Előre, 1976. február (30. évfolyam, 8774-8798. szám)
1976-02-01 / 8774. szám
4. NYITOTT BORÍTÉK SANYI BÁCSI NEKILENDÜL Ti már nem tudhatjátok — lendült neki Kozovits Sanyi bácsi —, mi is a füleslabda. Több mint ötven esztendeje kiment a divatból. Ha ismertétek a kiszorítót, nos valami hasonlóféle játék. Nem foglak azzal untatni, hogy elmondom a szabályokat, nézzétek meg egy sportlexikonban. Ide csak az tartozik, hogy gyermekkoromban ezzel kezdtem meg labdarúgó-pályafutásomat. Ezt a szót, hogy pályafutás, szó szerint kell érteni. Mert mi valóban futottunk a pályán, futkostunk naphosszat a század legelején. A füleslabdával, a füleslabda után, e disznószőrrel tömött bőr varázslatában, mely felejthetetlen. Egy vagy két kézzel hajítottuk át az ellenfél térfele irányába, hatalmasan, amennyi lendülettel csak útnak indíthattuk a levegőbe, és közben szaladni, szaladni, szaladni és megint megragadni, a kapuba találni vele. Fülén, mintegy 25 centis, végződésénél fogtuk meg, és röpült már. Mi is utána. Csak erős és jó lábú gyerekek bírták az iramot és a sok-sok dibi-dobálást. Mi az erzsébetvárosi Kereszt téren — most is így hívjuk, de körül beépült rég és rendezett tér a hajdani mezőn ütöttük föl a két kaput, és készültünk a más kerületiek elleni összecsapásokra. Melyekre sosem került sor. Mert időközben elpártoltunk a füleslabdától, behódoltunk az újfajta játéknak. Ez, mint minden árulás, eleintén észrevehetetlen és öntudatlan volt. Úgy történt, hogy a fülest a rengeteg herce-hurca alaposan megpotyolta, a zsinege farkincája elkopott, leszakadt, és mi rugdosni kezdtük, vezetgetni, lábbal cselezgetni, ügyeskedni, ahogy másoktól is láttuk akkortájt. Azaz egyszerre mind a labdán, egyszerre mind támad, egyszerre mind védekezik. Bizony a napjainkban kifejlesztett teljes futball egyik ősi változatát műveltük meglehetősen mostoha körülmények között. Mert a laszti súlyos egyéniségnek bizonyult, makacsul megragadt néha a fűben, bele lehetett botlani. Nem ugrott föl, nem pattogott. Bokarántóan nagyokat kellett rúgnunk, hogy egyáltalán megmozduljon. A célzás pedig művészi érzéket és odaadást követelt. De higgyétek el, megtanultunk focizni! Mint mások a rongylabdával. Apám vett is nekem aztán igazi, fölfújható labdát, és ez tulajdonosi előjogokkal járt. A tizenegyeseket csak én értékesíthettem, a büntetőket is. Máskülönben hónom alá vettem tulajdonomat, és a mérkőzést lefújtnak nyilvánítottam. Ekkor márra már elmerészkedtünk a temesvári nagypályákra is, ahol valódi csapatok álltak sorompóba. Én is bekerültem a Real — nem a madridi, hanem a belvárosi gimnázium! — legjobbjai, csupa langaléta sakli közé harmadikosként. Csatárnak. Meg is futtattak párszor jó átadásokkal és én nem kérettem magam, füleslabdajáték után gyerekjáték volt elfutni és gólozni. Nem is sejtettem, hogy ezeket a tulajdonságaimat ismerik föl, amikor a háború után az akkori TAC meghívott hátvédnek. Mert, aki tud támadni, mondták, tudja hogyan a legkönnyebb védekezni, közbelépni, szerelni. És én lelkiismeretesen bekkeltem, kevesen szöktek meg mellőlem. Akkoriban még nem edzettünk tudományos módszerek szerint, de a játékostól jó labdaérzéket, helyzetfelismerést, a védőtől erőt is követeltek. Miért a védőtől? Mert neki akadt nehezebb dolga, ketten öt ellen, mivel a csatárjátékot tartották fontosabbnak, a gólszerzést, a látványosságot. Enélkül nem ment. És a lelkesedés nélkül. Csapatszellem, jól éreztük, mi az. Noha eleinte a játékosokat amúgy hivatalosan le se igazolták. Ha került 11, összeállt a csapat és játszott. Ha tizenegyen össze is szoktak, akkor már nagyon jól játszottak. Ez a Kinizsi esete. Első meccsünkön megvertük őket, de aztán majdnem tíz évig nem lehetett elhódítani tőlük a pálmát. Kemény vasutas fiúk, micsoda szorgalommal és hittel vetették magukat a küzdelmekbe. Ingyen, élvezetből, hiszen tiszta amatőrizmus uralkodott. Suskus, előre