popa Sorin Arcadiu, a megyei kereskedelmi vállalat tervezője, Baciu Petre, az Electromure? jogtanácsosa, Plesek István mérnök. Később bejön és leül a tanáránál majdnem fejjel magasabb Muteu-fiú, aki itt már Sanyika marad, meg egy nála két fejjel alacsonyabb egyenruhás fiú, ugyancsak nyolcadikos, Chibulcutean Petre, aki filmet kér kölcsön, mert holnap fizikaórán a hangosfilmről lesz szó, felszerelésük van és majd ő vetít. Megkapja a kért filmet, de ottmarad meghallgatni a beszámolót a temesvári tapasztalatcseréről s persze, megnézni a klub újabb produkcióit. ALKOTÓI VITA Schnedarek Ervin fizikatanár érdekes dolgokat mesél „a hazai amatőrfilmezés központjáról, Temesvárról“, amint nevezi. Nem a kétnapos országos találkozó eseményei, vagy a bemutatott filmek tartalmi ismertetése az érdekes, hanem a cselekmény fonalát meg-megszakító műszaki magyarázat, milyen eszközzel, eljárással, filmszalaggal, világítással érik el ezt, vagy amazt a sikerült effektust a temesvári CFR, vagy a bukaresti Hermes filmklub munkatársai? Mit oldhatnak meg a jelenlevők a maguk erejéből úgy, ahogy a temesvári milliméteres filmszalagra volt előhíva, az ember ugye olyan anyaggal dolgozik, amilyenhez éppen hozzájut, amellett a nyolc milliméteres szalag gazdaságosabb, de hát megvannak az ilyen váratlan hátulütői, és szabadidejükben történik az egész... A falon vagy tizenöt diploma, köztük néhány külföldi is. A Lővéri lakodalom, mint folklórfilm, több diplomát is hozott ezek közül. A MUNKATÁRSAK Schnedarek Ervin bemutatja a munkatársait: az ifjú Suteu már egészen önállóan dolgozik. Balán Vasile a kollektíva esztétája, dramaturgja, szép filmnovellát hozott, Popa Sorint az animációs munka foglalkoztatja, ezer részrajzot kellett elkészítenie. A technika: impresszionista festett stabil háttér előtt mozgó árnyfigurák, ők mennek, s a táj elmarad mögöttük. Tehát a teljes negyedórás vándorlás útirányát benépesítette a dombos-lankás réttel, kerttel, kiserdővel, faluval a serdülő művész ecsetje. Schnedarek Ervin elmondja, hogy Bob Calinescunak, az ismert rajz- és bábfilmesnek, aki jelenleg a tévénél dolgozik, levetítette a filmet és Calinescu kísérletképp foglalkoztatni fogja Haáz Sándort, pontos tematikai megbízatásokat ad neki, amint leszerel, s ha megfelelnek, megláthatjuk munkáját az Ezeregy este keretében. ŐSZINTE VALLOMÁS Popescu Paun dokumentumfilmje Marosvásárhelyről a felszabadulás harmincadik évfordulójára készült. Ilyen típusú filmeket egy-egy megye, vagy város, vagy iparág, vagy néprajzi tájegység fejlődéséről sokszor látunk a moziban is, tévében is. A nyugdíjas tanfelügyelő filmje állja a versenyt: szerkezetileg is, mondanivalóját 1952-ben tizenhét évesen, az udvarhelyi fémipari középiskola technikusi oklevelével kért bebocsátást a Gábor Áronról elnevezett szövetkezetbe. ★ Mondaként járja a városban, hogy az egykor Udvarhelyhez csatolt Gyárosfalvát a Székely Támadvár szolgálatában álló fegyverkovácsok, lakatosok lakták. 1600 táján rendre céhekbe általában igen alacsony volt, mert az uralkodó osztályok nemzetiségtől függetlenül, nem törődtek az ország ipari és gazdasági színvonalának emelésével, következésképpen a dolgozók életkörülményeinek javításáva!... Hazánk fasiszta iga alóli felszabadulásával egyidejűleg a szocialista építésre való rátéréssel létrejöttek a feltételek a románok, magyarok, németek és más de portéka a piacon abból, amit ők gyártani tudnak, vagy tudnának. A második év áprilisában megnyitott tömegcikkgyártó présműhelyben cipő- és ablakvasat, sörösüvegkupakot állítanak elő. E nehéz időkben ver gyökeret a Gábor Áron munkásaiban a „semmiből valamit" mersze, önállósága. Az idősebbek jól emlékeznek rá, hogy a napi tizenötezer sörösüvegkupakot lerendezést, amely első volt a városban — így kezdték azt a gyors és jó minőségű munkát, amelyet látva egy alkalommal a bukaresti vendégek „ponthegesztő ördögöknek" keresztelték el az udvarhelyi vasasok egy csoportját. 