Előre, 1982. augusztus (36. évfolyam, 10787-10811. szám)
1982-08-01 / 10787. szám
ELŐRE 1982. 3. AUGUSZTUS 1. VASÁRNAP • VASÁNNAP • VASÁRNAP • AMI HASZNOS,AZ LEGYEN SZÉP IS . Életszínvonalunk emelkedésének természetes velejárója, hogy változnak szükségleteink, egyre igényesebbek vagyunk. Vonatkozik ez — nem is kevéssé — a közhasználati cikkekre is, hiszen már jócskán túljutottunk azon a stádiumon, hogy akármit magunkra vettünk, lakásunk „öltöztetésének“ kellékeit sem nagyon válogattuk, mert egyszerűen nem volt miben válogatni. Tehát az életminőség változása közvetlenül diktálja a könnyűipar munkájának iramát is. Hogyan, igazodik, az ön véleménye szerint, Filipaj elvtársnő, nemzetgazdaságunknak e nagyon fontos ágazata az említett követelményhez? — A könnyűipar valóban fontos szerepet játszik életünkben, hiszen a körülöttünk levő tárgyak, holmik nagy részét neki köszönhetjük. Munkánkban ezért állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a vásárlók mind jobban igénylik a jó minőséget, a kifinomult kivitelezést. Tartós, szép és divatos holmit keres az üzletekben, s ha nem találja, a kevésbé vonzót nem veszi meg, inkább kivárja az ízlésének megfelelőt. Pártunk vezetősége, személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárs nagy jelentőséget tulajdonít iparágunknak, amelynek fejlődése érzékenyen befolyásolja az életszínvonal alakulását. Az utóbbi 17 esztendőben egyre inkább megnyilvánuló állandó figyelem, a hatékony támogatás komoly segítség az ágazat mintegy hatszázezer dolgozójának. Pártfőtitkárunk munkalátogatásai alkalmával megtekint könnyűipari egységeket is, érdeklődik a termelés, a munkakörülmények iránt, értékes útmutatásai megszabják a pontos teendőket. Ez a szüntelen gondoskodás kötelez bennünket; arra buzdít, hogy tudásunk, képességeink legjavát nyújtsuk. Ugyanakkor óriási felelősséget is jelent, hiszen folytonosan számot kell adnunk munkánk eredményeiről. Kérdezte, hogyan igazodunk az életminőség fejlődéséből adódó követelményekhez. Mindenekelőtt azáltal, hogy termékeink minőségét igyekszünk állandóan jobbá tenni. A tetszetős, menő áru ma nagyon sok szempontból jó kell hogy legyen. A korszerű jelenti a szépet, a tartósat, a jól viselhetők a divatosat. És ami ugyancsak fontos: a gazdaságilag kifizetődőt, mert e szemponttól nem szabad eltekinteni, mert ráfizetéssel nem termelhetünk. — Ez tulajdonképpen mit jelent? — Azt, hogy állandóan törjük a fejünket a technológia javításán, a nyersanyagok maximális hasznosításán. Különben ez — akár a nemzetgazdaság minden ágazatában — alapvető feladatunknak számít. Az új iránti fogékonyságot kéri tőlünk is számon pártunk vezetősége. És hogy igyekezzünk saját erőnkből fedezni a termékeink előállításához szükséges anyagokat, legyünk nagyon takarékosak. Maga a gyakorlat igazolja, hogy helyes e felfogás. Mert valójában is képesek vagyunk olyan szép és kiváló termékek előállítására, hogy azokat a külföld is nagyra értékeli. Rengeteg példát sorolhatnék, a ruhaanyagoktól kezdve a műbőrig, a szőnyegtől a kerámiáig. Kiderült, hogy nagyszerű nyersanyagtartalékok „szunnyadnak“ még kihasználatlanul, amelyekre eddig rá sem hederítettünk. Mintha lenéztük volna a kendert, a műrostot... Most pedig — más anyagokkal keverve — olyan tulajdonságaikat fedezzük fel, amelyek lehetővé teszik egészen magas színvonalú hasznosításukat. — A sajtóból értesültünk, hogy ezek a kérdések napirendre kerültek azon a munkatanácskozáson is, melyre Nicolae Ceausescu elvtárs kezdeményezésére a minisztérium vezetőségével került sor nemrégiben. — Igen, nyíltan feltártuk akkor a