megrendezett dolgokra nem kerülhetett sor. Egyszer egy európai főváros válogatottját látta vendégül Temesvár válogatottja. Kérték, ne rontsuk a hírnevüket. Mi ez, szépségverseny? Örökönyödtünk meg, és egy hetest berámoltunk nekik. ARANYIDŐK Mert azok voltak — vezette tovább a szót Sanyi bácsi — a temesvári labdarúgók számára az aranyidők. Győzelmek, csapatok, nézők, minden a legkiválóbb. Figyeltek ránk mindenünnen, a külföld is. Edzők, tanácsadók jöttek hozzánk tanulni. Valóságos futball-központ lettünk. A hazai bírók legfőbb testülete is itt működött. Később akadt még egy ilyen időszak, amelynek a fénye vetekedett a miénkkel, a harmincas években, a Ripi, a mindig könnyedén, tisztán játszó nagy Ripensia bajnokságainak sorozata. Csakhogy a sport világának a hangulata közben megváltozott. Akkor már bevezették a profizmust. Mi azonban még a dicsőségért játszottunk. Magunkért és magunknak, a közönségünknek. A klub színeiért, a kibocsátó szülőföld lélegzetében, a nézők gyönyörűségére. A tapsért. Mást nem kaptunk. Még álmunkban se jutott eszünkbe olyasmi, hogy edzőtábor, fölmentések, egyebek. Mindenki végezte rendesen a dolgát, és a pályán igyekezett tudása legjavát nyújtani, összetartottunk. A vezetőségek is. A tisztes értelemben vett vetélkedés, versengés szellemében. A mai, népes stadionok még nem léteztek, a lelátókra nem sokan fértek. Kevesen fizettek és keveset. A sportból származó jövedelmek nem fedezhették a költségeket, az állam nem segített. Szegényes ötmözök, kopott fölszerelések ötlenek elébem. Az együttesek ott takarékoskodtak, ahol tudtak. A Tao az Elit, a Kinizsi elöljárói a Palace kávéházban tartották megbeszéléseiket. Az Unirea se lefedzett jobb helyzetben. Sok nehézséggel küszködtünk, de azok az úttörő évek szépeknek tűnnek. Először is azért, mert a háború annyi áldozatot szedett, és most a béke nyugalma a bajok ellenére mindannyiunkat áthatott. A csoda, hogy élünk, megmaradtunk. A másik tényező a bajtársias-kartási légkör. A csapattagok a pályán egyenlőeknek számítottak. A sztárrendszer ismeretlen jelenség a környezetünkben. Az egyénieskedést a győzelem biztos tudatában néha még eltűrtük, de az együttes közös tekintélyét híven őriztük. Vigyáztunk a csapatjátékra, óvtuk a triblizöktől. Én a cselezés, a fölös labdavezetés ellensége maradtam világéletemben. Kétélű fegyver a cselezés, a közönségnek olykor kedve telik benne, de a játékot lassítja, a támadásoknak körülményeskedő jelleget kölcsönöz, legtöbbször csírájában elfojtja. Mert nézzétek, a hátvéd egyáltalán, a csatár pedig csak olyankor cselezhet, ha utána rögtön gólozásra nyílik lehetősége. Máskülönben egy-két sikeres mozdulat és már szerelik, és abban a pillanatban megszűnik létezni a pályán. Egy emberrel kevesebb van a csapatban. Ezért veti el az ilyesmit napjainkban a totális futball is, de elvetettük mi is. Igaz, a nézeteinket nem lettünk volna képesek elméletileg megalapozni, sem kifejteni, de a gyakorlatból indultunk ki, és ez egyfajta labdarúgó-tanulság. Én nem tribliztem, de ballal jobbal levettem és szedtem el a labdát, igaz, ballal csak külsővel és csőrrel tudtam. Később mindig csodáltam szegény Petschovszkit, aki tökéletes kétláb és all round játékos volt a mezőnyben akárhol. Én bal bekként megfeleltem, gyorsaságban ha Tänzer Misi vehette föl velem a versenyt. Aztán jobb fedezetként a válogatottban is helyt álltam párszor. Nevezetes sikerem fűződik az 1922. június 8-án a Jugoszláviával vívott küzdelemhez. A tartalékban szerepelt a nevem, és győztünk. Aztán a visszavágót elvesztettük. Ott viszont, egyszer életemben, én voltam a csapatkapitány. Ez az én szerencsém. A vereséghez persze senki sem gratulált, de mi, játékosok, ha búsultunk is, nem kedvetlenedtünk el. A sok tudományos elemzés helyett, mely a mai balsikereket követi gyakran, mi keveset beszéltünk, többet tevékenykedtünk a pályán. Az összeállítást