Előre, 1982. május (36. évfolyam, 10709-10733. szám)

1982-05-01 / 10709. szám

- 2. ------- SZOCIALISTA HAZAFISÁGUNK KIFEJEZŐJE: AZ ALKOTÓ MUNKA MZ autopusz le­fékez mellettem, de intek, továbbmehet, gyalog akarok át­sétálni Cimpia Tur­­zii­ról Egerbegyre — jó húszpercnyi út mindössze — szemrevételezni a tavaszt, beszívni a gondozott, frissen öntözött kertek zöld illatát, kifürkészni a fóliasátrak titkait. — Érdemes len­ne felmennie a Ku­tyahegyre, vagy az egykori szőlőhegy­re, a Laposra — mondja később Andreica Vasile, néptanácsi titkár —, onnan belátni az egész fa­lut. Ismerem a látványt, jártam már ott egyszer egy koratava­szon. Mintha játékoskedvű óriás szappanbuborékokkal fújta vol­na tele minden egerbegyi porta kertjét. Áttetsző fehér köd fölött látszanak lebegni a házak. Ta­lán félkezemen megszámolhat­nám, hány olyan porta van, a­­mely mögül hiányoznak a fólia­sátrak. És talán kétszer ennyi is lenne belőlük, ha annak rendje és módja szerint hozzá lehetne jutni a­ fóliához — legalább is így vélekedik Fejér József, a nép­tanács alelnöke, aki szintén ker­tészkedik, mint majd mindenki ebben a faluban. Az alelnök egyébként évtize­dek óta gyűjtögeti kitartó szor­galommal a helység múltjára, történetére vonatkozó adatokat. Az 1400-as évekből származó dokumentumról beszél, amely hí­res zöldség- és szőlőtermesztők­ként emlegeti az egerbegyieket.­­ Káposztás és burgonyás hely volt Egerbegy, mint ahogy az Aranyos völgyi falvak minde­­nikének megvolt a maga specia­litása — egyik hagymás, másik markás —, amelyet mai napig megőriztek. Ha utánanéz a ko­­lozsvár-napocai piacon, a bur­gonyát, káposztát áruló tíz asz­­szony közül nyolc biztosan ma is egerbegyi. Pedig a fólia jócs­kán megváltoztatta a hagyomá­nyokat, vagy inkább azt mond­hatnám, új hagyományokat te­remtett, azóta primőr zöldségter­mesztésben is viszik a pálmát az egerbegyi asszonyok. — Persze, a fólia újsütetű do­log — meséli Szász Róza néni —, mindnyájan emlékszünk még, amikor 1973-ban vagy talán '74- ben Lengyel Lajos felhúzta az első sátrat, összeszaladt a fél fa­lu a csodájára. Aztán évről évre többen követték a példáját. Nem egészen véletlen külön­ben, hogy éppen a Szász Róza házába kopogtattunk be. — Néz­ze meg, mire képes egy asszony egyedül — mondta Andreica Va­sile —, amikor elhaladtunk a ta­karos porta előtt. — özvegy­asszony a gazda, gyermekei, fel­nőttek, elkerültek hazulról, de zöldségfélével most is ő látja el őket, s a piacra is jut a termés­ből. Nem nagy az udvar, de a kes­keny betonjárdán kívül valóban talpalatnyi hely sincs, ami ne lenne beültetve. Mini fóliaalag­­utak alatt karalábé-, káposzta-, karfiolpalánták cseperednek, sa­láta terpeszkedik, zöldhagyma nyurgul kiszedésre várva. S a fó­liasátrat virágágyás szegélyezi, a szemnek is legyen min legel­nie. — Három és fél ár az egész — mutat körül a háziasszony —, de megterem minden, s úgy néz­ze meg, hogy három termést ta­karítok be minden tenyérnyi helyről s közben az mtsz-ben is elvégzem becsülettel a dolgom. Disznót tartok, meg vagy har­minc szárnyast, az eledelük jó része szintén a kertből kerül ki. — Nagy szégyen az nálunk, ha valakinél kopár az udvar — mondják a Barabás portán. Az idős Barabás Béláné mint maga vallja, a menyével már nem veszi fel a versenyt, hiszen annak a férje sokat segít. De ahogy elné­zem, nincs nagy különbség a kettéválasztott nagy kert jobb és bal oldali agyásai között. — Az idén én jelentem meg először fejessalátával a piacon — mondja Barabás Mária, nem kis büszkeséggel a hangjában. — Augusztusban vetettük el, ok­tóber közepe után pikíroztuk, s amikor jöttek a fagyok fóliával takartuk le, nem fagyott meg, látja, pedig elég kemény tél volt- A salátát követi a retek, spenót, hagyma, s közben kikerül helyé­re a káposzta­, karalábépalánta, pikírozzuk