1952-ben ugyanebben a műhelyben kezdik gyártani Bodrogi András elgondolása alapján az országos feltűnést keltő akkumulátorlemezeket, amely addig importcikk volt. Ezt követően Brassóból, Medgyesről, Marosvásárhelyről, Segesvárról kapnak megrendeléseket. A termékféleségek köre évről évre bővül — szélesedik a piac. A műhelyek egyre szűkebbek, szorítanak a falak. ★ 1952-ben nyolc fiatalt alkalmaztak, köztük az egyik Fábián István. „Technikusi diploma lapult a zsebemben, de gyakorlatom a mesterségben édeskevés, szakmai tapasztalatom pedig úgyszólván semmi — folytatja a beszélgetést a hosszú asztalú, sok székű irodában az üzem főmérnöke. — Végzettségemnek megfelelő beosztásba tehát nem tehettek. Az akkori keretek között a termelés irányítója volt a technikus. Ezt végezte Bartók Lajos bácsi, aki hivatalból az elnöki tisztet töltötte be. Odaállítottak hát a gépek mellé megtanulni a mesterséget. Nyolc éven át munkásként dolgoztam. Számomra szakmában és emberségben ma is ez a nyolc év a szilárd talaj. Igaz, az idő kereke lassabban forgott, az öreg szakik mellett pontos, becsületes munkára szoktunk. Naponta vizsgáztunk helytállásból." A kisipar nyújtózkodása az üzemi termelés felé, a szövetkezet apró léptű fejlődése a város lassú emelkedését jelentette egyben. A szövetkezet mennyiségi és minőségi gyarapodása azonban nem ment zökkenők nélkül. Szakmában és munkaerkölcsökben a régi meg az új feszült egymásnak egy szervesebb fejlődés jegyében. A kezdetek kezdetén esedékes volt már a hat különálló műhely térbeli egyesítése, bővítése. A saját erőből történt bővítések a tátongó rések tömködésének bizonyultak, hiszen nem csupán a fémiparról, egyetlen iparágról volt szó, hanem egy aránylag nagy tájegység iparának megalapozásáról. — 1953 őszén Sebő Jánossal, a szövetkezet planifikátorával a következő évi terv elkészítésére tíz-tizenkét napra Marosvásárhelyre érkeztünk — szövögeti emlékeit szavait Bartók Lajos, az egykori elnök. — Ott tudtuk meg, ismét elestünk a beruházástól. Kettőnk kesergésének egy barátom volt a tanúja, aki a tartományi beruházási osztályon dolgozott. Megszűnt, vagy mi, akkor ő megígérte, ha egy mód van rá, beveszik az egységet a tartományi költségvetésbe. Be is kerültünk egy rubrikába. Idegesen vártuk vissza a Bukarestbe jóváhagyásért fölutazott Serbanescu elvtársat... Madarat fogathattak volna velünk, amikor közölték, közel félmillió lej hitelt kaptunk építkezésre. A terület körüli huzavona után a város szélén kaptunk egy 408X70 méteres telket, ahol aztán felépült a csarnok. A mai helyén. De mire mindennel rendbe jöttünk, két évnegyed letelt, a pénzünk jórésze elúszott. 1954 novemberében fogtunk hozzá az alapozáshoz az egykori Kadicsfalvi réten, a mai ipari negyedben. „Építőanyagról a központi szövetség nem gondoskodott. Mindössze tizennégy vagon cementre kaptunk kiutalást. A beépített negyven vagon nagy részét magunk jártuk ki, szereztük be. Többek között a békási Cementgyártól kaptunk nagyobb menynyiséget. De így sem csurrant, éppen csak cseppent két éven át az építőanyag és a csarnok jóformán még sehogy sem állt. Később a tagság fiatal, mozgékony elemeket választott a vezetőségbe. Az új elnök addig talpalt, jött-ment az országban, szervezett-rendezett fáradhatatlanul, amire kikerült a cement. Attól kezdve folyamatossá vált az építkezés". A