megváltoztatták, a lassúak, kényelmesebbek eltűntek a román válogatottból. Technikailag is fejlődtünk és néhány szép eredményt el is értünk. Így kerültünk ki 24- ben a nyolcadik, a párizsi olimpiára, ahol ugyan nem termett számunkra babér, de Colombes-ben láthattuk a világ legjobbjait. A párduc-ruganyos, mesterien helyezkedő Zamorát például, akinek egyszerűen nem lehetett gólt rúgni. Mégis kapott. Váratlan, hibás hazaadásból. A méreg majd megölte persze. Akkor tanultam meg, hogy hazaadni veszélyes, mert a kapus gutaütést kaphat. GÓL ÉS VACSORA Hogy ezt megértsétek — kezdett a történetbe Kozovits Sanyi bácsi, miközben a jól megtapogatott-kipuhított Márakestijére nagy élvezettel rágyújtott — tudnotok kell, hogy én nem vagyok sem edző, sem szakember, csak egy emlékező balhátvéd. Az edzősködéssel eleitől fogva roszszul jártam. Fiatalabb koromban türelmetlennek bizonyultam hozzá, és amúgy is ezer egyéb elfoglaltság terhelt. Sok mindent tudtam, főként tapasztalatból, de az átadáshoz külön érzék kell. És én egy kicsit darabos vagyok az igazság, enyhítsük, az én igazságom kimondásában. A játékos meg legtöbbször azt képzeli, a tehetség elegendő, a többi jön magától. Egy kicsit én is hasonlítottam ehhez a típushoz. Úgy véltem, a tudásom elegendő, a többit meglátjuk. A beszéd helyett inkább megmutatom, mire gondolok. No, ki is nevettek érte. Mert amikor a második világháború után egy szakértői bizottság maga elé idézett olyan vizsgafélére, és azt kérdezték, hogyan kell a szabadrúgást elvégezni, én rögtön rávágtam: bele kell lőni a sorfalba. Úgy néztek rám, mint egy őrültre. Bele a sorfalba, Kozovits, ezt sokáig hajtogatták a hátam mögött és a szemembe. Pedig én nem tréfásan értettem, mivel gyakran értem el gólt így. Erős rugással vágtam a fal felé a labdát, néha kinéztem magamnak az ijedősebb hátvédet, és bizony a megcélzottak közül a legtöbben elmozdultak, és nagyon vigyáztam, hogy úgy irányítsam a bőrt, a megnyílt résen a léc alá találjon a meglepett kapus fölött. Az ilyenfajta szabadrúgás komoly előkészületet igényelt és számtalan változatát találtuk ki már a húszas évek elején. Aztán a brazilok újból föltalálták és a mexikói világbajnokságon nagy művészettel és nem kis eredménnyel be is mutatták. Azóta őket utánozza a világ, és fogalma sincs arról, hogy minket. Nem fölvágásból mondom, de azokat a mozgásokat, cselmozdulatokat, hogy egyik vagy két csatár fut neki a labdának és a másik rúgja, vagy a negyedik rövid passz után vágja a hálóba, mi mind kikísérleteztük, ha nem is ilyen alaposan és bravúrrá fejlesztve. Az ellenfelek ismerték már jól a trükkjeinket, a fortélyainkat, de azért mellé-melléfogtak. Mert sohasem tudhatták, melyiket alkalmazzuk. Az a pillanat felismerésén múlott. Egyszer például egy védelem háttal állott nekem. Hogy most rúgjam bátran beléjük a bőrt. Sokáig állítgattam, egyensúlyozgattam a labdát, mint aki a legjobb szögből, élesen rálövi. Kétszer is visszaszaladtam hozzá. Mindezt, hogy a háttal állókat idegesítsem, a kapus figyelmét eltereljem attól, ami következik. Végül vagy 15 méterről nekifutottam és a labdát az oldalt, fedezetlenül hagyott csatártársamnak gurítottam, aki szépen, könnyedén gólozott. Kár, hogy nincs film ezekről a gólokról, mert még nem hiszitek el nekem őket. De már az egyiket, ha tetszik, ha nem, a legkételkedőbbnek is tudomásul kell vennie, márcsak azért is, mert a lapok megírták. Lengyelország ellen játszottunk 1922. szeptember 3-án. Több mint egynapos zötykölődés volt mögöttünk a kényelmetlen vasúti fülkékben, amikor fáradtan és törődötten megérkeztünk az északi városba. Se nézelődésre, se pihenésre nem jutott időnk, megnéztük a pályát és már kezdődött is a meccs. A csapatot jól állították össze, a szellem bajtársiam lelkes és összetartó volt. Román, magyar, német játszott egyforma odaadással. A kapuban Szatmári állott. Koch a bal fedezet posztján