hiányosságokat és megbeszéltük teendőinket. Az ott elhangzott útmutatások pontosan körülhatárolják feladatainkat. Javítani kell a nyersanyag-felhasználás mutatóját, csökkenteni a termékek átlagsúlyát, s arra kell törekedni, hogy minél kevesebb nyersanyagot, festéket és segédanyagot importáljunk. A pártvezetőség elsőrendű feladatként tűzte elénk az újrafelhasználható anyagok minél nagyobb fokú értékesítését is, s példának okáért 1985-ben mintegy százezer tonnányit dolgoz majd fel ezekből a könnyűipar. Mindezzel párhuzamosan bővíteni kell a termékek választékát. Amellett, hogy az idén a tavalyihoz viszonyítva 4,8 százalékkal növeljük az árutermelést, valamint 7,3 százalékkal a nettó termelést, számos új anyagot és modellt állítunk elő, hogy a vásárló hozzájuthasson az ízlésének, elvárásainak leginkább megfelelő cikkekhez. Megemlíteném a kenderből, lenből készülő kelmét, amiből műszállal keverve nagyon szép konfekció készült az idei tavaszra, nyárra. A hideg időszakra is felkészültünk, a sláger a nagyon könnyű anyagokból előállított steppelt kabát és ennek valamennyi változata lesz. Mint mondottam, különleges gondot fordítunk a kelmék súlyának csökkentésére. A pamutszerű inganyag métere átlag 98,2 grammot, a legfinomabb 85 grammot fog nyomni, a nyári ruhákhoz is hasonló súlyú anyagokat kívánunk előállítani, egyesek a 67 grammot sem haladják meg. A gyapjú éskeverék szövetek átlagsúlya méterenként 218 gramm lesz, de 170 grammost is tervezünk. A lábbelit is igen sokféle anyagból állítjuk elő, ezek tulajdonságai — küllem, tartósság szempontjából — a természetes bőrével vetekszenek. Különböző összetételű műanyagokból és gumiból készül a cipő, csizma, szandál talpa, ami garantálja a lábbeli rugalmasságát. A tanácskozáson arról is szó volt, hogy a hazai könnyűipar általában kielégíti a lakosság szükségleteit a közhasználati cikkek terén. De néhány termékből a jelenleginél nagyobb mennyiségben és választékban lenne szükség, például szőnyegből, függönyből, kerámiából. A jövőben szem előtt kell tartanunk ezt is. A könnyűipar végső soron azt kell hogy gyártsa, ami keresletnek örvend. Tevékenységét szüntelenül igazítsa az emberek mind fejlettebb igényeihez, a divat változásához. Tehát legyen nagyon fogékony a korszerű iránt. Azt hiszem, e szempontból sokat elárul két adat: az idén az új és korszerűsített cikkek részaránya az árutermelés 32 százalékát teszi ki, az új kreációk — cikkek, minták, modellek, színösszeállítások — száma pedig 85 ezer körül mozog. — Ez nagyon jó hír, aminek „ellenőrzésére“ nap mint nap alkalmunk nyílik az üzletekben. És bármerre tekintünk, meggyőződhetünk arról is, hogy az emberek szeretik, keresik a szépet. A Könnyűipari Minisztérium az egyik központi fóruma az esztétikai nevelésnek, s mint ilyen, nem kis felelősség hárul reá a lakosság ízlésének alakításában. Mi a véleménye, hogyan látja el a sokszázezres munkaközösség ezt a feladatát? — Döntő szavuk e tekintetben az alkotó- és tervezőkollektíváknak van. Ezek vállalati és központi szinten — a könnyűipari termékek esztétikai központja, a textilkutatóintézet, a ruházati cikkek kutató- és tervezőközpontja révén — fejtik ki tevékenységüket. A kreáció terén igen sok nagyon tehetséges szakemberünk van, akik népművészetünk kimeríthetetlen kincsestárából ihletődnek, és természetesen éber figyelemmel követik a külföldi divatirányzatokat is. Időnként megvitatjuk az alkotócsoportok képviselőivel a legidőszerűbb teendőket. Nemrég sor került egy hasonló találkozóra, ahol a termékskála minőségi fejlesztésének módozatairól tárgyaltunk. Célunk az, hogy minden