felgyorsult időkben pergett le többször is Balassi és Bartók Lajos bácsi között az a párbeszéd, amelynek néhány szava szállóigévé vált. Bartók bácsi a kézműiparos megfontoltságával fordult a fiatalt elnökhöz. — Állj meg Endre egy szóra... — Értsd meg Lajos, nem állhatunk meg egy percre sem, muszáj előre mennünk! — hangzott a válasz. És előre mentek. Udvarhely-szerte „kis gyárnak” kezdték becézni a külső vakolásnál tartó csarnokot. A kis gyárral együtt haladt Fábián István is... Szabó Barna Tehnoutilaj — 1975. Pillanatkép a szerelőműhelyből (Stefan AlbeSCU felvétele) AMATŐR FILMESEK MAROSVÁSÁRHELYEN Sandu Drago? és társai? A beszámolóból rövidesen szenvedélyes dialógus fakad: ki milyen készüléket javít meg, vagy szerel össze az ott látottakból, milyen alkatrészek kellenek hozzá, honnan szereznek egy tranzisztort (nem tranzisztoros táskarádiót, hanem egy darab tranzisztort) egy hangosfilm-berendezés tökéletesítéséhez, satöbbi. A sokféle jelenlevő szakma munkamegosztási lehetőséget jelent. Marosvásárhelyen is megvalósítható a nifezaki önellátás, mert Schnedarek Ervin jól megnézte a Sandu Dragonék házilag kiötölt és kivitelezett praktikus készülékeit... A szenvedélyes alkotói vitába átcsapó beszámolót hallgatva élvezem a jó profi hozzáállást, a lehetetlent nem ismerő munkakészséget, a művészi elgondolások azonnali precíz lefordítását a kivitelező technika nyelvére. Eszembe jut, hogy ismerek filmrendezőt, hivatásosat, aki merészen eredeti — papíron kidolgozott, vagy munka közben kiötölt — képkompozíciójának a keresztülviteléhez akrobata mutatványokat végeztet az operatőrrel, mert neki magának még sohasem volt felvevőgép a kezében. A dialógus igazi filmgyárban is megállaná a helyét. De ezeknek csak néhány keskenyfilmfelvevő amatőr készülékük van, a „hangosfilmet“ két, szinkronizált mozgású szalagról vetítik, mint a filmgyárban a „musztert Temesvárra vitt filmjüket nem mutathatták be, mert csak tizenhat milliméteres filmeket vetítettek le s az övék nyolc Telan Traian a sci-fi megszállottja... — Egy valami hiányzik csak a sokoldalú közösségből — vetem ellen —, a nők... De kórusban cáfolnak meg, igen jókedvűen, s már jegyezhetem is tovább: Trombitás Júlia mérnök, a fotópapírgyár vegyészkutatója vezeti a laboratóriumi munkát, Simonfi Éva fizika-kémia szakos tanár a vegyészeti szaklíceumban, két vegytani oktatófilmjével nyert díjat. S mivel személyesen nincsenek jelen, filmjeik által mutatja a filmklub vezetője be „a másik veteránt, Popescu Paun nyugdíjas tanfelügyelőt, akivel együtt kezdték húsz évvel ezelőtt ezt a hivatássá vált hobbyt, és Haár Sándort, aki a pionír filmklubban kezdte, jelenleg azonban már a helyi pedagógiai főiskola zenetanári karára való sikeres felvételizés után, újoncévét tölti. A villany kialszik, a kisablak mögött megszólal a vetítőgéppel szinkronba hozott magnó. „Hajnalig is vetíthetnénk — mondja a házigazda, Schnedarek Ervin, a többiek lassan elszállingóznak, csak a két pionír marad mindvégig, segíteni és szórakozni. A katonáskodó Haáz Sándor rajzfilmje az első, Két kópé barát a címe, s mintha a Borisz Godunov két huncut korhely szerzetesét helyezte volna a Nyárád, vagy Maros menti tájba, az nem is tudom, hogy mondjam pontosan: kis, vagy fiatal művész, hiszen pionirként kezdte, de három teljes évig dolgozott rajta s több mint tízilletően is, a képkompozíció, a színhasználat, a jól eltalált sajátos helyi jelleg s a meghitt emberközelség tekintetében is. Épp az van benne, amit a hivatásosoktól olykor hiányolunk: az összetéveszthetetlenség. Nem az X-edik rutinriportot látjuk az X-edik városról, hanem szemérmes