jeleskedett, Hirsch Csöves bekkelt, Guga, a jobb összekötő, a kitűnő csatár és még jobb barát, volt a csapatkapitány. Remek hangulatban léptünk ki a gyepre, azaz a salakra, de aztán nem úgy ment a játék, mint ahogy elképzeltük. Az erők egyformák, láttuk, de a szerencse elpártolt tőlünk. Hajtottunk, ám támadásaink sorra elakadtak a jól összeszokott lengyel védelem jóvoltából. És az történt, ami ilyenkor történni szokott, mi kaptunk gólt. Morar Teofil szövetségi kapitány bátorítólag intett, hogy tovább, fiúk, sikerülni fog. De nem sikerült. Csak nekem. Vagy negyven méterről. Úgy tettem, hogy leadom, erősen nézegettem, kihez pöccintsem a labdát és huszárosan megszúrtam. Bement. Jutalmam este a vacsora volt meg egy liter bor. Ami egyébként mindenkinek kijutott. De a „gólos vacsora“ az én ételkülönlegességem marad örökre. Márki Zoltán Szürke, hétköznapi út. Ahogy mondani szokás, ipari riportra indulok, ami annyit jelent, hogy most csak nyers adatok kellenek nekem, kalkulációk, önköltség-számítás, gyártásmenet-korszerűsítés, meg egyéb hasonló dolgok. Szemközt a fehér hegyoldalban lakó cseréptetők, lapos háztömbök, ez Régen, az örök kisváros, lent a Maroslapályon mínusz húsz fokos hideg, a Görgény partján az egykori Herbus-telepre nem ismerne rá maga a százesztendős Busch úr se! A hűtőtornyok kürtői tekintélyes gőzfelhőket pipáznak az égre. A gyárvilág, nyilvánvaló a gyárkapuban kezdődik, rövid formaságokkal, aztán föl a műszakra, át a gyárudvaron, mögöttünk a faipari komplexum nagyegységei, a daraboló, a ládagyár, a forgácslapüzem, a sportfelszerelés- és csónakgyár, a bútorrészlegek. .. A hangszergyár nem tudom melyik emeletén kurta falapokat raknak kásztába — „Ezek a fél fák!“ — mutatja a mester — „Hosszában ragasztódnak össze“ — és megkopogtatja a kis hasáb hátát — „Hallgassa csak meg!“ — emeli a fülemhez — „Hangszerfa ez!" Megrendül a fa. És az emlékezetben megszólal a régi vers, egy régi példa — Példa a hangszerfáról — egy elárult költő dallama. .. „Néha az erdőn a hatalmas döntök/ szép, nemes fát keresnek hegedűnek,/ s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,/ és kilesik a legjajdulóbb döngöt.“ És tudtam máris, hogy semmi nem lesz az ipari adatokból, nem érdekeltek tovább a kalkulációk, se az üzemszervezés, hiszen ezeken a régeni emeleteken nem akármit gyártanak, nem kocsidegenyt, marószódát, vagy konyhaedényt, hanem a hangszerek hangszerét. Hegedűt. Hátlap, kávák, tető, csiga és a nyak, fogólap, nyereg, húrtartó, a húrtartó gombja, kulcsok, a láb, a négy húr, belül a „lélek“ és a hanggerenda. .. Kontralécek, baknik, sarokerősítők... Ha jól emlékszem, a hegedűnek ötvenkét vagy ötvennégy darabját, „testrészét“ sorolják föl, nem számítva persze a vonót. A tetőlap puhafából készül, lucfenyőből, a szakma rezonáncfenyőnek mondja, de a hangszer belső részei, a lélek és a gerenda anyaga is fenyő. A hátlap fája keményfa, a legtöbb alkatrészt általában a hátlap fájából faragják, a mesterhegedűk legigénybevettebb porcikáit nemesfából, ébenfából vagy paliszanderfából építik, a nagyszériásnál csak gyertyánfából. A hátlaphoz használnak néha bükköt, körtét, a körte igazi muzsikafa. A vonót barnáspiros rózsafából metszik. Az egész hegedűtest súlya, a mérettől és a fafajtától függően 350 és 500 gramm között változik. Az alkalmas fát már az erdőn, „lábon“ válogatják — és a fejszefokkal egyet-egyet ütnek“ — szépformájú, egyenes, egyenletesen nőtt fákat keresnek, nem adhat süket hangot a törzs, magyarázzák nekem, a megfelelőt „megírják“, vagyis megjelölik néha évekkel vágás előtt. A százszázötven éves az eszményi hegedűfa, a sűrű rostos. Az optimális gyűrűszám centiméterenként nyolc-tíz. A kivágás után szárad a fa, pihen, legalább nyolc-tíz esztendőt kell hogy száradjon, amíg darabolásra, feldolgozásra kerül. A legkiválóbb fákat azonban harminc évig is hagyják pihenni, megérlelődni ahhoz, hogy a