Előre, 1976. augusztus (30. évfolyam, 8930-8954. szám)
1976-08-01 / 8930. szám
E AZ ÉLET ÉRTELMÉRŐL vek során, amióta az egyetemen etikát adok elő, bevezető előadásomban, a hagyománynak megfelelően mindig felvázolom miről lesz a továbbiakban szó. Közben arra is törekszem, hogy hallgatóim érdeklődését felébresszem. A captatio benevolentiae nemes buzgalmában elmondom, mi minden teszi időszerűvé, sőt nélkülözhetetlenné az etika tanulmányozását, s e felsorolásban elsők között említem, hogy az új stúdium segítséget nyújthat az élet értelmének megfogalmazásában. A diákok figyelmének ilyen érvek segítségével történő felkeltése nem maradt hatástalan. Noha fiatalokról van szó, akikről talán nem is gondolnánk, hogy az élet számukra problematikus lehet, benyomásaim mindenben igazolják Adam Schaffnak az enyémnél nyilván konkludensebb, s a nagy számok törvényével alátámasztott élményét. Az ismert lengyel professzor egyik könyvében megírja, hogy sokáig — a neopozitivizmus hatása alatt — e kérdés boncolgatását nem tartotta tudományosnak. Amikor azonban azt kellett tapasztalnia, hogy hallgatói szenvedélyesen vitatják ilyen természetű megjegyzéseit, revízió alá vette régebbi véleményét. Valóban, az élet értelmének kutatása nem utasítható el csak arra való hivatkozással, hogy a tudomány határain kívül esik. A vele való bölcseleti-etikai foglalkozás tagadását sem indokolhatja, hogy számunkra a probléma egyszer s mindenkorra megoldottnak tekintendő. Általában nincsenek végleges érvénnyel megválaszolt kérdések. Hogyan is lehetne lezártnak tekinteni a szüntelenül (koronként, társadalomként, osztályonként és egyénenként) változó véges lét céljának megfejtését? Nem csupán a „nagybetűs" élet előtt álló fiatalokat foglalkoztatja a rájuk váró jövő, hanem — valljuk be — mi is időnként felvetjük a nyugtalanító kérdést : mi lesz velünk ? Merre haladjunk ? • Persze, az ember, az emberiség nem mindig, s nem állandóan szembesíti önmagát ezzel a kérdőjellel. Vannak évek és korok, amikor csak éljük az életet , nem faggatjuk sem magunkat, sem másokat célja vagy értelme felől. A vegetatív lét azonban összeegyeztethetetlen — a pártprogramban is körvonalazott — új ember eszményével. Nem fogadható el annak részéről, aki már nem tekinti magát titokzatos hatalmak eszközének, vagy kevésbé titkos erők bábjának, hanem sorsát saját kezébe vette. E várva-várt új ember nem lehet a megváltozott termelési-társadalmi viszonyok puszta terméke. Modellje csak hosszú, gyakran ellentmondásokat, konfliktusokat, feloldó társadalompolitikai — nevelő munka eredményeként valósulhat meg. Nem utolsó sorban annak a tudatos önalakításnak a folyamán, amely mindenkinél az élet értelmének újra s újra való tisztázását igényli. Ebben a vonatkozásban sem elégedhetünk meg módosításokra nem szoruló kész sablonok vagy átvett, végleges formulák elsajátításával. Mindenki egyedi és megismételhetetlen a maga átöröklött s kialakított képességeivel, a maga sajátos pályáján. Társas-közösségi lények vagyunk, nem elszigetelt monoszok, de senki más nem oldhatja meg helyettünk nagy dilemmáinkat. Mindig nekünk kell választanunk. Aki viszont a döntést másoknak engedi át, az valahol nem saját életét éli. Elveszti önmagát. Ha önmagunkhoz hűek kívánunk maradni, márpedig az új ember nem nyájlény, hanem szabad, autonóm személyiség, akkor az autenticitás azt is megköveteli, hogy — a szocialista erkölcs és méltányosság normáinak szellemében — magunk fogalmazzuk meg életünk értelmét. Nekünk muszáj feleletet találnunk a Veres Péter által oly kihívóan s oly megkerülhetetlenül felvetett kérdésekre : „Mit kezdesz ezzel az egy életeddel ? Mire teszed fel ?