vásárlóréteg megtalálja a neki legmegfelelőbb árut. Terveink szerint a hazai piacra kerülő könnyűipari termékek ötven százaléka Lux és Extra minősítésű kell hogy legyen. — Ez a címke nemrég tűnt fel, az üzletekben is biztos támpont a vevőnek, ezért is oly nagy a sikere. Mit fed tulajdonképpen? — Azt, hogy minőségi az áru, hogy divatos, hogy esztétikailag is kifogástalan. Ezek mondhatni elválaszthatatlan tulajdonságok, mert ami hasznos, az legyenszép is. — E követelménynek milyen jól megfelel a népi alkotás! A díszítés sohasem öncélú, mindig úgy szép, hogy egyben jól meghatározott funkciója van... — Éppen ezt az annyira nyilvánvaló szabályt igyekszenek átmenteni a mi tervezőink. Most átfogó tanulmányt dolgoztak ki, amelynek célja: felhasználni az egyes tájegységek népművészeti motívumait a lakberendezési kellékek előállításában. Roppant alapos munka ez, értékes javaslatokat sugall az ipari szakembereknek. — Az a tény, hogy egy termék szép és divatos — ezen értem azt, hogy a réginél különb tulajdonságokkal rendelkezik mind anyagösszetételét, mind funkcióját, mind küllemét tekintve —, visszahat a termelés hatékonyságára is. Nem titok, hogy a divat, üzlet, értéknövelő tényező és ugyanakkor gazdasági, esztétikai és más, néha egészen meglepő és kiszámíthatatlan döntések sora. Vajon hogyan egyeztetik szempontjaikat és ízlésüket a tervezők egymás között és a fogyasztókkal? —Bizony, ez kényes ügy, mert sok minden függ tőle. Az egyeztetés még a szakmabeliek — textilesek, konfekciósok, cipőipari dolgozók, keramikusok stb. — között is néha vitára ad alkalmat, és oda kell figyelni a fogyasztó véleményére is. — Erre sor is kerül? — Igen, mert minden szezon kezdetén divatbemutatókat tartunk, kiállításokat rendezünk, ahol a nagyközönség nemcsak a korszerű tendenciákról értesül, de „szavazatát adja“ a neki leginkább tetsző modellre. Rendszerint kérdőívek formájában érdeklődünk, a válaszokat pedig igenis, figyelembe vesszük. — Még azokat is, amelyek kevésbé általános véleményt rögzítenek? Gondolok itt a vidékenként, korosztályonként változó igényekre, mert kielégítésükkel még jócskán adós a könnyűipar. Tévednék? — Nem, de azért már jó úton haladunk. Hogy ismét a konfekcióipart hozzam fel példának, először is változtatni kell a méreteken, mert a háború utáni nemzedékek robusztusabbak az apáiknál. Országszerte antropometrikus felméréseket végeztünk és az adatok függvényében készülnek az öltözködési cikkek. Említette, hogy vidékenként is különbözhetnek az ízlések. Ez többnyire a színekre értendő; van, ahol az idős asszonyok (de még a fiatalabbak is) szinte kizárólag feketébe szeretnek öltözni. Hát igen, régen a harmincöt éves nő már öregnek számított!... Igyekszünk tehát elegendő fekete holmit juttatni e helyekre, de egyben minden úton-módon próbáljuk rávenni az asszonyokat, hogy öltözzenek vidámabban: a feketét apró virágokkal, mintákkal oldjuk fel, egyéb színek sötétebb árnyalataival helyettesítjük. És nem feledkezünk meg a pasztellszínekről sem, hiszen azok oly jól állnak az idősebb nőknek is! Több és nehezebben megoldható gond merül fel a fiatal korosztály öltöztetésével kapcsolatban. ízlésük nem eléggé kiforrott, igényeik roppant eltérőek, hamar változnak — nekünk pedig lépést kell tartanunk velük. — Szép az önök munkája, mert gyakran van alkalmuk örömet szerezni az embereknek. Gondol vajon erre a miniszterasszony, amikor például egy okmányt ír alá, mely elindít egy új termelési folyamatot? — Igen, és nem is csak akkor. Ezt a munkát úgy érdemes csinálni, ha magunkból is beleadunk valamit és ha szenvedélyesen szeretjük a szépet. Enélkül silány lesz az eredmény és középszerű a termék. Ez pedig előbb-utóbb „kiselejtezi“ azt az embert, aki csak tessék-lássék dolgozik. — Megkérném, térjünk vissza a könnyűipar ízlésformáló szerepére. Hogyan érvényesül ez a szerep? — Hogy megvalósul-e? Az rajtunk, a fogyasztón is múlik, de a közvetítő eszközökön is. A kiállítások, divatbemutatók után kerekasztal-megbeszéléseket szoktunk rendezni, amelyeken a vásárlók is részt vesznek, de országszerte még több ilyen eszmecserére lenne szükség. Meg aztán a sajtó, s főleg a televízió nyújthatna igen hatékony segítséget az ízlésformálásban, kommentálhatná az új modelleket, a tévé ráadásul képpel is illusztrálhatná, és ami ugyancsak fontos: pontosan tájékoztatni a vásárlókat minden kelme kezelési módjáról. Főleg a különböző műszálakkal kevert rostokból készült textíliák mosása, viselése okoz gondot, bár minden termék el van látva használati utasítással. Az ízlésnevelésre óriási szükség van a lakáskultúra kialakításában is. Ez enyhén szólva ösztönösen megy, bár igazán elkelne a jó szakértői tanács. Fiatal házasok részére jó volna beindítani lakásrendezési tanácsadót, gondolom, nagy sikere lenne. — Mit válaszolna a könnyűipari miniszter első helyettese, ha arra kérném, elevenítsen fel néhány emlékezetes pillanatot, eseményt a munkájából? — Nehéz lenne választania a nagyon sok ilyen momentum között... Mert sok örömben, megelégedésben, de gondban is volt részem az évek során. Emlékszem, az egyetem után a temesvári gyapjúfeldolgozó vállalathoz kerültem, ahol kiforrott, nagy szaktudású közösség fogadott. Sokat tanultam ott: szakmát és emberséget. Mint ahogy tanultam a továbbiakban a temesvári Tébában, a bukaresti Crinus vállalatnál is, majd a gyapotfeldolgozó iparközpont vezetőjeként. Szerencsém volt mindenütt, mert olyan munkaszellem uralkodott, amely ösztönzőleg hatott az emberre, hogy szüntelenül az új, a korszerű bevezetésének a lehetőségeit kutassa. — Az eredmény nem maradt el. Jó néhány elképzelését, javaslatát sikeresen alkalmazták a termelési gyakorlatban. — Ó, nem valami rendkívüli újításokról van szó! Bár igaz, annak idején még az aránylag egyszerű ötlet is sokat számított. Kezdő mérnök voltam, amikor egy laboratóriumi készüléket terveztem, amelynek segítségével meg lehetett állapítani a gyapjúszálak szennyezettségi fokát. Mai szemmel nézve nem nagy dolog, de akkor komoly segítséget jelentett munkánkban. S hogy időben közeledjünk a mához, megemlíteném a Minela típusú kelmét, amelynek előállításához az én javaslataimat is figyelembe vette a medgyesi Tirnava munkaközössége. Sikerült igen, jó tulajdonságokkal felruházni a műrostot, amiből ez a selymes, puha, kellemes tapintású anyag készül. Ismétlem, a nagyobb érdem a munkatársaimé, mert nélkülük nem sikerült volna megvalósítanom elképzeléseimet. És talán itt a helye annak is, hogy megemlítsek néhány olyan gyári közösséget, melyek méltán érdemlik ki a minisztérium és — ami a legfontosabb — a fogyasztók elismerését. Rangsorolás nélkül: a sepsiszentgyörgyi Öltül, a pucioasai Bucegi, a nagybányai Maratex, a pite?ti-i textilipari vállalat, a szatmári Mondiala, a brailai, a segesvári ruhagyárak, a ploie?ti-i Dorobantul és a szebeni Libertatea gyapjúszövet-gyárak, vagy a kolozsvár-napocai, a gyulafehérvári, a Curtea de Argeș-i, a nagybányai porcelán-, illetve fajanszgyárak. De nagyon sok kiváló egységünk kimaradt a felsorolásból. — Mint ahogy elmarad a riporter többi kérdése is, mert nem tartóztathatja fel túl soká önt, asszonyom, így is kissé furdalt a lelkiismeret, hogy reggel hét órára kértem a találkozót, arra számítva, hogy a munkanap megkezdése előtt zavartalanul elbeszélgethetünk. Bevált az ötlet, s megköszönöm. D. Bartha Margit Beszélgetés MAGDALENA FILIPA elvtársnővel, a könnyűipari miniszter első helyettesével Előbb az egyik szememet nyitom ki. Otthon vagyok! — gondolom. Nem is gondolom, csak átsuhan rajtam egy pillanat töredékéig az érzés. Mire a torkomba futna az öröm, el is hamvad. Nem, nem vagyok otthon, itthon vagyok. Elmosolyodom a furcsa meghatározásra, aztán, mintha még mindig szükségem volna rá, magyarázgatni kezdem önmagamnak: igen, itt, a fővárosban is itthon vagyok már, több mint húsz esztendeje, nemcsak anyáméknál, odahaza... A redőny nyílásán fény ömlik be, és megvilágítja a szoba jól ismert tárgyait. Iszonyú dübörgéssel autóbusz húz el a ház előtt, enyhén ring bele az ágy. Mégis, miért éreztem azt felébredésem pillanatában, hogy otthon vagyok, a falumban? Ezért, ezért, ezért! Fecskéket hallok dalolni. Sosem húztak nekem még itt ébresztőt a fecskék. Mi történt? Pszt, csendesen, hallgasd csak! — intem le magam. Figyelj csak... Magasan, harsogóan szól a dal. Hányan húzhatják, haton, heten, nyolcan, egy egész fecskenemzetség? A kórus csönvet halkabbra fogja, majd elhallant, de magasan fenn, szopránban szárnyal a szóló. Trillázva, vidáman cifrázva. Vastagabban felesel vele egy újabb szóló. "Értem már! — villan át rajtam. Egy fecskecsalád húzza itt valahol az utca valamelyik villanyoszlopán. A kóristák — találgatom tovább — repülni tanuló fecskesuhancok, a két szólista a fecskemama meg a fecskepapa. A vastagabb hangú trillázás után megint rázendít az egész kórus... A nyár legszebb reggelét köszöntik, az öröm himnuszát húzzák? Nem köszönthetné szebben egy kétszáz tagú szimfonikus zenekar sem... Csitt — újabb tételbe váltanak át a villásfarkúak. Lágyan, álmosítóan húzzák — mintha bölcsőben ringatnának. Eltűnnek a szoba falai, a szekrény oldala, a képek... Hol is vagyok? Halkul, még inkább halkul a kórus. És egyből megint felerősödik: forte, fortissimo... Lehetne még erősebben, lehetne még feljebb? . Szárnyalhatna-e vidámabb harsogással bármilyen más zenekar? Ismét autóbusz dübörög bele a szárnyaló fecskemuzsikába. Még egy, még egy... Megszakad a dal? Csak egy percre. Kezdik elölről, ismételnek. Már tudom a repertoár sorrendjét: előbb a liturgikus, zsongító, aztán a szóló betétek, majd a szárnyaló, ropogós fecskenóta. A nyár végtelen — hirdetik —, a nyár szép, a nyár jó, a nyár csupa öröm. Süt a nap, a levél zöld, a víz hajnalonként hűs, az esték hosszúak, a zümmögőbogarakat a fecskék szájába hozza az enyhe szellő. Kikukucskálok a redőny hasadékán. Nem a villanyoszlopon, a teraszunk antennáján húzzák lelkesítő dalukat. Nyolcan vannak... Csak magamban mondom: — Köszönöm, fecskék, a reggeli ébresztőt. Jó napom lesz. Elrepül a rajból egy fecske, aztán még egy, a harmadik és a negyedik is. A dal halkul és gyengül... Már csak egyetlen fecske billeg az antennán. Mit akar egyedül? Miért nem megy a többiek után? Nem megy. Csicsereg hoszszan, elnyújtva. Visszarepül mellé egy másik fecske. Szaporán pislognak apró borsszemükkel, s billegnek tovább az antennán. Aztán fölröppen a kisebbik. Körbe repüli az erkélyt, majd fenn, a sarokban belekapaszkodik a durva betonfalba. Felcsicsereg. Mellészáll a nagyobbik, s ottmarad. Újra visszaröppennek az antennára. Egy ideig ülnek, pislognak, majd körberepülik együtt az erkélyt és megintcsak kikötnek fent, a szélvédett sarokban. Nagyot dobban a szívem. Nem kell már tovább fejtegetnem a fecskekórus titkát. Látom már világosan, dehogyis repülni tanuló suhancaikat vezette ide fecskemama és fecskepapa, az egy ifjú pár! Egyik is, másik is kikerült a szülői fészekből... Ide kísérte, s itt elbúcsúztatta őket a fecskepereputty. Hogyne szárnyalt volna hát daluk, hogyne zengték volna a nyár dicséretét, az élet örömét? Az előbbi dal egyben nászinduló is lett volna? Gyertek, fecskék — ujjongok magamban. Rakjatok fészket, fogadunk, várunk benneteket! Itt, a kőrengetegben is lehet ám fészket rakni! Mi csak tudjuk... Balogh Irma NÁSZINDULÓ EGY ÜTEMRE GÉPPEL EMBEREKKEL Messziről látni a krumpliföldet. Ameddig a szem ellát, az országánál párhuzamosan, mintha a végtelenbe szaladna. Alföldi, lapos ez a táj. Körös-körül csak az útszéli eperfákba kapaszkodik a szem. Meg a földeken hajladozó-ringatozó emberi testekbe. Vannak vagy félszázan, főleg asszonyok. Magányos, lomha ló jár-kel a krumplisorok között, embereket és zsákokat kerülgetve. De nem céltalanul: ekét von maga után, mely kifordítja a föld áldását. Nyomában szapora kezek kutatják a meglazított talajt, sárgás-fehér burgonyával telnek a műanyagzsákok. Sehol egy felhő az égen, nevetve tűz a nap — szentesíti a homlokokon gyöngyöző verejtékcseppeket. Moldovan Volohitát mezőmérnöknek hívják itt az emberek. Barnára sült arcával az út mentén ácsorgó szállítókocsik mögül kerül elő. — Valami baj van? Keres valakit? Vagy úgy! Hát, látja, szedjük a korai pityókát. .Harmadik napja, hajnaltól késő estig. Van elég, szépen fizet a föld, exportra is küldünk, de jut belőle Aradnak is. Még beletelik egy hét, amíg itt végzünk, aztán megyünk arrébb. Azt hiszem, ha nem szeretném, nem tudnám csinálni ezt a munkát. Nehéz. Sokszor jutnak eszembe a főiskolai esztendők, nem olyan rég végeztem, hogy feledni tudnám. Olykor jó volna egy-két napra visszaülni a hűvös tanterembe... Sötét van, mire esténként hazaérek. Néha türelmetlenül vágyódom a színház, a mozi, egy hosszú, nyári kirándulás után, no, de kampányban?! Ilyenkor a mezőn verejtékező asszonyokra gondolok s ez megnyugtat, elcsendesít. Hiszen ugyanaz a nap süt ránk, egyazon esőver, immár visszavonhatatlanul közéjük tartozom. 2. Sárgán fénylik a búzatenger. Zizegnek a kalászok, a reggeli langyos szellőtől mintha énekelne az egész tábla. Tenyérbe hull a feszes, barnás mag, kipereg, amint kézbe kerül a kalász. Napok óta zúgnak a gépek az újaradi határban. Hat kombájn áll útrakészen a parcellák szélén. Várják a rajtot. Addig nem indulhatnak, míg a hajnali harmat, nedvesség el nem illan. A gépészek a Glóriák körül matatnak. Antal Imre óriásgépe árnyékába telepedve komótosan szalonnázik. Délig aztán nem lesz megállása. Háziszőttes térítőjéből, a földről falatozik. A legjobb kombájnosok közül való, írtak már róla nem egyszer az újságok... Sárga János saját gépe mellett dohog, bosszankodik. Egy zsíros alkatrész már másodszor csúszik ki a kezéből, harmadszorra földhöz is vágja. Aztán felnéz, elneveti magát s kezdi elölről. Negyvennyolc éves, már nagyapa, de haja sárga, mint a neve. „Traktorosbetegsége" volt már, tavaly veseműtéten esett át. Ragaszkodik a géphez, a kereset, s a szakma miatt is. — Hogy mitől lesz élkombájnos valaki? Egyszerűen attól, hogy nem száll le a nyeregből. Megy, mintha eszét vették volna, persze, ha a Gloria is úgy akarja. Az pedig megint csak a gazdától függ, a javítás, karbantartás, ugye, a mi dolgunk. Nem mindig a gyenge legény áll le elsőnek, hanem inkább a gyenge masina. Én több mint húsz éve ülök traktoron meg kombájnon, ennyi idő után illik már ismerni annak minden rossz szokását. Látja azt az utolsó Glóriát? Na, azzal egyik társunk felbukott valahol a dombvidéken. A síkvidékiek meg kell azt szokják, de hát volt és lesz még rá alkalom. Ha itt végzünk, megyünk befelé az országba segíteni. Sürget, szólít a búza, vágni kell a holnap kenyerét. Mondják, a kombájnos érti a legjobban a kalász zenéjét. Mikor sápadni kezd az árpa, már nincs maradása. Nézegeti, vizsgálgatja a félig érett szemeket, s mint ősszel a vándormadarak, készülődik a nagy „útra“. De a kenyér lelke a szőkülő búzaföldeken születik, s valódi, nemes csatát az aratómunkás is ott érez igazán. Ott minden verejtékcsepp aranyat terem. Dél van, mire először elhallgatnak a Glóriák. Az ebéd már megérkezett az mtsz konyhájáról. Antal Imre, Sárga János és társai szalmaporosan kászálódnak ki a kabinból. Hajuk, szemöldökük fehér, ülnek, szótlanul esznek, kezükben remeg a tál, a kanál. Zúgnak a kombájnok a végtelen földeken. Óvatosan araszolnak az alacsony kalásztengerben. A Libelula nem nő az égig, de eső sem volt elég, mikor ott volt az ideje. A hektárhozam körül azért nincs baj, megtoldja máris a tervet. Magányos férfi halad a piros gépóriások mögött. Egyiktől a másikig, közben kémleli a földet, mintha keresne valamit. Időről időre meggyorsítja lépteit, beéri a Glóriát s felszól a vezetőnek, néha kézzel-lábbal integet. Aztán visszatér megszokott helyére, ismét hajladozik, újfent integet, majd indul is át a szomszédos aratógép nyomába. Amint távolodnak a kombájnok, úgy vész bele ő is a messzeségbe. Vitican Pavel, az mtsz főmérnöke ez a „kiváncsi" ember, aki kilométereken át követi munkatársait, lentről igazítjaszabályozza a vágás mélységét, figyeli az egyre növekvő tarlót. Az ő arcát is rézbarnára cserezte a nap, homlokán ösvényt vágott a verejték. Egy ütemre lélegzik a géppel, az emberekkel... Fehérhajú nagyapó Ül a bakon, ostorával inkább csak cirógatja a két pompás lovat. Ő hozta ki a „fiúknak" az ebédet, ne töltsék az időt sétálgatással az öt kilométernyire lévő étkezdéig. Vassu Adam bácsi megfáradt már az aratáshoz és még sok egyéb mezei munkához, hiszen a hetven év is elmúlt felette. A lovakkal azért tud még bánni, több éve dolgozik fogatosként. Nem helybeli születésű, egy Hunyad megyei kis faluból származik. Már idős korában került a Maros bal partjára, élettársával együtt. Egyetlen fiuk Aradon él, hívta a szüleit, jönnének közelebb. Jöttek, de a falusi életről nem tudtak lemondani: eladták hát az otthoni házat s mást vettek itt Újaradon. Lassan megszokták az új vidéket, de a szülőfalu utáni vágyuk csak nem csitul. Lovai már az aszfaltúton trappolnak. Adam bácsi kockás, kifakult inge nyirkosan tapad hajlott házához. Közben régi, nagyon régi nyarakat idéz, egykori aratásokról beszél. — Most másmilyen, igazán szép az aratás. Hajdanában e bojárnál... — szavát elkapja a szél, elnyomja a patkócsattogás. A ragyogóját, de rég hallottam ezt a szót! Kiss Zsuzsa Zsigmond Attila: TÁJKÉP Takaros táj piheg a nyármelegben. Csak a gyümölcsfa vet mély árnyékot. Tövében három boglya hűsöl. Megszólít az ösvény a déli csendben: — Ugye, otthon vagy a világban is, amikor faludba érkezel? Csire Gabriella A SZORGALOM ETIKÁJA. VALLOMÁSOK „VÉGRE MEGINT SIETEK. „.. .Ne érts félre, én nem azért hagytam abba a munkát, mert beteg vagyok, hanem azért betegedtem meg, mert abba kellett hagynom a munkát. Tudod, festék-vegyész vagyok —és allergiás lettem a festékekre. Bizonyos festékekre. Amelyek nélkül az én szakmám nem létezik. És nem úgy voltam allergiás, ahogy a köznyelv használja ezt a szót. Nem ideges lettem a festékektől, hanem kiütéses. Hatalmas, vöröseslila csalánkiütések jelentek meg a kezemen, a homlokomon, az ajkamon, aztán lassan mindenütt. Az ördög tudja, hogy van ez, az orvosok tanácsára átmentem egy másik osztályra, ahol más alapanyagokkal dolgoztunk. Rövidesen ott is kiütöttem. Úgy látszik, ha egyszer elkezdődik, kialakul az egyre általánosabb érzékenység. Még hét hónapig kínlódtam, egyik osztályról a másikra mentem, a végén áttették szakértőnek a kereskedelmi igazgató mellé, s láss csudát, két hónap múlva ott is megjelent a bélyeg az arcomon. Talán már az épületre is allergiás voltam. De az is lehet, ha csak egy fényképet mutattak volna az épületről, az is elég lett volna... Nyugdíjba kerültem. Pedig nekem nem voltak különösebb konfliktusaim ott sem az emberekkel, sem a vegyszerekkel. A vak sors csapása sújtott le rám. Nagyon szerettem a festékvegyészetet. De amikor így elvágtak tőle, egyszer csak láncreakciószerűen elkezdődött a betegségek egész sora. Gyomorfekély, vérnyomás, szív, miegyéb. Hogy addig is ott lappangott-e bennem, de nem volt időm reáfigyelni, nem tudom. A csalánkiütés nem hagyott dolgozni, a munkátlanság pedig megbetegített. Két év alatt húszat öregedtem. Köhögök, nem tudok aludni, ingerült vagyok, otthon alig várják, hogy elmenjek sétálni, vagy bevonuljak a kórházba. Bár most vagy két hete mintha kezdeném magam jobban érezni. Idegileg is. Tudod, volt egy mániám a szakmában. Hogy nem ismerjük eléggé az emberiség története során eddig használt természetes festékeket, és nem használjuk ki eléggé ezeket a lehetőségeket. Épp olyan reneszánsz lehetőség rejlik ebben, mint az orvostudományi folklór s a gyógynövények kutatásában... Na, most elhatároztam, hogy újra nekivágok a kérdésnek. Nem a kísérletező munkának, annak befellegzett. De írok egy festék-történetet. Elkezdem a legősibb fazekas-festékekkel, meg bőr- és textília-festékekkel, aztán sorra veszem az ősi kultúrákat, de megvizsgálom a kései afrikai és ausztráliai törzsi kultúrák, illetve civilizációk, meg a maya, inka és más kultúrák festék- és festés-technikáját, a festékek egyetemes világtörténetére gondolok — azt hiszem, öt-hat év alatt meg tudom írni. Jó lenne aztán ennek alapján egy óriási festékgyűjteményt, múzeumot teremteni, reprodukálni ott minden növényi és állati eredetű festékanyagot — de ez már nem az én dolgom lesz. Viszont megkísérelek azután egy „festék-, illetve szín-lélektant“ írni. Együtt egy pszichológussal és egy művészettörténésszel. Gondolom, el tudod képzelni. Ennek is lenne történeti része. A festékek rituális szerepéről például. Az ősi kozmetikai festékekről. A festék-, illetve színszimbolikáról. Na mindegy, egyelőre még a vázlatát sem dolgoztam ki, csak töprengek. De amióta ezeken töröm a fejem , kezdem magam sokkal jobban érezni, például négy napja nem volt fekélykrízisem... Amikor huszonöt évvel ezelőtt először olvastam az ergoterápiáról, azaz a munkaterápiáról, legyintettem. Nem mintha eleve elutasítottam volna, sejtettem, hogy valami igazság lehet benne, dehát amíg az embernek semmi baja, nem sokat törődik a gyógykezelési eljárásokkal sem. Azután meg ez az egész ergoterápia az én fülemnek nagyon hasonlított a demagógiára. Gyanús volt, hogy egybeesik, mint egy jelszó, az összes többi jelszóval. De most bizony eszembe se jut gúnyolódni. Mint a vénasszonyok, akik halálfélelmükben minden babonához odakapkodnak, én is megfognék minden szalmaszálat. Csakhogy most már világos, hogy az ergoterápia egyáltalán nem babona. Föllélegzett a lelkem. Tudod, mintha valaki leszerelte volna a fejemet, elérhetetlen magas polcra rakta volna, mint gyerekkoromban anyám a birsalmasajtot a kamrában, és én Bodor Pál (Folytatása a 4. oldalon) 44