vallomást, meghitt, személyes látást, amire csak az képes, aki odatartozik. — Profi színvonal — kockáztatom meg. — De nem profi felszerelés — hangzik a válasz—, csak a szívünk és a kezünk. No meg a tudásuk. A műszaki kultúrájuk. S tán nem hibázom mégsem, ha beadom a derekam a vásárhelyi kollegák sarkításának, a felnőtt és pionír szakkör vezetőjének a tudása. De nemcsak a műszaki, hanem a pedagógusi, humanista kultúrája is. Öt éve, hogy Schnedarek Ervin a katedrát felcserélte az ugyancsak katedrának számító pionírházi szakkörvezetéssel. A két kitűnő film, amelyet a pionírokkal karöltve, az ő ötleteiket támogatva egyengetve, munkájukat serkentve, korrigálva, ellenőrizve készített, a V4 segítséget kér és A rádiójelek titkai azt mutatja, hogy nemcsak a fizikához s a filmhez ért, hanem a gyermekekhez is, az oktatás élménnyé avatásához is. Az említett első film pionír harci játékot örökít meg riportszerűen: a „Rókák“ és a „Mackók“ csapata szabályos küzdelmet vív, modern rádiós összeköttetéssel, térképpel, cselezé SZÉKELYUDVARHELYI VASASOK (I.) AZ INDULÁS ÉVEI tömörültek a fazekasok, és az asztalosok, majd 1613-ban a lakatosok is. A múlt században tizenhat céh volt a városkában. Évszázadokon át a céhek keretében fejlődött a kézműipar, fejlődött, nevelt jó szakembereket. A céhek szűkülő korlátai mindaddig meg is feleltek a követelményeknek, amíg a gép, a gyáripar szét nem feszítette kereteiket. ...A múlt század végén Udvarhely négy-öt lakatosműhelye közül a Bartók-féle volt a legforgalmasabb. 1923-ban itt indult be a város első, lábbal hajtott esztergapadja, majd 1930- ban az elektromos meghajtású, 1941-re villanyhegesztő berendezés is került. Ennek ellenére csak apró kisműhelyek ezek, szétforgácsolódó ósdi termelési viszonyokon alapuló kisipar. Akárcsak az egész ország életében, Székelyudvarhelyen is új időket hozott a fasiszta uralom alóli felszabadulás. Új korszak virradt ezeken a tájakon is. NICOLAE CEAUSESCU elvtárs méltán domborította ki Székelyudvarhelyen 1971 augusztusi beszédében: „A székelyek századok óta együtt laknak itt románokkal, németekkel, más nemzetiségűekkel, de a múltban, akárcsak más megyékben, itt nem épült túl sok üzem és vállalat. A termelőerők színvonala nemzetiségűek igazi jogegyenlőségéhez is, főként pedig létrejöttek a gazdaság erőteljes fejlesztésének alapjai." ★ 1949—50-ben megalakulnak az első kisipari termelőszövetkezetek. 1950-ben még virágnyílás előtt, Hadnagy Ferenc indul meg a vasasszövetkezet tervével, bekopog sorra mindegyik szaktársához. Hamarosan a város legjobb hírnek örvendő fémiparosai szegődnek hozzá a Szervezéshez. Áprilisban már öten agitálnak a társulásért. Az 1950 május 1-én kelt központi jóváhagyás ötvenhét vasast egyesít, ők az alapítótagok. A Gábor Áron Kisipari Termelőszövetkezet hat műhelye a város más-más részében kezdi az együttműködést. Az év végéig 76- ra emelkedik a dolgozók száma, megrendelésre készítik az addig is gyártott termékeket, javításokat vállalnak. De néhány hónapi munka után rájönnek, hogy a szolgáltatások nem veszik igénybe a szövetkezet teljes kapacitását, ezért a munkájuk tetemesebb részét képező javítások mellett fokozzák a termelést. A bádogosok különböző típusú tűzhelyet, mosófazekat, tejeskannát és zsírosbödönt kezdenek előállítani. A fürge szemű és jószimatú kézművesek hamar megérzik-megtudják, melyik a kelengyárthassák, az előző nap délutánján mester és tanonc a legyűrt nyolc órán túl szorgalmasan házal, itt-ott kallódó konzerves dobozokat gyűjt. Később, mikor egy kiszuperált terepjáróra tesznek szert, azt teherkocsivá varázsolják, azzal bátorkodnak Brassóig hulladékért, nyersanyagért. — Hadnagy