Előre, 1976. május (30. évfolyam, 8851-8876. szám)

1976-05-01 / 8851. szám

M RÖPGYÜLÉS A MEZŐN­ Yre Zsidréről Küküllővárra barangolásunk utolsó ál­lomására értünk, esőfelle­gek vettek üldözőbe, rohantak, szálltak, duzzadt hasukkal csak­nem súrolták a középkori kastély csúcsos tetejét. Félő volt, hogy nyakonöntik a szekerező társasá­got, amely óvatosan nézett körül, szükség esetén hol bújhatna meg. — Úgy nézem, elkerül bennün­ket — nyugtat meg mindenkit Tetcu Vasile, az mlsz elnöke —, de odalent kiadóson esik. Mi a csuda lehet ezzel az időjárással? Ha két napot süt a nap, akkor a harmadikon biztos esik. S ez így megy már évek óta. Pedig az­­ öregek azt mesélik, hogy egykor még a narancs meg a citrom is beért errefelé... Ki tudja, mi az igaz belőle? Talán, ön Nistor elv­társ, hisz egész nap azokat a ré­gi könyveket bújja. Kíváncsi va­gyok, mi áll bennük. — A község története, Vasile bátyám — válaszolja mosolyog­va a meginterpellált Nistor Du­­mitru, az iskola és a művelődési otthon igazgatója, a községi pártbizottság titkárhelyettese.­­ Többek között az, hogy Küküllő­­vár az egyik legrégebbi települése a vidéknek. Egy 1555-ös doku­mentum szerint ide tartozott Pé­­terfalva, Zágor, Vele, vásártartási ELORS — 1976. május 1.1 A A GAZDASÁG KÉZJEGYE z elmúlt másfél évtizedben újjáépült Mezőpetri. Nem a szükség, de a bőség varázsolta újjá a falut. — Régi ház alig kettő, há­rom maradt a községben, s egyik mintegy kontrasztként ép­pen itt a központban — mutat ki Ilyés Gyula polgármester a székház ablakán, az út másik oldalán meghúzódó, hosszan el­nyúló, tornácos, szalmafedeles vályogházra.­­ Nyugdíjas, idős házaspár lakik benne, gyerme­keik beköltöztek a városba, ők pedig már nem építettek újat. Akárcsak a Nagykároly kör­nyéki falvak legtöbbje, gazdál­kodó falu Mezőpetri. Az utóbbi években azonban már saját kő­műves-, asztalos-, lakatos-, ács­brigádok is működnek­ a fogyasz­tási szövetkezet vagy a termelő­­szövetkezet keretében. Az em­berek szenvedéllyel gyarapítják belsőségeiket, csinosítják házu­kat, vásárolják lakberendezései­ket. A község hatszázötven há­zából több mint ötszázban rádió, négyszázhatvannégyben televí­ziós készülék van, szinte min­den lakásban mosógép, jégszek­rény, porszívó. A tizedik emele­tes házat építik a faluban. Ka­lákában, ahogy szokás, csak a legfontosabb szakmunkát végzi mester, a gyalogmunkát — a­­hogy nevezik —, pedig a roko­nok, szomszédok, ismerősök kö­zösen ... A falu közepén hatalmas két­­szárnyú épület. Első pillantásra feltűnik, akárcsak a falu többi középülete, hogy nem a megszo­kott szabvány szerint készült. Villányi mérnök tervezte őket — világosítanak fel. Nem, nem épí­tész, nem is tervező. Villányi mérnök agrármérnök... Az épület bal oldali homlok­zatán a községi pártbizottság és néptanács jól ismert piros-kék táblája. Jobb oldalon a terme­lőszövetkezet cégtáblája. S hogy ez nem csupán valamiféle el­vont, szimbolikusan értelmezhe­tő, amolyan véletlen jószomszé­di kapcsolat, arról a nap folya­mán szinte lépten-nyomon meg­győződhettem. Ha visszaperget­jük e másfél évtized történetét, a falu alakuló, civilizálódó ar­cának egyetlen vonása sincs, a­­mely valamilyen formában ne viselné magán a gazdaság „kézjegyét". A székház épí­tésekor a lakosság önkéntes hozzájárulását az mtsz pótolta meg. Az emeletes egészségügyi ház felépítését az mtsz vezető­sége vállalta magára. Ha utat építettek, járdát követtek ismét­­csak az mtsz nyúlt a bukszá­jába... Az iskola méltán büszkesége a falunak. Az első községi is­kolák közé tartozik Szatmár megyében, ahol bevezették az úgynevezett kabinet-rendszerű oktatást. S még valamit, amivel jónevű városi iskolák közül is