teljes hangszépséggel lehessen megszólaltatni. A kész hegedű hangja pár hónap elteltével veszít szépségéből, csak hosszabb idő múltán, évek alatt válik teljessé. De ezután évszázadokon át megőrzi a hegedű a hangminőségét. De nemcsak a fán múlik a hegedűhang. Hanem sokkal inkább a hegedűépítő mesteren. Elnézem a technológiát.!". Már ez a puszta kifejezés is profanizálja ezt a munkát. Hiába, a tömeggyártásnak technológiája van. Havonta ezer, ezerötszáz széria-hegedű készül Régenben, a szerződésekhez, a megrendeléshez igazodva. Természetesen ebben a számban nincs benne a mesterhegedűk száma. (És nincs benne a többi hangszer száma, hiszen hegedűn kívül valami ötvenféle más hangszert gyártanak, brácsát, gordonkát, nagybőgőt, kobrát, balalajkát, és így tovább, legtöbbet a divatos és nagyon keresett gitárfajtákból!) Megpróbálom követni a gyártásmenetet... Szalagfűrész, gyalugép, csigamaró, mechanikus másoló marógép... A nagyolás után következik a kézi munka, hány szerszám van mindenhez! Befogók, szorítok, gyaluból egész regiment, lyukfűrészek, illesztőfűrészek, a faragóvésőket fel sem tudnám sorolni, annyi, aztán fúrók, reszelők, ráspolyok, furdancsok... Mindenüttszáradnak a ragasztott részek, sűrű sorokban a rengeteg fehér hegedűlap... A tető fája megmunkálás után mintegy három és fél milliméter, a hátlap négy-öt milliméter vastagságú, középen kétoldalt lombfűrésszel vágják be a két fa lyukat... Bravúrosan egyszerű mozdulattal helyezik be a kész hegedűbe az úgynevezett lelket, pár pillanat az egész, csak egy rafinált kampó szükséges hozzá. A lélek a láb jobb talpa alatt feszül a tető és a hátlap közé, hogy a rendkívül megfeszített E-húr okozta nyomást kiegyenlítse, és közvetítse a húrok rezgését a tető és a hátlap között, ugyanakkor erőt ad a hegedűhangnak. Hasonló a „hivatása“ a bal talp alatt a G-húr irányában elhelyezett gerendának is. A berakások, betétek alul, felül nemcsak díszek, hanem megerősítik a fa szélét a káva mentén a ragasztásnál. Végül lakkal vonják be az egész testet, ami javítja a hangzást is. Nem egyetlen ember munkája a széria-hegedű, száznál több kézen átmegy, amíg bekerül tokjába! De az összeszerelésnél György Antal kézbe veszi majdnem valahányat. Különben a szerelme nemcsak gyári műhely, hanem egyfajta gyári hangversenyterem is, próbaterem, ahol megszólalnak a kész hegedűk. Itt még könynyen lehet igazítani, korrigálni, vagy éppen kiemelni a hibás darabot a szériából, még a végső kontroll előtt. De ilyesmi nagyon ritkán fordul elő. Csak abszolút hallás birtokában lehet ezt a munkát végezni, aki itt mentőr az muzsikus is. György Antal valaha tanító volt, Gyergyóból került ide, Tekerőpatakon született 53 éve. 1954 óta dolgozik a hangszergyárban... Amíg magyaráz, a kis acélkampóval benyúl, arrébb tálja egy picit, egy tizedmilliméternyit a kis fenyőpecket . „A lélek betétele erősen fontos, ez a farudacska, bár kívülről nem látható, mégis nevezetes alkatrész, ha megfelelő pozícióban elhelyezkedik, rögtön szárnyalva szól a hegedű!“ Ha valaki technikus, mint Bíró Sándor, vagy éppen mérnök, mint Kelemen Erzsébet , a hegedűépítéshez már csak „teoretice“ van köze. Ők valójában már üzemszervezéssel foglalkoznak, a megrendelések különleges igényei szerint művelettervezéssel, folyamatos anyagellátással, és ehhez hasonló műszaki gondokkal. Bíró Sándor csak a szomszédból, Gernyeszegről került ide, elvégezte a szaklíceumot, a mesteriskolát, most tervező technikus. Kelemen Erzsébet nagyon fiatal, még nincs 25 éves, 1951- ben született a háromszéki Szentivánlaborfalván, 1975- ben végzett a brassói műegyetemen, párttag, a faipar legmagasabbrendű munkakörében szakosodik, a hangszergyártásban. De még egy darabig gyakorlómérnök a hangszergyár főnöke, Nicolae Buzgan mérnök mellett. A művelettervezésnél összeadják a ráfordítás perceit: egy széria-hegedű gyártására átlag 14,5 munkaórát kalkulálnak. Egy mesterhegedűre — egy életet. Mert a nyolcvan vagy száz óra munkához egy egész élet tapasztalata, rutinja szükséges. És még valami, ami minden alkotáshoz kell: ösztönös képesség, hajlam, tehetség, hangulat. Külön részleg a mesterhegedűké, öten vagy haton dolgoznak itt, egy hegedűt egy ember épít — és mikor elkészül vele, belsejébe bejegyzi nevét és a hangszer születésének évét. A gyár minden mesterhegedűt lajstromoz. Havonta általában három hegedűvel készül el egy mester, néha kevesebbet, néha többet csinál. Itt nem létezik már csak kézi munka, minden fázist kézzel végeznek, mint a gép belehasítana, beletépne a rostba, goromba károsodást okozna a fa szerkezetében. A „rangidős“ mester, Florea Precup, 1951-ben került a régeni gyárhoz, 1956 óta hegedűt épít. Ő is, mint minden régens, Roman Boiangiuc tanítványa. Boiangiuc már nyugdíjas, de azért naponta bejár. Precup mezőségi, Körtekapun született 1933- ban, otthon tizenegyen voltak testvérek. Vásárhelyt végezte a faiparit, onnan jött Régenbe. A lengyelországi Poznanban ötévenként hegedűkiállítást rendeznek, ahol rangsorolják a régi meg a modern hangszereket is. A legutóbbi kiállításon, 1972-ben Florea Precup is részt vett és a 158 mester között a 41. helyezést érte el. Jövőben, 77-ben kerül sor az újabb poznani nemzetközi kiállításra. A régeni mesterhegedűk szinte egytől egyig külföldi megrendelésre készülnek. A londoni hangszer-árverésen már több darab kelt el, sőt, a német katalógus egy ideje jegyzi az árát. Az angol, svéd, norvég, holland, nyugatnémet, görög cégek a legfőbb vásárlók Régenben. Az export növekedéséből föltétlenül a hegedűk minőségére következtethetünk. Mi minden szólal meg a hegedűhangban! A klasszikus hegedűk könynyen, puhán, színgazdagon, szélesen szárnyalva szólnak. Az Amati-hegedű édeskésebb, a Stradivari mélyebb tónusú, a Guarneri hangja drámaibb. A nagy itáliai hegedűkészítő családokban apáról fiúra öröklődött a mesterség. Hogy a cremonai műhelyekben milyen összetételű páccal és lakkal dolgoztak, ma sem ismerik pontosan. Az általuk használt faanyag se utánozható, titka az olasz klíma és a föld meg a víz erejében rejlik. De állítólag vásároltak a reneszánsz mesterek kárpáti fenyőt is! Hanem egyet éppen a nagyoktól tudunk: hogy a hegedűhang a hegedűépítő mester alkotása. A megszólaltató művészé a játék... „Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára“. A gyárvilág a gyárkapuban kezdődik. De hogy a valóság és az ábránd mekkora fertálya tartozik ide, azt néha csak akkor veszi észre az ember, ha történetesen ilyen „sima“ ipari riportra indul. Marosi Barna RIPORT-HANGSZERFÁRA (Folytatás a 3. oldalról) Púposra rakott szekerek tartanak hazafelé kincset érő terűjükkel. A legjobbak részesedésképpen 5—6000 kiló kukoricát kapnak, nyilván más természetbeni és pénzbeli jövedelem mellett. Coaja Ion, Coaja Florea, Cinteca Gheorghe, Capdefier Florea, Comana Petre, Tintarcu Gheorghe, Peia Gheorghe is indul. Utóbbiak mellé szegődünk. — Én csak azt mondhatom — érvel Tintarcu Gheorghe — — 10 000 kiló kukoricát egyikmásik parcelláról törtünk mi már. Megvalósítható ez a hozam szövetkezeti szinten is. Hiszen az idén 600 kiló műtrágyát szórunk ki hektáronként, s a jövő évi termés alá nyáron ugarolunk. Persze, eleget kell tennünk a többi követelményeknek is. Szövetkezetünkben szorgalmas, hozzáértő gazdák dolgoznak. Arany fedezete ez a bőséges hozamnak. Senki közülünk nem kételkedik abban, hogy vállalásunk megvalósul. — Persze hogy igen-igen jó a nyári szántás meg a sok műtrágya, de ez még nem minden — kapcsolódik a beszélgetésbe Peia Gheorghe. Válogassuk meg jól a hibrideket. Mert a 410-es nálunk nem hálálja meg a munkát. A 400-as az igen, az valóságos áldás, s ha egy emberként látunk dologhoz az idén is, a 10 000 kilós hozam állandósulhat nálunk. Négyezer tonna kukoricát adott szerződéses kötelezettségén felül az államnak