a paradicsomot, ha­marosan ültetjük a uborkát, pa­­szulyt. — S megéri a fáradozást? — Nézze, nyolc évvel ezelőtt mentem férjhez, a férjem a gyár­ban dolgozik, de jóformán min­den szabad idejét a kertben töl­ti. öt év alatt építettünk egy la­kást, az öregház mellé (igaz, egy kis szülői se­gítséggel) s megvettük a ko­csit is. S közben két gyermeket nevelünk. Gondolja, hogy meg tudtuk volna csinálni a kert nél­kül? Az élelem jórésze kikerül a kertből, s a gazdasági udvarból (disznó, tyúk, liba, ruha), az mtsz-től, mert ott is van porcióm, gabonát, s a cukorrépáért cuk­rot kapunk. Hogy érdemes-e gazdálkodni? Nézzen csak széj­jel a faluban. Legalább három­száz személygépkocsi van Eger­begyen, a lakásokban olyan bú­tor, felszerelés, hogy bármely várost megirigyelheti, sok ház­ban van telefon, s majd minde­­nikben televízió. — Persze, ennek kemény mun­ka az ára —, folytatja a fiatal Barabásné eszmefuttatását Mi­­hál­ Károly. — Hazajövök a gyárból és sokszor éjfélig le nem esik a lábamról a gumicsizma, aztán hajnalban ismét talpon vagyunk, készítjük a piacra az árut, menni kell, akár tetszik, a­­kár nem, hiszen nem fonnyadhat ránk a drága friss zöldség. Na­gyon jó lenne, ha megfelelő á­­ron naponta szervezetten, itt helyben vennék át tőlünk a friss árut. Az egerbegyiek tavasztól, késő őszig, nap mint nap meg­töltenének egy teherautót, a­­mely aztán indulhatna a megye városainak kereskedelmi egysé­geibe, piacaira. Sok fáradozás­tól kímélnének meg bennünket, nem beszélve a dolog nemzet­­gazdasági jelentőségéről, a fö­lösleges üzemanyagfogyasztás­ról, hiszen innen reggelente tu­catjával indulnak a kiskocsik a közelebbi és távolabbi városok felé. • — A munka neheze kétségkí­vül az asszonyokra hárul, — is­meri el a házigazda. — Pepe­cselés, ültetés, tűzdelés, kapálás, betakarítás, a férfiak inkább csak besegítenek, amikor lehet. Mint kiderül azonban, Mihály Ilona, a feleség, könyvelőnő a helyi mtsz-ben, tehát a munkai­dő lejártával olykor este, villany­fénynél folytatja otthon azt a cseppet sem pihentető pepecse­lést. A kertészkedést itt ta­nulta Egerbegyen, egy paradi­csomtövet nem tudott elültetni azelőtt, dehát ott volt a kert, ki kellett használni, így csinálja ezt mindenki Egerbegyen. S a község, az mtsz vezetői járnak elöl jó példával a munkában. — De nemcsak a saját por­tán, a háztájiban ilyen serények a falubeliek — kapcsolódik be ismét a beszélgetésbe Fejér Jó­zsef. — A gazdaság sem panasz­kodhat munkaerőhiányra. Mond­hatnám, minden épkézláb em­ber részt vállal a közös földek műveléséből is. Ez évben,­­ mint mi mondjuk, porciót vállaltak a tanárok, az iskola, s a művelő­dési otthon igazgatója, a posta­tisztviselők és egyébb állami dolgozók és több mint 100 olyan asszony, akik eddig vonakodtak a közösben dolgozni. Nagy területet foglal el a gaz­daság kertészete, 50 hektáron csak hagymát, 30-on zellert, to­vábbi hektárokon paradicsomot, káposztát, karalábét termeszte­nek. Burgonyát sem ültetnek so­ha 100 hektárnál kevesebbet. Van hát mivel összemérniök ere­jüket a háztájiban gazdálkodó egerbeg­yieknek. De méltó ve­­télytársakként járulnak hozzá az állami alap gyarapításához is. Mint az alelnök elmondotta, a szerződéseket maradéktalanul megkötötték, 252 tonna burgo­nya, s közel 200 tonna zöldség­féle átadására, s a növendéket­ leszámítva — mert itt is meg­csappant a szarvasmarha lét­szám — a 128 tonna hús áta­dásával sem lesz baj. Olyan gazdáknak köszönhetően, mint Kozma Izidor, Savu Ioan, Duca Ioan, Pálffi Károly, Lascau Florin vagy az mtsz-elnök, Lengyel Jó­zsef (tavaly kilenc disznót adott be az állami alapnak egymaga), akik a zöldségtermesztés mel­lett az állattenyésztésről sem mondtak le. — Csak tavaszodna már ki valahára — sóhajt fel bosszú­san Mihály Károly —, nem is emlékszem, mikor váratott még magára ennyit. Minden munká­val lemaradtunk, hát még ami­kor nemrégiben egy este sírva találtam az asszonyt, mert lefa­gyott a csípőspaprika, s a salá­ta. Mert ilyen is van, úgy mondják a mesterség buktatói, a kockázatot azonban vállalni kell, ha valamit el akar érni az ember. . . Tudja, Egerbegyen március 16-án van mindig az évi nagy állatvásár. Akkorra minden gazdának, aki egy kicsit is ad magára, rendben kell le­gyen a kertje, felásva, elgereb­lyézve, elültetve krumpli, elvetve zöldségmag. A másik ilyen neve­zetes nap május 1, amikor az első termés betakarítása után már a másodiknak kell zölden bokrosodnia minden porta kör­nyékén. Ilyenkor szokta az em­ber a maga kertjét összehason­lítani a szomszédokéval, amint ünneplőben végigsétál a falun. Az idén azonban erre nincs idő. A fellobogózott házak körül szor­goskodik a falu apraja-nagyja, hiába akart kifogni rajtunk a tavasz, nem hagyjuk magunkat. Mi egerbegyiek most így ünne­pelünk, a munka ünnepén... Jakab Márta KERTÉSZEK FALUJÁBAN A munka ünnepén szeret­­­­­nék elismeréssel adózni *• * annak a 27 gyergyóúj­­falusi mezőgépésznek, akik e napokban még mindig a tél örökségével küszködnek. Aki nem követi figyelemmel az idő­­járásjelentéseket, annak talán hihetetlennek tűnik, hogy pár óra leforgása alatt a bárágani üdezöld kertek, virágzó gyü­mölcsfák, füves rétek után, a Gyergyói-medencébe érve, ha­vas mezők látványa fogadott. Az újfalusi gépészeknek va­lósággal földerül az arcuk, a­­mikor a síkvidéki virágos ta­vaszt említem, egyetértőn bólo­gatnák, sőt Kovács András szó­vá is teszi: — Jó lehet ott ilyenkor dolgozni, nálunk még­­most is viaskodunk hóval, víz­zel, faggyal. Kovács Andrásból sok év ta­pasztalata beszél: Csíki Ká­rollyal és Erszény Istvánnal e­­gyü­tt rangidős a gépészek kö­zött, idestova húsz éve ismerik a határ minden apró döccenő­­jét Tekerőpataktól Libánig. TAVASZI ÖRÖKSÉG — Három évvel ezelőtt a Braila megyei Brailesti-en két préssel és négy kombájnnal dolgoztunk, segítettünk az ara­tásban. Simon Jánossal, a kar­bantartóval együtt heten vol­tunk Újfalu­bál, hatezer kilós árpaterméseket gyűjtöttünk be, olyan gabona volt, mint a gyöngy, azóta se láttam hason­lót. A gyergyói kemény dom­bok után a dunai síkságon úgy éreztük, mintha magától men­ne a gép: egy hónap alatt a szárhegyi nyolc kollegával e­­gyütt félmillió lejes teljesít­ményt hoztunk össze a gépállo­másunknak, az ottani főmér­nök azzal búcsúzott tőlünk, ilyen még nem volt a világtör­ténelemben, ahogy a gyer­­gyóiak működtek. Lehet is bra­­vúroskodni olyan szakembe­rekkel mint Nagy Árpád, Koz­­ma András, Sólyom Vilmos, Kós Lajos. Még mostanában is, amikor olvassuk az újságban, hogy arrafelé már befejezték a kukoricavetést, elemlegetjük azt a menetet. — Mi a tavaszt azzal kezd­jük — kapcsolódik a beszélge­tésbe Barabás Péter, a műhely legtekintélyesebb karbantartó­ja —, hogy retusáljuk, amit a fagy elrontott: minden télen kifogy valamelyik dűlőben a búza, a széljárástól függően, azt meg kell dolgozni ismét. Az idén új év körül száraz, hideg, hó nélküli heteink voltak, nem úsztuk meg most sem, de jóvá­tettük amit lehetett, hét trak­tor dolgozott, a nyolcadik ké­szenlétben állt, hogy kivontas­sa, ha valamelyiknek leforgott a kereke. Kovács András mint a szár­­hegyi gépállomás újfalusi rész­legének, évek óta élenjáró kö­zösségének legjobb ismerője, hozzáteszi: " Ami nem az idő­járás szeszélyeitől függ, azzal nem lesz fennakadás most sem, a gépek jól mennek, mert Si­mon József, Kozma András, Balla Imre, Koós Pál munkájá­ban sosem lehet kifogást talál­ni, akkor sem, amikor a mezőn dolgoznak, akkor sem, amikor a műhelyben. — Ahogy márciust mutat a naptár, úgy kezd húzni magá­hoz a határ, mint a mágnes — mondja Kovács András —, hát még ilyenkor, mikor nyakán-­rcon a május, és még mindig hófellegeket hoz a szél... Reg­geltől reggelig kéne most kint lenni, ha sütne a nap, így szok­tuk a májust fogadni. — Végül is miért olyan tü­relmetlenek? hiszen egyszer úgyis kimelegszik az idő. — A kenyérről van szó —­ feleli Kovács András —, falu­siak vagyunk mind, vérünk­ben az aggodalom, ha a ke­nyérről van szó. Ezt is örökli az ember az elődöktől, mint a föld szeretetét. Tavasszal megmozdul bennünk ez az ö­­rökség, a május felfokozza a napsütésekkel. Barabás István s­­okszor gondoltam arra, hogy mit is jelképezett tulajdonképpen az egy­kori májusfák állítása. Az én asszonyőseim szerint — élei é­­letet adott nekem s akik ké­sőbb neveltek kézről-kézre a­­dott árvagyerekként — szerel­mes ifjak szerelmet sugalló gesztusa volt. De vajon csak ennyi? Persze, persze, népszo­kás is, sóhajtozzák manapság azok az idősebb asszonyok, akik valaha falun, kisebb vá­roson éltek s akiknek a május­köszöntőhöz szervesen hozzá­tartozott a májusfa állítása, no meg legalább egyetlen éjjelize­ne, amikor a cigányzenekar azt az „igazi“ nótát húzta az abla­kuk alatt: „Szeretnék május éjszakáján letépni minden or­gonát...“ Én az orgonát, ezt a nedvességet úgy szomjazó vi­rágot, leginkább a bokrán sze­retem elnézegetni. Ágai maka­csul ragaszkodnak az anyabo­korhoz, megfigyeltem, hogy szakavatott kertészkedőknek is csak késsel sikerült lemetszeni­ük. Hagyjuk az orgon­abokrokat békén virágozni, emlékeinkre azonban ne hintsünk púdert, u­­gyanis a lényegen, az igazságon mit se változtat. Ahogy elkép­zelhetetlen az is, hogy az egy­­szer­ volt falvak, patriarkális kisvárosok egyik napról a má­sikra megteltek volna szerel­mes legényekkel... Egyszer — egyetlen egyszer — nekem is állítottak május­fát. Falun történt, s amikor megpillantottam, szívemben ö­­römmel nyargaltam akkor még szépasszony nagynénémhez. Éppen baromfit etetett sztoi­kus nyugalommal a napfényes udvaron. Hívtam, nézné meg, milyen gyönyörűséges fát ka­pott reggelre — május elseje reggelére —, ajándékba. A fa telis-tele volt kipörgő, most nyújtózkodó tavasz-zöld leve­lekkel. Nagynéném sajnálkoz­va mosolygott örömömön: „Hi­szen az neked lett állítva !“ — világosított föl. Estig aztán megtudtam: a falu egyik leg­­daliásabb legénye rótta le ily­­módon hódolatát nekem. És már akkor is kétkedéssel fo­gadtam a gesztust. Ha szerel­mes legények állítatnak május­fát, akkor az illető miért állí­totta éppen nekem...? A múló évekkel megvilágosodott előt­tem, hogy a májusfa­ állításban az érzelem másodrangú, s fő­helyen a virtus áll­ó erő és akarat égrekiáltó fitogtatása. Gondoljuk csak meg: az akkori társadalmi körülmények között ezek a fiatalemberek kicsiny földparcellák szántó-vető rab­jai voltak. Az év valamely nap­ján valami módon ki kellett fejezniük, hogy mire képesek, hogy valami csodától várják a nagy kitörés lehetőségét. Csak­hogy az álmok — a szép májusi álmok — valósággá érésének volt egy elengedhetetlen, ob­jektív feltétele: a történelem hozta sorsfordulat. Az én fiatalságomban is in­kább jobb híján állítgatták a le­gények a májusfát, amelyet az­tán a boldogságot áhítók szép tündérmesékkel felérő történe­tekkel át- meg átszőttek. Hal­lottam például, hogy volt egy­szer egy igen gazdag, hitvány és lusta legény, aki megfogadta a falu szorgalmas, erős legényét, hogy szíve választottjának ál­lítson májusfát. A lány szem­füles volt, megleste éjszaka a „tettest“ és másnap fittyet hányva anyagi érdekre, kon­vencióra — a szegény legény­nek adott jegy kendőt. Győzött tehát az erős, a szegény legény. S mivel falvainkban — a régi, az egykori falvakban — ők voltak többségben, a mesét kedvelők az ő győzelmét, az ő igazát könnyezték meg. Az utóbbi két-három évti­zedben nagyot nőtt az ország a párt szabta okos tervek lehe­tőségének ezernyi kimunkálá­sában. Az ember értékét, ereje fölényét nemcsak egy májusfa állításában lehet lemérni. Tár­sadalmi rendszerünkben azon­ban, ahol az emberi kiteljese­désen van a hangsúly, min­dennél jobban bebizonyosodott, hogy a mai „erős legényeknek“ is szükségük van a sikerél­ményre, az elismerő, a rácso­dálkozó, a hatványozottan élő és érvényes örömre. Az egy­kori, zord történelmi, társadal­mi időkben elkallódottak uno­kái manapság valamennyien méltó érvényesülési lehetőség­hez jutnak. Képletesen szólva azt is mondhatnánk, hogy a mi országunkban mindenki fel­állíthatja a maga májusfáját. A legtisztább, a legmesszebb­menőbb megbecsülés váromá­nyosaként. Ám azért az egyszer­ volt népszokás se hunyt ki. Vala­melyik nagymama nosztalgiá­jából táplálkozva tavaly pél­dául a házunkbeli fiúk — a­molyan suttyó legénykék — ha nem is téptek le május éj­szakáján minden orgonát, de azért téptek néhányat a szom­szédos, üres telekről és május elseje reggelén oda, ahol leányka lakott, a kilincsre kö­töttek egy-egy ágat. Tóth Mária ÁLLÍTSUNK MÁJUSFÁKAT Murgu Pál MÁJUS A VERSSOROK KÖZÖTT Több a tavasz, mint megfogalmazható napfény, sugarak játéka barkával, fecskék fészekköszöntő cikkanása, patakok eredő dala, hajnal­gyújtotta színekbe földíszíthető verssor. Több a tavasz, mint szántani-vetni rétekre­ dübörgő traktorok sora, reggeli útban munkába indulók frissülő kedve, melengető szeretet ébredése embertestvérek között, több a tavasz mint a lányok tánca, legények zengő íjazása, játékra­ pirkadó gyermekmosoly. Több a tavasz, mint amennyi belőle leírható. Betűk láncából kizöldülő forradalom a tavasz, vörös szirmokká takarja ki a harcokat, verssorok között föllángol a május, virágok örömét szikrázza ünnep dalát közénk, új örömök megnevezésére tanít, mert több mindig a tavasz ahogy kitelik szépen az idő! ÖSZTÖNZŐ HAGYOMÁNY A n­em egészen hatesztendős J­ó múltra tekinthet vissza,­­ s de már tradícióként gyö­kerezett meg társadalmi éle­tünkben. Új hagyományként, mert átvette mindazt, amit év­századok alatt időt álló érték­ként alkotott e tájak lakossá­ga, s főleg ápolva-vigyázva to­vábbfejlesztette, újjáélesztette mindazt, amit a nép kultúrá­jában létrehozott és ugyanak­kor felpezsdítette, serkentette az egész közművelődési tevé­kenységet. Olyan hagyomány­ként vonult be szocialista min­dennapjainkba, mely kivételes erőfeszítésekkel teli fejlődési korszakunk követelményeihez igazodva, ebből a lendületes időszakból merítve, ihletődve, terebélyesedik szélességében, mélyül tartalmában és eszmei­ségében, további értékekkel gazdagítja az ország kulturális kincsestárát, ösztönzést nyújt a munkához, az alkotáshoz, ha­tékonyabbá teszi a politikai­ideológiai és kulturális-nevelő tevékenységet. A szabad mun­ka, a lendületes alkotás, a cse­lekvő közművelődés és lélek­nemesítő művészet, a haladó örökséget ápoló-gazdagító és új értékeket teremtő szocialista kultúra egész országot átfogó mozgalmáról, seregszemléjéről van szó, a Megéneklünk, Ro­mánia fesztiválról. Annak okán vetjük mindezt papírra, hogy most látott nap­világot az 1979 és 1981-ben le­zajlott harmadik fesztivál díj­nyerteseit ismertető kiadvány, egy több mint tíz ív terjedel­mű füzet, tele névvel, cím­mel, művészegyüttes­ elnevezés­sel, kulturális és művészi in­tézmények, gazdasági egységek, tudományos, kutató- és oktatá­si intézmények csoportjai, hi­vatásos és műkedvelő művé­szek felsorolásával. Felsorolás? Igen az, de mégis jóval több annál: tulajdonkép­pen két év munkája, a harma­dik seregszemle tömör foglala­ta ez a 172 oldal. Hiszen ezt át­lapozva, látjuk, keresztmetsze­tében és országos szélességében e mozgalmat. Mert a különbö­ző versenyszakaszokon és az országos döntőkön csak részle­teiben lehettünk szemtanúi a fesztivál eseményeinek, alkotó­teremtő erejének, gazdagságá­nak, a kiadvány lapjairól vi­szont képet alkothatunk az amatőr és a hivatásos művé­szek, a pionírok, tanulók és diákok művészeti alkotó és elő­adó mozgalmáról, arról, hogy az elmúlt években — amióta pártunk főtitkára elindította , milyen hatalmasat fejlődött ez a seregszemle. A kiadvány lapjain a díja­zottak névsorát böngészve, a sorok között igen lényeges dol­gokat olvashattunk a harmadik fesztiválról. Többek között azt, hogy milyen értékekkel és ta­nulságokkal gazdagodtunk, mi újat hozott művelődési moz­galmunkban az elmúlt kétéves időszak, hogyan segítette, ösz­tönözte a közművelődési tevé­kenység, a propaganda­ nevelő munka a dolgozók alkotó erő­feszítéseit. Ott van a sorok kö­zött az is, hogy ez a fesztivál fontos jellegzetességgel gyara­pította szocialista demokrá­ciánkat, átfogó, szervezett for­mában és értékteremtő ered­ményességben eddig soha nem tapasztalt módon járult hozzá a kulturális-művészeti és mű­szaki alkotás közkinccsé téte­léhez. Úgyszintén ez a kiad­vány, bár számszerűleg nem tudósít, mégis érzékelteti a fejlődés tömegméretét is: míg a fesztivál indulásakor, 1976- ban a művészegyüttesek és al­kotókörök tagjainak száma 400 ezer volt, addig a harmadik se­regszemlén ez a szám csaknem megtízszereződött, amelyhez hozzá kell számítani a műsza­ki-tudományos mozgalomba bekapcsolódott újabb négymil­lió dolgozót. Tehát nyolcmillió tevékeny részvevő, alkotó és előadói Sok mindenről vall ez az adat. Mindenekelőtt kultú­ránk demokratizmusáról, köz­művelődésünk gazdagodásáról, a hagyományápolásról, az al­kotás, az erkölcsi-szellemi pal­lérozás, a kulturális kincsestár gazdagodásáról. De arról is, hogy ez a tömegmozgalom to­vább mélyítette nemzetiségi különbség nélkül az összes dol­gozók testvériségét, hiszen mint a sorolásból kitűnik, a sereg­szemlén a magyar nemzetiségű hivatásos művészek és amatőr alkotók, munkások, parasztok, értelmiségiek, gyerekek, ta­nulók és főiskolai hallgatók­ is sikerrel járultak hozzá a fesz­tivál célkitűzéseinek valóra váltásához. Kétségtelen, hogy az új ha­gyományt teremtő művelődési­­művészeti és műszaki-tudomá­nyos alkotó mozgalom egy gaz­dag fejezetének epilógusa ez a kiadvány. Ugyanakkor — mert ez a mozgalom megszakítatlan folyamat — bevezetője a már elkezdődött negyedik sereg­szemlének, amelyen értékesíte­ni kell a három előző tapasz­talatait, hogy még inkább meg­felelhessen a mai elvárásoknak, annak a követelménynek, a­­mit Nicolae Ceaușescu elvtárs így fogalmazott meg: „Lendít­sük fel erőteljesen a kulturális tevékenységet, növeljük még inkább a Megéneklünk, Romá­nia országos fesztivál szerepét, fokozzuk a tömegek részvéte­lét a szellemi életben, az új, szocialista forradalmi kultúra általános fejlesztésében.“ Te­hát tovább kell lépni ezen a téren is, hogy magasabb minő­ségi szintre emeljük e tevé­kenységet országépítő céljaink megvalósítása, a gazdag álta­lános és szakmai műveltségű, haladó élet- és világ­szemléletű, új ember kialakítása érdeké­ben. Hiszen ez­ az ország törté­nelmében eddig páratlan gaz­dagságú művelődési mozgalom csak így tehet eleget hármas feladatának: politikai-ideoló­giai-nevelő, kultúrateremtő és -ápoló, valamint műszaki-tu­­domán­­os alkotó hivatásának. Az eddigi eredmények és po­zitív tapasztalatok számbavéte­lével indult útjára a negyedik seregszemle. E szép, új hagyo­mány további elmélyítésének jegyében. Mihálka Zoltán ELŐRE - 1982. május 1. AZ OLVASÓ FÓRUMA Kettős ünnep A székelyudvarhelyi élelmi­­szeripari gépgyár egyike a mu­­nicípium legrégibb múltra visszatekintő vállalatainak, mely most május 1-én ünnepli fennállásának 32. évfordulóját. A több helybeli kisiparos összefogásával 1956-ben meg­alakult szövetkezet akkori ter­mékei között megemlíthetők a főző- és melegítőkályhák, kézi öntözők, vedrek, kályhacsö­vek, valamint más kisebb esz­közök. A szövetkezet 1959-ben állami ipari vállalattá alakult át, s ekkor indult el a len­dületes fejlődés útján. 1971 újabb fordulatot jelen­tett a gyár életében. Nicolae Ceausescu elvtárs ez évben tett munkalátogatása alkalmá­val elismeréssel szólt a válla­lat által elért eredményekről, megvalósításokról, hangsúlyoz­va az élelmiszeripari gépgyár­tás további fejlesztésének, te­rületi bővítésének, a termelési kapacitás növelésének, az új, korszerű beruházások eszköz­lésének a szükségességét. Vál­lalatunk komoly állami támo­gatásban részesült, melynek nyomán sikerült valóra váltani pártunk főtitkárának útmuta­tásait. A gépgyár fejlődése szem­pontjából tehát az elmúlt több mint tíz év jelentette a legje­lentősebb időszakot mind a beruházást, mind a területi kiterjedést illetően. Ez most abban konkretizálódik, hogy a gazdag múltra visszatekintő vállalat területi kiterjedése meghaladja a tízezer négyzet­métert, dolgozóinak létszáma pedig elérte a 2229-et. A dol­gozók túlnyomó része fiatal, akik odaadással, becsülettel, felelősségérzettel teljesítik tervfeladataikat. E fiatal mun­kaközösség fáradságot nem is­merve dolgozik az évi és öt­éves terv igényes teljesítése és túlszárnyalása érdekében, büsz­ke arra, hogy termékeiről or­szágszerte elismeréssel szól­nak. A fiatalok méltó társai a gyárban dolgozó három alapító szakembernek: Kovács Árpád­nak, Balázsi Lászlónak és Bá­lint Dénesnek, akik most is az élmunkások között vannak. A tervfeladatok teljesítésé­ben elért sikereket szemlélte­tik az adatok: a gyár a múlt évben nettó termelési tervét 127 %-ban, jövedelmezőségi tervét 120 %-ban teljesítette, idei első negyedévi tervét pe­dig 7 720 000 lejjel szárnyalta túl. Mindez azt bizonyítja, hogy a gyár dolgozói fontos szerepet vállaltak hazánk ipa­ri termelésében, s bátran néz­nek az elkövetkező tervfelada­­tok teljesítése, a nehézségek leküzdése elé, hogy mindig föl­emelt fejjel ünnepelhessék — a munka, a dolgozók nemzet­közi szolidaritásának napjával együtt — a vállalat fennállá­sának évfordulóját. Hajas Sándor Székelyudvarhely A kohászok városában Kalánban is az ünnepi ké­szülődések légkörében teltek az elmúlt hetek, a dolgozók jelentős eredményekkel kö­szöntik a munka hagyomá­nyos ünnepét. A Victoria kohászati kom­binát munkaközösségének ki­váló ünnepköszöntő munka­teljesítményei közül említésre méltó az, amit a technológiai berendezések gyártása terén ért el: a terven és a vállalá­son felül 600 tonnányi termé­ket öntöttek. E siker el­érésében munkájukkal kitűn­tek a Budin Gavrila főmester vezette, Miháescu Aurél, Sa­lamon Gergely és Visoi Ioan öntők. A kokszolóban szin­tén szép eredmény született: Stoicoi Adrian mérnök irányí­tásával 500 tonna cseppfolyós és félkokszot termeltek a válla­láson felül. További termelési eredmények: az 1-es számú batizi koksztermelő munkakö­zössége még április 18-án tel­jesítette ünnepi vállalását, De­­leanu Romulus mérnök irá­nyításával 800 tonna kokszot termelt terven felül, a hen­geröntöde dolgozói Demidov Mihai hozzáértő vezetésével 125 tonna többlettermelést valósítottak meg. A község- és lakásgazdálko­dási vállalat ünnepköszöntő eredményei: a globális tervet 121 %-ban, a községgazdálko­dási tervet 111%-ban teljesítet­te, a lakások karbantartása és az építkezések terén pedig 105, illetve 101 %-os tervtelje­­sítést ért el, noha ez utóbbi e­­setében egy 5—10 százalékos tavalyi lemaradást is be kel­lett hozni. Az új városban széles körű szépítési akció bontakozott ki az elmúlt időszakban. Na­gyon sok fát ültettek a dr. Petru Groza, az Independentei utcákban, továbbá a zöldöve­zetekben, különösen a városba vezető úton és környékén. A városi kultúrházhoz vezető út mentét is szépen beültették díszfákkal, virágokkal, s pa­dokat is elhelyeztek itt. A tömbházak közötti helyek u­­gyancsak kellemes látványt nyújtanak: zöldséggel, fűvel és virággal ültették be. Szem­léltetésként, íme néhány szám­adat: több száz nyárfát, 159 fenyőt ültettek el városszerte. 1100 négyzetméternyi élősö­vényt létesítettek, több ezer tő rózsát ültettek és 1100 négyzetméternyi területet fü­vesítettek be. Jó munkát vé­geztek a Cimpian Simion, Rimbulete Ioan, Antal Matild, Stáncior Anisoara és Tirlea Miron vezette önkéntes brigá­dok. Kraszka József Kalán Valamennyiüket dicséret illeti Mi, a szatmári Unió gyár dolgozói is megszoktuk, hogy Május elsejét, a munkások nagy ünnepét hozzá méltó vállalásokkal és megvalósítá­sokkal köszöntsük. Az üzem­részlegen, ahol jómagam is dolgozom, két nagy munka­­csoport állítja, szereli össze a szállítószalagokat: Püspök Já­nos lakatos csoportja és Ma­xim József hegesztő brigád­ja. Mindkét munkacsoport tagjai nagy erőbedobással dolgoztak, munkájukat éssze­rűen szervezték meg, munkai­dejük minden percét kihasz­nálták, hiszen arra vállalkoz­tak, hogy a munkában lévő TR—3 és TR—4 típusú két szállítószalag gyártását határ­idő előtt fejezik be. Vállalásuknak úgy sikerült eleget tenniük, hogy 10 száza­lékkal növelték a munka ter­melékenységet, ami, mint em­lítettem, a csoportokban lévő­ belső erőforrások jelentős mozgósítását kívánta meg. Maxim József csoportja emel­lett még 350 kiló elektródát is megtakarított. Erdei György­nek, részlegünk vezetőjének még arra is gondja volt, hogy a más részlegeknek szállított alkatrészek szintén határidő előtt hagyják el munkacsarno­kunkat, hogy a vállalat többi dolgozóinak is segítségére le­gyünk vállalásuk teljesítésé­ben. Különösen sokat dolgo­zott ebben az időszakban Püs­pök János, aki már 35 éve csoportvezető, Balogh Sándor és Koós János, a két nagy tu­dású lakatos. Ugyanezt kell elmondani Maxim József, Tö­rök István és Oláh Lajos he­gesztőkről akiknek nevét u­­gyancsak magasfokú szakis­meret fémjelzi az üzemben. De a csoport többi tagjai is kitettek magukért, valameny­­nyiüket dicséret illeti az elért kimagasló eredményekért. Az egész üzem viszonylatá­ban is eredményesen dolgoz­tunk, hiszen — mint Roman Ioan, vállalatunk párttitkára mondotta — a szerszámgépek kihasználási mutatója 2 szá­zalékkal volt magasabb az idén a múlt év hasonló idő­szakához képest, továbbá min­tegy 10 tonna fémet takarítot­tunk meg. Sütő Irén Szatmár Célunk: a versenyzászlót megőrizni Kovászna város Textil kis­ipari szövetkezetében jól kez­dődött az idei esztendő, hiszen első négyhavi tervünket már április 19-én befejeztük s en­nek nem egy mutatóját túl is teljesítettük. Árutermelési fel­adatunkat például 100,3 száza­lékban teljesítettük, szolgálta­tásokat 188 százalékban végez­tünk, míg termékleszállítási feladatainknak nem kevesebb mint 235 százalékban, eladási célkitűzéseinknek pedig 130 százalékban tettünk eleget. E nagy termelési előnyök lehető­vé tették aztán, hogy a nagy munkás ünnepet méltó felaján­lásokkal és megvalósításokkal köszönthessük. Így Május 1-ig terven felül újabb több mint 6 millió lej értékű árutermelést valósítottunk meg, közel 2,5 millió lej értékű szolgáltatást végeztünk, mintegy 5 millió lejjel több árut szállítottunk le és 353 000 lejjel több terméket adtunk el a tervezettnél. Ez azt is jelenti, hogy a fizikai tervet lényegesen túlteljesítet­tük. Munkásaink, technikusaink, mérnökeink igyekeznek mun­kájukat ésszerűen megszervez­ni, olyan fáradhatatlanul dol­gozni, hogy a szocialista ver­senyben állandóan kimagasló eredményeket érjünk el. Va­gyunk, tervünk az, hogy a ver­senyzászlót, amit a szövetkeze­tek országos versenyén nyer­tünk el, az idén is megőrizzük. Kádár Gyula, a szövetkezet elnöke Zágoni Piroska pártalapszervezeti titkár Kovászna

Next