Ferenc elnökösködése idején — emlékezik az akkori alelnök, Bartók Lajos — ketten jártunk volt a kocsival Brassóba. Az elnök vezetett, mert ő azelőtt sofőr volt. A brassói üzemben aztán nekigyűrköztünk, feldobáltuk az ócskavasat és elindultunk haza, másnap-harmadnap már abból dolgoztak az emberek". Együttműködés?... A félig megmunkált darabokat a hátukon cipelték egyik műhelyből a másikba a befejezéshez. Nap mint nap, óráról órára bizonyították: élnek, életképes ez a javarészt fából-vaskarikát-iparkodás. A hősiességet vállalni kényszerültek ; az alapítók gyérülő sorában ma is így érzik-mondják: tették, amit tenniük kellett. Jelentős újításuk abban az időben a törött öntvénygéprészek hideg hegesztése. A villanyszerelő műhelyben összeállították azt a ponthegesztőbe sekkel, taktikaváltással. Körülöttük a meghitt, szép otthoni táj, az erdő, a patak, a völgy. Egészségesek, ügyesek, jókedvűek-komolyak, okosak a játékban is, értőn bánnak a modern technikával. Négyszázötvenen, akik csak játsszák a játékot. Hát még, aki megörökíti! Leírtam néhány nevet a főcímről : forgatókönyvíró Oroian Ioan szentpéteri tanító, operatőr Kovács Zsombor (még pionír korában, most már KISZ- tag, de nem is olyan régen, mert a film a felszabadulás harmincadik évfordulójára készült), a kísérőszöveget írta és elmondja hamarosan Ana, vágó Csiszár Emese, hangtechnikus (mert hangmérnöknek mégsem nevezhetünk két általános iskolai tanulót) Auteu Alexandru (főcímben még őt sem becézik) és Katyi Antal. A másik film vérbeli sci-fi, vérbeli srácos humorral, öniróniával, írta (még pionír korában) Gherman Vasile. Ez is pionírjátékkal kezdődik, magnósgoniométeres hullámvadászattal. Egy résztvevő megsérül s otthon, ágyban fekve, UFO-fantazmagóriákat olvasva, továbbálmodja a játékot; társaival elindul a magnójára véletlenül felvett és komputerrel dekodifikált rádiójetek nyomán és kisegíti a földcsuszamlás alól az éppen felszállni készülő idegen űrhajócska tojástartó-, illetve homokóra-utasait. Teljes a bizalom s a megértés. Az osztály esze, a kislány, akivel máskor kötekednek, de most kikódolta a hangszalagot, kap a homokórától egy fémdomborítású virágot és odaadja érte cserébe a pionírnyakkendőjét. Aztán a kis sebesült felébred, Danikén könyvével a párnája alatt... TÖBBLÉPCSŐS RAKÉTA Meg kell állapítanom, nem csak magamban, de hangosan is, hogy játékfilmekben sem ilyen természetesek, felszabadultak, nem ilyen telivér színészek a gyerekek. Talán mert csak rendezői és nem egy deresedő fejű, de őszülni képtelen lelkű fizikatanár foglalkozik velük? Olyan ez, mint a többlépcsős rakéta, — magyarázza Schnedarek Ervin. — Én elértem húsz évi munkával egy szintet, ők, a gyerekek már onnét indulnak tovább. Hatkor kezdődött a szakkör. Tízkor volt vonatom. Nyolc után kezdtek vetíteni, s a Két kópé barátot még hosszalltam eleinte, lopva nézve az órára, mert ez az egyetlen jó vonat, s a V4 segítséget kér elején nem volt szívem azt mondani, hogy lekésem, hiszen, mint mondották, reggelig volna vetítenivalójuk. Aztán elfelejtettem, hogy azért nem hagytuk abba, mert nem volt szívem szólni. Tizenegykor indult egy személyvonat, Brassóban reggel ötkor át kellett szállnom. Érdemes volt. Halász Anna ELŐRE - 1975. június 1. nőtt magyar EMBERISÉG - EGYESSZÁM A tájról néha, csak úgy, a robogó vonat ablakán kinézve, a tájról is emberek juthatnak eszébe a reggelire, délutánba kibámulónak. Állomások névtáblája emlékeztet elmesélt sorsukra, valahol hallott esetükre, szülővárosukra, egy peronon álldogáló bajusz egykori bajszukra. Emberekkel van tele emlékezetünk múltja és tudatunk jelene. Típusok és