Zimnicea legjobb téesze. A csúcshozamok mesterei ismerik a Duna-síksága gyöngyszemei összegyűjtésének minden titkát. — Mérnök elvtársnő, kérem ... — kékszemű, barnahajú fiatalasszony szólítja meg kísérőnket — csak azt akarom mondani, hogy én más csoportban szeretnék dolgozni, olyan emberek között, akiknek kezében ég a munka, kérem osszon be engem hozzájuk ... Pruna M. Ioana kívánsága teljesül. A mérnöknő megígéri, hogy odahelyezi, ahova tizenöt éve példás szorgalommal végzett munkája nyomán megérdemli. A legjobbak csoportjába. Meghallgatni az emberek óhaját... A termelési kedv növelésének egyik módja ez is. A Tumu Malgurele-i út mentén áll a legközelebbi vetélytárs székháza. Vajon mi az oka annak, hogy a szomszéd „csak“ 6600 kilós hektárátlaggal dicsekedhet? A kérdésre a mérnökaszszony férje ellentmondást nem tűrő hangon válaszol. — Igen, de éveken át mi voltunk a megye legjobb kukoricatermesztő szövetkezete, tanúság rá a falon díszlő két szép okmány, az Államtanács elnökének aláírásával; mindkét diplomát a Munkaérdemrend I. fokozatának átnyújtásakor kapta a gazdaság. Szinga Constantin, az elnök megerősíti a szakember állításait, mondván, hogy elemi csapások miatt csappant meg valamelyest a terméshozam. De már az idén, s aztán az ötéves terv egész időszakában a zimniceai Zimnicea — ez a téesz neve is — újból felzárkózik az elsők közé. A mérnök álmairól vall. Hát igen, egy-két éven belül öntözik majd az egész kukoricaföldet. Akkor aztán, hiába perzsel majd a 35—40 fokos kánikula, a termést megvámolni nem tudja, hiszen magképződéskor elegendő nedvesség jut a szemekbe. Dehogyis 10 000 kiló lesz itt a hektárátlag, minden bizonnyal megközelítik, s 1980-ig elérik a 20 000 kiló szemtermést is. A Draganesti Vlajca-i kísérleti állomással karöltve a téesz máris olyan technológiát dolgozott ki, amely eleve szavatolja a bőséges hozamot. Mi az új a technológiában? A szakember feleletét egy szóba tömöríti: a minőség. Kifogástalanul ..., optimálisan ..., rugalmasan ..., az összes tényezők figyelembe vételével..., szakszerűen ..., veszteség nélkül. .. Olyan hévvel magyarázza eljövendő esztendők termesztési módszereinek mikéntjét, hogy arca valósággal kipirul. — Elég-e a vezetés tudományához a termeléstechnika ismerete? — váltunk át a kukorica kapcsán más gondolatmenetre. Tapasztalt emberek beszélnek munkájukról. A válasz nem késik. Korszerűség nélkül ma már egyszerűen lehetetlenség rekordokat döntögetni, legyen szó bár ipari csarnokokról, sportpályákról, vagy éppen a mezőről. De azért az elnök vagy az agronómus ne szakítson a klasszikus vezetési módszerekkel sem. Minden hajnalban érkezzenek csak elsőnek a gazdaságba és ők távozzanak utolsóknak. És igyenek csak minél gyakrabbanez emberek körében a mezőn is, hadd igazítsák útba őket, ha kell, és ismerjék meg a tagok gondjait, bajait, örömét. Segítsenek rajtuk, ha kell, döntsenek igazságosan. A vezetők nyerjék el, érdemeljék ki a tagság bizalmát. A zimniceai Zimnicea elnökét mellesleg eddig hét alkalommal választották újra tisztségébe. Bölcsességét mindennapok, hosszú esztendők gyakorlata igazolja, meg a kukoricarengeteg, amely a Duna mente síksága e szakaszát minden nyáron birtokába veszi, a levelek hónaljában meghúzódó gömbölyödő milliárdnyi sárguló mag. „Csak“ 6600 kiló volt itt a hektárátlag, ám a szövetkezet így is pályázhat a legjobbakat megillető legmegtisztelőbb címre. Minden feltételt összesít evégett ,eleget tett a verseny valamennyi követelményeinek. De a mérnökasszony férje, s a szövetkezet szerény, halk szavú elnöke többet enged sejtetni. Hát igen, ha majd forogni kezdenek az öntözőgépek centrifugái... Hogy is mondta a szakember? Ahány permetcsepp hull, annyi gyöngyszem terem... De mit szól ehhez a harmadik vetélytárs? A zimniceai Dunárea téesz? Központja ott szerénykedik valahol a giurgiui út mentén, jó messze a várostól. Különben mindhárom gazdaság tanyáját távol a Duna menti helységtől, birtokának szélén ütötte fel. A Dunárea tájékán ugyan hiába érdeklődünk a legfelelősebb tényezők holléte felől, csak annyit tudunk meg, hogy leltározzák a munkaerőt, alapos felméréssel, egyéni beszélgetéssel veszik számba az idei lehetőséget, kire számíthatnak, kire nem, tudniuk kell jóelőre, pontosan. Elnök, mérnök hiányában a bejáratot szegélyező piros táblákra festett adatokat próbáljuk vallatóra fogni. 