“ A tudatos önformálás szerves részeként, az élet értelmének megfogalmazása, illetve újrafogalmazása különösen akuttá válik, amikor az egyén vagy a kollektivitás valamilyen formában válságba kerül. Ha az elfogadott célok részben vagy egészükben délibáboknak bizonyulnak, az eszmények pedig a történelem menetével ütköznek össze. Csalódások, fájdalmak és tragédiák kérdésessé tehetik a hagyományos életelveket. Ilyenkor aztán elkerülhetetlenné válik az értékek átértékelése, márpedig az élet hallgatólagosan vagy kifejezetten elfogadott értelme mindenkinél bizonyos értékrendet jelent Mi vagyunk az egyetlen lény, aki tudja, hogy halandó. A mai, a tudományos világnézet szellemében élő ember nem kapaszkodhat ősi mítoszokba, nem menekülhet régi illúziókba. Nem áltathatja magát a túlvilági élet reményével. Szembe kell tehát néznie végességével, s éppen ez a szembesülés fokozza fel kérdésünk drámai jellegét. A Nagy Nihillel szemben nincs helye a hazugságnak. Itt nem segít az önámító... Ellenkezőleg, a párbeszéd azzal a világgal, amely azután is fennáll, hogy mi már nem leszünk, őszinteségre, önmagunkkal szemben tanúsítandó kérlelhetetlenségre késztet. Arra sarkallhat, hogy olyanoknak lássuk és ítéljük magunkat, amilyenek tényleg vagyunk. Ez a hízelgéstől mentes önértékelés aztán belső energiák és képességek felszabadításának forrásává válhat, lehetővé téve, hogy életünket önmagunk alkotásaként éljük s alakítsuk. Ennek az alkotásnak a lehetősége mindenki számára adott. A lehetőség azonban csak akkor válik valósággá, ha életünket tudatosan, jól meghatározott célok szerint építjük. Az élet értelmére céljaink összességéből, értékrendjéből, megvalósulásából s abból a törekvésből következtethetünk, amellyel őket kitűztük, változtatjuk s életbe ültetjük. Az a felismerés, hogy magunk kell értelmet adjunk életünknek, nem csupán valaminő benső parancsra jön létre. Nemcsak az erkölcsi kötelesség utasítására fogalmazódik meg, hanem főként annak a ténynek az ösztökélésére, hogy egyszerűen nincs kire e feladatot hárítanunk. Fölöttünk tényleg nincs sem isten, sem király. A tudomány tanúsága szerint sem a világegyetemnek, sem a földi életnek nincs önmagában vett célja vagy értelme. Csak az ember, ez a célokat kitűző, célszerűen cselekvő lény vihet be értelmet létébe, léptének, történelmébe. A célszerűen cselekvő ember kollektivitásban él és tevékenykedik. Nem háríthatja ugyan társaira saját élete értelmének kijelölését, de nem is nélkülözheti segítségüket. Az önmegismerés csak az emberközi kapcsolatok hálózatában lehetséges. Itt válik hitelessé. Egy végletesen önmagába zárkózó életnek előbb-utóbb torzulttá, meddővé kell válnia, s így nem is lehet értelme. Különben, az élet értelmének kérdése nem kizárólag a megpróbáltatások óráiban válik megkerülhetetlenné. Nemcsak szorongatottságok közepette bukkan fel nyugtalanítóösztönző feladatként. Éppen a közösségben otthonra találó, a nagy társadalmi célokkal azonosuló, szolidaritást élvező, s társainak támaszt nyújtó ember érzi, hogy van miért élnie. Aki elkötelezettséget vállal, cselekszik, küzd s valamilyen formában alkot, az végességének tudatában sem érzi, hogy élete céltalan s felesleges. A kudarcok és csalódások, a válságok és meghasonlások termékenyítőek lehetnek a vegetatív, a tespedő élet csábításának leküzdésében. A fájdalmak és tragédiák ráébreszthetnek arra, hogy kik vagyunk valójában, s mi lenne igazi hivatásunk. Ne tévesszük azonban szem elől, hogy a fanatizmus nem csupán személyiségtorzítóvá válhat, hanem menthetetlenül derékba törheti annak az életét, aki képtelen egy hitelvvé emelt eszme s a valóság között támadt szakadékot felismerni. Életének értelmétől fosztja meg azt, aki mereven, görcsösen ragaszkodik bizonyos célokhoz még akkor is, amikor megvalósíthatatlanságuk mindenki számára nyilvánvalóvá vált. A pártprogramban körvonalazott sokoldalúan fejlett személyiség modellje azért is oly vonzó, mert arra buzdít, hogy körültekintően, szűkkeblűségtől mentesen válasszuk meg s harmonikusan egyeztessük életünk értékeit, valamint az általuk meghatározott célokat. Őrizkedjünk viszont abszolutizálásuktól, s úgy legyünk hozzájuk következetesek, hogy ne veszítsük el képességünket a bírálatra s az önbírálatra. A hűség a választott eszményhez igen nagy erény, óvakodjunk azonban attól, hogy közben önmagunkhoz váljunk hűtlenekké. Ápoljuk, védjük értékeinket, de ne zárkózzunk el attól, hogy — ha elkerülhetetlen — velük együtt változzunk a változó időben. Egy eszmény jegyében vállalt elkötelezettség nem azonosítható valaminő önmagunkra kényszerített aszketikus életvitellel. Harcban az emberibb életért, nem áldozhatók fel az élet szépségei és örömei. Nem az értékek relativizálásáról, s még kevésbé a különféle kisebb-nagyobb elvtelen megalkuvások dicséretéről van szó. Nyilván nem szélkakasszerű magatartás vagy egy újhedonizmus terjesztésére vállalkozom. (A Riesman-féle „kívülről irányított" konformista esetében nem beszélhetünk az élet értelméről a fogalom igazi értelmében.) Csupán arra az erkölcsi maximára kívánok emlékeztetni, amelyet Marx kedvenc elvének tekintett: Nihil humani a me alienum puto. Igen, a tréfás, játéknak szánt, de a lehető legkomolyabban elgondolt és megfogalmazott vallomások között, ez az elv nemcsak Marxnak, de az ő nevéhez kapcsolódó tanításnak és mozgalomnak mély, hiteles emberségét fejezi ki. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Úgy érzem, e régi humanista elv — marxi tolmácsolásban — mindmáig megőrizte érvényét s korszerű eligazító funkcióját az élet értelmének megtalálásában. Elsősorban arra int bennünket, hogy csak a humánummal összeegyeztethető vállalkozások, célok iránt tanúsítsunk érdeklődést, rokonszenvet. E kategórián belül viszont kerüljük a kizárólagosságot s ami vele jár : türelmetlenséget. Bölcs megértésre, nyitottságra szólít ez az elv, s azt a totalitásigényt közvetíti, amely a teljes ember eszményére jellemző. A teljességre való törekvés a maga kimeríthetetlenségében is irányt adónak fogadható el abban a sohasem szűnő erőfeszítésben, hogy a túlzott szakosodás, a pillanatnyi — érdeknek vélt — csábítások, a különféle partikularizmusok buktatói között képességeinket széles skálán kifejlesszük s magunkat megvalósítsuk. Egy olyan társadalomban, amelynek alapokmánya a sokoldalúság szellemében fogalmazza meg a jelen tennivalóit s még inkább a holnapok elvárásait, csak egy ilyen jellegű életprogram biztosítja az egyén és társadalom közötti összhangot. Persze, senki sem kívánhatja tőlünk, hogy — a dilettantizmus kockázatával — a legkülönbözőbb tevékenységi területeken feladatokat vállaljunk. A polihisztorság ideje lejárt, de még a reneszánsz korában is csak néhány kivételes lángész alkotott maradandót a tudomány s a művészet több ágában. A teljesség eszménye számomra azt az ösztönzést jelenti, hogy fogékony maradjak az élet változatossága, változásai , „pluralizmusa" iránt. Ez az eszmény megvédhet attól, hogy Csehov „tokba bújt emberé"-hez hasonlóan szakmai és gondolati rutinok, megkövesedő életformák foglyává váljak. Hogy önállóságról, egyéni véleményről lemondjak. A sokoldalú személyiség modellje számol azzal, amit Marx az ember szükségleteinek határtalanságáról és szélesedéséről állapított meg. Arra sarkall, hogy szükségleteink kielégítését mindig humanizálásukhoz kapcsoljuk, az élet szépségeit, örömeit élvezve pedig ne feledkezzünk meg — a maguk változásaiban is érvényes — eszményekről. Élni lehet ugyan eszmények nélkül is, de az intenzív, gazdag élet mindig valamilyen eszmei elkötelezettséget tételez fel. „A mindenséggel mérd magad" , — a költő mindannyiunkat arra szólít, ne zárkózzunk be sorsunk kalodájába, hanem valamilyen cselekvő együttélésben az egész világgal, vegyük ki részünket sorsdöntő kérdéseinek megoldásából. Ez a tevőleges azonosulás az önmagvalósítás, az önmeghaladás jóleső érzetével jár. Azt az evilági transzcendenciát biztosítja, amely reményeket ébreszt s hitet ad az élet odiszszeájának során elkerülhetetlen akadályok, nehézségek leküzdéséhez. A tehetetlenség s azok a helyzetek, amikor úgy érezzük, hogy idegen erők manipulált tárgyai lettünk, megfosztanak a reménytől, s az élet értelmétől. Életünket csak a szabad, értelmes cselekvés, az alkotás teszi tartalmassá, olyanná, amelyben autentikusan tudjuk magunkat kiteljesíteni. A forradalmi humanizmus eszménye egy ilyen életet kínál. 4. ÉRTELMES ÉLET Életünknek csak mi adhatunk értelmet. Ez a vállalkozás (a legfontosabb az egyén szempontjából) akkor jár eredménnyel, ha a világot s benne magunkat valósan, kölcsönhatásainkban s a szüntelen alakulás dinamikájában mérjük fel. Ha a társadalmat s életünket alkotásként (a mi alkotásunkét is), a szabad, értelmes cselekvés sodrában éljük. Ehhez bátorságra, erőre van szükség. Bátraknak kell lennünk, hogy vállalhassuk az elkötelezettséggel járó kockázatokat, a küzdelem megpróbáltatásait. Bátorság kell ahhoz, is, hogy merjünk változások, konfliktusok közepette önmagunkhoz hűeknek maradni. A bátorság itt főként erkölcsi jellegű. Erkölcsi erő kell a szüntelen önellenőrzésre, s ahhoz, hogy tévedéseinket, esetleges kudarcainkat tudomásul vegyük, s belőlük tanuljunk. Mert nincs semmilyen abszolút biztosítéka annak, hogy a nagy kísérletet, életünk tudatos megtervezését és műként való felépítését siker koronázza. A halandó egyén „győzelmei" különben is viszonylagosak. A lényeges maga a törekvés, az önmeghaladás tudatos szakadatlan erőfeszítése. Ha tökéletes garancia nincs, nem is lehetséges, létezik az az eszmény, amely a szűkebb s tágabb világ haladásához való tevőleges hozzájárulásunkat hatékonyan ösztönözheti. Létezik egy modell, amely önalakításunkat sarkallhatja. A forradalmi humanizmus eszményére s emberképére gondolok. A szocialista emberség bensővé tett elvei s értékei jótékonyan irányíthatják cselekvő együttélésünket a világgal, hisz egy valóban emberhez méltó társadalmat, közösséget sugallnak. Értelme az életnek csak emberhez méltó körülmények között van. Ott, ahol egyre kevesebb az olyan helyzet, amelyben szűkölködőnek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ahol a közösség önteremtő aktivitása érvényesülési teret biztosít az új ember, a sokoldalú, totális személyiség számára. Az egyéni életek racionalitása viszont mindig veszedelemben forog, amikor a történelemből eddig teljesen ki nem küszöbölt irracionális, emberellenes erők áttörik a béke s a civilizáció gátjait. A forradalmi humanizmus — a maga emberközpontúságával — az értelem, a jóság s a szépség szabályai szerint kívánja a történelmet alakítani. Az emberben jelölve meg a történelem alkotóját, értelmet kölcsönöz mindazok életének, akik ebben az alkotásban részt vesznek. Ez a participáció cselekvést, újítást, harcot jelent, a marxi humanizmust pedig éppen ezek a vonások jellemzik. És még valami. Ez a humanizmus — a folytonosság s a diszkontinuitás egységében — közvetíti számunkra a hagyományos emberség értékeit, azt az életbölcsességet, amelyet kritikai szűrőjén régi filozófusok és moralisták írásaiból bocsát át. Életének értelmét a modern ember nyilván a mai s a holnapi viszonyok feltárásával, illetve előrejelzésével fogalmazhatja meg. Nem nélkülözheti azonban letűnt századok nagy bölcselőinek tapasztalatait s intelmeit. Elhatárolhatja magát, vagy tanulhat tőlük, de mindenképpen ismernie kell őket. Az élet értelmének kutatása és kijelölése csak részben támaszkodik a kortárs tudományokra. A tudós, a szakember, bármilyen kiváló legyen a maga területén, nem feltétlenül a legilletékesebb ebben a vonatkozásban is. Igazuk van azoknak a marxista szerzőknek, akik a kérdésünkre adandó választ inkább a bölcsektől, s az ún. erkölcsi zseniktől várják. Marx és Engels annak idején bírálta a görög hedonizmust, de megértést tanúsított az igazi epikureizmus iránt. Mi is méltathatjuk a mértéktartó életet, kiegyensúlyozottságot, belső derűt, barátságot dicsérő tanítását. A sztoát sem kell oly határozottan elutasítanunk. Igaz, értelmetlennek érezzük életünket, ha csak beletörődünk abba, ami velünk történik, ahelyett, hogy mi alakítanánk sorsunkat. Vannak viszont mind az egyén, mind a társadalom életében olyan pillanatok, szakaszok, amikor bölcsebb tudomásul venni az akkor megváltoztathatatlant, mint valamilyen szélmalomharcba bocsátkozni. Az alkalmazkodás lehetővé teheti ugyanakkor, hogy az új konstellációban új tettre készülhessünk fel. A marxista erkölcstan nem kíván moralizálni, ez azonban nem jelenti, hogy ne értékelhetné próféták és erkölcsújítók jóságra, türelemre, bizalomra, részvétre és szeretetre buzdító szavát. Az antik életbölcsesség átszármaztatása mellett, humanizmusunk nyitottsága és készsége a kritikai párbeszédre, hozzásegít ahhoz is, hogy a kortárs felfogásokkal megismerkedjünk, belőlük gazdagodjunk. A szocialista humanizmus többek között abban különbözik más emberközpontú irányzatoktól, hogy követelményeit mindig a konkrét valóságban igyekszik alkalmazni. E sajátossága az élet értelmének megtalálásában is termékenyítő: arra serkent, hogy állandó ellenőrzéssel és erőfeszítéssel verjünk hidat eszmény és valóság közé, s ne elégedjünk meg az elvárások puszta hirdetésével. Az élet értelmét biztosító elveknek s értékeknek a hétköznapok reáliái között kell érvényt szereznünk. Értelmet valóban csak akkor tudunk életünkbe bevinni, ha az eszményi modellt nem csupán a nyilatkozatok szintjén fogadjuk el, hanem gyakorlati élettevékenységünkben biztosítjuk irányt adó szerepét. Ilyen módon, az élet értelmének megfogalmazása egy értelmes élet vezérmotívumává minősül. Ezen a szinten azonban a tudomány nélkülözhetetlen. A szociológiát, az erkölcsszociológiát, s a lélektant vélem pótolhatatlannak. Ezek a kutatási ágak ugyanis olyan új kategóriákat dolgoztak ki, olyan új eredményeket értek el, amelyeknek felhasználása éppen az eszmény valóraváltását célzó prakszis során bizonyulhat igen hasznosnak. Vegyük például az életmód s az élet minősége fogalmait. Mindkét kategória a marxista társadalomtudományokban is honossá vált, a mi vizsgálódásunk, illetve törekvésünk szempontjából pedig összekötő szerepet tölthet be az élet értelmét megszabó eszmény s a mindennapokban ténylegesen megvalósuló értelmes élet között. Ha az életmód „az emberek mindennapi életének és tevékenységének társadalmi kapcsolataikra tipikusan jellemző és már leülepedett formája, amely gyakorlati kifejeződését az érintkezés, a magatartás és a gondolati rendszer normáiban éri el" (V. P. Tolsztih) s ily módon a különféle igények létrejöttének társadalmi feltételeit, kielégítésük módját és struktúráját, végül pedig az emberi tevékenység konkrét alakjait jellemzi (I. V. Besztuzsev—Lada), akkor a mi esetünkben a forradalmi humanizmus által meghatározott életeszménynek a szocialista életmód keretei között megvalósított értelmes életben kell konkretizálódnia. Rögtön elöljáróban hangsúlyozni kívánom, hogy ez az egybeesés nem jön magától létre, mint ahogyan a termelőeszközök állami tulajdonba vétele sem vezet el simán, automatikusan „az új ember" megjelenéséhez. Az életmód — mint ismeretes — főként minőségi, értékkritériumokkal ragadható meg, a szocialista értékrendnek a hétköznapok szintjén történő érvényesítése pedig az egyén, illetve a közösség tudatos, következetes erőfeszítését igényli. Ez viszont nem csupán az igenlés alapján történő alkamazást, hanem adott esetben konfliktust is jelent e modellel szembenálló életvitelekkel, mentalitásokkal. De mit értsünk értelmes életen, s hogyan jellemezhető a szocialista életmóddal azonosítható értelmes élet? Az etika s a társas életről szóló felfogások története sokféle életeszményt, sokféle boldogságmodellt kínál. Ismerjük az élvhajhászt, a mértékletességet tanító epikureistát, az igénytelenséget legfőbb erénynek tekintő cinikus bölcset. És ismerjük a szentet. A modern időben megjelenik mind a közjóért a legnagyobb áldozatra kész világmegváltó, mind a bornirtitokba bújt ember. Széplelkek, fogyasztás-központú nyárspolgárok és puritán elv emberek között élünk. Van aki a boldogságot Maeterlinck „Kék madará"-nak szellemében otthoni idillként véli megtalálni, s vannak viszont olyanok, akik boldogtalanokká válnak, ha nem tudnak a maguk köréből kilépni, hogy magukra vegyék a világ fájdalmait és problémáit. Az egzisztencialista filozófia és irodalom bizonyos körökben népszerűvé tette az abszurd hőst, a kritikai társadalomelmélet pedig a mai konformistát állította pellengérre. E típusoktól eltérően (gyakran velük szemben, vagy olykor belőlük merítve), a szocialista módon értelmesen élő ember úgy elkötelezettje választott eszményének, hogy közben — a marxi jeligének megfelelően — semmi sem marad idegen tőle, ami valóban emberi érdek s érték. A „hétköznapok forradalmárá"-nak is nevezhetnénk őt, aki népben, osztályban, nemzetben, nemzetiségben s emberiségben gondolkodik, de a nagy távlatok sem feledtetik el vele a hétköznapok prózai gondjait, hús-vér emberek közvetlen igényeit. Az eszmény vonzásában nem veszti el kapcsolatát a valósággal, s a hétköznapokat, a szükségleteket is forradalmasítja. Nem tekinti sérthetetlen tabuknak eszményeit, hanem ha szükségesnek mutatkozik, a valósághoz igazítja őket. Ebben az összefüggésben tartom figyelemre méltónak Nicolae Bellu nézetét a hétköznapi élet új erkölcsi dimenzióiról. A román filozófus hangsúlyozza, hogy az országban végbemenő nagy forradalmi átalakulások erővonalaiban a hétköznapok jelentése is gyökeresen megváltozik. A hétköznapok kiemelkednek a banalitás szürkeségéből s annak az „elementáris erkölcsi helyzetnek" a talajává válnak, amely — Bellu szerint — sűrítve fejezi ki a társadalmi szabadság s az emberi méltóság elért színvonalát, a tudományos-technikai forradalom hatásait s a kultúrértékek elsajátítását (Vö. Revista de filozofie, 1976. 1.) A marxista etikának nyilván a hétköznapok új dimenzióiban kell főként a maga elveinek, normáinak érvényt szereznie. Ez a követelmény pedig elsősorban azt jelenti, hogy a vezérlő értéknek elfogadott kollektivizmust e hétköznapi életvalóságban alkalmazzuk. Törekvésünk nem minősíthető önkényes eljárásnak, hisz egy alapvető ontológiai meghatározottságból származik: az ember társas, közösségi lény. Ha az értelmes élethez a reális önismereten át vezet az út, akkor úgy kell e létmeghatározottságból következő társulási késztetést magunkban tudatosítanunk, hogy önkéntesen szerzünk magánéletünk területén az ún. mikrokollektivizmusnak érvényt. Ezt viszont az a körülmény ösztönzi, hogy az általános tendenciaként felfogott kollektivizmus nem jelenti, nem jelentheti az egyéni érdekek és célok tagadását. „A szocialista humanizmus a személyes boldogságot az egész nép boldogságának feltételei között látja megvalósulni" — állapítja meg a Román Kommunista Párt programja. A közösség s az egyén boldogságának ez az összhangja, amely természetesen ellentmondások feloldásán át közelíthető meg, teszi lehetővé, hogy az egyén a közösségben otthonra találjon. Itt elégítheti ki ugyanis az önállóságával összeegyeztethető másik alapvető szükségletét, a közösséghez tartozás igényét. Mindez szükséges ahhoz, hogy a forradalmi humanizmus jegyében kialakított értelmes élet egyrészt a szocialista életmóddal, másrészt pedig az életnek azzal az új minőségével essék egybe, amely létfeltételei közé tartozik. Az élet jó minőségét ugyanis nem csupán a szerzés, a fogyasztás, az olcsó vagy kevésbé olcsó siker szavatolja. A biztonság- és méltóságérzet, a békesség, a társaslétben kiérdemelt megbecsülés, az itt megélt szolidaritás és öröm, az egyén s a közösség kiteljesedésének biztató, reményteljes perspektívája, s még több minden kell ahhoz, hogy értelmesnek tekintett életünk egy valóban új minőség: a humánus élet élményét s elégtételét nyújtsa. Gáli Ernő ELŐRE - 1976. augusztus 1." KÉT KÉPESLAP Nemrég olvashattuk, hogy 800 esztendős ép rózsaszálra bukkantak az angliai Romseykolostor templomában. Tatarozási munkálatok során lebontottak egy falat, s mögötte egy 1120-ban épült fülkére találtak. A négycentis átmérőjű virág fölfedezésekor rögtön szaktudóst hívtak Londonból, s ez négy órás megfeszített munkával sértetlenül hozta elő a matuzsálemi korú virágszálat. Négy óra megfeszített munka — de megérte, hiszen ilyenformán Európa legrégibb épen maradt növényéhez jutottak hozzá a tudósok. A rózsa egyébként — olvassuk egy másik sajtótudósításban . V. P. Pál indiai tudós szerint igen tekintélyes életkorú, ősei jóval idősebbek az ember őseinél, amennyiben ez a virág legalább 35 millió esztendős. A hindu tudós olyan megkövesedett rózsamaradványokat talált, amelyek még az emlősállatok megjelenése előtt virágoztak, a mainál persze szerényebben, mert akkortájt összesen öt szirmuk volt. Ilyen előzmények után talán szerénytelenségnek tetszik előhozakodni a mellékelt két képeslappal, amelyeknek életkora még nem haladja meg a 77 esztendőt. Mindazonáltal eléggé épen megmaradt virágok láthatók rajtuk. Miután — mint már mondottuk — a képeslapok forgalmazói elkezdtek játszani az új műfajjal, miután beállították a humor és a reklám szolgálatába, íme eszükbe ötlött, hogy szíve hölgyének nem csupán festett, rajzolt virágot küldhet az ember fia, hanem préseket is: élővirágos levelezőlapot, melyet előállítói — akárcsak a minap említetteket — törvényesen védetteknek nyilvánítottak. Hogy ez a törvényes védelem meddig terjed az időben azt nem tudhatni, élővirágos levelezőlapot mindenképp nagyon rég nem láttam — csak egy hollandus lapot, amelyen valamely ragasztott pecsétet föl kellett tépni, s akkor érezhetővé vált a lapon ábrázolt virágos rétek illata. Hozzám mindenképp már rég felbontva került illattalan kuriózumként — viszont a mellékelt két lap virágai még ma is megőrizték elhalványult színűket. Pedig akkoriban nyíltak, amikor: Jázmin nyitott a kertetekben, Kissé regényes, de nyitott. Talán akkor támadt lelkünkben Az elválasztó mély titok. És amikor: Elhervadt már a rózsabimbó, Amit a szép leány adott. Hervadtan őrzöm, hisz’ a múltból A sors csupán ennyit hagyott. .. Mindkét idézet Adyból van És mindkét vers akkor jelent meg a Versek című kötetben, amikor a két képeslapot postára adták: 1899-ben. S akkor talán nem szerénytelenség közreadni őket, még ha nem is állják a versenyt tizenkilencedik százados fiatalon az angliai vagy indiai leletekkel. Majtényi Erik (Folytatás a 3. oldalról) az üveg is, körülzárt, dübörgő-zakatoló gépcsarnokkal? De úgy látszik, ezt a mai fiatalok már nem értik... Régebben egyszer végighallgatta két frissen végzett, képzett fiatal traktorista beszélgetését. Úgy találták, hogy ez lenézett mesterség. Hát ő ilyesmit sohasem tapasztalt, sőt ellenkezőleg, az öt faluban, amelynek a határában dolgozik, bár háromnak a lakóit is alig ismeri, mindenki tisztelettel köszönti az úton, s bárhol szívesen látott vendég. Véleménye szerint csak a gondatlan, rossz szakembert fitymálják le, aki maga is semmibe veszi a mesterségét... Az, hogy ma a falusi fiatalok többsége a városban, gyárakban dolgozik rendjén van, — szövi tovább gondolatait mintegy önmagának, mintha meg is feledkezett volna rólam, —, hiszen nincs is szükség olyan sokukra idehaza. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt, de még 15-20-szal is, lovakkal szántottak, vetettek, s kézzel kapáltak. Akkor kéthárom hektárt, ha megkapáltak egy nap, ma pedig 17- 20-at is. Akkor az aratás legkevesebb három hétig, egy hónapig tartott, még azután jött a cséplés legalább ugyanennyi ideig. S mindezt többszáz ember végezte. Ma egyetlen kombájn több tucatnyi embert helyettesít. És évről évre egyre újabb és modernebb gépek érkeznek. Az idén például egy répafejező és egy répaszedő. Az előbbit éppen az ő gondjaira bízták. Nemrég Bukarestben járt több napos kiképzésen, megtanult a géppel bánni, alaposan kiismerte a szerkezet minden csínját-binját. De azért most is akad olyan fiatal, aki nem hagyja cserben a falut, a mezőt, öten dolgoznak a gépállomás szentannai részlegén, komoly, képzett fiúk, szeretik a mesterséget, ők az idősebbek pedig türelemmel, kitartással oktatgatják, nevelik őket. A tűzhelyen, a nagy levesesfazékban lassan kihűl a nemrég elfogyasztott ebéd maradéka. A gazdasszony nincs idehaza. Misz-tag ő is, s a meredekebb domboldalakon kézzel aratják a búzát már második napja. — Holnap-holnapután engem sem találna már itthon ebben az órában — biztosít vendéglátóm —, indulunk mi is a gépekkel a búzatáblákba, s akkor nincs megállás, amíg el nem végezzük. (S mire e sorok megjelennek, már valóban hiába keresném otthonában Nagy Zoltánt a délutáni órákban, teljében a kenyérgabona betakarítása ezen a vidéken is. öt falu határán pöfög keresztül a vadonatúj traktorhoz kötött C—1-es kombájn.) — Ilyenkor aztán beigazolódik a közmondás, hogy ki mint vet, úgy arat... Tudja milyen jó érzés az, amikor az ember félszáz métert halad előre a hullámzó búzatengerben, s amikor visszapillant, kenyérgabonával teli zsákhegy takarja el háta mögött a kilátást. Ez a látvány kárpótol minden fáradságért. Egymagam 100—150 tonna gabonát is betakarítok egyetlen idényben, és ha elgondolom, hogy ebből a mennyiségből például Marosvásárhely minden lakóját, kicsinyét és nagyját megvendégelhetném egy-egy frissen sült ropogós cipóval... S az aratás végeztével kezdünk mindent elölről, szántunk és vetünk ismét, figyelmesen, nyugodtan, pontosan, szépen. — Igen, pontosan, szépen... valahogy így fogalmazott Nagy Zoltán, az udvarfalvi mezőgépész. Nem hiszem, hogy tudatosan használta a költő szavait, munkában eltöltött félévszázad tapasztalata tanította rá, hogy valóban csak így érdemes ... MEZŐK HÍVÁSÁRA EGYÜVÉ TARTOZÁS (Folytatás a 3. oldalról) Jágért folyton összeülünk közösen törni a fejünket. A fontosabb kérdéseket azonban kivétel nélkül minden esetben közösen megtanácskozzuk, itt nálunk kikérik mindenkinek a véleményét. Persze, ennek megvannak a maga szervezett fórumai és keretei is, de én most nem ezekről akarok beszélni. Hanem arról például, hogy az embernek menet közben, munka közben támadnak bizonyos ötletei, amelyeket, úgy érzi, azon melegében közölnie kell valakivel, valakikkel. De sokszor maga a munka, maga a termelés sem engedi meg, hogy egy-egy felmerülő fontos problémával megvárjuk a következő ilyen, vagy olyan szintű és napirendű gyűlést, ahol majd annak rendje-módja szerint felvetjük, megvitatjuk, jegyzőkönyvbe foglaljuk, határozatba iktatjuk satöbbi, satöbbi. Hogy jobban megértessem magam, hirtelenében két példa jutott eszembe. Én a préselő-hegesztő részlegen dolgozom, Both mérnök meg a szerelő csarnokban, mégis, ha a nap folyamán összetalálkozunk. Csak úgy, spontánul megtanácskozunk egymással bizonyos műszaki kérdéseket, vagy felhívjuk egymás figyelmét erre-arra. Vele, vagy másokkal, mérnök a mesterrel, munkás a technikussal, vagy fordítva, nálunk ez magától értetődő, megszokott dolog. A másik példa: nem egyszer megtörtént már, hogy valamely részleg, vagy műhely néhány tagú, spontánul öszszeverődött „deputációja" a bejáratnál várta reggeli műszak előtt a vezérigazgatót, hogy pár perc alatt megtárgyaljon vele valamilyen halaszthatatlan ügyet. Persze, nagyon kellemetlenül érintene, ha valaki is azt a következtetést vonná le az elmondottakból, hogy nálunk rendetlenül, össze-vissza, udvaron, folyosón, csarnokban zajlik fontos kérdések megtárgyalása, az a bizonyos közös gondolkodás. De kétségtelenül — ott is... — Mit tart a kollektív gondolkodás hasznáról, hatásfokáról és mi a véleménye, nem szegi szárnyát az egyéni szellemi erőbedobásnak? — Azt hiszem, a válaszom világosan kiderül a fentiekből. Legfennebb összegezhetem mondanivalómat: az a fejlett közösségi szellem, az együvétartozásnak és az egyetakarásunk az az erős tudata, amely a mi munkaközösségünket jellemzi, beleértve ebbe a közös gondolkodást és a közös felelősséget is, rendkívül termékenyítően hat az emberre. Nemhogy szárnyát szegné, ellenkezőleg: szárnyakat ad az alkotókészségnek, hatalmas szellemi és fizikai energiákat szabadít fel az egyénben és a különböző munkahelyek kisebb-nagyobb közösségeiben egyaránt. És azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom: ez az egyik magyarázata annak, hogy a traktorgyáriak most is, a tudományos-műszaki forradalom ötéves tervének időszakában, a műszaki haladás követelményeihez és ritmusához tudják igazítani lépteiket. A resicai kohászok hírnevét öregbíti a Petru Sfircoci mester vezette brigád • VASÁRNAP VASÁRNAP VASÁRNAP Szerkeszti LÁSZLÓFFY ALADÁR