jellemek is, nemcsak valóságos valakik ők, lehetséges vegyértékek és töltetek, akik közül sokan hasonlítanak, sokan közömbösek és sokan ellenkeznek, sokan valóságosan is öszszekerültek, ellenkeztek vagy szövetséget kötöttek, együttműködtek vagy elváltak útjaik. Képzeletben sokszor összehozom, összeeresztem őket, újra azokat, akiknek történetében nem tetszett a megoldás, sem személyes, sem közösségi következményeivel nem fogadom el a végeredményt, és először azokat, akik sosem kerültek össze, de hadd lám, egymással mit kezdtek volna, ha másokkal megbirkóztak, nem birkóztak meg. Játék és nem játék ez a saját, különbejáratú , mondjuk délutáni utazás alatt, az emlékezet s a tapasztalat színházában megtörténő külön világ! Játék, mert nem játék. Játék azok szempontjából, akik eredetijét jelentették valaha, valahol ezeknek a másodszor megtörténő jellemeknek, ezredszer megnyilvánuló típusoknak. Nem játék nekem, aki megint körüljárom és megközelítem az örök leckéül, házifeladatul kapott megérteni valókat. Az értelem higiéniájához tartozó játék és nem-játék. Ma például M. P.-t engedtem össze P. M.mel. Hirtelen döbbentem rá, hogy mennyire hasonlítanak, és hogy miben. M. P. a ma elsuhanó peronon megpillantott harcsabajuszról jutott eszembe, és ő, aki valóságosan sosem ismerhette P. M.-et, mintha csak karonfogva sétálnának a jól ismert meredek utcán, elém vezette az emlékezetből. M. P. az embertelenül következetes, az önmagától és mástól mindent, apróságot is folyton keményen számonkérő eleven lelkiismeret volt. A megtestesült mogorvaság. Szerettem ezt a mereven fegyelmezett embert, aki nem enged lépten-nyomon egy-egy feloldó érzésnek, amely pont olyan sűrűn törhet rá, az élet ritmusa szerint, mint a másik, de ő fegyelmezi és figyelmezteti magát; ha már egyszer megszületett (a kicsi vagy nagy horderejű) elhatározás és hozzáfogtunk a végrehajtásához, legyen az délelőtti munka vagy hosszútávú világépítés, ő ahhoz tartja magát. Mereven, mogorván, szinte barátságtalanul! Szerettem érte. Azt kellett volna mondanom, hogy „mégis", hogy mégis szerettem, hogy ennek ellenére, valami nem egészen kellemes tulajdonság ellenére szerettem. De nem „mégis", hanem éppen ezért az irigylésre méltó tartásért és következetességért, azért a barátságtalanságért, mely nem egyenlő a kedvetlenséggel, sőt éppen mert kedve van ahhoz, amihez ragaszkodik, azért barátságtalan, amikor szántónkén is szerettem P. M.-et is. A szelíd és megértő embert. A kedves embert, akinek közelében önként nyílt meg, legnagyobb bajait, kételyeit el merte mondani a másik. A kedves embert — akit annyiszor megfigyelhettem, hogy aztán egyszercsak, mintha már nem is tudná mit kezdjen a világgal, csupa szívből eredő bizonytalankodásnak látszik, mutatkozik hirtelen, mintha a bajbajutottal együtt vesztené el a fejét: ejnye, nem szeretem, ha a a szomszédban beteg valaki, motyogja, ha a szomszédaim betegek — és olyan különösen, mosolyra késztetően hangzik. Ő a „nahát akkor"-ember, gondolkozik velünk, megért meghallgat, na mondja csak ki tessék, mondja csak el mindenki a magáét, lássuk csak, hm! Ingerült, türelmetlen, sietős mindenki — ő nem! Neki pontosan most, pontosan rád szánható ideje volt, legszívesebben a térdére ültetne, mint egy gyermeket, ha nem volnál véletlenül még tíz évvel idősebb is, de most neked van problémád, rajtad kellene segíteni! — szertartása van ennek. Most együtt látom őket, amint összefoglalnak, számbavesznek és ítélkeznek, ügyeket vesznek sorra, ketten, két-külön mégis két egyazon emberi-lelki műszerrel, mert az ember nemcsak akarat, elhatározás, kitartás, ez igaz, de nem is csupa