1970- ben a leszállított kukorica mennyisége 2500 tonnát tett ki, öt év múlva a Dunárea tagjai 5700 tonna tengerit adnak át. Tavalyi átlaghozam: 7400 kiló, az idei vállalás ennél is nagyobb. Vajon a tagság mire alapozza merészségét? A nézőtődöt tűnődésében idősebb szálfatermetű ember zavarja meg. „Bänufä I. Bänufä vagyok, volt brigádos, kit keres? Nocsak, mindjárt itt lesz a mezei farm felelőse“. Néhány perc múlva az iménti hogyanra is választ kapunk. Harmincon aluli, Gera Ion, a mezei teendők intézője. A bátorság fiatalok sajátja. Ő viszont azt állítja, hogy a merészség forrása a tudás. Banita bácsi meséli, hogy a stafétát fiatalabb társának azért adta át nyugodt szívvel, mert amaz tanult ember. Technikumot végzett, jobban ért az új meghonosításához. De azért az öregebbek tapasztalata is sokat ér, a kettő jól kiegészíti egymást. — Tehát 5700 tonna — 1980- ban... — Lesz az több is... A terület jó részét mi is öntözzük. Persze, egyéb is kell a nagy hozamokhoz — s a mezei farm vezetője a kapun kigördülő traktorok felé mutat. A pótkocsik műtrágyával, szerves talajjavítóval rakottan hűségesen követik a határba igyekvő erőgépeket. Január végét ír a naptár. Szó sincs itt kampányszünetről. Helyesebben Zimniceán az esztendő mindennapja kampánynap, tehát lényegében, rendes körülmények között, nincs amolyan kapkodó rohammunka, a tevékenység folyamatos, egyenletes. Mindennel akkor készül el a gazdaság, amikor az esedékes tennivalónak éppen eljött az ideje. Érthető Dragne Constantinnak, a Partizánus elnökének jó értelemben vett nyugtalankodása. Bezzeg a Dunáre a búzahozamban megelőzött bennünket, ők korábban vetettek, mint mi, hát persze hogy többlethez jutott a gazdaság. Méghozzá jó bőven ... Node, az idén mi is korábban kelünk. Egymással versenyző szövetkezetek ... Vetélytársak, akik nemcsak példamutatásukkal ösztönzik többre, jobbra egymást, hanem kölcsönös támogatással is. Az ősszel, a Partizánul elmaradt a kukoricatöréssel. A szomszédok siettek segítségére. Fogatokkal, szállítókocsikkal, munkaerővel. A szocialista versenyszellem dehogyis zárja ki a segítőkészséget, ellenkezőleg, éleszti azt. És összegyűlt a temérdek zimniceai gyöngyszem, a tagság, az ország javára. Havaseső áztatja a Duna menti síkságot. Zsong az agrárüzemek központjának tájéka. A kerti s a mezei farmokon nincs munkaszünet. Tavasz közeledik. Új ötéves tervünk első tavasza ... ZIMNICERI GYÖNGYSZEMEK ELŐRE - 1976. február 1. • VASÁRNAP•VASÁRNAP•VASÁRNAP • Szerkeszti LÁSZLÓFFY ALADÁR -------------------------------------EGÉSZÍTSE KI AZ ELŐRE KISKÖNYVTÁRA SOROZATÁT! A sorozat köteteiből még kapható: — J. Szemjonovic Stirlitz-dosszié (1 kötet) — Horia Mátéi: Évezredek kalózkrónikája (2 kötet) — öt világrész utasai — útleírások, úti jegyzetek a világ minden részéről (1 kötet)— Reszket a bokor — 2500 év 150 legszebb szerelmes verse (1 kötet) — Ráth-Végh: Az emberi butaság kultúrtörténete (2 kötet) — Egyszer volt, hol nem volt — a legszebb mesék könyve (2 kötet) — Szepessy Tibor: Kis jogi tanácsadó (2 kötet) — Zászlóhajtás — költemények (1 kötet) — Derzsi-Mátray: A labda kerek (1 kötet) — Ide besüt a nap — riportok (1 kötet) — Szőcs István: Más is ember (1 kötet) Kérje a könyvesboltokban, a fogyasztási szövetkezetek üzleteiben. Postán is megrendelheti: Ijecoop, Cartea prin posta, Gheorgheni (cod 4200), str. Tatarului nr. 151, jud. Harghita. Az Előre Kiskönyvtára köteteinek ára 5 lej.