kevesen dicsekedhetnek: az el­múlt ősszel felszereltek egy kor­szerű fonetikai laboratóriumot, több mint húsz fülhallgatóval ellátott üvegfülkével, három magnetofonnal, vetítőgéppel és diapozitívekkel. Bukarestből jöt­tek a szakemberek elvégezni a szerelési munkálatokat. Az újonnan épített és felsze­relt iskolaműhelyről szólva szin­tén a gazdaság nevét emlege­tik. E kitűnően felszerelt műhe­lyek, amelyek diák­munkásai fél év alatt fő „bedolgozóivá" vál­tak a szatmári Unió gépgyár nagykárolyi kirendeltségének, megteremtették az alapjait egy gépészeti szaklíceum létesítésé­nek Petri­ben. Újabb iskola és művelődési otthon építése is szerepel az el­következendő évek tervei között JEGENYEFA A GYÁRUDVARON H­ét éve ismerem a fővárosi Lemenetoarea vállalat egyik legrégibb részleg­­vezetőjét, a negyvennyolc esz­tendős Tutunaru Ioant. Az első Gloria-kombájnok Indulásakor találkoztunk először, s most, hogy dombvidéki arató­cséplők gurulnak ki a szerelőműhelyből, újból ott állunk egymás mellett az udvar egyik jegenyefája alatt. _ Mától kezdve az 1976-os esztendő és a dombvidéki kom­bájnok gyártása összetartoznak — mondja elgondolkozva. Elhalkul a kombájnzúgás, el­indulunk a virágokkal szegélye­zett sétányon. _ Hogy érti az összetarto­zást? — Az eseményt az esztendő hozta meg. Az időhöz kötött az életünk minden mozzanata, ha akarjuk, ha nem. Lassan, megfontoltan beszél. Minden szót kétszer megmér, mielőtt kimondaná. Tizenöt esztendős korában indult el az Alexandria melletti Magura faluból a fővárosba munkát keresni. Az akkori FISET-ben (pénzszekrény és bú­torgyár) inaskodott. Mire a gyár, 1949-ben a Semenatoarea e­­gyik részlegévé vált, nevét a legjobb bádogosok között emlí­tették.­­ Néhány kisebb gyáracska volt a mai vállalat helyén. Ma már talán csak­ a régi csarnok egy része a régi, mindent újjá­építettünk. Az akkori és a mai gyár között a különbség olyan nagy, mint a kezdetben gyártott lóvontatású kapu és a szerelő­­műhelyből most kikerült korsze­rű magánjáró dombvidéki kom­bájn között. Elhallgat egy pillanatra. — Harmincegy év telt el azóta... Ha mind elindulnának a gépek, amelyek külsejét én formáltam, kalapáltam, hosszú sor dübörögne utánam. Lenne állatvontatású arató-cséplő, ve­­tőgép, traktorvontatású koro­­bájn, lóvontatású kapa meg sokezer Gloria. Talán egy me­gye szántóföldjein el sem fér­nének. .. — Nagyon jól sikerült ez a vetőgépünk. Az utóbbi években a termelés nagy részét külföldi megrendelők kötik le. Köszönő­levelek özönét kaptuk. Amikor csak Glóriák gyártására állot­tunk rá, az SPC—6-ot átvették a Piatra Neamt-iak. Harminchat növényfajta be­takarítását végezhetik el a je­lenlegi termékkel, a Glóriával. Az országban mindenütt isme­rik, szeretik. De nem egyszer azt is mondják a vele dolgozók, hogy egy-egy szerkezeten javí­tani kellene. Megmondom ezt a részlegvezetőnek. Váratlanul hangosan válaszol. Mintha megbántottam volna... — Minden gépen, még a legkorszerűbben is lehet javí­­tani. Mi is állandóan változta­ A A SZABADSÁG SZÍNEI remek nagyváradi Ba­rokk-palotában, az or­szágos hírű Körösvidéki Múzeum székházában eredeti időszaki kiállítás nyílt meg a mi­nap, pártunk megalakulásának 55. évfordulója és Május elseje tiszteletére, valamint a politikai nevelés és a szocialista kultúra közelgő kongresszusa jegyé­ben. A múzeum beszédes kin­cseinek, a történelmi múlt, az ezeken a tájakon élő román, ma­gyar és más nemzetiségű dolgo­zók közös küzdelme ezernyi tanújelének szomszédságában, a hazai és egyetemes művészet értékeit bemutató helyiségek mellett, az egyik tágas terem­ben eddig ismeretlen nevű kiál­lítók jelentkeznek műveikkel első ízben a közönség előtt. A mú­zeum vezetősége a megyei tan­felügyelőséggel együttműködve az általános iskolák diákjainak többezernyi rajzából és festmé­nyéből válogatta a kiállítás a­­nyagát. Hat és tizennégy év kö­zötti , gyerekek mondják el itt a vonalak és színek nyelvén élmé­nyeiket a világról, amelyben él­nek, naggyá és okossá növeked­nek. A mi világunkról, a mi va­lóságunkról vallanak ezek a képek, azzal a varázsos meg­győző erővel, amely a gyerme­kek naivan őszinte és friss lá­tásmódjának, képzeletének a sajátja. Ezek a kisdiákok bizo­nyára keveset hallottak az idő­szerű tematika fontosságáról a művészetben, magától értető­dően azt rajzolják, azt festik, amit maguk körül látnak, amit sajátjuknak éreznek : az új isko­lákat, az új lakónegyedeket, a korszerű gyárakat, a tudomá­nyos-műszaki fejlődés ezernyi csodáját, a játszótereket, az ott­honos tálat s a felnőtteket, a­­kik a maguk, a gyermekeik, az elkövetkező nemzedékek szá­mára teremtik meg az emberi létezésmód feltételeit. Az érzé­keny, nyiladozó gyermekszem és­­értelem azt is sajátosan vonzó fénybe vonja, ami számunkra természetesnek, megszokottnak tűnik, ezért különösképpen ér­dekes és magával ragadó ez a kiállítás. A mától, a jelentől el­választhatatlan ihletforrásuk a történelem is, annak a harcnak a története, amelyet románok és magyarok évszázadokon át vív­tak a közös ellenség, az idegen elnyomás ellen, a szabadságért és a függetlenségért, azért, hogy a maguk szándékai sze­rint, egyetértő testvériségben formálhassák sorsukat, azért, hogy ezek a gyermekek a béke és az építés szép és biztató je­leit láthassák, érzékelhessék maguk körül, azért, hogy az em­berség törvényeihez és igényei­hez szelídülhessen a jövő. Ennek az egész elbűvölő, be­szédes kiállításnak a lényegét fejezi ki egy nyolcadik osztá­lyos kislány, névszerint Farkas Gyöngyvér képének címe : A szabadság színei. Valóban erről van szó. A szabadságról, amelynek színeit a valóság keverte ki ebben az országban, románok, magya­rok, németek és más nemzeti­ségűek nagy, szocialista család­jának közös hazájában. A sza­badságról, amelyet az ötvenöt évvel ezelőtt megalakult Román Kommunista Párt — nagy és kötelező erejű történelmi ha­gyományok folytatója — ve­zetésével vívtunk ki és szilárdí­tunk meg mindennapos mun­kánkkal, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megte­remtésével. A szabadságról, a­­mely azt jelenti, hogy minden ember, a haza minden fia okos és szárnyaló tervekhez igazod­va formálja az ország, a társa­dalom, az emberi élet mai és holnapi arculatát, a forradalmi humanizmus eszményeinek je­gyében. A szabadságról, amely építőmunka, erkölcs, méltá­nyosság, kultúra, jog és kötele­zettség is egyben. A szabad­ságról, amely elválaszthatatlan a függetlenségtől és a szuvere­nitástól, minden népnek attól a jogától, hogy ura legyen sorsá­nak, országának, anyagi és szellemi értékeinek. A szabadság színeit miná­­lunk, Romániában nemcsak gyermekeink festik rajzlapra­ ezeket a színeket mi ragyogtat­­tuk fel az ország térképén, teg­napi és mai tetteinkkel, életünk új, szocialista tartalmaival, ha­zaszeretetünkkel, a népek kö­zötti megértést és együttműkö­dést szolgáló törekvéseinkkel­­• cselekvő hitünkkel az emberség, a humánum, az értelem szük­ségszerű győzelmében szerte a világon. Gálfalvi Zsolt 3. MUNKÁBAN AZ ORSZÁG S MEGVÁLTOZOTT VIDÉK, MEGVÁLTOZOTT EMBEREK ésem jártam Alexandriá­ban, Teleorman megyéről is lényegében annyit tud­tam, hogy egyik legnagyobb éléstárunk. Tavaly itt érték el a legnagyobb gabonahozamo­kat az országban, s a pártfő­titkár jelenlétében Alexandria volt a Termésnap ünnepségé­nek színhelye. Míg a megye­­székhely felé közeledem, önkén­telenül eszembe jut az egyik helybeli költő — Alexandru Ce­­purájeanu — vallomása: „Az én meghitt nyári lakom / Falun vagyon..." Találó strófák voltak pár évtizeddel ezelőtt. Akkor, amikor még poros, álmos, eldu­gott fészek, falunál alig különb település volt. A városibb kön­töst két gőzmalom, tucatnyi kocsma és üzlet, meg műhely próbálta erőtlenül bizonygat­ni... A Vedea folyó magas mart­járól manapság merőben más Alexandria tárulkozik eléd. Az úttól jobbra 4—7—10 emele­tes tömbházak sorakoznak. Ki­lenc évvel ezelőtt egyetlen blokk, 40 lakás jelentette itt az urbanizáció térhódítását. Manapság 4000-et tesz ki a város korszerű lakásalapja, s 1980-ig további 6000 lakáskulcs talál gazdára. Kellenek. A lezárult ötéves terv időszakában meg­kétszereződött a lakosság, je­lenleg mintegy 35 000 a lélek­szám. Az új városközpont — a modern közigazgatási palotával, a Szakszervezeti Művelődési Ház impozáns épületével, a Pare szállóval, az üzletsorok és tömbházak sokaságával — gyökeres átalakulásokról vall. Petre Ripeanu, a városi nép­­tanács alelnöke próbálja fel­vázolni az utóbbi évek fejlődé­sének erővonalait . Akár hiszi, akár nem, 1967-ben mindössze két kisipari szövetkezet, néhány helyiipari részleg és két kicsi vállalat működött a városban. Legna­­gyobbikuk, az Islaz alig 200 embert foglalkoztatott. Abban az évben a vízvezeték, csator­názás ismeretlen fogalom volt, az utcáknak alig 15 százaléka volt lekövezve. Jelenleg a víz­vezeték-hálózat átfogja az e­­gész várost, az utcák 90 szá­zaléka kövezett vagy aszfaltos. A változást persze elsősorban a helybeliek érzik és értékelik, akik tíz évvel ezelőtt még tér­dig sárban caplattak, nyaranta nyelték a porfelleget, gémes­­kútból merítették az ivóvizet. Tíz esztendő alatt, de főleg a lezárult ötéves terv idején, iparvárossá nőtte ki magát A­­lexandria. 1968-ban kezdett termelni az első, köztársasági érdekeltségű vállalat, a könnyű­ipari felszereléseket gyártó Islaz. Majd felépült az építőipari be­rendezéseket előállító gyár. 1971-ben állt munkába a vil­lamos vezérlőberendezéseket termelő vállalat, két év múlva pedig a város büszkesége: a golyóscsapágy-üzem. Végül a pamutfonoda gépsorai kezdtek dolgozni. Közben korszerűsöd­tek, igazi gyárakká terebélye­sedtek a régebbi helyi ipari egy­ségek, a len- és kenderóztató stb. A szaporodó gyárak körbe­fogták a várost, ipari platfor­mokat teremtettek. Több mint 26 000 ember számára biztosí­tottak munkát, évente több mint kétmilliárdra emelték Alexan­dria globális ipari termelését. A szocialista nagyipar csinált igazi várost Alexandriából és a gyárak diadémja nemesítet­te meg a teleormaniak mun­káját is. Alig tíz év alatt a földművelésről tízezrek tértek át a nagyobb termelékenységű ipari tevékenységre. Méghozzá magas technicitást igénylő gép­ipari, finommechanikai mes­terségekre. — Nemcsak építeni kellett rengeteget, de tanulni is — mondotta Gheorghe Ciobanu, a golyóscsapágy-üzemi pártbi­zottság helyettes titkára. — Munkásaink egy részét Brassó­ban készítettük fel, nagy segít­séget kaptunk az ottani kiváló szakemberektől, a többit azon­ban menet közben, munkahelyi kiképzéssel készítettük fel, ezen­túl pedig saját szakiskolánk­ban. Tekintettel azonban arra, hogy üzemünkben az átlagos életkor alig 22 év, munkásaink zöme I. és II. kategóriájú, a to­vábbtanulás parancsszerű szük­séglet. Már csak azért is, mert enélkül elképzelhetetlen az ultramodern gépek maximális kihasználása, s az, hogy a je­lenlegi kapacitással 1980-ig megduplázzuk a termelést, é­­vente 60 millió csapágyat állít­sunk elő. Méghozzá a jelenlegi 120 típus jelentős bővítésével egyidejűleg. A nagyobb tudás­ra, a szüntelen tanulásra köte­lez az is, hogy a közel félszáz országban, ahová termékeink eljutnak, becsületet kell szerez­zünk a román gépgyártóipar­nak. S tanulnak a golyóscsapágy­­üzembeliek. Két és félezren vesznek részt a különböző szer­vezett továbbképzési tanfolya­mokon. Építve, dolgozva tanul a város apraja-nagyja. Tíz év alatt négy általános iskola, egy elméleti és egy ipari líceum, valamint jónéhány szakiskola é­­pült. A tanulóseregből csak a KISZ-tagok száma meghaladja a 4500-at. Mátéi Leovan, a vá­rosi KISZ-bizottság első titkára lelkesen beszél arról a hozzá­állásról, amellyel a város ifjú­sága kiveszi részét mind a ter­mésfokozó akciókból, mind a városszépítési közérdekű mun­kákból. Tavaly a fiatalok 20 hektárnyi akácerdőt telepítettek a művelésre alkalmatlan parto­kon, s a városi viszonylatban megvalósított 40 millió lej ér­tékű hazafias munkából jelentős hányada az ő hozzájárulásukat képviseli. — üzemi szervezeteink, e pártszervezetek irányításával, minden támogatást megadnak a szakmai ismeretek gyarapítá­sához, a munkatermelékenysé­get növelő kezdeményezések széles körű elterjesztéséhez — mondotta. — A tudományos­műszaki forradalom ötéves ter­vének feladatai többre kötelez­tek bennünket, fiatalokat, a műszaki ismeretek gyarapításá­ban, a technikai alkotószellem kibontakoztatásában, a gazda­sági látószög meghonosításá­ban. Pár napja nyitottuk meg az ifjúság technikai klubját, amely mintegy kondenzációs magvát képezi az 1977-re el­készülő Ifjúsági Technikai Ház­nak. Jacob Craciun, a városi szak­tanács elnöke a pártévfordulót és a május elsejét köszöntő szocialista munkaverseny ered­ményeiről tájékoztat. Arról, hogy már az első negyedévben több mint 8 millió lejjel telje­­sítették túl az összipari terme­lés terven felüli vállalását, s az ünnepekig a túlszárnyalás még jelentősebb lesz. S miköz­ben az értékesebbnél értéke­sebb kezdeményezéseket sorol­ja — Egyetlen selejt se arról a pépről, amelyen dolgozom, Hulladékból új termékek, A perc barátai stb. — büszkén beszél arról az egyre kiteljese­­dőbb tudatról, amely a tegnap még földet művelő alexandriai­akat, öntudatos, érett munká­sokká alakította át. Meg azok­ról, akik annak előtte az or­szág különböző gyáraiban dol­goztak, s most hazajöhetnek, itt is akad szakmunka szá­mukra. Nemcsak a városképben, de az emberi lélek terein is mély­reható változások mentek vég­be a Duna-síkságon. Zoltán Tibor joga volt, jártak ide munténiai, moldovai kereskedők is. Azt is felírták a korabeli történészek, hogy enyhe, kellemes éghajlata van a vidéknek, ami alkalmassá teszi a szőlőtermesztésre. Szó van a narancsosokról is. Hogy beér­tek-e vagy sem, arról nem tesz­nek említést, de, hogy a vár va­daskertjében volt narancs- és­ citromfa, az biztos. — Az meglehet, hisz volt ott minden — hagyja helyben Tetcu Vasile. — Tudták a vár urai, hogy mi e jó. Az öregek mesé­lik, milyen szarvasok, őzek, fá­cánok éltek abban a vadaskert­­ben, s milyen vadászatokat ren­deztek itt a grófok. " Na, de hagyjuk, lássuk inkább miből élünk. Látom, kint van mindenki a határban, ránk várnak, sies­sünk. Csendesen csordogáló pata­kocska mellett állunk meg Fes­­teu­b­an, a község polgármes­tere lép ki az egybegyűlt soka­ságból, fogad bennünket. — Talán csak nem ijedtek meg a fellegektől? — kérdezi tréfál­kozva.— Ha esik,­ ha havaz, ma itt végezni kell. Szerszámot hoz­tatok még? — kérdezi az elnök­től. — Úgy látom, elkel még né­hány kapa és ásó. Perceken belül tanácskozásra gyűl egybe a falu vezetősége: Festeu Ioan polgármester, Nistor Dumitru, a pártbizottság titkár­helyettese, Tetcu Vasile elnök, az mlsz brigádosai. Napirendi pont: a legelő és a kaszáló sorsa. A határozat: le kell vezetni a pan­gó vizeket. Méghozzá azonnal, mert napsütésre nem lehet szá­mítani. A röpgyűlés szervezési kérdésekkel ér véget: kijelölik mindenki szakaszát, beleértve a vezetőségét is. Férfiak, asszo­nyok, fiatalok és idősebbek, a község román és magyar lakói egy emberként látnak munkához. Egymás után készülnek el a le­folyók, ürülnek meg a tavacskák. —­ Kell a fű — jelenti ki Tet­cu, Vasile. — Szép állatállomá­­­nyunk van, becsületesen kell ta­­karmányoznunk, ha eredménye­ket akarunk elérni. A műtrágyát már kora tavasszal kihordtuk, de arra nem számítottunk, hogy ilyen esős lesz az április. Meg­szokott időjárási viszonyok köze­pette ugyanis itt nem áll meg a víz, hamar felszárad. Most azon­ban! De arról jobb nem is be­szélni, annyi gondot okoz a sok eső. Nem baj — nyugtatja ön­magát is —, kifogunk mi rajta, íme, most is eljött jóformán az egész falu. Úgy terveztük, hogy az idén előbbre lépünk egyet. Kukoricából négyezren felül sze­retnénk betakarítani, 1972-ben 4600-at­­sikerült, búzából , lega­lább háromezer kilót. Cukorrépá­ból is jó lenne a 72-es szintet elérni,akkor 42 000 kiló termett hektáronként. Tavaly is jól jöttünk volna ki, ha a Küküllő nem sepri el a termést. Ha mindez meg­lesz, megy az állattenyésztés is, mert mi kell hozzá? Kukorica, széna, répafej, siló. Ezért igyek­szünk most úgy. A hús- és tej­­hozam alapjait tavasszal kell biztosítani. " Déltájban Festeu Ioan polgár­­mesterrel és Nistor Dumitru tör­ténelemtanárral visszatérünk Kü­­küllővárra. Útközben van időnk erről is, arról is elbeszélgetni, így tudjuk meg, hogy Nistor Du­mitru, aki ma hármas tisztséget tölt be a községben, 1964-ben, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola elvégzése után került Kükülővárra román nyelv és tör­ténelem szakos tanárnak. Any­­nyira megtetszett neki a szép­múltú falu, hogy később, amikor már a Babes-Bólyai Tudomány­­egyetem diákja volt, államvizsga dolgozata témájául Küküllővár történetét választotta, így készült el a község monográfiája. — Néhány hét elég volt ah­hoz, hogy megszeressem az itteni embereket, románokat és ma­gyarokat, akik a legnagyobb e­­gyetértésben élnek és dolgoznak. Az idősebbekkel elbeszélgetve, érdekes dolgokat hallottam a község történetéről, az együtt­élés szép momentumairól. Ezek a már-már legenda számba vehető elbeszélések arra késztettek, hogy utána nézzek a dolgoknak. Csakhamar megállapíthattam, hogy a népi emlékezet nem csa­lódik, hogy a baráti együttélés szálai mélyen visszavezetnek a történelembe. Szeretnék erre egy példát is említeni. 1849-ben, a­­mikor a reakció támadásba len­dült, a környék jobbágyai a vár­ban gyülekeztek, hogy frissen szerzett jogaikat megvédjék. Rá­bukkantam egy névsorra, amely­ből kiderült, hogy a megalakult csapatot román és magyar pa­rasztok képezték, a községből például Spineanu Nicolae, Scheau Ion,­­Solymosi Ferenc és Papp Ferenc. Később, 1972-ben fel sem vetődött bennem más gondolat, mint az, hogy mindezt megírjam, így született meg az államvizsga dolgozatom, s ezzel együtt Küküllővár monográfiája. Akkor csak 1918-ig írtam meg ezt a krónikát, most a folytatásán dolgozom. Mert meg akarom örökítenni az utóbbi évtizedek kiemelkedő momentumait is, min­denek­előtt azt, ahogyan új életet kezdtek az emberek az egykori grófi birtokon. A monográfia második része még nem készült el, gazdag tényanyagából még nem merít­hetünk, de szemre is megálla­píthatjuk, Küküllővár történel­mének legszebb korszakát éli. A tervezett középületek közül a művelődési otthon, az általános áruház már készen áll, a nyolc­tantermes, laboratóriumos iskola most épül, jövőre tervezik a víz bevezetését előbb a központ na­gyobb épületeibe, később a la­kóházakba, amelyek több mint fele az elmúlt évtizedben készült el. —­ S mindez még csak a kez­det — mondja Festeu loan pol­gármester.— Bár nagy a kon­kurencia, hisz a szomszédok is törekvő emberek, szeretnénk, ha idővel városi rangig vinnénk. Úgy vélem, ennek nem lesz akadálya, hiszen az emberek szorgalmasak, s amit vállalnak, azt maradékta­lanul el is végzik. Főleg, ha maga a polgármes­ter, s a községi pártbizottság többi tagjai is közéjük állnak. Úgy, mint ezen a borús délelőt­tös Ásóval, kapával, csákánnyal a kézben. Gyarmath János s egy modern üzletház felhúzá­sa, még ebben az évben, a­­melynek emeletén az mtsz szak­emberei számára készülnek la­kások. Természetesen ismét csak a gazdaság hathatós hozzájá­rulásával ... — Ennyi mindenre telik ez mtsz erejéből? — Telik... S ennek az erőnek a munka az alapja. Mindent, amit itt körös-körül lát, a mun­ka teremtett, persze, a hozzáér­téssel, szaktudással, lelkiisme­­rettel és fegyelemmel végzett munka, amely megteremti a fel­tételeket arra, hogy valóban kézzelfoghatóan beleszólhas­sunk a falu egész társadalmi, szociális életének alakulásába... Villányi István elnök-mérnök, mindennap pontban délután két órakor jön be a mezőről az mtsz székházába. Ekkor beszéli meg a másnapi teendőket­ a brigádosokkal. S köztudott, hogy a mérnök szigorú, pontos ember, megköveteli s be is tartja a kö­zösen meghatározott programot. A falon a Munkaérdemrend első fokozatának oklevele, 1972-es keltezéssel. A szekrény­ben kötetnyi elismerő oklevél, ér­demérem „szerénykedik”. Éven­ként „kijár" ez a mezőpetri gazdaságnak. A megbeszélés végetér, a brigádosokat homok­­futó várja az udvaron. Mi terep­járóra kapaszkodunk, Villányi mérnök a­­megszokott délutáni ellenőrző, körúti éra, „indul. Alacsony, szikár ember a tő­­rmérnek, arcára, idő előtt vésett barázdákat a megfeszített mun­ka, a ránehezedő felelősség. Keveset beszél, ajkát keskenyre préseli. Menet közben felleltározom a gazdaságot: 2320 hektár szán­tóföld,— a megye közepes nagy­ságú gazdaságai közé tartozik. Legfontosabb jövedelmi forrás a szántóföldi növénytermesztés: ezer hektár búza és kukorica, a többi árpa, cukorrépa, ken­der, korai és őszi burgonya, ta­karmánynövények. Százharminc hektár zöldséges. Három állat­tenyésztési farm: tehenészet, szarvasmarha-hizlalda, sertés- és tyúktenyészet. A mezőn traktorok duruzsol­nak serényen. Egyelőre a gépeké a „szó" a földeken. Vetik a ku­koricát ötszáz hektáron. Azon az ötszáz hektáron, amely ta­valy nem kevesebb mint 6348 kilós átlaghozammal viszonozta e gondoskodást, s bár a búza nem volt olyan adakozó mint máskor, a többi termények feje­delmi kárpótlást nyújtottak. S a mezőpetri­mtsz, ez a szántóte­rületét illetően közepesnek mondható gazdaság, 11 567 tonna növényi terméket, ezen­kívül 707 tonna húst és kilenc­ezer hektoliter tejet adott egy­maga nemzetgazdaságunknak. — Akar szép borjakat látni? — kérdezi, s a kocsit beirányít­­ja az állattenyésztési farm ud­varára. — Ausztriai vöröstarkák — vezet végig a maga tervezte istállón, amelynek lakói olyan elégedett nyugalommal kérődz­­nek, mintha most tértek volna vissza a­­legdúsabb nyári lege­lőkről ... Késő délután lesz, mire ismét benyitunk az mtsz-irodára. Vil­lányi István fáradtan leereszke­dik egy fotelbe. — Miből telik a gazdaságnak, s a falubelieknek is ? — tér vissza a két órával ezelőtt fel­tett kérdésre. — Ha tud a szá­mokból kalkulálni, hát íme né­hány : az évi össztermelés ér­téke harminckét és félmillió lej, húszmillió az állóalap értéke. Az utóbbi öt évben több mint tizenötmilliót költöttünk építke­zésre. A saját gazdasági épü­leteinken kívül futotta belő­le falufejlesztésre-szépítésre. A tagságnak pedig javadal­mazás fejében tíz és félmilliót fizettünk ki zárszámadáskor, s tetejében még hatszázötven­­ezer lej pötjavadalmazást e tervtúlteljesítésért... Néhány percre gondolataiba feledkezik Villányi mérnök : — Közvetlenül a szövetkezet megalakulása után­­hazakerül­tem, mint mérnök, akkor bizony szegény volt a gazdaság. Azt mondtam az embereknek, egy évig tart csak ez az állapot, ha mindnyájan munkához látunk, és igazam lett... Azt tartja a szólás, senki sem lehet próféta a saját falujában. Hát próféta ugyan nem, de egy jó gazda­ság vezetője s egy virágzó falu lakója, az lettem. Nemhiába is­mertem én ennek a falunak minden lakóját cseperedő korom óta. Első perctől kezdve tudtam, mire vagyunk képesek, s most másfél évtized múltán azt­­ hi­szem, minden hivalkodás nélkül lehetünk büszkék is ... Jakab Márta tunk, Jobbítunk a Glória­ szer­kezetein. Szükség volt a rövi­­debb vágószélességű változatá­ra, elkészítettük. A dombvidé­ken könnyebb lesz így az ara­tás. Állítom, kombájnjaink bár­milyen típusú arató­ cséplőkhöz hasonlítva megállják a helyü­ket... Fiatalok mennek el mellet­tünk. Köszönnek. Az idősebb munkások egy-egy szóra meg is állítják. Tutunaru Joant min­denki ismeri. — Ötvenkilencben tettek meg a hatos részleg vezetőjének. Harminchéten vagyunk, akik a gépek külsejét alakítják. A harminchét közül huszonkettő fiatal. — Könnyű velük dolgozni? — Már akivel. Itt van pél­dául Jordan Anghel, vérében­ van a mesterség. Nem adna ki semmit a kezéből, amíg nincs rendben. Mondja is barátainak, ha olykor rászólnak, hogy hagy­ja abba már a pepecselést, mert jó az így is: „ha nekem így nem tetszik, másnak, hogy tet­szenek. De csak jót szólhatok Neacsu Ionról, Marincel Du­­mitruról, Trandafir Stanról is, pedig alig töltötték be a hu­szadik évüket... A múltkor mégis elém állt az egyik, Bar­bu Nicolae, hogy ne haragud­jak, de ő itthagyja a gyárat. Elmegy, mert nehéz a munka. Kérdeztem, hol tud könnyű munkával megélni. Nem vála­szolt. Elment. Volt olyan fiatal, aki egy szót sem siett, úgy hagyott Itt. Egy szép nap nem jött dolgozni. Nagyon bántott az eset. — A harminchárom év alatt hányszor hiányzott a műhelyből? — Csak amíg katonáskod­tam. Betegség nem nagyon vert le. Lehet, mert szerencsém volt. Másért pedig miért hiá­nyoztam volna? Az egyik délután kivitte a fiúkat az udvarra facsemetéket ültetni. Az akkor alig néhány araszos fácskák ma mér sudár jegenyék. • ?­­ — Morogtak az emberek, hogy minek a gyár udvarára fa, úgy sem fogan meg. És ha mégis megmaradnak, a kom­bájnok az udvaron, áthaladás közben csak letörik. A csemeték megfogantak. Volt, amelyiket a forgolódó gé­pek kettétörtek. Ezeket újraül­tették. Most jegenyesor, távo­labb pedig virágágyások fogad­ják a kapun belépőt. Tavaszi díszben. — Holnap udvart takarítunk. Megbeszéltem a fiúkkal... Néhány évvel ezelőtt a moz­gósítás így zajlott le. Tutunaru loan munka után megkérdezte: fiúk, virágot kell ültetnünk, mi­kor értek rá? Másnap mind ott voltak, pedig nem kötelezte ő­­ket senki. Egy esztendő múlva hallottam a hírt, hogy Tutu­naru Ioant, a részleg pártbi­zottsága titkárának választották. A gyűlés végén is csak annyit mondott: köszönöm a bizalmat. Azóta kétszer újraválasztot­ok. ........ '■ s... n.n- t -i: evr 'Román Győző ,,Az egész nevelő tevékenység hazánk állampolgárainak a munkára való nevelésén kell hogy alapul­jon-abból a közismert igaz­ságból kiindulva, hogy a társadalmi élet különböző területein kifejtett fizikai és szellemi munka a haladás és a civilizáció alapvető tényezője, a nép jólétének biztosítéka, a szocializmus és a kommu­nizmus felépítésének, a nemzeti függetlenség megvédésének és meg­­­erősítésének záloga NICOLAE CEAUȘESCU

Next