elnéző, megbocsátó, jóságos és fűszálért lehajló ráérés. Az ember jó és az ember él. Az ember helyben dolgozik, és az ember úton van egyszerre. Testében, énjében ő a gyökereteresztett ittlakó, emberiségében ő a nagy cél felé vonuló. Tessék csak megnézni őket, ballagnak, meg-megállnak, egymás felé fordulva szenvedélyesen vitatkoznak: emberem emberei. A NAGY MEGBESZÉLÉS Régebb hallottam, de lehet hogy ma is azt mondják, hogy a buta ember olvasott egy könyvet s maga mondja róla lelkesen, hogy jó könyv, de már nem tudja mi volt a címe, vagy megmondja mi volt a címe, de nem tudja ki írta. Nem buta ember, csak figyelmetlen. Ha egy percig még magamra hagynak ezzel a töprengéssel, képes leszek „emelni" a vádat és azt mondom: udvariatlan. Legalább udvariatlan, enyhén szólva az! Mert bizony mondom, nem csupán hiúság annak feltételezéses elfogadása, hogy kinek kinek fontos, hogyha a teljesítményét, a nevéhez fűzve őrzi meg jó emlékezetében az, aki különben is értékeli. Ez természetes emberi dolog. Amennyire természetes, anynyira egy kor szokásaihoz igazodik. A népköltészet ugyebár nem ismert szerzőt, nem is tartották fontosnak, nem is igen volt egyetlen szerző műve. Amióta a szerzőség kiléte nemcsak világos, hírrel és dicsőséggel is járó valami, de jog kérdése, nem is lehetne elhallgatni a mű elől, a mű oldaláról a szerző nevét. Tehát, akit nem érdekel, bizony udvariatlanságot követ ma el. Erről jut eszembe, hogy a könyvekkel még csak vagyunk valahogy, mert ha szóbahozzuk, olvastam ezt meg azt, ez címe valami ilyesmi, — talán kisegítenek a többiek, valaki biztosan akad, aki megjegyezte. De a film még ma is „névtelen" műfaj. És nem azért mintha a filmeket valami folklórszerző-közösség, a névtelenség ködébe burkolózó apparátus készítené és csak annyit hagyna sejtetni, hogy ez hazai, ez japán film, ez szovjet, ez magyar, ez német, ez amerikai. Sőt, a filmek elején vagy végén sokkal bővebben ott áll az alkotók szinte teljes névsora, a rendezőtől és asszisztensig a forgatókönyv írójától a díszlettervezőig és az operatőr kicsi szekerének tologatójáig. Csak nem figyeli meg a nézők többsége, a nézők többségét ez még nem érdekli annyira sem, mint egy könyv szerzőjének kiléte. Még azokat is zavarba lehet hozni, akik minden elolvasott könyv szerzőjét már meg szokták jegyezni. A filmek elején még azok is a sáljukat gyömöszölik a nagykabát zsebébe, vagy még két mondatot váltanak a szomszédjukkal, akivel moziba mentek; a végén pedig, ha történetesen a végén van a szerzők nevét feltüntető felírat, a főcím, ahogy szaknyelven mondják, akkor már mindenki öltözik s nagy székcsapkodás közepette tódul ki, rágyújtani, a legjobb film után is. Legfennebb azt tudja pontosan, hogy melyik nagynevű filmszínészt látta ma. Pedig a műveltség elemi része minden; minden, ami új információt tartalmaz a mű keletkezését illetően, kell hogy érdekeljen, hogyha a mű érdekelt, megnyert, bekapcsolt gondolkoztató folyamatába. Persze ez munka, ez több munka mint egyszerűen olvasni és moziba menni. Már a könyv tartalma hatására, a film tartalma hatására gondolkozni, már ez is többlet, ez is munka, az egyszerű szórakozáshoz, kikapcsolódáshoz képest. Dehát a művészet, az irodalom azzal a közönséggel tud csak igazán közlekedni, amelyik hajlandó dolgozni, amikor leül olvasni, mikor beül a színházba, a moziba. Annak érdemes igazán beszélni! Tulajdonképpen csakis azzal folyik a nagy megbeszélés, a dolgok megbeszélése, mármár dialógus a mindenről, rá gondol, igenis csak RA, REÁ, erre a közönségre minden szerző, az ókor óta, a tegnap óta. Lászlóffy Aladár VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP